Az előző cikkben az antihősökről írtam, és ott említettem, hogy a szerzők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egy sötét vagy egy szürke karaktert megpróbálnak teljesen kifehéríteni, felmenteni.
Ennek érdekében egyrészt igyekeznek a vétkeiket tompítani, például ha a szereplő embert ölt, akkor ezt megpróbálják azzal magyarázni, hogy nem tehetett mást, a másik amúgy sem volt jó ember, és egyébként is szerencsétlen gyilkosnak nehéz volt a gyerekkora.
A másik módszer, hogy igyekeznek a pozitív tulajdonságait kiemelni, például vonzó, néha kedves, szereti az állatokat, adakozott az árváknak stb.

Abban nincs semmi rejtély, hogy az emberek miért szeretnek gonosz vagy ambivalens karakterekről írni vagy olvasni. Az előző cikkben kitértem arra, hogy az antihősökkel az olvasó lehetőséget kap, hogy megélje a saját sötét oldalát, eközben pedig nem árt senkinek, és semmilyen következménytől nem kell tartania. 

Valamint persze ott van a puszta kíváncsiság is, hogy így kicsit beleláthat olyan figurák elméjébe, akiket a való életben messziről elkerülne.

Az antihősök azok a karakterek, akiket romlottságuk ellenére is szeretünk, vagy éppen imádjuk utálni őket. Felrúgják azt a képet, ahogy egy igazi hőst elképzelünk, és rákényszerítenek, hogy egy más nézőpontból tekintsünk a világra (gondoljunk csak azokra a feldolgozásokra, melyek a hős után az antagonista szemszögéből mesélik el újra ugyanazt a történetet.)
Egykor az írók ódzkodtak tőle, hogy egy megosztó, nem éppen feddhetetlen jellemű figurát tegyenek meg főszereplőnek, de manapság az antihősök népszerűbbek, mint valaha.
Ez nem azt jelenti, hogy könnyű írni ezt a karaktertípust, ellenkezőleg: egy rosszul ábrázolt gyarló főszereplő könnyedén válhat izgalmasból szimplán unszimpatikussá, ezzel magát a történetet is élvezhetetlenné teheti. Elvégre milyen olvasó követne hosszú fejezeten keresztül egy olyan főhőst, aki irritálja?
A gyakorlatban szinte bármilyen  karakterre rámondják, hogy antihős, aki jó, de rendelkezik sötét oldallal is, vagy fordítva, viszont hivatalosan ez egy szűkebb fogalom.

Jól elkezdeni egy regényt a világ egyik legnehezebb dolga. Az írók döntő többségének nem is sikerül.
Itt nem csak a kezdőkre és a kevés gyakorlattal rendelkező szerzőkre gondolok, hanem akár a tapasztalt írókra is.
Ha megnézzük a kiadott könyveket, azoknak a kezdése ritkán kiemelkedő. Nem indítanak rosszul, mert akkor el se jutott volna a publikálásig a kézirat, de nem is olyan fantasztikusak, hogy az olvasóban komoly nyomot hagyjanak az első bekezdések.

Az első pár mondatnak nem is feltétlenül kell zseniálisnak lennie, elég, hogy felkeltse annyira az olvasó érdeklődését, hogy ne rakja rögtön félre a könyvet. Ne sugallja azt az olvasóknak, hogy ez egy unalmas történet lesz, amire nem érdemes időt pazarolnia.
A legtöbb író pontosan tudja, hogy mennyire fontos a jó indítás, így arra a szövegük kidolgozása közben is külön hangsúlyt fektetnek.
Vannak olyan unalomig ismert formulák, ahogy nem kezdünk regényt. Ilyen tiltólistás indítás, hogy megszólal az ébresztő, a főszereplő felkel, megreggelizik, megmosakszik, bemegy a munkahelyére vagy az iskolába. Ebben a cselekvéssorban önmagában semmi izgalmas nincs, főleg, ha a karakter napi rutinja nem sokban tér el a többi emberétől. Viszont olvastam már olyan ébredős indítást, amiben szintén csak annyi történt, hogy a karakter megreggelizett és bement a munkahelyére, ami remekül működött, mert noha a cselekvés nem volt érdekes, ahogy a szerző leírta, az különleges volt. De ez mondjuk egy filozofikusabb szépirodalmi regény, egy thrillernél ez már nem működne.
Egy ideje írós oldalakon meg fórumokon az a tanács kering, hogy íróként neked feltétlenül fel kell bérelned egy szerkesztőt még a kiadás előtt. Tehát még ha egy hagyományos kiadóhoz vinnéd is a kéziratodat, vagy jelentkeznél egy pályázatra, még előtte meg kell szerkesztetned valakivel.
Mindenki tudja, hogy a szerkesztés minden kéziratnál elengedhetetlen (a korrektúra nem kevésbé), de hagyományos kiadás esetén ha az író felfogad külön egy szerkesztőt, mielőtt bármilyen kiadónak elküldené a kéziratát, akkor jó eséllyel duplán lesz szerkesztve az a szöveg, két különböző szakember által.
Az előzetes szerkesztés valamikor egyszerűen csak fölösleges, valamikor meg kimondottan hátrányos lehet. Ebben cikkben összeszedem, hogy kinek és milyen esetben hasznos adott szerkesztési munkákat elvégeztetni, és kinek nem ajánlott.
Ha még nem tetted, előbb olvasd el a korábbi cikket a szerkesztés szintjeiről, mert itt is használni fogom az abban elmagyarázott kifejezéseket (pl. line és content editing).
Még mindig sokan szeretnének itthon publikált szerzők lenni, sokaknak az az álma, hogy egyszer az ő könyvük is ott lesz a boltok polcain. Ami különbség a korábbi évekhez képest, hogy most már a kezdőknek is árnyaltabb elképzeléseik vannak arról, hogy ezt a célt hogyan tudnák elérni.
Már kevesekben él az a romantikus elképzelés, hogy valakiből úgy lesz ismert író, hogy hirtelen eszébe jut egy jó történetötlet, azt lázas ihletettségben papírra veti, másnap pedig postázza a kiadónak, aki rögtön küldi is neki a szerződést. A szerzőknek ma már pontosabb információik vannak arra nézve, hogyan lehet bejutni egy kiadóhoz, hogy érdemes pályázni, és arra nézve is, hogy íróként hogyan fejlődhetnek.
A tudatosabb írói hozzáállás következménye, hogy magyarul is egyre több írástechnikai anyag elérhető, megjelentek az íróiskolák, és megjelent alternatív lehetőségként a magánkiadás is. Ahogy növekszik az írókat megcélzó szolgáltatások száma, természetes, hogy lesznek köztük valóban hasznosak és minőségiek, és lesznek köztük rosszabbak. Valószínűleg mindenki találkozott már olyan hirdetéssel, amiben kezdő szerző, valódi szakmai háttér nélkül irodalmi ügynökséget indít, szintén pár kötetes szerző írós tanfolyamokat tart, vagy emberek szakmai tapasztalat nélkül irodalmi szerkesztést vállalnak pénzért.

Amatőr írós körökben elkezdett terjedni az a nézet, hogy mielőtt elküldenéd a kéziratodat egy kiadónak vagy egy irodalmi pályázatra, meg kell szerkesztetned (erről egy későbbi cikkben írok, hogy ez a tanács miért félrevezető). Ezzel párhuzamosan mintha az utóbbi időben megnövekedett volna azon hirdetések száma is, amelyek szerkesztést kínálnak.
Az nagyon jó, hogy az amatőr íróknak is megvan arra a lehetőségük, hogy felkeressenek szabadúszó szerkesztőket és cégeket, akik segíthetnek a kéziratuk fejlesztésében. Ha esetleg a szerző a kéziratát magánkiadásba szeretné vinni, akkor feltétlenül szükséges, hogy megjelenés előtt átnézze egy profi. Emellett léteznek olyan szolgáltatások, amelyekből sokat is lehet tanulni.
Viszont azt vettem észre, hogy nagyon hiányosak az információk azzal kapcsolatban, hogy egy adott típusú szerkesztés mit is takar, mi a célja, kinek és milyen okból érdemes igénybe vennie.
Még ha egy hirdetés egyértelműen tájékoztat is, és egyáltalán nem szándéka félrevezetőnek lenni, akkor is az amatőr írók jó része egyszerűen nem tudja felmérni, hogy ha igénybe veszi azt a szolgáltatást, akkor az valóban segít-e elérni a céljait. És valószínűleg sokan téves elvárásokkal ugranak ezekbe bele, és csak későn jönnek rá, hogy okosabb lett volna azt az összeget inkább egy olyan képzésbe vagy szolgáltatásba fektetniük, ami valóban előremozdította volna az alkotói fejlődésüket. 

A legújabb Star Wars-filmről eddig is millió kritika jelent meg, és rengeteg vélemény meg ellenvélemény fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy az utolsó rész méltó lezárása-e ennek a trilógiának, vagy visszalépés. Mivel számos elemzés található a filmről, ami foglalkozik annak történetével, háttérvilágával, mágiarendszerének egységességével és logikai lyukaival, ezeket nem is fogom érinteni. Magának a történetnek boncolgatásával is meg lehetne tölteni egy könyvet, így erre sem vállalkozom, ehelyett ebben a cikkben a karakterábrázolásra fókuszálok, azon belül is a főszereplők mélypontjára, és hogy ezt a filmek hogyan kezelték.
Ez nem lesz átfogó dramaturgiai elemzés, viszont az új Star Wars-filmek jó lehetőséget adnak, hogy egy konkrét példán keresztül nézzük meg, milyen jelentősége van a mélypontnak a karakterív szempontjából.

Az utóbbi években a fanfiction mint műfaj észrevehetően kezd kifelé araszolni az árnyékból, az irodalmi élet is többet foglalkozik vele. Ha azt tekintjük a fanfiction fő jellemzőjének, hogy egy létező művet valaki más továbbír vagy újragondol, akkor fanficek már nagyon régóta léteznek. Akár komoly irodalmi műveket is lehet annak tekinteni, mint például Jane Rhys-tól a Széles Sargasso-tengert, John Gardnertől a Grendelt, Michael Cunninghamtől Az órákat, Tom Stoppardtól a Rosencrantz és Guildenstern halottat, és valaki a Hamletet és az Elveszett paradicsomot is annak tartja.

De a dolognak van persze egy etikai és jogi oldala is, hogy más szellemi tulajdonának felhasználásával valaki nem kereshet pénzt, főleg, ha a művet védi a szerzői jog.
Ennek ellenére sok olyan regény kerül a könyvesboltokba, melynek a szerzője vagy csak inspirálódott más művekből, vagy tényleg fanfictiont írt hozzájuk, csak változtatott annyit a karaktereken és a történeten, hogy ne lehessen jogilag felelősségre vonni
Lehet ezt persze etikátlanul is csinálni, és simán lekoppintani másnak a művét, de a kortárs kritika amúgy díjazza az intertextualitást, így elég értelmetlen amellett érvelni, hogy az írók nem használhatnak fel más műveket, vagy nem idézhetik őket (amíg nem ellopják és lemásolják, hanem kreatívan használják, illetve újraalkotják őket).
Az  elmúlt években regényekben is megjelent a fandom jelenség, fanfiction írás, valamint létezik egy olyan regénysorozat is, ami elmossa a határt az eredeti és a fanfiction között. Egyrészt emiatt is akartam írni a Rainbow Rowellnek a Carry On-sorozatáról, másrészt azért is, mert írástechnikai szempontból is érdekes, hogy ez a kísérlet mennyire sikerült, és mennyire nem.

Az egyik olvasóm írt nekem annak kapcsán, hogy az írós Pinterest oldalamon látott egy táblázatot benne az upmarket fiction meghatározásával, és úgy érezte, hogy ez jobban ráillik, mint ha egy zsánerbe próbálná beszorítani magát.
Az upmarket fictiont általában arra használják külföldön, ha egy mű sem nem egyértelműen szépirodalom, sem nem egyértelműen szórakoztató irodalom, hanem mindkettő jellemzőit magán hordozhatja.
Itthon nem nagyon ismerik ezt a kifejezést, biztosan nem lehet zsánermeghatározásként használni (nem is az, ahogy a „szórakoztató mű” sem zsáner). Tehát nem tanácsos azzal odamenni egy kiadóhoz, hogy „én upmarket fictiont írok”, mert csak nézni fognak rád tágra nyílt szemmel.
Ami az itthon ismert fogalmak közül közel állhat hozzá, az az igényes lektűr, de az upmarket annál egy kicsit specifikusabb.

Nemrég beszélgettem egy íróval, aki elmesélte, hogy kétségi voltak az új regényével kapcsolatban, mert azt hallotta, hogy nem jó ötlet, ha a szerző zsánert vált. Miközben erről beszélt, nekem az járt a fejemben, hogy „milyen zsánerváltás?” és „miért is lenne ez számára gond?”.
Valóban zsánert váltott az író, hisz korábban inkább romantikus történeteket írt, most pedig a fantasy felé kalandozott, de az én szememben ezzel nem okozott semmiféle törést a munkásságában, mivel ez az új urban fantasy, amin dolgozott, szépen illeszkedik az eddigi regényei sorába.

Tényleg sokszor hallani, hogy nem feltétlenül jó az, ha valaki ugrál a zsánerek között, és egy publikált szerző ezzel olvasókat is veszíthet. Ebben lehet némi igazság, az viszont nem igaz, hogy a zsánerváltás minden esetben probléma, és minden esetben olvasók elvesztéséhez vezet. A gyakorlat sem igazolja ezt, elvégre ismerünk rengeteg sikeres írót, akik nem maradtak meg egy zsánerben.
A cikkben azt a témát fogom körüljárni, hogy mikor nem gond a zsánerváltás, és mikor okozhat valódi hátrányt.
A hazai irodalmi életben már sok éve téma, hogy hiányzik a piacról az a „köztes” kategória, ami hidat képezhetne a szépirodalom és a szórakoztató irodalom között. Nincs elég „minőségi szórakoztató regény” vagy „minőségi lektűr”, ami a népszerűsége és olvasmányossága mellett valamiféle irodalmi értéket is fel tud mutatni.
Pedig számos szerzőnek kimondott célja a minőségi zsánerregényeket írni, olyan történeteket, amelyek az olvasók számára nemcsak könnyed kikapcsolódást nyújtanak, hanem annál többet, a nyelvi minőség és a tartalom tekintetében is.
Az előző cikkemben már írtam arról, hogy bár a piac elég egyértelműen elválasztja egymástól a szórakoztató és a szépirodalmat, a műveket tekintve a két szféra nincs hermetikusan elzárva egymástól, mert inkább egy spektrumról beszélhetünk, és a szétválasztás sokszor mesterséges.

Igen ám, de a gyakorlatban a kritika nehezen tudja a „köztes” műveket kezelni, ugyanúgy, mint a könyvesboltok, szükségét érzi, hogy minden művet besoroljon a két oldal valamelyikéhez, aminek sokszor az az eredménye, hogy ami „minőségi szórakoztató irodalom” lenne, az is kiesik a komolyabb kritika látószögéből.
Egy másik érdekes probléma, hogy bár a lektűr fogalma elvileg zsánersemleges, mégis a „minőségi lektűr” kifejezést leginkább csak a realista művekre használják a kritikusok, esetleg még néha krimikre vagy történelmi regényekre, de rengeteg zsáner így szintén kimarad a látószögből. Egy komoly irodalmi folyóirat kevéssé valószínű, hogy például egy epikus fantasyt elemez, mint az igényes szórakoztató irodalom ékes példáját, pedig az vitathatatlan, hogy egy fantasy is lehet épp olyan minőségi, mint egy kortárs realista történet. (Ez nem csak itthon probléma, a következő részben lesz még szó erről).
Azt tapasztalom, hogy általában sok a félreértés akörül, hogy mi számít szépirodalomnak, és mi számít szórakoztató irodalomnak.
Az írók is sokszor nehezen helyezik el magukat: vagy alulértékelik a műveiket, mert azt hiszik, hogy a szépirodalmi paletta csak múlhatatlan remekművekből áll, vagy pedig túlértékelik az alkotásaikat, mert a szórakoztató irodalmat azonosítják az alacsony színvonalú ponyvákkal, és az írói tehetséget és igényességet csak a szépírók sajátjának gondolják.
Amellett is lehet érvelni, hogy szépirodalom amúgy sem az, amit a szerző vagy a kritikus annak nevez ki, hanem ami átmegy egy kanonizációs folyamaton, ami tarthat évekig, évtizedekig is. Elvégre Dickens is ponyvaíróból lett mára az angol irodalom egyik legnagyobb alakja.
Viszont a piac nem várhat évekig az utókor jóváhagyására.