Egy ideje már terveztem írni a Trónok harca karakterábrázolásáról, de a 8. évad után már szinte ironikusnak tűnt a sorozattal kapcsolatban pont a jó karakterábrázolást felhozni, amikor az utolsó évadokban hatalmas hibákat követtek el ilyen téren. De talán éppen azért fontos arra emlékezni, hogy a sorozat első pár évada milyen jó munkát végzett a karakterekkel, az összecsapott lezárás miatt nem értékelhetjük az egész sorozatot egy félresiklott kísérletként.
Viszont a kezdő íróknak olyan szempontból ajándék az utolsó két évad, hogy jól szemléltetik, mire figyeljenek történetírás közben. Bemutatják, hogyan lehet egy szépen felépített karaktert hiteltelenné tenni azzal, ha a szerző rángatja, és alárendeli egy előre megszabott cselekménynek.
De mielőtt a rossz döntésekre rátérnénk, nézzük, hogyan építette fel George R. R. Martin A tűz és jég dala szereplőit.

Nemrég arról írtam, hogy miért jó az, ha egy zsáneríró tisztában van a különböző zsánerekkel, korcsoportokkal, és tudja, hogyan szólítsa meg őket. Ez önmagában is nehéz feladat, emellett egy alkotónak még korlátozónak is tűnhet, ha azt hallja, hogy meg kell felelnie egy olvasói rétegnek.
Akkor ez azt jelenti, hogy nem lehetnek egyedi ötletei, hogy nem keverheti a különböző zsánerek elemeit, hogy csak bejáratott sablonok alapján dolgozhat? Természetesen nem, sőt, abból nem lesz jó írás, ha valaki csak más sikeres műveket másol, és semmi egyedit nem visz a történetbe. Az olvasók sem szeretik a kiszámítható, elcsépelt regényeket.
Ennek ellenére minden zsánernek és korcsoportnak megvannak a saját jellemzői, illetve a hozzájuk tartozó olvasói elvárások. Máshogy kell írni a 6 évesnek, a 10 évesnek, a 17 évesnek. Máshogy kell megírni egy thrillert, egy romantikus regényt, egy sci-fit, mindegyik zsánerhez kicsit más eszközkészletet kell használni.

Persze van olyan író, aki főként ösztönből ír, azt, ami neki tetszik, és olyan szerencsés, hogy az ízlése egybeesik a közönsége ízlésével. Alapvetően minden zsánerírónak erre kéne törekednie, hogy megtalálja azt az (al)zsánert, azt a korcsoport, azt az olvasói réteget, aminek az elvárásrendszere egybeesik az ő elvárásrendszerével. Vagyis a szerzőnek és az olvasóinak egyforma elképzelésük van arról, hogy milyen egy jó könyv.
És ha az író ezt az olvasóréteget megtalálta, akkor sikeres lesz, és örömmel fog nekik írni. Akkor nem lesznek ilyen problémái, hogy korlátozzák az írói szabadságát, hogy nem tud kiteljesedni, hogy a külső vélemények eltérítik őt az eredeti elképzeléseitől.
Ilyen esetben sokkal sikeresebben tud majd kísérletezni is, mert érezni fogja, a célközönségének mi fér még bele, mi működőképes.
Hónapokkal ezelőtt írtam az írói tevékenység túlmisztifikálásáról, és hogy ez ahhoz vezethet, hogy nem ismerik el az alkotók szorgalmát és munkáját kellőképpen. Mostanában pedig feltűnt, hogy a misztifikálódás a szórakoztató irodalom egy másik szegmensével kapcsolatban is felütötte a fejét, ezek pedig a különböző célcsoportok, és hogy miképpen lehet nekik sikeresen írni.
Az egyes célcsoportok behatárolása valóban bonyolult feladat, még egy tapasztalt szerkesztőnek sincs bombabiztos receptje arra, mi fog tetszeni a férfi és női olvasóknak, a 10 éveseknek és a 20 éveseknek, mi az, ami megrengeti majd a fantasy vagy a thriller piacot.
De sokan nem is jutnak el eddig a problémakörig, hanem rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a különböző zsánerelvárásokkal és olvasói rétegekkel nemcsak, hogy nem kell egy szerzőnek foglalkoznia, hanem egyenesen a művének kerékbe törése és az írói kreativitás elnyomása az, ha valaki ezeket is figyelembe veszi.

Érdekes olvasni, amikor magyar íróknak úgy érvelnek a szerzői kiadás mellett, hogy azért éri meg belevágni, mert az amerikai szerzőnek is bejött. Hisz E. L. James is így kezdte, és ma már milliárdos, és rajta kívül is még van számos író, aki csak feltöltötte a regényét az Amazonra, és nemzetközi bestseller lett belőle.
Ezeket az egyedi eseteket általános bizonyítékként használják arra, hogy a szerzői kiadásos rendszer valóban működik, ahogy külföldön, úgy Magyarországon is.
Ha van pár szerző, aki hagyományos kiadási utat megkerülve lett sikeres, ez azt jelenti, hogy mindenkinek megvan az esélye erre, nincs is értelme a hagyományos kiadóknál kopogtatni. Ők még J. K. Rowlingot is elutasították, így a sokszorosan visszautasított kéziratok is valójában csiszolatlan gyémántok, amiknek mind megvan az esélye, hogy magánkiadásban bestsellerré váljanak (azzal az apró részlettel ne foglalkozzunk, hogy Rowling eleve rosszul pályázott).

A külföldi szerzői kiadásos rendszert egyébként bizonyos esetekben jó lehetőségnek látom, én is olvastam több olyan „kiadó nélküli” regényt angolul, amit remeknek tartottam, még a nagy kiadók bestsellereivel összemérve is. Arról ma már nem is érdemes vitatkozni, hogy self-published szerzők lehetnek-e jók, vagy érhetnek-e el sikereket.
Viszont egy-egy ilyen sikertörténetre jut több ezer író, aki szinte semmit nem keresett a könyvével. Éppen azért érdekesek a szerzői kiadásos bestsellerek, mert még ritkák, csak azt bizonyítják, hogy ez az álom elérhető, nem azt, hogy bárki el is tudja érni.
Minden írónak nagy öröm a boltokban látni a könyvét, és érthető, hogy sokan türelmetlenek, és minél előbb el akarják érni ezt az álmot. De az igazság az, hogy egy szerzőnek sokkal többet árt, ha egy rosszabb regényét megjelentetik, mint hogy egy jó kézirata a fiókban marad.
A felfedezetlen tehetségek értékesek, ők még bármilyen magasságokig eljuthatnak. Ha már megjelent egy könyved, akkor íróként már az alapján fognak megítélni, akkor is, ha az csak egy kis része mindannak a munkának, amit alkotóként addig a pontig létrehoztál (ritka az olyan szerző, aki egy regényt írt egész életében, és azt rögtön ki is adták).
Gondolj bele, mi van, ha az a regény rossz kritikákat kapott, ha nem szerették az olvasók, ha rosszul fogyott, vagy teljesen eltűnt a könyvek tengerében, olyan, mintha nem is létezne?

Az írók általában bukásnak élik meg, ha egy kiadónak elküldték a kéziratukat, és az visszautasította. De kevesen gondolnak bele, hogy ez a kis csalódás sokszor éppen egy sokkal nagyobb és nyilvánosabb csalódástól menti meg őket. Egy visszautasítás után még mindig ott állnak a szerző előtt ugyanazok a lehetőségek, amik egy megjelentetett, de megbukott könyv után már nem.
Számba vettem néhány olyan helyzetet, amikor sokkal jobban jársz, hogy elutasították a kéziratodat, mintha megjelentették volna.

Aki komolyabban foglalkozik írással, és olvasott pár ezzel kapcsolatos cikket, az biztos találkozott már a dramaturgia fogalmával. Ez első pillantásra egy varászszónak tűnhet, amin az egész regény sikere megfordul. Közben viszont annyi minden tartozik alá, és olyan sok minden mással összefügg (például információadagolással, karakterábrázolással, a feszültség fenntartásával), hogy az ember csak vakarja a fejét, ha azt hallja, hogy a kéziratával dramaturgiai problémák vannak.
Miért olyan fontos a dramaturgia? Milyen gyakori hibák fordulnak elő a kéziratokban? Hogyan fejleszthetjük magunkat, ha jobb történetszövőkké akarunk válni? 
Ezekről a kérdésekről faggattam Róbert Katalin írót, szerkesztőt, aki az Írástudó Íróiskola februárban induló dramaturgia kurzusának oktatója. 
Legelső lépésként azt kell tisztázni, hogy íróként (ha már itt tartunk, olvasóként is), miért lehet számunkra fontos a diverzitás kérdése. A diverzitáson vagy kulturális sokszínűségen azt értjük, hogy a művek mennyire ábrázolják a társadalomban jelen lévő különböző csoportokat.
Más országokban ez a probléma sokkal inkább előtérben van, sokkal több a párbeszéd azzal kapcsolatban, hogy az irodalmi (vagy akármilyen más) műveknek milyen formában érdemes ezzel foglalkozniuk. Ezzel együtt az olvasók is tudatosabban vizsgálják, hogy az egyes művek ezt hogyan kezelik. Ha pedig többen úgy gondolják, hogy például egy regény nem megfelelően reprezentál egy csoportot, az megjelenik a kritikákban.

Az ismertebb regényeket illetően az itthoni olvasókhoz is eljutnak ezek a kritikák, viszont a külföldiekkel szemben a magyar véleményezők esetében gyakori reakció az értetlenség.
Ez a reakció pedig nemcsak a „mezei” olvasóknál található meg, hanem amatőr íróknál is. Őszerintük teljesen mindegynek kéne lennie a főszereplő identitásának, és az írói kreativitás megnyirbálásaként értékelik, ha egy regénnyel kapcsolatban problémaként hozzák fel, hogy például a benne szerepelő két kitalált nép közül a fehérek a fejlett, civilizált hódítók, a feketék pedig a civilizálatlan, barbár agresszorok.
Egy-egy ilyen cikk vagy értékelés kapcsán sokan nem értik, hogy általánosságban miért kell azzal foglalkozni, hogy a különböző rasszú, vallású, nemi identitású és szexuális orientációjú emberek hogyan vannak reprezentálva a könyvekben, egyáltalán reprezentálva vannak-e. Nem értik, valakinek miért lehet ez egy szempont.

A korábbi cikkben olyan téves írástanácsokat szedtem össze, amelyek konkrétan young adult vagy new adult történetekre vonatkoznak. Nemrég a neten barangolva olyan nézőpontokkal kapcsolatos magyar cikkeket találtam, amelyeknek a téves tanácsait szintén fontosnak éreztem megvizsgálni.
Az E/1, az E/3 és az egyéb narrációs technikákat elsőre nem olyan könnyű megérteni. Főleg E/3 lehet ebből a szempontból problémás, hisz olvasóként nem feltétlenül figyelünk oda, hogy a szerző hogyan használja a regényben ezt a szemszöget. Íróként viszont tudnunk kell kezelni, ezen felül pedig azzal is jó tisztában lenni, hogy az egyes nézőpontoknak mi az előnye, esetleg milyen korlátaik vannak.

A blogon számos cikk született a témában (E/1-es narrációról itt és itt beszéltem, E/3-ról itt, itt és itt, a narratív távolságokról pedig itt és itt), de persze ezeken kívül is rengeteg jó anyagot találni akár külföldi kreatív írás oldalakon, akár a magyar neten. Miután az ember elolvas ezek közül párat, máris magabiztosabban képes kezelni a nézőpontokat.
Viszont, ahogy a példákból látni fogjuk, sajnos bele lehet futni olyan magyar anyagokba is, amik mögött nincs meg a szükséges háttértudás: vagy zavarosak, vagy pontatlanul vannak megfogalmazva, vagy pedig téves következtetésekre jutnak. Ha pedig egy kezdő író pont egy ilyen poszttal találkozik először, az könnyen tévútra vezetheti. Ezért hasznos megvizsgálni a hibás tanácsokat is. Dőlttel fogom szedni az eredeti (téves) tanácsot, alatta pedig leírom, mi a gond vele.

Az igazi író nem hibázik. Az ő ujjai közül úgy siklanak ki a szavak, mint az aranyfonál, és utána megmásíthatatlanul ott ragyognak a fehér lapon. Az utólagos javítás és átírás csak megtörné ezt a tökéletességet.
Az igazi író nem izzad meg, számára az alkotás minden pillanata szórakozás.
Az igazi író megvárja, amíg a múzsa a billentyűzethez szólítja, mert az írást csak mennyei ihletettségben tudja elképzelni.
Az igazi író nem tanul. A tanulás csak a tehetségtelenek mentsvára.
Az igazi író nem hagy semmit félbe, nem hagy kéziratot a fiókban.
Az igazi író két hónap alatt megír egy regényt. Vagy 10 évig dolgozik egy kéziraton, mert ha az első nem sikerül, a többi sem fog.
Az igazi írót rögtön kiadják, megnyer minden pályázatot, amin csak indul, és ha tehetségének gyémántja nem ragyog ki rögtön a széndarabok közül, akkor minden hiábavaló.

Varga Bea író (On Sai néven publikál), szerkesztő, viselkedéselemző, az Aranymosás Irodalmi Válogató vezetője, és szereti a narancsos kávét. De ebben az interjúban nem ez utóbbiról fogom faggatni, hanem a tavaly megjelent írástechnikai könyvéről, A siker tintájáról, ami a Kalandos lépések az írói karrier útján alcímet viseli. A kiadvány nemcsak abban egyedülálló a piacon, hogy kimondottan a zsáneríróknak nyújt segítséget, hanem érdekes szerkezetében is, ami a lapozgatós könyvekre emlékeztet.
Kiből lehet jó író? Milyen útjai lehetnek a fejlődésnek? Érdemes-e magánkiadásra áldozni? Miben segíthet egy kezdő szerzőnek a kreatív írás szakkönyv? Kiderül az interjúból!

Már sok éve foglalkozol szerkesztéssel, oktatsz és tartasz előadásokat íróknak. Miért pont most döntöttél úgy, hogy megjelentetsz egy kreatív írásról szóló könyvet?
Most érett meg rá az idő. Tíz éve tartok előadásokat, de korábban azt tapasztaltam, hogy idehaza nehéz befogadni azt a gondolatot, hogy az írás egy szakma, és a tehetség mellett tanulni is kell, akár a zenészeknek. Pár éve NKA támogatást is kértem, de nem kaptam, a magánkiadásban meg nem hiszek. Most érzem úgy, hogy a gondolkozásmód megváltozott, és rengetegen igénylik az oktatást. Ez a könyv még így is merész ugrás volt, és bizony gazdasági kockázat a kiadónak; nagyon hálás vagyok, hogy a Könyvmolyképző Kiadó felkarolta. Szerencsére A siker tintája jól debütált, és aki komolyan gondolja az írást, annak már a polcára került.  

Az Aranymosás Irodalmi Válogató mellett évek óta vezeted a Könyvmolyképző Íróiskoláját is, ahol idén hat különböző kurzus indult, jövőre pedig ez a szám új kurzusokkal növekszik. Hogyan jött az ötlet, hogy a jó írók felkutatása mellett az Aranymosás projekt tehetséggondozással is foglalkozzon?
Épp zajlott az első Aranymosás, amikor egy könyves rendezvényen az egyik író kérdezett valamit tőlem a világépítésről. Két mondatban feleltem, mire döbbenten nézett rám. Utána másfél óráig azt a két mondatot magyaráztam. Ekkor kezdtem gondolkozni azon, hogy kellene valamilyen kurzus, és megbeszéltem Katona Ildikó kiadóvezetővel, aki nagy örömmel támogatta a projektet. Az írók mai napig újabb és újabb kurzusokat szeretnének, mi meg kidolgozzuk őket. Ez nem iskola, hanem tehetségtámogatás, melynek fő célja az egyedi hang kibontása. Ráadásul egy közösség is, az irodalmi barátságok, és szakmai kapcsolatok éveken át megmaradnak. Idén elindult a havi zártkörű Aranymosás Klub is.

A legtöbb kreatív írás könyv lefekteti az alapokat, vagy egy konkrét területre koncentrál, például a dramaturgiára vagy a leírásokra. A siker tintája tartalomjegyzékére rápillantva látszik, hogy mennyire szerteágazóak a témák: zsánerek, célcsoportok, jellemző kezdőírós hibák stb. Mi alapján döntötted el, hogy mi kerüljön a könyvbe?
Elsődleges cél az volt, hogy az Aranymosás pályázat tapasztalatait átadjam. 1354 kéziratot kaptunk az elmúlt évek alatt, és 12 ezer hozzászólás érkezett a weboldalra, így tudom, mi foglalkoztat sok-sok írót. Egyedülálló helyzet, hogy minderre rálátok. Másik cél, hogy míg az amerikai írástechnikai könyvek az ottani helyzetben gyökereznek, szerettem volna, ha lenne egy olyan könyv, ami a hazai könyvpiaci helyzetre épül. Harmadik dolog az volt, hogy a szórakoztató irodalomnak is legyen kreatív írással foglalkozó könyve, mert pl. a zsánerváltás olyan speciális téma, amit egyetemek kreatív írói kurzusain nem oktatnak.
Persze, döntenem kellett, hogy egy-két témába mélyen belemegyek, de ötven másikat kihagyok, vagy inkább egy gyakorlati kalauzt csinálok, ahol a sokféleség uralkodik, és számos témát felvillantok. Az utóbbi mellett tettem le a voksot.

Olyan kérdéseket is érintesz, mint hogyan fogadjuk a kritikát, hogyan illesszük be az írást a mindennapjainkba. Miért tartottad fontosnak, hogy az írás lelki oldalával is foglalkozz?
Író vagyok, és tudom milyen nehéz, amikor nincs hasonló gondolkozású ember, akivel meg lehet osztani a gondolatokat. Amikor huszonéves voltam, a problémáim felét nem mertem elmondani, a másik felét, amit meg elmondtam, egyszerűen nem értették a barátok, családtagok, pedig tényleg őszintén megpróbálták. Mintha más nyelvet beszélnék, olyan volt.
A környezetemben lévő íróknál azt látom, hogy egy kis prevencióval rengeteg gondot elkerülhetnek. Vannak párkapcsolati, lélektani, gazdasági kérdések, melyek teljesen biztosan megjelennek majd az írói út során, és nem érdemes megvárni, míg egy probléma életkrízissé terebélyesedik. Néha csak egy új gondolat kell, egy más szemszög, ami segít megoldani, vagy legalább átvészelni az aktuális gondokat. „Nem vagy egyedül”, ez az üzenete ezeknek a részeknek.

Szerinted van olyan író, akit nem lehet fejleszteni? Vagy olyan személyiségtípus, akiről oktatóként vagy szerkesztőként azt mondtad, nem tudsz neki segíteni?
Az íróiskolába felvételivel lehet bejutni, így eleve a tehetségesebbekkel találkozom. De igen, az íróiskolán kívül már találkoztam olyan amatőr íróval, akinek annyira zárt a gondolkozásmódja, hogy egyszerűen nem fogadja be az új gondolatot. Illetve találkoztam olyannal is, aki az információ adagolást inverz módon használja, nem felkelti a figyelmet, hanem bármilyen szöveget képes kioltani. Egyszerűen kivasalja.
Persze, ezek ritka esetek. A leggyakoribb gond, ha a félműveltség és az ego együtt. Van, hogy az alapvetően jó kreatív írás tanácsokat sikerül rosszul használni, és sehogy nem lehet meggyőzni az illetőket. Olyan ez, mintha azt tudnák, hogy a tüzet vízzel kell oltani – és minden esetben azzal teszik, csak épp most az elektromos vezeték ég. Persze, ha ezek az emberek túllépnek az önhittségen, és kialakul egy szakmai alázat, akkor már nagyon jól taníthatók.

Sok a tehetség, de ezek közül kevesen jutnak el odáig, hogy kiadott szerzők legyenek. Ha van két hasonlóan tehetséges író, mik azok a jellemző okok, melyek miatt az egyikük ki tud törni, a másikuk nem?
A kitartás, hogy megírja, és a maximalizmus, amivel javítja a művet. A hit önmagában, hogy képes rá. És az erő, hogy ellenálljon a társadalmi nyomásnak. Ha valaki ír, mindenki első kérdése az, mikor jön már ki a könyv, így sok tehetség idejekorán, és nem jó módon lép a könyvpiacra, ahol fájó kudarcokban lesz része. Mindennek megvan a maga ideje. Nem szabad kikaparni a bábból a hernyót, mert soha nem lesz belőle pillangó.

Van olyan tanács vagy általános felfogás, ami kimondottan káros lehet egy kezdő íróra nézve?
Van, például az, hogy ne írjon. Az írás út önmagunkhoz. Néha játék, néha a szellem felszabadítása, máskor meg öngyógyítás. Nem lesz belőle jó mű? Na, és? Legföljebb nem jelenik meg. Ettől még boldogok lehettünk a megírása közben.
Másrészt a rossz művek csak kockakövek a jó írások felé. Még soha senkit sem ismertem, akinek az első sorai teljesen kiforrott stílusban íródtak volna. Ez ugyanolyan, mint más művészeti ágban: a gyakorlás teszi a mestert.
                                     
Olyan megállapításokat is teszel a könyvben, amelyek egyeseknek talán meglepőek lehetnek. Voltak olyan részek, amelyekről tudtad, hogy megosztóak lesznek?
Igen, tudtam. Például a romantikus irodalom lenézése szinte sport a hazai írói körökben. De a többi zsáner képviselői egymással is vetekednek, kinek a területe a „minőségi szórakoztató irodalom”. Ez mind csak önigazolás. Egyik zsáner sem áll a másik fölött, és mindegyiknek megvan a maga eszköztára. Mindenhol vannak jó és gyenge írók. Szerintem nem megosztó, hanem felszabadító sorok lesznek, és remélem, leveszik pár íróról a feleslegesen rájuk pakolt terheket. Azt gondolom, a problémákat ki kell mondani, hiszen csak így lehet megoldani, vagy legalább kialakítani egy önálló véleményt az ügyben.

Szerinted mi az oka annak, hogy itthon még tapasztalható egyfajta ellenállás az írók képzésével kapcsolatban? Például ha valakit érdekel a fafaragás, festés vagy virágkötészet, senki nem kérdőjelezi meg, ha vesz ezekről pár könyvet, vagy beiratkozik egy tanfolyamra. Ezzel szemben az írókat néha nehezebb arról meggyőzni, ha komolyan ezzel akarnak foglalkozni, akkor rá kellene szánni azt a plusz energiát és pénzt.
Az iskolai oktatás a zseniség mítoszát erősíti. A hazai írók is a nyilatkozatokban szintén a sikerekről beszélnek, a kudarcokról nem. Valójában egy versenyhelyzet van, és minden művészeti ágban az lesz a legjobb, aki fejleszti önmagát, kihozza magából a legtöbbet. Aki nem képzi magát íróként, az a saját tehetségéből egy szintig tud eljutni. Hogy hol ez a szint, mindenkinél más, és persze az idő is, amíg ezt az utat megteszi. Emlékszem, amikor életem első kreatív írás könyvét olvastam, azt motyogtam: ezt egy év volt felismernem, ezt meg három év…

Egyre többen érdeklődnek a magánkiadás iránt is, amivel kapcsolatban sokféle tapasztalatról hallani. A siker tintájában te is érinted a témát. Mennyire tartod az írók szempontjából ezt egy jó útnak?
Ezt globálisabban nézem. Magánkiadó az, ahol muszáj a szerzőtől pénzt kérni, mert a cégnek nincs tőkéje, ráadásul nem elég domináns a terjesztési hálózatban, hogy elérje az olvasókat. Ez pusztán egy szolgáltatás, amit lehet jól és rosszul is csinálni.
Most már vannak cégek, melyek egyre ügyesebbek a háttérmunkák terén, de még mindig nem rendelkeznek három fontos dologgal: a célcsoportok ismeretével, a kiadóhoz hű olvasótáborral, és a könyvesbolti terjesztés kiemelt helyeivel. Márpedig a fogyást ezek döntik el.
Amit nem tudnak az írók, hogy ha már megjelent a könyv és sikertelen, akkor egyik hagyományos kiadó sem veszi át, és nem adja ki újra. A folytatás sem, hiába az nem jelent még meg. A kézirat érték, ám az ISBN számmal rendelkező könyv kiadói szempontból már nem az. A második kötetet sem lehet kiadatni. Rengeteg levelet kapok magánkiadós íróktól, és csak azt tudom felelni, írjanak egy teljesen új kéziratot, és azzal kopogtassanak.

Idén zajlott a hetedik Aranymosás pályázat. Az elmúlt években észrevettél változásokat azzal kapcsolatban, hogy kik és milyen művekkel pályáznak?
Hát, ez elég komplex téma, és kicsit szűk pár sor a kifejtésére. Ami biztosan látszik, hogy minden második évben több pályázat jön, valószínűleg mert két év kell egy-egy regény befejezéséhez, és átnézéséhez. Vannak általános mintázatok, pl. mesét és történelmi regényeket inkább 35 éves kor felett írnak, míg a young adult irodalmat a fiatalabbak írnak. Újabban egyre több sci-fi és krimi jön, bár ezek nagy része még nem elég erős, és kiesik az előszűrésen. Vannak olyan dolgok, melyek folyamatosan változnak, pl. látni, hogy az íróiskolai tudás, és a szerkesztői cikkek beépülnek, a visszatérő pályázóknál emelkedik az írói szint. Vannak témák is, melyek lecsengenek,   

Talán nehezet kérdezek, de ha odaállna eléd egy fiatal azzal, hogy író szeretne lenni, mi az az egy tanács, amit adnál neki?
Írj, játssz, szerezz élettapasztalatokat, és legyen egy rendes munkád, ami kiegyensúlyoz, miközben álmodozol.


Köszönöm az interjút, és ha további írós titkokat szeretnétek megtudni, látogassatok el Varga Bea oldalára, vagy kövessétek a Facebookon.
Ha felkeltette az érdeklődésedet A siker tintája könyv, itt rendelheted meg.

A cikksorozat előző részeiben a szexuális zaklatás és a bántalmazás különböző előfordulási formáiról volt szó az irodalomban. Ezeken kívül van az abuzív viselkedésnek egy másik formája is, ami ugyan gyakran együtt jár a korábbiakkal, de érdemes róla külön is beszélni, ez pedig a lelki vagy érzelmi bántalmazás.
Azért is lényeges ezt kiemelni, mert ha a karakterrel a párja fizikailag erőszakos, azt hamarabb elítéljük, felismerjük annak helytelenségét, de ha nem tettekkel, hanem szóban bántja, afölött könnyebben elsiklunk.

A valóságban az érzelmi bántalmazást nehezebb tetten érni, és olykor még a bántalmazott sem ismeri fel, hogy ő a párja mérgező viselkedésének áldozata. Főleg akkor, ha nem nyíltan agresszív, hanem manipulációval, a másik szeretetének, félelmeinek, bűntudatának felszításával és kihasználásával éri el azt, hogy a másik azt tegye, amit ő akar. Ha pedig a bántalmazott megpróbál kiállni magáért, a bántalmazó elhitetheti vele, hogy a panaszai irracionálisak, a bántalmazás az ő hibája, mert ő provokálta ki, vagy bűntudatot kelt benne, hogy egyáltalán felszólalt, és önmagát állítja be áldozatnak.
A lelki bántalmazásnak is nagyon komoly következményei lehetnek: a bántalmazó elszakíthatja az áldozatát a családjától és a barátaitól, tönkreteheti a karrierjét, lerombolhatja az önbecsülését és az énképét, belekényszerítheti olyan dolgokba, amiket valójában nem akar és egyébként soha nem is tenne meg.
A könyvkiadás kívülről misztikus dolognak tűnhet, de valójában nem sokban különbözik más vállalkozásoktól. A piac elég egyszerű elven működik: ami jó könyv vagy sikert remélnek tőle, azt megjelentetik, amit nem tartanak elég jónak, azt nem. A „nem elég jó” viszont túl megfoghatatlan indoknak tűnik, az egyszerű magyarázatok pedig gyanúsak, ezért szeretjük őket túlbonyolítani.
A kezdő írók a kiadókat úgy képzelik el, mint kapuőröket, akik köztük és a vágyott siker között állnak. Így amikor egy kiadótól negatív visszajelzést vagy elutasítást kapnak, az ebből fakadó csalódottság olykor éppen a kiadón csapódik le. Ilyenkor némely szerző összeesküvést kezd sejteni a háttérben, vagy pedig feltételezi, hogy a kiadó munkatársai azok, akik nem képesek felismerni a valóban jó műveket.
Ez egy érdekes jelenség, mert ha valaki elmegy egy állásinterjúra, ahol rajta kívül még van 100 másik jelölt, ha végül nem őt veszik fel, először nem arra gondol, hogy az ostoba cég még azt sem tudja eldönteni, hogy ki neki a megfelelő munkaerő. Vagy ha értékesítőt keres egy termékéhez, nem gondolja, hogy a másik bolond, ha nem köt vele üzletet. Ha valaki jelentkezik egy művészeti iskolába, és nem veszik fel, nem gondolja, hogy a felvételi bizottság nem a teljesítménye alapján döntött, hanem hátsó szándék vezérelte.