Az igazi író nem hibázik. Az ő ujjai közül úgy siklanak ki a szavak, mint az aranyfonál, és utána megmásíthatatlanul ott ragyognak a fehér lapon. Az utólagos javítás és átírás csak megtörné ezt a tökéletességet.
Az igazi író nem izzad meg, számára az alkotás minden pillanata szórakozás.
Az igazi író megvárja, amíg a múzsa a billentyűzethez szólítja, mert az írást csak mennyei ihletettségben tudja elképzelni.
Az igazi író nem tanul. A tanulás csak a tehetségtelenek mentsvára.
Az igazi író nem hagy semmit félbe, nem hagy kéziratot a fiókban.
Az igazi író két hónap alatt megír egy regényt. Vagy 10 évig dolgozik egy kéziraton, mert ha az első nem sikerül, a többi sem fog.
Az igazi írót rögtön kiadják, megnyer minden pályázatot, amin csak indul, és ha tehetségének gyémántja nem ragyog ki rögtön a széndarabok közül, akkor minden hiábavaló.

Varga Bea író (On Sai néven publikál), szerkesztő, viselkedéselemző, az Aranymosás Irodalmi Válogató vezetője, és szereti a narancsos kávét. De ebben az interjúban nem ez utóbbiról fogom faggatni, hanem a tavaly megjelent írástechnikai könyvéről, A siker tintájáról, ami a Kalandos lépések az írói karrier útján alcímet viseli. A kiadvány nemcsak abban egyedülálló a piacon, hogy kimondottan a zsáneríróknak nyújt segítséget, hanem érdekes szerkezetében is, ami a lapozgatós könyvekre emlékeztet.
Kiből lehet jó író? Milyen útjai lehetnek a fejlődésnek? Érdemes-e magánkiadásra áldozni? Miben segíthet egy kezdő szerzőnek a kreatív írás szakkönyv? Kiderül az interjúból!

Már sok éve foglalkozol szerkesztéssel, oktatsz és tartasz előadásokat íróknak. Miért pont most döntöttél úgy, hogy megjelentetsz egy kreatív írásról szóló könyvet?
Most érett meg rá az idő. Tíz éve tartok előadásokat, de korábban azt tapasztaltam, hogy idehaza nehéz befogadni azt a gondolatot, hogy az írás egy szakma, és a tehetség mellett tanulni is kell, akár a zenészeknek. Pár éve NKA támogatást is kértem, de nem kaptam, a magánkiadásban meg nem hiszek. Most érzem úgy, hogy a gondolkozásmód megváltozott, és rengetegen igénylik az oktatást. Ez a könyv még így is merész ugrás volt, és bizony gazdasági kockázat a kiadónak; nagyon hálás vagyok, hogy a Könyvmolyképző Kiadó felkarolta. Szerencsére A siker tintája jól debütált, és aki komolyan gondolja az írást, annak már a polcára került.  

Az Aranymosás Irodalmi Válogató mellett évek óta vezeted a Könyvmolyképző Íróiskoláját is, ahol idén hat különböző kurzus indult, jövőre pedig ez a szám új kurzusokkal növekszik. Hogyan jött az ötlet, hogy a jó írók felkutatása mellett az Aranymosás projekt tehetséggondozással is foglalkozzon?
Épp zajlott az első Aranymosás, amikor egy könyves rendezvényen az egyik író kérdezett valamit tőlem a világépítésről. Két mondatban feleltem, mire döbbenten nézett rám. Utána másfél óráig azt a két mondatot magyaráztam. Ekkor kezdtem gondolkozni azon, hogy kellene valamilyen kurzus, és megbeszéltem Katona Ildikó kiadóvezetővel, aki nagy örömmel támogatta a projektet. Az írók mai napig újabb és újabb kurzusokat szeretnének, mi meg kidolgozzuk őket. Ez nem iskola, hanem tehetségtámogatás, melynek fő célja az egyedi hang kibontása. Ráadásul egy közösség is, az irodalmi barátságok, és szakmai kapcsolatok éveken át megmaradnak. Idén elindult a havi zártkörű Aranymosás Klub is.

A legtöbb kreatív írás könyv lefekteti az alapokat, vagy egy konkrét területre koncentrál, például a dramaturgiára vagy a leírásokra. A siker tintája tartalomjegyzékére rápillantva látszik, hogy mennyire szerteágazóak a témák: zsánerek, célcsoportok, jellemző kezdőírós hibák stb. Mi alapján döntötted el, hogy mi kerüljön a könyvbe?
Elsődleges cél az volt, hogy az Aranymosás pályázat tapasztalatait átadjam. 1354 kéziratot kaptunk az elmúlt évek alatt, és 12 ezer hozzászólás érkezett a weboldalra, így tudom, mi foglalkoztat sok-sok írót. Egyedülálló helyzet, hogy minderre rálátok. Másik cél, hogy míg az amerikai írástechnikai könyvek az ottani helyzetben gyökereznek, szerettem volna, ha lenne egy olyan könyv, ami a hazai könyvpiaci helyzetre épül. Harmadik dolog az volt, hogy a szórakoztató irodalomnak is legyen kreatív írással foglalkozó könyve, mert pl. a zsánerváltás olyan speciális téma, amit egyetemek kreatív írói kurzusain nem oktatnak.
Persze, döntenem kellett, hogy egy-két témába mélyen belemegyek, de ötven másikat kihagyok, vagy inkább egy gyakorlati kalauzt csinálok, ahol a sokféleség uralkodik, és számos témát felvillantok. Az utóbbi mellett tettem le a voksot.

Olyan kérdéseket is érintesz, mint hogyan fogadjuk a kritikát, hogyan illesszük be az írást a mindennapjainkba. Miért tartottad fontosnak, hogy az írás lelki oldalával is foglalkozz?
Író vagyok, és tudom milyen nehéz, amikor nincs hasonló gondolkozású ember, akivel meg lehet osztani a gondolatokat. Amikor huszonéves voltam, a problémáim felét nem mertem elmondani, a másik felét, amit meg elmondtam, egyszerűen nem értették a barátok, családtagok, pedig tényleg őszintén megpróbálták. Mintha más nyelvet beszélnék, olyan volt.
A környezetemben lévő íróknál azt látom, hogy egy kis prevencióval rengeteg gondot elkerülhetnek. Vannak párkapcsolati, lélektani, gazdasági kérdések, melyek teljesen biztosan megjelennek majd az írói út során, és nem érdemes megvárni, míg egy probléma életkrízissé terebélyesedik. Néha csak egy új gondolat kell, egy más szemszög, ami segít megoldani, vagy legalább átvészelni az aktuális gondokat. „Nem vagy egyedül”, ez az üzenete ezeknek a részeknek.

Szerinted van olyan író, akit nem lehet fejleszteni? Vagy olyan személyiségtípus, akiről oktatóként vagy szerkesztőként azt mondtad, nem tudsz neki segíteni?
Az íróiskolába felvételivel lehet bejutni, így eleve a tehetségesebbekkel találkozom. De igen, az íróiskolán kívül már találkoztam olyan amatőr íróval, akinek annyira zárt a gondolkozásmódja, hogy egyszerűen nem fogadja be az új gondolatot. Illetve találkoztam olyannal is, aki az információ adagolást inverz módon használja, nem felkelti a figyelmet, hanem bármilyen szöveget képes kioltani. Egyszerűen kivasalja.
Persze, ezek ritka esetek. A leggyakoribb gond, ha a félműveltség és az ego együtt. Van, hogy az alapvetően jó kreatív írás tanácsokat sikerül rosszul használni, és sehogy nem lehet meggyőzni az illetőket. Olyan ez, mintha azt tudnák, hogy a tüzet vízzel kell oltani – és minden esetben azzal teszik, csak épp most az elektromos vezeték ég. Persze, ha ezek az emberek túllépnek az önhittségen, és kialakul egy szakmai alázat, akkor már nagyon jól taníthatók.

Sok a tehetség, de ezek közül kevesen jutnak el odáig, hogy kiadott szerzők legyenek. Ha van két hasonlóan tehetséges író, mik azok a jellemző okok, melyek miatt az egyikük ki tud törni, a másikuk nem?
A kitartás, hogy megírja, és a maximalizmus, amivel javítja a művet. A hit önmagában, hogy képes rá. És az erő, hogy ellenálljon a társadalmi nyomásnak. Ha valaki ír, mindenki első kérdése az, mikor jön már ki a könyv, így sok tehetség idejekorán, és nem jó módon lép a könyvpiacra, ahol fájó kudarcokban lesz része. Mindennek megvan a maga ideje. Nem szabad kikaparni a bábból a hernyót, mert soha nem lesz belőle pillangó.

Van olyan tanács vagy általános felfogás, ami kimondottan káros lehet egy kezdő íróra nézve?
Van, például az, hogy ne írjon. Az írás út önmagunkhoz. Néha játék, néha a szellem felszabadítása, máskor meg öngyógyítás. Nem lesz belőle jó mű? Na, és? Legföljebb nem jelenik meg. Ettől még boldogok lehettünk a megírása közben.
Másrészt a rossz művek csak kockakövek a jó írások felé. Még soha senkit sem ismertem, akinek az első sorai teljesen kiforrott stílusban íródtak volna. Ez ugyanolyan, mint más művészeti ágban: a gyakorlás teszi a mestert.
                                     
Olyan megállapításokat is teszel a könyvben, amelyek egyeseknek talán meglepőek lehetnek. Voltak olyan részek, amelyekről tudtad, hogy megosztóak lesznek?
Igen, tudtam. Például a romantikus irodalom lenézése szinte sport a hazai írói körökben. De a többi zsáner képviselői egymással is vetekednek, kinek a területe a „minőségi szórakoztató irodalom”. Ez mind csak önigazolás. Egyik zsáner sem áll a másik fölött, és mindegyiknek megvan a maga eszköztára. Mindenhol vannak jó és gyenge írók. Szerintem nem megosztó, hanem felszabadító sorok lesznek, és remélem, leveszik pár íróról a feleslegesen rájuk pakolt terheket. Azt gondolom, a problémákat ki kell mondani, hiszen csak így lehet megoldani, vagy legalább kialakítani egy önálló véleményt az ügyben.

Szerinted mi az oka annak, hogy itthon még tapasztalható egyfajta ellenállás az írók képzésével kapcsolatban? Például ha valakit érdekel a fafaragás, festés vagy virágkötészet, senki nem kérdőjelezi meg, ha vesz ezekről pár könyvet, vagy beiratkozik egy tanfolyamra. Ezzel szemben az írókat néha nehezebb arról meggyőzni, ha komolyan ezzel akarnak foglalkozni, akkor rá kellene szánni azt a plusz energiát és pénzt.
Az iskolai oktatás a zseniség mítoszát erősíti. A hazai írók is a nyilatkozatokban szintén a sikerekről beszélnek, a kudarcokról nem. Valójában egy versenyhelyzet van, és minden művészeti ágban az lesz a legjobb, aki fejleszti önmagát, kihozza magából a legtöbbet. Aki nem képzi magát íróként, az a saját tehetségéből egy szintig tud eljutni. Hogy hol ez a szint, mindenkinél más, és persze az idő is, amíg ezt az utat megteszi. Emlékszem, amikor életem első kreatív írás könyvét olvastam, azt motyogtam: ezt egy év volt felismernem, ezt meg három év…

Egyre többen érdeklődnek a magánkiadás iránt is, amivel kapcsolatban sokféle tapasztalatról hallani. A siker tintájában te is érinted a témát. Mennyire tartod az írók szempontjából ezt egy jó útnak?
Ezt globálisabban nézem. Magánkiadó az, ahol muszáj a szerzőtől pénzt kérni, mert a cégnek nincs tőkéje, ráadásul nem elég domináns a terjesztési hálózatban, hogy elérje az olvasókat. Ez pusztán egy szolgáltatás, amit lehet jól és rosszul is csinálni.
Most már vannak cégek, melyek egyre ügyesebbek a háttérmunkák terén, de még mindig nem rendelkeznek három fontos dologgal: a célcsoportok ismeretével, a kiadóhoz hű olvasótáborral, és a könyvesbolti terjesztés kiemelt helyeivel. Márpedig a fogyást ezek döntik el.
Amit nem tudnak az írók, hogy ha már megjelent a könyv és sikertelen, akkor egyik hagyományos kiadó sem veszi át, és nem adja ki újra. A folytatás sem, hiába az nem jelent még meg. A kézirat érték, ám az ISBN számmal rendelkező könyv kiadói szempontból már nem az. A második kötetet sem lehet kiadatni. Rengeteg levelet kapok magánkiadós íróktól, és csak azt tudom felelni, írjanak egy teljesen új kéziratot, és azzal kopogtassanak.

Idén zajlott a hetedik Aranymosás pályázat. Az elmúlt években észrevettél változásokat azzal kapcsolatban, hogy kik és milyen művekkel pályáznak?
Hát, ez elég komplex téma, és kicsit szűk pár sor a kifejtésére. Ami biztosan látszik, hogy minden második évben több pályázat jön, valószínűleg mert két év kell egy-egy regény befejezéséhez, és átnézéséhez. Vannak általános mintázatok, pl. mesét és történelmi regényeket inkább 35 éves kor felett írnak, míg a young adult irodalmat a fiatalabbak írnak. Újabban egyre több sci-fi és krimi jön, bár ezek nagy része még nem elég erős, és kiesik az előszűrésen. Vannak olyan dolgok, melyek folyamatosan változnak, pl. látni, hogy az íróiskolai tudás, és a szerkesztői cikkek beépülnek, a visszatérő pályázóknál emelkedik az írói szint. Vannak témák is, melyek lecsengenek,   

Talán nehezet kérdezek, de ha odaállna eléd egy fiatal azzal, hogy író szeretne lenni, mi az az egy tanács, amit adnál neki?
Írj, játssz, szerezz élettapasztalatokat, és legyen egy rendes munkád, ami kiegyensúlyoz, miközben álmodozol.


Köszönöm az interjút, és ha további írós titkokat szeretnétek megtudni, látogassatok el Varga Bea oldalára, vagy kövessétek a Facebookon.
Ha felkeltette az érdeklődésedet A siker tintája könyv, itt rendelheted meg.

A cikksorozat előző részeiben a szexuális zaklatás és a bántalmazás különböző előfordulási formáiról volt szó az irodalomban. Ezeken kívül van az abuzív viselkedésnek egy másik formája is, ami ugyan gyakran együtt jár a korábbiakkal, de érdemes róla külön is beszélni, ez pedig a lelki vagy érzelmi bántalmazás.
Azért is lényeges ezt kiemelni, mert ha a karakterrel a párja fizikailag erőszakos, azt hamarabb elítéljük, felismerjük annak helytelenségét, de ha nem tettekkel, hanem szóban bántja, afölött könnyebben elsiklunk.

A valóságban az érzelmi bántalmazást nehezebb tetten érni, és olykor még a bántalmazott sem ismeri fel, hogy ő a párja mérgező viselkedésének áldozata. Főleg akkor, ha nem nyíltan agresszív, hanem manipulációval, a másik szeretetének, félelmeinek, bűntudatának felszításával és kihasználásával éri el azt, hogy a másik azt tegye, amit ő akar. Ha pedig a bántalmazott megpróbál kiállni magáért, a bántalmazó elhitetheti vele, hogy a panaszai irracionálisak, a bántalmazás az ő hibája, mert ő provokálta ki, vagy bűntudatot kelt benne, hogy egyáltalán felszólalt, és önmagát állítja be áldozatnak.
A lelki bántalmazásnak is nagyon komoly következményei lehetnek: a bántalmazó elszakíthatja az áldozatát a családjától és a barátaitól, tönkreteheti a karrierjét, lerombolhatja az önbecsülését és az énképét, belekényszerítheti olyan dolgokba, amiket valójában nem akar és egyébként soha nem is tenne meg.
A könyvkiadás kívülről misztikus dolognak tűnhet, de valójában nem sokban különbözik más vállalkozásoktól. A piac elég egyszerű elven működik: ami jó könyv vagy sikert remélnek tőle, azt megjelentetik, amit nem tartanak elég jónak, azt nem. A „nem elég jó” viszont túl megfoghatatlan indoknak tűnik, az egyszerű magyarázatok pedig gyanúsak, ezért szeretjük őket túlbonyolítani.
A kezdő írók a kiadókat úgy képzelik el, mint kapuőröket, akik köztük és a vágyott siker között állnak. Így amikor egy kiadótól negatív visszajelzést vagy elutasítást kapnak, az ebből fakadó csalódottság olykor éppen a kiadón csapódik le. Ilyenkor némely szerző összeesküvést kezd sejteni a háttérben, vagy pedig feltételezi, hogy a kiadó munkatársai azok, akik nem képesek felismerni a valóban jó műveket.
Ez egy érdekes jelenség, mert ha valaki elmegy egy állásinterjúra, ahol rajta kívül még van 100 másik jelölt, ha végül nem őt veszik fel, először nem arra gondol, hogy az ostoba cég még azt sem tudja eldönteni, hogy ki neki a megfelelő munkaerő. Vagy ha értékesítőt keres egy termékéhez, nem gondolja, hogy a másik bolond, ha nem köt vele üzletet. Ha valaki jelentkezik egy művészeti iskolába, és nem veszik fel, nem gondolja, hogy a felvételi bizottság nem a teljesítménye alapján döntött, hanem hátsó szándék vezérelte.
Rengeteg tanács kering a neten azzal kapcsolatban, hogyan lehet valaki rövidúton irodalmi zseni, a könyve pedig bestseller. A sokszor egymásnak ellentmondó tippek között nehéz eligazodni, de végül is a legtöbben úgy vannak ezekkel, mint a népi gyógymódokkal: ki lehet próbálni, legföljebb nem működik.
Addig nincs is semmi gond, amíg a kezdő írók ezek között szelektálnak, és nem vesznek mindent készpénznek. Viszont némelyik tanácsadó poszt szerzője (és most nem azokról beszélek, akik bevallottan maguk is amatőr, kezdő írók, vagy csak az egyéni írós módszereiket mondják el) a saját téves következtetését vagy véleményét úgy adja elő, mintha általános szabály lenne. Ha pedig valaki konkrétan egy zsánerrel kapcsolatban oszt meg ilyen (amúgy nem létező) előírásokat, azzal könnyen félrevezetheti a kezdőket.
Ezért ebben a posztban összeszedtem néhány tanácsot, amit hallottam vagy olvastam az ifjúsági és new adult regényekkel kapcsolatban. A lista nem azért készült, hogy bárki rosszul érezze magát, ha maga is elfogadott vagy adott ilyen tanácsot, csak emlékeztető, hogy nem kell mindent komolyan venni.
A cikk első részében azzal foglalkoztam, hogy a romantizált erőszak mennyire van még jelen napjaink romantikus történeteiben. Ehhez kapcsolódóan most pedig a romantikus regényekben megjelenő abuzív kapcsolatokra térnék ki, különösképpen arra az esetre, amikor ezek az egészségtelen párkapcsolatok vannak romantizálva.
Nyilván problémás kapcsolatokat nemcsak romantikus regényekben találunk, hanem ugyanúgy a szépirodalomban, a krimi, horror, fantasy stb. történetekben is. Viszont egész máshogy viszonyulunk egy horrorban megjelenő párkapcsolatra, mint egy romantikus regényben megjelenőre.

Az utóbbi esetében az olvasó éppen azért veszi kezébe a könyvet, mert romantikus érzelmeket vár tőle. Ezeknek a történeteknek van egy erős vágybeteljesítő jellege (mint ahogy más zsánereknek is, csak azokat más vágyakat elégítenek ki), és olyan ígéreteket tesznek le az olvasó felé, mint hogy a hősnő megtalálja az ideális párját, a szerelem végül győzedelmeskedik, a két karakter végül egymásra talál.
Tehát ha egy romantikus regényt írunk, és a hősnőt végül összeboronáljuk valakivel, akkor az olvasó úgy fogja értékelni, még ha tökéletlen is az illető, a nő számára ő az ideális pár, akivel a legboldogabb lesz.
Egy romantikus regénynek az a célja, hogy azt az érzést keltse fel az olvasóban, „én is erre vágyom, én is egy ilyen nagy szerelmet akarok átélni, mint a szereplők”. Éppen ezért ha az egyik karakter abuzív a másikkal szemben, és az romantikusnak van beállítva, azt az olvasó hajlamosabb elfogadni a normális párkapcsolat részének. Esetleg később a mindennapi életben is elnézhetőnek gondolja.
A karakterábrázolás kapcsán már írtam a hős útjáról, arról az archetipikus pályáról, amit egy főszereplő bejárhat a történet során. Úgy gondoltam, érdemes lenne foglalkozni az író útjáról is, mi az pálya, amit egy kezdő bejárhat, miközben elsajátítja ezt az új készséget.
Aki soha nem próbálkozott még az írással, annak sokféle elképzelése lehet arról, hogyan lesz valakiből sikeres szerző. Kívülről nézve az írás nem tűnik olyan nehéznek, sőt, ez egyéb művészeti ágakról is elmondható (gyerekkorunkban szerintem sokan gondoltuk azt, hogy mi is tudnánk olyan képeket festeni, mint Picasso). Ez bizonyos szempontból megkönnyíti a dolgot: ha nem tudjuk mekkora feladat áll előttünk, kevésbé félünk nekivágni. Másrészt viszont amikor először szembesülünk azzal, hogy a magunk elé állított cél túlnő a képességeinken, azt hisszük, hogy velünk van a baj. Miért nem megy ez könnyebben? Miért nem megy ez jobban? Ez most azt jelenti, hogy nem vagyok tehetséges?
Felkavaró tartalom: zaklatás, nemi erőszak

A mai gondolkodásunkkal lehet, hogy nehéz ezt elképzelni, de a 70-es évektől egészen a 90-es évek elejéig a romantikus regényekben teljesen megszokott volt, hogy a főhősnő nemi erőszaknak esett áldozatul. Leggyakrabban (de nem kizárólagosan) a főhős volt az elkövető. Akivel végül örök szerelmet fogadnak egymásnak.
Személy szerint a 70-es években még nem is éltem, úgyhogy amikor évekkel ezelőtt olvastam arról egy cikket, hogy ez milyen elterjedt fordulat volt a szerelmes regényekben, nehezen akartam elhinni. Pedig olyannyira elterjedt, hogy egy külön elnevezést is kaptak az ilyen könyvek: bodice-ripper, olyannyira elterjedt, hogy még kategorizálni is lehet ezeket a könyveket, hogy a főhős milyen okból erőszakolja meg a nőt. És ezek mind egyértelmű esetek, amikor a nő nemet mond, küzd, megpróbál szabadulni, zokog, könyörög, és a férfi erőszakkal tartja vissza, esetleg le is kötözi. Sokszor még maga az elkövető is erőszaknak tartja a dolgot.
Később egy ma is népszerű romantikus író könyvében azzal találkoztam (magyarul a 80-as években adták ki), hogy a főhősnőt a férfi elkábítja, foglyul ejti, és rendszeresen megerőszakolja. A történet romantikus végkifejlete pedig az, hogy a nő ezzel a férfival házasodik össze. Önszántából.
Egy ilyen regény ma már nem nagyon jelenhetne meg, de érdemes megnézni, hogy ezek az ártalmas "kövületek", amik régen annyira megszokottak voltak a romantikus történetekben, mennyiben befolyásolták a mai írók gondolkodását. Valóban sikerült magunk mögött hagyni ezeket a negatív romantikus ideálokat, vagy más formában, de ezek az elvek még mindig beszivárognak a romantikus művekbe?

Ha valaki már olvasott néhány írástechnikai szöveget, akkor szembejöhetett vele ez a fogalom, hogy írói ígéret. Ez nagyjából annyit takar, hogy az írásod elején te előrevetíted az olvasónak, hogy mégis milyen jellegű történetet fog olvasni. Előrevetíted a zsánert, előrevetíted a jelentősebb karaktereket, hogy mégis kiről fog szólni a történet, előrevetíted a tónust, hogy ez a történet vidám lesz vagy komoly, lehangoló, könnyed, cinikus stb. Előrevetíted a világot, hogy egyáltalán a valóságban vagy egy kitalált helyen játszódik a történet, milyen korban. Előrevetíthetsz problémákat is, hogy milyen bonyodalmak és konfliktusok köré fog szerveződni a cselekmény.
Leegyszerűsítve ha egy regény vámpírtámadással kezd, akkor történet további részében nem tüntethetjük el az összes vámpírt, hogy helyettük a főszereplő és a csinos szomszéd lány bimbózó románcával foglalkozzunk. Ennél persze bonyolultabb és sokrétűbb ez a probléma, és ennél sokkal több módja van, ahogy az olvasó felé tett ígéreteinket megszeghetjük.
A szereplők közti küzdelem, a verekedés, a csata, a háborúskodás a történet olyan elemei közé tartoznak, amiket a legszórakoztatóbb lehet olvasni, és a legszórakoztatóbb írni. A gyakorlatban viszont kevés az olyan akciójelenet, ami beváltja a vele szemben támasztott várakozásokat, és valóban működik. Nem sok olyan regénybeli harccal találkozni, ami igazán izgalmas és jól felépített, többségben vannak az olyanok, amik mintha inkább csak „kötelező elem”-ként szerepelnének.
Nem azért, mert a szerző nem fektetett beléjük energiát, vagy ne dolgozta volna ki őket, sokszor épp ezek a regény legrészletesebben megkoreografált részei. Ennek ellenére olykor erőltetettnek és unalmasnak érződnek, ami arra vezethető vissza, hogy félreértés van akörül, hogy valójában mi teszi ezeket a jeleneteket izgalmassá.
A fantasy regényekkel foglalkozó sorozat mostani részében arról lesz szó, hogyan tudunk a kitalált világunkban realisztikus fegyvereket, vértezetet és egyéb védelmi rendszereket szerepeltetni, és hogy a különböző mágikus képességek vagy lények milyen hatással lehetnek a hadviselésre.
Hogy miért érdemes külön cikket szentelni annak, hogyan írjunk a harcászatról a fantasy regényekben, és nem annak, hogy ez hogyan működik a történelmi regényekben, arra egyszerű a válasz. A történelmi regényekben ezzel kapcsolatban a fő tanács, amit meg lehet fogalmazni, a következő: nézz utána.
Általánosságokat el lehet mondani például a fegyverekről, és lehet, hogy adott állítás igaz lesz egy bizonyos korszakra és egy bizonyos nemzetre, de ha egy kicsit ugrunk az időben és térben, akkor már nem. Például ha azt mondjuk „9. században így harcoltak”, valamilyen szempontból biztos, hogy nem lesz igazunk, mert például az akkori viking és szász harcmodorban azért vannak erős különbségek. Tehát ha valaki a 9. század végi Angliáról akarna írni (ami akkoriban még több királyságot jelentett), annak nincs mese, konkrétan utána kell néznie annak a korszaknak.
Ezzel szemben a fantasyben azért egy kicsit nagyobb szabadságunk van ebben a tekintetben, hisz egy kitalált világon nem lehet számon kérni a történelmi hitelességet.
A Kishōtenketsu távol-keleten a történetmesélésnek egy hagyományos módja, amely népszerű Japánban, Kínában és Koreában is. Eredetileg a kínai költészetben volt egy kompozíciós struktúra, de később ezekben a kultúrákban egy olyan keretté vált, ami meghatározza, ahogy az emberek a történetekről gondolkoznak, és ahogy felépítik őket.
Ez a struktúra nemcsak a költészetben használatos, hanem például az érveléstechnikában is. Nyugaton egy érvelő esszé hagyományosan úgy épül fel, hogy a tételmondattal kezdünk, utána felsoroljuk az ezt alátámasztó érveket, végül pedig mindezt összegezve levonjuk a konklúziót.
A japán érvelés egészen máshogy működik, nem tételmondattal kezdenek, nem összegzik előre, hogy mit próbálnak bizonyítani, hanem inkább körbejárják több nézőpontból a témát (olykor a hallgató számára nem is egyértelmű, mi a magyarázat célja), és végül hagyják, hogy a hallgató vonja le ezekből a megfelelő következtetést.
A Kishōtenketsu gyakori előfordulási formái még a négy részből álló yonkoma mangák, de emellett ezt a struktúrát alkalmazzák regényekben, filmekben, animékben, sorozatokban, számítógépes játékokban stb.