Szinte már közhelynek számít az a kijelentés, hogy a női irodalmat hajlamos a kritika (és a közönség) kissé leértékelni. Persze az elmúlt években történtek előrelépések, a szép- és a szórakoztató irodalom területén is voltak törekvések arra, hogy a női írók művei és a női témákat feldolgozó művek nagyobb hangsúlyt kapjanak.
Most nem is akarok abba belemenni, hogy milyen a női írók helyzete ma. Ha valaki erre kíváncsi, érdemes meghallgatni például a Szépírók Társasága és a SZÍN Női Érdekvédelmi Fórum által szervezett beszélgetést itt.
Illetve egy posztban én is megosztottam több linket a témában.
Ami a jelen cikk szempontjából érdekes, hogy a statisztikák alapján a női kritikusok (meg általában a női olvasók is) hasonló arányban olvasnak nőktől meg férfiaktól, de a férfi kritikusok kisebb arányban olvasnak nőktől (egy statisztika szerint csak 26%-ban).
Ezt visszavezethetjük arra is, hogy általános iskolától kezdve a férfi perspektíva az alap, a kötelezően olvasandó művekben leginkább ez jelenik meg. A fiatal lányoknak természetes lesz, hogy „férfias” témákról, illetve férfi főszereplők tapasztalatairól és gondolatairól olvasnak, megtanulnak azonosulni ezzel a férfi nézőponttal. Viszont a fiúk alig találkoznak a kötelező olvasmányokban női perspektívával. (Ha „lányos” könyv kerül a tananyagba, az is többnyire csak választható olvasmány.)
Így kiskorunktól kezdve a férfi nézőpont lesz olvasóként nekünk a természetes. Bár persze rengeteg női főszereplős mű áll rendelkezésére, azokat is úgy olvassuk, mint valami marginális, „kisebbségnek” szóló könyveket. Ismerjük azt a fogalmat, hogy „lányregény”, de olyan nincs, hogy „fiúregény”, mert utóbbi a norma.
Ennek egyik következménye, hogy még ha az írás gyakorlatát nézzük is, a fiatal lányok ahogy idősödnek, egyre nagyobb százalékban írnak férfi főhősökről (eközben persze a fiúk maradnak a fiú hősöknél).
Egy statisztika pedig azt mutatta, hogy még a női szerzőknek is jobb esélyük van egy díj elnyerésére, ha nők helyett inkább férfiakról írnak.
Ha női szerző ír női főszereplőről, azt hajlamos a kritika lányregényként, „női lektűr”-ként, nőirodalomként jellemezni, míg ha véletlenül egy férfi szerző ír női főhősről, azt sosem mondják lányregénynek, teljesen függetlenül a történet jellegétől.
Valamint ha egy nő által írt szépirodalmi regényben van párkapcsolati szál, azt a könyvet előbb sorolják át lektűrnek vagy romantikus regénynek, mint ha férfi ír párkapcsolatról szóló szépirodalmi regényt.
Ezt már a klasszikus irodalommal kapcsolatban is meg lehet figyelni, hogy Jane Austen és a Brontë nővérek regényeit még mindig sokan inkább romantikus regényekként, igényes lektűrökként kezelik, míg például Dickensszel és Flaubert-rel kapcsolatban ez nem merül fel, hiába fókuszálnak egyes műveikben a szerelemre.
Még egy érdekes jelenség, hogy a nők által írt fantasyt a piac hajlamos automatikusan ifjúságiként kategorizálni, akkor is, ha a könyvet a szerző kimondottan felnőtteknek írta, és tele van erőszakos és szexuális tartalommal (kapcsolódó cikk). Ez történt R. F. Kuang Mákháború című regényével, vagy Naomi Novik és V. E. Schwab könyveivel, míg Ernest Cline-tól a Ready Player One-t és Pierce Brown Vörös lázadás-sorozatát jobban elfogadják felnőtt sci-finek, még a kamaszkorú főszereplővel együtt is.
Ha valaki figyeli a könyvpiacot, megfigyelhette ezeket a jelenségeket, de annak ritkán ásnak a mélyére, hogy mi miatt lehet az, hogy a piac és a kritika hajlamos a nők által írt műveket és a nőiesebbnek tartott témákat és zsánereket leértékelni, marginalizálni.
Amint kiderült, ennek témának elég komoly irodalma van itthon is, csak erről nem nagyon tudunk. Ily módon meg se kérdezzük magunktól, miért van az, hogy a női zsánerekről és művekről eleve azt feltételezzük, hogy kevesebb irodalmi értékkel rendelkeznek, és még a női olvasók egy része is igyekszik elhatárolódni például a romantikus vagy young adult regényektől, mondván, ők „komolyabb” könyveket olvasnak, legyen az szépirodalom, felnőtt fantasy, krimi... lényegében bármi más „férfiasabb”, így automatikusan „komolyabb” zsáner.
Ez egy nagy és komplex téma, így inkább csak gondolatokat emelnék ki a vonatkozó szakirodalomból, mélyebb elemzéséért érdemes végigolvasni a linkelt szövegeket.
"Nőirodalom"
A 19. századtól kezdve a technológiai fejlődés és a tömegmédiumok megjelenésével párhuzamosan egyre inkább megkülönböztették a valódi művészi produktumokat előállító magaskultúrát, és az ilyen értéket nem hordozó tömegkultúrát (ugye, a populáris irodalom is az utóbbihoz tartozik).
Andreas Huyssen A tömegkultúra mint nő: a modernség másikja tanulmányában rámutatott arra, hogy a 19. századtól a tömegkultúrát a nőiesnek tartott jegyekkel és a nőkkel azonosították.
„Érdekes megvizsgálni, hogy a századforduló politikai, pszichológiai, esztétikai beszédmódja hogyan nőneműsítette [genders as feminine] a tömeget és a tömegkultúrát, miközben a magas kultúrát (legyen az hagyományos vagy modern) változatlanul férfiak uralták.”
Sellei Nóra tanulmányában (A szingliregény esete, avagy a populáris kultúra neme) a „szingliregények” kapcsán mindezt összefüggésbe hozza a mai hozzáállással is: „A kultúra bizonyos rétegeinek – s hangsúlyosan a népszerű (avagy tömeg-)kultúrának – az akár látható, akár láthatatlan nemi kódoltsága, mint erre már több elméletíró rámutatott, összefonódik egyéb asszociációs mezőkkel, melyek egyúttal értékítéletet is implikálnak. A magyar nyelv kellőképpen fejezi ki ezeket az értékítéleteket, hiszen ha valaki azt mondja, valami elnőiesedik, akkor az nyilvánvalóan negatív értékítéletet hordoz, legyen bár szó szakmák vagy műfajok „nemváltásáról”. Az „el-” igekötő szemantikája ebben a kifejezésben, illetve egy irodalmi műfaj „nőies” mivolta – és a hozzá kapcsolódó asszociációsor – ugyanakkor a magas/elitkultúrát fenyegető tömeg rémét is magában rejti is, és ennek a tömegnek neme is van.”
A gondolatnak, hogy a kultúra „elnőiesedése” esztétikai romlással jár, mintha egy változatát látnánk Milbacher Róbert A magas irodalom lektűrösödéséről esszéjében: „Mára mintha a magas irodalom és a lektűr nivellálódása, Takáts József szíves szóbeli közlésén alapuló fogalmával élve, a magas irodalom „elnőklapjásodása” (a népszerű hetilap nevét metaforaként használva) vált volna a kortárs irodalmi termelés legfőbb, nyilván könyvpiaci szempontból jövedelmező trendjévé.”
Valószínűleg nem puszta véletlen, hogy sok egyéb kultúrával (is) foglalkozó hetilap közül Milbacher éppen a kimondottan a női olvasókat megcélzó Nők Lapját használta metaforaként annak kifejtéséhez, hogy szerinte a magyar szépirodalom az utóbbi időben „lektűrösödik”, vagyis veszít esztétikai értékéből, mert célja most már nem a művészi újítás, hanem hogy egyszerűen befogadható, népszerű (és eladható) műveket hozzon létre.
Emögött mintha szintén az a feltételezés bújna meg, hogy a tömegkultúra fogyasztói főleg a nők (szemben a férfiak által fogyasztott magaskultúrával), és a szépirodalom azzal, hogy „elnőklapjásodik” vagy „lektűrösödik” (megalkuvóbbá, egyszerűbbé, populárisabbá válik), a női olvasóréteg igényeinek próbál megfelelni.
Mindezek után sem könnyű amellett érvelni, hogy a populáris kultúrát nőiesnek fogjuk fel, főleg, mivel abba beletartoznak olyan kimondottan férfiasnak tételezett műfajok, mint a kalandregény vagy a sci-fi is.
Azonban – ahogy azt Séllei Lilla kifejti – attól függetlenül, hogy a magaskultúrát nem szokták férfiasként jellemezni, mégis ez a különbségtétel fejeződik ki abban, hogy az „univerzális humanitás álcáját” felvéve a jellegzetesen „női” műfajokat és témákat kizárja magából.
Gondoljunk csak vissza arra, amiről a cikk elején beszéltem, hogy lányregény létezik, de „fiúregény” nem, létezik női szingliregény, a chic-lit, de „agglegényregény” nem. Külföldön létezik olyan kategória, hogy „women’s fiction, de olyan nincs, hogy „men’s fiction”. És ne legyenek illúzióink, a women’s fiction kategóriába általában azokat a könyveket teszik, amelyek igényesebbek az egyszerű szórakoztató regényeknél, nem lehet berakni őket a románcok közé, viszont jellegzetesen női témájuk miatt nem feltétlenül tennék őket egyszerűen a szépirodalomhoz sem. Miközben egy hasonló minőségű férfi regényt kérdés nélkül beraknak a szépirodalomhoz.
Ezt érti Séllei Lilla „univerzális humanitás álcáján”, amikor a férfiakat szerepeltető, „férfias” témájú művekkel kapcsolatban úgy gondolják, hogy azok univerzális érdeklődésre tarthatnak számot, tehát egyaránt érdekesek a férfi és női olvasó számára is, de a „női” témájú művek szerintük csak a nők számára érdekesek, emiatt nem is akkora a művészi jelentőségük.
Több évszázada él az a feltételezés, hogy a tömegkultúra (és benne a populáris irodalom, a ponyvaregények) elsősorban a női közönséghez kapcsolható, és ebből a feltételezésből születik a következő, hogy ezért pedig a nők által létrehozott alkotások is automatikusan közelebb állnak a tömegkultúrához. (Emellett régen rengetegen megfogalmaztak olyan véleményt, hogy a nők nem is igazán képesek valódi irodalmat létrehozni.)
Persze ez nem minden esetben lép életbe ez a logika, van számos szépíró nő, akinek nem kell bizonygatnia, hogy a magasirodalomba tartozik, de a korábbi példákból látható, hogy előfordul az, hogy szépirodalmi művet a (nőies) témája miatt inkább lektűrnek tartanak, vagy – szórakoztató irodalmon belül – női írók felnőtt fantasy regényeit románcnak vagy ifjúságinak kategorizálják.
Ám később hiába fogadták be a műfajt a magaskultúrába, hosszú idő telt el, míg a korai női regényírók művei (mint Austen, Brontë vagy Gaskell) is szépirodalomként kanonizálódtak. De az, hogy ezeknek a műveknek az irodalmi státuszát is képesek voltunk újragondolni, azt mutatja Séllei szerint, hogy a populáris és az elitkultúra határai is mozgásban vannak, és a jövőben akár a szingliregények helyzetét is újraértékelhetik:
„Ugyanakkor a szingliregény alkalmas lehet bizonyos fogalmak újraértelmezésére, mert a legjobb szingliregények távol álnak attól, amivel a népszerű (női) irodalmat sokszor vádolni szokták: hogy problémamentesen, öltés-, avagy varrásmentesen beírjanak domináns ideológiai értékeket. Ezek a szövegek nem ajánlanak fel olyan kényelmes szubjektumpozíciókat az olvasók számára, amelyekbe gondolkodás nélkül, értékítéleteink felülvizsgálata nélkül bele lehetne helyezkedni.”
Zárójelben jegyzem meg, hogy a romantikus és az ifjúsági regények nagyon érzékenyek a társadalom változásaira, többnyire érzékenyebbek, mint más zsánerek. Ráadásul (főleg az utóbbi években) sokszor éppen a marginalizált, szépirodalom által olykor elhanyagolt témákat és közösségeket helyeznek fókuszba (nem csak a nőket).
Ha a magasirodalomtól azt várnánk, hogy jól ismert álláspontok visszhangozása helyett mozdítsa ki az olvasót a komfortzónájából, arra a „női” irodalom is képes. A női szerzők folyamatosan rombolják le a nőiség étoszát olyan művekkel, amelyekben egy nő a kamaszfiúkra leselkedő szexuális ragadozó, vagy a nő a pszichopata gyilkos, vagy egy anya az, aki kiábrándul az idealizált szülői szerepből. A „férfi” irodalomra talán ritkábban jellemző, hogy az ismert férfiszerepeknek ilyen nyíltan nekimegy, és mégis a női irodalmat hiszik klisésnek és megalkuvónak (egy része valóban az, de nem az egész).
A magasirodalom kritikusai hajlamosak a valóban bátor és szubverzív műveket is unalmasnak és jelentéktelennek minősíteni, csak mert az adott téma személyesen őket nem érdekli/érinti (ahogy Milbacher az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó műveket többnyire „balos giccs”-nek minősítette).
"Nőies" olvasás
A témával kapcsolatos egy nagyon fontos megállapítás, hogy az irodalomkritika nemcsak, hogy hajlamos leértékelni a női irodalmat, hanem a női olvasást egy az egyben hibásnak tételezi.
A „helyes” ("esztétikai" vagy az irodalomórán és az egyetemeken tanított) olvasás objektív, analitikus, távolságtartó, a szövegre (formájára) koncentrál, reflexív stb. Míg a laikus olvasás szubjektív, naiv, bevonódó, szentimentális, személyes, örömelvű stb. Természetesen az utóbbit hajlamosak voltak évszázadok óta női olvasásként kódolni. Viszont mostanság egyre többen megkérdőjelezik, hogy ez a típusú olvasás valóban hibás-e.
Horváth Györgyi Női olvasás. Fenyegető élvezetek? tanulmányában foglalkozik a kérdéssel:
„Magyarán, arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy az olvasástípusok mikéntjéről alkotott elképzeléseink korántsem egyedül „esztétikai” kritériumokra és belátásokra tekintettel formálódnak (bármennyire is szeretnénk hinni ebben), hanem összekapcsolódnak egy sor, egyáltalán nem esztétikainak tekinthető társadalmi–kulturális gyakorlattal, és hogy ezek a diskurzusok együttesen alakítják mindmáig a nemi jegyek olvasástípusok közti elosztását.”
A 18. századtól kezdve sokféle könyv jelent meg, amely leírta a jó és rossz olvasási szokásokat, és persze a rossz gyakorlatok feminizálódtak. Ám ez azzal is összefüggött, hogy a férfiak és a nők olvasási szokásait más-más szabályok határozták meg. Például a nagyobb társadalmi presztízsű nyilvános hangos felolvasás a művelt férfiak privilégiuma volt, míg a nők magányosan olvastak: „A »megfelelő« szöveget »megfelelő« hanglejtéssel és gesztusokkal felolvasni egyenlő volt az olvasó maszkulinitásának hangsúlyozásával, míg egy kellemesen izgató regény magányos elolvasása a nőies szentimentalizmusba való alámerülésnek számított.”
Az olvasni tudás régebben kiváltságnak számított, de miután egyre többen tanultak meg olvasni, a gyakorlatát „újra kellett kódolni”. Így vált a komoly (tudományos művek, klasszikusok) művek olvasása férfiassá, és a könnyed olvasmányok (elsősorban regények) privát, intim olvasása nőiessé.
Valamint irodalomkritikai szempontból nagyon érdekes ez a megállapítás: „a cselekmény- és tartalomcentrikus olvasás szintén inkább nőiesként [kódolt], a mű részeit hierarchikusan elrendezni és a műegészhez viszonyítani képes olvasás pedig inkább férfiasként”. Ez pedig azért érdekes, hogy a mai napig nem nagyon jellemző az irodalomkritikára a tartalomcentrikus olvasás, még a populáris művek esetén sem.
A 19. században a női olvasás veszélyesnek tartották, mondván, a nők hajlamosak elmerülni a regények fantáziavilágában, "veszélyes" gondolataik támadnak, és elhanyagolják a feladataikat.
Ha nem lenne egyértelmű, azért jelzem, hogy mindez nem azt jelenti, hogy ma a nők randikálisan máshogy olvasnának, mint a férfiak, és míg a nők teljes lelki felajzottságban falják a regényeket, addig a férfiak sztoikus nyugalommal forgatják az Arisztotelész összest. Fontos megjegyezni, hogy a 18-19. században azért írnak elragadtatott női olvasókról, mert a regény műfaját eleinte főleg nők olvasták. Így az, hogy a regénybe hajlamosak belefeledkezni az olvasók, az nem a női olvasókról mond el valamit, hanem a regény műfajáról.
Ha egy férfinek meg egy nőnek odaadunk egy kalandregényt, azt mindketten hasonlóan fogják olvasni, mindketten belefeledkeznek, mindketten izgulnak a szereplőkért, mindketten szeretnék tudni, mi lesz a vége. Mindketten érzelmileg bevonódva, történetcentrikusan olvasnak, és maga ez az élvezet kedvéért való olvasás lett régen laikus, hibás olvasási stratégiának kikiáltva.
Fontos megérteni, hogy a tömegkultúra természetesen nem kapcsolódik jobban a nőkhöz vagy a női irodalomhoz, mint a férfihez, és az előbb felvázolt laikus olvasás nem jellemző jobban a nőkre, mint a férfiakra. Egyszerűen csak arra mutattak rá a kutatók, hogy mivel a tömegkultúra meg ez a típusú olvasási gyakorlat sok évvel ezelőtt nőiesként lett kódolva, pusztán ezért leértékelődik. És hiába telt el több száz év, és hiába nem gondoljuk már a nőket sem butábbnak sem kevésbé kreatívnak vagy tehetségesnek, a kultúrafogyasztással és alkotással kapcsolatos előítéletek fennmaradtak úgy is, hogy már nem emlékszünk az eredetükre. Ezért fontos, hogy ezt a kutatók feltárják, mert akkor rájöhetünk, hogy a mai világban ezek már mennyire nem állják meg a helyüket.
„Érdemes észrevenni, hogy azok a tartalmi jegyek, melyekkel a tömegkultúra modern teoretikusai a tömegkultúra termékeire irányuló olvasást körülírják (mint például a pszeudoörömök hajkurászása, az olvasói passzivitás, a mű formai elemei iránt figyelmetlen, minden könyvben ugyanazon sémát kereső, sematikus cselekményekre és szereplőkre fogékony, a mennyiségre, és nem a minőségre orientált olvasási mód), lényegében már jelen vannak az olvasás 18. század végén megindult normalizációja során kiküszöbölendőnek minősített olvasástípusok leírásában is.”
Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ha a populáris irodalomra, kiváltképp a nőiesként tételezett zsánerekre olyan olvasási stratégiákat használunk, amelyek idegenek tőlük (vagy eleve azok ellenében alakultak ki), akkor talán nem a művekkel, hanem az olvasási stratégiákkal van gond.
Magától értetődőnek kellene lennie, hogy ha olyan érzelmek kiváltását célzó zsánerekre, mint a romantika, horror vagy thriller az akadémikus kritikát és távolságtartó objektivitását alkalmazzuk, akkor ezek a művek alulmaradnak. Más zsánerek viszont, mint például a sci-fi vagy a fantasy egy része, jellegüknél fogva alkalmasabbak az akadémikus elemzésre (eleve egy sci-fiben lehet elemezni a természettudományos hátteret és annak regénybeli megjelenését). De ez még nem jelez automatikusan magasabb irodalmi értéket. (Javaslom Bényei Tamás tanulmányát, ami leírja, hogy a populáris műveket az irodalomkritika aszerint értékeli, hogy mennyire olvashatók és elemezhetők szépirodalomként.)
Vannak azonban szakértők, akik felismerték, hogy a megszokott kritikai beállítódás nem feltétlenül használható az összes létező irodalmi műnél, és a kortárs irodalomkritikában már vannak olyan iskolák, amik nem elvetik, hanem tekintetbe veszik az elemzésnél a mű szubjektív és érzelmi hatását is.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a női irodalmat automatikusan fel kellene értékelni, viszont fel kell ismerni, hogy a professzionális irodalomkritika objektívnek hitt értékrendszerében mennyi korszerűtlen szubjektív faktor van.
Ahogy Huyssen mondja: „A probléma nem a magasművészet ép és a tömegkultúra romlott formái közti különbségtétel vágya, hanem az értéktelenebbnek tekintett folyamatos nőneműsítése [gendering as feminine].”
Irodalom:
- Andreas Huyssen: „A tömegkultúra mint nő” [1985]. Kalligram 2002/9.
- Séllei Nóra: A szingliregény esete, avagy a populáris kultúra neme
- Bolemant Lilla: Női írás, női olvasás
- Milbacher Róbert: A magas irodalom lektűrösödéséről
- Virginás Andrea: A tömegkultúra nemi megalapozottsága(i) a modern-posztmodern fordulat kontextusában