Ha abban a reményben kattintottál ide, hogy lépésről lépésre elmagyarázom neked ebben a cikkben, egy irodalmi pályázaton hogyan legyél te a befutó több tucat vagy akár több száz író közül, csalódást kell okoznom.

Maguk a pályázatok szervezői sem tudnának átnyújtani egy titkos receptet, hogy ha ezeket a pontokat követed, biztosan veled fognak leszerződni.

Viszont sok olyan tanács létezik, amely növeli az esélyeidet, de legalábbis elejét veszi annak, hogy olyasmin múljon a sikered, amit egy kis előrelátással ki lehet védeni.

A következőkben igyekszem összeszedni, mire érdemes valóban odafigyelni pályázásnál, és mi az, aminek esetleg túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az írók, pedig nem is annyira fontos.


Persze minden pályázat és zsűri más, tehát elsődlegesen mindig azt vedd figyelembe, a konkrét kiírás mit kér.


Pályázási kisokos

Kezdjük az alapvető dolgokkal, amelyek lehet, hogy szinte mindenkinek magától értetődőnek tűnnek, de nagyon könnyen el lehet csúszni ezeken is.

A pályázatkiírásban pontosan nézd meg, hogy milyen címre kell küldeni a kéziratodat, milyen jeligével (mi legyen az e-mail tárgya), és mi a határidő.

A határidőt általában szigorúan veszik. Teszem azt, az január 20. éjfél, és ha éjfél után 5 perccel küldöd el a levelet, mert megszakadt a neted, úgy már sok helyen nem fogadják el. Tehát ne utolsó pillanatra hagyd a leadást.


A pályázatoknál ritkán kérik, hogy az e-mail szövegébe írj valamit. Ha kérnek szinopszist vagy szerzői életrajzot, azt általában külön dokumentumban csatolva kell küldeni.

Azért azt javasolnám, hogy ne teljesen üresen küld el levelet, legalább annyi szerepeljen benne, hogy „Tisztelt szerkesztőség, csatolva küldöm az xy pályázatukra a regényem… üdvözlettel, Kis Péter.”

Ha esetleg tudod, hogy pontosan ki kapja meg az e-mailt, lehet névre szólóan címezni, hogy „Kedves Szabó Éva…”

Ha nem kérik külön, hogy az e-mail szövegébe írd bele, hány leütés a regény, milyen műfaj, miért lettél író, mik a távlati terveid stb., ezeket ne írd bele. Fölösleges áradoznod a kiadó könyveiről, vagy arról, milyen régóta álmod, hogy publikált író legyél. Ez általánosságban is igaz a szerzői életrajzra vagy szinopszisra is: mindig csak azt az információt oszd meg, amit kértek. A szinopszis is legyen tömör, koncentráljon a fő szálra, és ne legyen hosszabb, mint amit megadtak.

Ha nem pályázatra küldöd a kéziratod, hanem esetleg van egy kontaktod egy olyan kiadónál, amelynek szerinted a profiljába beleillik a kéziratod, akkor persze az e-mail szövegébe érdemes ilyeneket beleírni, hogy mióta írsz, hol publikáltál korábban, miről szól a regényed, szerinted miért érdekelheti a kiadót… (ugye ezt hívják külföldön query letter-nek, amihez angolul találhatók sablonok is). De egy kiadó által meghirdetett pályázat más szituáció, ott nem feltétlenül kell bemutatkoznod és „eladnod” a történeted.


A levél után térjünk rá a kéziratra. Ezt általában doc vagy docx fájlformátumban szokták kérni. Ha nem írják ki külön, akkor is feltételezd, hogy ilyen formátumban kérik, kivéve, ha külön megengedik, hogy leadhatod otd-ben, rtf-ben stb.

Van, amikor szerzők pdf-ben küldenek kéziratokat, de ha ez külön nincs engedélyezve, azt is felejtsd el. A szerkesztőnek az fog elsőként átvillanni az agyán, hogyan fogja a pdf-et szerkeszteni (sehogy).

Ha a pályázat külön megadja, hogyan formázd a szöveget, kövesd azt. Ha nincsenek külön kritériumok, úgy formázd a szöveget, hogy letisztult és egyszerűen olvasható legyen.

A csicsás betűtípusokat felejtsd el, a legköznapibbak közül válassz, mint a Times New Roman, Arial, Calibri, Garamond, stb.

Általában 12-es betűméretet, másfeles sorközt és sorkizárt szöveget szoktak kérni. Az első soroknál be lehet állítani a behúzást, de ezt mindig a vonalzónál állítsd (vagy a Bekezdéseknél), ne tabulálj és ne nyomogasd a szóközt, hogy beljebb kezdődjön a szöveg, ne használj shift+enter-t.

A párbeszédeknél gondolatjelet használj, ne kötőjelet, de arra is figyelj, hogy a kötőjelek helyén ne gondolatjel álljon (pl. olyan szavaknál, hogy már-már, New York-i). Vagyis az egy rossz megoldás, ha utólag állítod át az összes kötőjelet automatikusan gondolatjelre.

Nézz utána, hogy kell az irodalmi szövegben központozni a dialógusokat.


Nem kell borítót tervezned a regényhez, sem külön borítóoldalt. Ne rakj illusztrációkat a kéziratba, kivéve, ha kérik/engedélyezik, például mesepályázatnál.


A szöveg előtt persze legyen ott a szerzői név és a mű címe.

A címen sokat aggódnak a szerzők, de nem feltétlenül kell tökéletesnek lennie. Arra azért érdemes odafigyelni, hogy tükrözze a történetet, utaljon a korcsoportra és a zsánerre, de biztos nem egy szerencsétlenül megválasztott cím miatt esik ki egy mű. Általában a kiadó megjelenés előtt úgyis konzultál még az íróval a címről, ha az nem elég frappáns.


Milyen művel pályázz hova

A következőkben nem elvárásokról beszélek, hanem csak olyan tényezőkről, amelyek meghatározhatják, mennyire szerepel a kéziratod sikeresen egy pályázaton.

Persze az elsődleges szempont mindig az, hogy ki mennyire tud jól írni, és most főleg azokról beszélek, akik az első rostán átmennek, már gyakorlottabb írók.

Semmi nem tiltja azt, hogy egy olyan kiadónak küldd el a kéziratod, amelynek teljesen más az arculata, mint neked szerzőként. Mondjuk túl sok értelme nincs romantikus novellapályázatra horrort küldeni, de végül is nem tilos. Viszont azt tudni kell, hogy amelyik szerző tisztában van azzal, kinek küldi az írását, és van elképzelése arról, hogy ők mi alapján válogatnak, annak komoly előnye lesz.


Az egyik eshetőség az, hogy a szerző arculata, meg a hely arculata, ahová pályázik, közel áll egymáshoz, így az írónak csak ki kell válogatnia egyet a jól sikerült írásai közül.

Aki viszont gyakorlott író, az tudja annak megfelelően fókuszálni a történetét, hogy kinek szánja. Például a szerzőnek lehet a számítógépén olyan fantasy novella, ami kis átírással jó lehet egy fantasztikus novellapályázatra, meg egy romantikus novellapályázatra is. Ám az elsőnél akkor az illető a világépítést emeli ki, a románcot enyhíti, a másodiknál pedig a romantikát fejleszti tovább.

Persze egy átírás ennél bonyolultabb, de a profi író meg tudja azt csinálni, hogy ugyanazt a történetötletet különböző módokon írja meg attól függően, hogy melyik kiadóhoz vinné.

Láttam is erre példákat, hogy a szerző teljesen más profilú kiadóknál nyert pályázatokat. Sőt, léteznek olyan tapasztalt írók, akik regényeket publikálnak más-más profilú kiadóknál.


Viszont (és ez egy jelentős viszont) a nagy szerzői csalódások általában abból szoktak következni, hogy az illető már előre tudja, hogy xy helyre küldi majd el a történetét, próbálja az ő (feltételezett) ízlésvilágukra szabni a kéziratot, és mégse őt választják ki. Ennek két oka lehet:

1. a kiadó ízlésvilága távol áll az írótól, nem érzi magáénak, idegen tőle, és ez érződik a szövegén is. Például egy felnőtteknek író szerző lát egy ifjúsági pályázatot, és úgy ír rá, hogy ő amúgy nem olvas ifjúsági történeteket. Vagy ír egy romantikus történetet úgy, hogy ő nem szokta a kiadó romantikus könyveit olvasni, és annyira nem is szereti ezt a műfajt. De ugyanez történhet akkor, ha zsáneríró nevez szépirodalmi pályázatra.

Ismertetőjegyeket meg paneleket le tud másolni a zsánerből, de ha hiányzik a személyes rajongás meg érdeklődés, így ezek a történetek akkor sem fognak működni, ha első pillantásra tökéletesen a kiadó profiljába vágnak.

2. a szerző tudja, mit kér a kiadó, de nem érti, miért – vagyis nem látja át a kiadó szempontjait, amelyek valójában a leendő olvasók szempontjai. Például valaki megír egy ifjúsági fantasyt, a történetet ügyesen felépítette, a világépítés érdekes, viszont visszaadják azzal, hogy az érzelmi ív nem működik. Lehet, hogy az egy jól összerakott regény, de érteni kell, hogy az olvasóknak miért nyom többet a latba az érzelmi hatás, mint a csavaros történet meg világépítés.


Mint mondtam, elvben mindenki pályázhat bármilyen írással bárhová, de van olyan, hogy az író pályázik olyan kiadóhoz, amelynek vagy nem ismeri egyáltalán a profilját, vagy maga is tudja, hogy az ő írása nagyon távol áll a profiljától, és amikor nem választják ki, meglepődik. 

Ha egy író pályázik valahova, érdemes belátni, hogy valószínűleg a kiadónak eleve van egy elképzelése arról, hogy milyen regény illik az ő kínálatába, milyen novella illik az antológiába, amit ő tervez. A pályázó pedig írhatott akármilyen zseniális novellát, ha egyszerűen nem illik a koncepcióba. Ez pedig nem azt jelenti, hogy a válogatók dilettánsok és nincs ízlésük, és azt se jelenti, hogy a szerző tehetségtelen, egyszerűen azt jelenti, hogy a szöveg nem illett bele a koncepcióba.

Elég kínos, amikor a kiesett szerzők azért szidják a pályázat kiíróit, hogy miért vannak saját szempontjaik, és miért nem olyan szempontok szerint válogatnak, ahogy az nekik íróként jó lenne.

(Egyébként olvasóként is támogatom, hogy egy antológiának legyen szilárd koncepciója, mert túl sokszor találkoztam azzal, hogy a kiadók olyan írásokat válogatnak be, amelyek abszolút nem illenek a többi közé, csak azért, mert az írójuk „nagy név”. Főleg, ha a „nagy név” a fiók mélyéről kotor elő egy történetet, amely még a témához se passzol igazán.)


Tehát valaki akkor tud több különböző pályázaton sikeresen szerepelni, ha megtalálja az adott témában, ami őt érdekli, amihez tud alkotóként kapcsolódni. Másrészt érti, hogy a kiadó olvasórétege mit keres majd az ő történetében, és képes is az ő szempontjaikkal azonosulni.

Viszont ha csak egy pályázat miatt írsz olyan zsánerben, korcsoportban, műfajban, amelyben nem vagy otthon, az látszani fog a kéziratodon.

Ezzel együtt gyakorlás céljából nem rossz ötlet olyan pályázatokkal is megpróbálkozni, amelyek elsőre kicsit távolabb állnak az eddigi munkáidtól. Motivációt adnak, hogy kilépj a komfortzónádból, és kreatív kihívásként is értékelheted őket.


A válogatás lépcsői

Bizonyos pályázatokra nagyon sokan jelentkeznek, akár több százan is, és ilyen esetben biztos sokan azt gondolják, ha 2-300 jelentkező van, akkor csak pár százalék esélyük lehet arra, hogy az ő művüket választják ki.

Valójában az esélyek általában ennél sokkal jobbak.

Nézzük meg, milyen rostákon kell átjutnia egy kéziratnak.


A lemorzsolódás szakaszai:

- rosszul pályázók (határidőn túl, rossz címre, rossz formátum stb.);

- nem felel meg a formai követelményeknek (pl. a megadott leütésszámnak);

- nem felel meg a pályázatkiírásnak (pl. a témának, zsánernek vagy korcsoportnak, amit kértek);

- nem felel meg az alapvető stilisztikai követelményeknek (az első pár oldal is már döcögős, nehezen olvasható);

- nem felel meg a történettel támasztott követelményeknek (pl. lapos kezdés, klisék, gyenge írói ígéret, zsánerhez kapcsolódó alaphibák, pl. anakronizmus történelmi regényben);

- saját olvasóközönség és zsáner/korcsoport ismeretének hiánya (ilyen hiba lehet, hogy ifjúsági regényt valaki lapos leírással vagy világismertetéssel indít, vagy NA regény stílusa modoros);

- lényeges, szerkesztéssel nem javítható történetvezetési vagy egyéb probléma.


Ha egy pályázó ezeket az akadályokat sikerrel vette, akkor jut be abba a körbe, ahonnan kiválasztják a bírálók, hogy kit is jelentetnek meg. (Bár emlegettem a kiadói profilt, az a legeslegutolsó rosta, és a kéziratok 95%-a nem amiatt fog kiesni.)

Amikor halljuk, hogy 200 pályázó közül csak 5-10 novellát választottak ki, vagy csak 1-2 regényt, akkor mindenki arra gondol, hogy ezek nem túl jó esélyek. Ám a valóságban nem ez a 200 pályázó verseng egymással, hanem mondjuk az a 30-40, aki a formai, stilisztikai, tartalmi és pályázati követelményeknek is nagyrészt megfelelt.

Tehát aki körültekintően pályázik, és gyakorlottabb író, annak pár százaléknál azért sokkal jobb esélyei lesznek.


Persze ezt könnyű mondani, de alapkritériumnak számít a jó stílus, jó történet, a zsáner és korcsoport ismerete. Ám hogy melyik milyen súllyal esik latba, azt kiadója válogatja. Például egy szórakoztató kiadónak a sodró, gördülékeny, letisztult stílus már elég. Másik kiadó egyedi stílust vár, cserébe megengedőbb a történettel – a szórakoztató kiadónak pedig a történetvezetéssel kapcsolatban magasabbak az elvárásai.

Ha egy szépírós jellegű pályázatra nevezel, ott lehet, hogy nem várnak el komoly zsánerismeretet, de egy fantasztikus pályázatnál ez rendszerint alap. Ha megnézed utóbbiak értékeléseit, visszatérő panasz, hogy a kiesett írásoknál látszott, hogy a szerző nem olvas eleget a zsánerben, elcsépeltek az ötletei.


Megint ahhoz kanyarodunk vissza, hogy nagyban tudod azzal az esélyeidet növelni, ha tisztában vagy vele, kihez is pályázol. Például ha tudod, hogy egy komoly SFF kiadónak fogsz beküldeni novellát, akkor érdemes olyan történetet választani, amiben van egy eredeti fantasy ötlet.

Ha egy szórakoztató kiadónak küldesz ifjúsági fantasyt, akkor érdemesebb a lendületes stílusra, történetvezetésre és az érzelmi hatásra koncentrálni (mivel a célközönségnek is ez fontos).

Ha valamilyen kisebb irodalmi folyóirat ír ki pályázatot, ők általában a kellemes stílust nézik, és szeretik, ha van a történetben csavar, csattanó. Némelyik pályázatnál a történet tartalma számít. Lehet, hogy a zsűri azt díjazza, ha a történet szívhez szóló, vagy egy fontos társadalmi problémára világít rá.


***


Ezek a szempontok segítenek, hogy a meglévő novelláid közül kiválaszd azt, ami a legjobb esélyekkel indulhat az adott pályázaton.

Vagy pedig ha kifejezetten a pályázatra írnál egy új történetet, akkor meg tudod írni úgy, hogy az nagyobb eséllyel keltse fel a zsűri figyelmét.

A regényírás persze ennél bonyolultabb, azt nem lehet egy éppen aktuális pályázathoz alakítani. Ott elég tisztában lenni a saját célcsoportod olvasói várakozásaival, hisz a kiadó is nagyrészt eszerint fog válogatni. 


Az első Így neveld a regényedet blogkönyv pár napja már elérhető a Ko-fi oldalamon.

Elsőként szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott, meg általában a lelkes kommenteket és üzeneteket.

Ezt a kiadványt tesztüzemnek is szántam, hogy lássam, mennyire érdekelnek titeket a hasonló e-könyvek. Mivel sokakat érdekelt, ezért valószínűleg nem ez az Így neveld e-könyv lesz az utolsó.

Azért is, mert Az író szerszámkészlete kötetbe nem fért bele az összes létező témakör, amellyel a blog az évek során foglalkozott, de persze azok sem kevésbé fontosak.

 

A jövő évi terveim között egyrészt szerepelnek még további letölthető írástechnikai e-könyvek. Valamint a Ko-fi oldalon van egy olyan lehetőség, hogy a támogatókkal külön meg lehet osztani posztokat, úgyhogy a jövőben jöhetnek olyan anyagok, amelyek oda kerülnek fel (érdemes követni ezért a blog Ko-fi oldalát is).

Persze a blog is ugyanúgy fog továbbra is működni, főleg, ha a jövő évre tervezett íróiskolai oktatási anyagokat is kidolgoztam. Az idei egyébként a Pszichothriller kurzus oktatási anyaga volt, ami közel 80 oldalas lett. (Ha valaki kíváncsi a jövő évben tervezett kurzusokra, kattintson ide.)

Ezután írnék egy kicsit Az író szerszámkészlete e-könyvről, hogy tudjátok, mi volt mögötte a koncepció, és hogyan épül fel.

Több írótól hallottam, hogy jó lenne, ha többféle történetstruktúrával is megismerkedhetnének, és tudnának köztük válogatni. 

A blogon ugyan foglalkoztam már különféle szerkezetekkel, például az alap háromfelvonásos struktúrával, a hős útjával, a save the cattel és a távol-keleti struktúrával, de ha a szerzőket érdekli több alternatíva, úgy gondoltam, megéri rászánni egy bejegyzést.

Megkérdeztem a blog Facebook-oldalán és az íróiskolás csoportban is, hogy ki milyen történetstruktúrákat ismer, ami nem a háromfelvonásos, nem a hős útja, és nem is az egyik ismert forgatókönyvírós szerkezet.

Kaptam rengeteg remek javaslatot, így elsőként ezek közül válogatnék.

(Aztán rátérek arra, hogy valójában miért nem számít, melyiket alkalmazod.)


Az első ábra Dan Harmon plot köre. Ha valaki ismeri a hős útja kört vagy Christopher Vogler leegyszerűsített változatát, az észreveheti, hogy Harmon köre is a hős útjának egy leegyszerűsített változata: a hős éli a megszokott kis életét, egy vágy kalandra hívja, átkerül egy ismeretlen világba, alkalmazkodik hozzá, megküzd azért, amire vágyik, áldozatot hoz, majd visszatér a világába, de a kaland megváltoztatta. Ez egy jó alternatíva annak, akinek a hős útja túl bonyolult.


 Az Aranymosás oldalon nemrég megjelent egy cikk szerkesztő kollégámtól, Róbert Katalintól, amiben arról beszélt, hogy mire kell figyelnie egy fanfictionírónak, ha regényírásra szeretne váltani. Ennek apropójából pár szempontot hozok, hogy szerintem a regényírók mit tanulhatnak a gyakorlott fanfictioníróktól.

Volt egy időszak, amikor párhuzamos olvastam magyar és külföldi hagyományos és szerzői kiadásos romantikus regényeket, valamint fanfictionöket, és arra megállapításra kellett jutnom, hogy a fanfic történetek pár szempontból jobbak voltak.

Bizonyos esetekben a fanficekben frissebb és eredetibb ötletek voltak, a karakterábrázolás érdekesebb volt, a románc felépítése izgalmasabbra sikerült, és valamikor jobban is volt megírva a szöveg, mint némelyik könyv. 

Mióta az Alkonyat-sorozat megjelent 15 évvel ezelőtt, megszámlálhatatlan cikk született arról, hogy ez miért egy rossz történet. Amilyen intenzív volt a regények körüli rajongás, legalább olyan hangosak voltak a kritikák, amelyek górcső alá vették a történet összes hibáját. Ahogy a rajongótábor kettévált Team Edwardra és Team Jacobra, úgy tűnik, a fiatal nők is kettéváltak Team Alkonyatra és Team Anti-Alkonyatra.

A sorozat olyan kulturális jelenséggé vált, amelyről mindenkinek megvolt a véleménye, és bármit is gondoljunk a könyvek minőségéről, az tagadhatatlan, hogy egy generáció jelentős részét ez a sorozat tette máig aktív olvasóvá.

Ha egy átlag olvasót megkérdezünk arról, hogy mi a gond az Alkonyattal, anélkül is fel tud sorolni pár hiányosságot, hogy akár egy mondatot is olvasott volna a könyvekből. De mi a helyzet akkor, ha az erényeiről van szó?


Az utóbbi pár évben azt figyeltem meg, hogy bizonyos írókörökben az a nézet terjed, hogy az a jó/korrekt/szakmai kritika vagy értékelés, ami a szerző számára hasznos.

Ezt persze nem pont így szokták megfogalmazni, viszont az érvelésnek ez a lényege. Régebben láttam olyan videót, amiben egy szerző arról beszél, hogy a negatív vélemények mennyire ártalmasak az írókra nézve, és ha valaki ilyet nyilvánosan közzétesz, gondoljon bele, hogy ezzel tönkreteszi valakinek az álmait.

Gondoljon bele, hogy az író azon a könyvön mennyit dolgozott, a szívét-lelkét beletette. Gondoljon bele, hogy a rossz értékeléssel eltántoríthat másokat, hogy megvegyék a könyvet, és ezzel anyagi és lelki károkat is okozhat az írónak.

Ezt nyugodtan nevezhetjük érzelmi alapú manipulációnak.

Valószínűleg minden író hallotta már azt a tanácsot, hogy keress bétákat, találj hasonló érdeklődésű írókat, csatlakozz egy írókörhöz. Ezek jó tanácsok, és valóban minden szerzőnél eljön az a pont, amikor a hiába olvasott már száz írástechnikai anyagot, és írt le sok százezer szót, ő maga nem tudja megítélni, hogy működik-e a története, ehhez szüksége van külső véleményre.
A családtagok és barátok „laikus” véleménye is nagyon hasznos lehet, de ha szerencsés az ember, akkor talál egy olyan gyakorlottabb szerzőt, aki általános benyomások mellett konkrét technikai tanácsokat is tud adni. Ha pedig az ember rábukkan egy olyan írókörre, ahol a tagoknak hasonló az érdeklődési köre, mint neki, és a véleményükben megbízhat, akkor a segítségükkel rövid időn belül rengeteget fejlődhet alkotóként.


Valóban úgy gondolom, hogy egy megbízható, támogató közösség alapja lehet annak, hogy valaki kiteljesedjen alkotóként, és sikereket érjen el.

Viszont azt sem szabad elhallgatni, ha ez ember bekerül egy rossz írós közösségbe, akkor a téves tanácsok és a negatív hozzáállás miatt nemcsak az írói fejlődése állhat meg, hanem teljesen elfordulhat az írástól.

Sajnos találni olyan csoportokat, ahol mindenféle korrekció nélkül keringenek hamis elméletek és téves „szakmai” tanácsok. Sajnos olyan közösségek is léteznek, amelyek körül olyan negatív légkör alakult ki, hogy a tagok egy része egyszerűen felhagyott az írással, elvesztette a motivációját.


Ezért fontos, hogy felismerd nemcsak azt, hogy az íróköröd miben segít téged alkotóként, hanem azt is észleld, ha egy csoport már csak félrevisz, visszafog. Összegyűjtöttem néhány jellemzőt, ami azt jelzi, hogy ideje lehet új közösséget keresned. 

 Az előző cikkben az antihősökről írtam, és ott említettem, hogy a szerzők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egy sötét vagy egy szürke karaktert megpróbálnak teljesen kifehéríteni, felmenteni.
Ennek érdekében egyrészt igyekeznek a vétkeiket tompítani, például ha a szereplő embert ölt, akkor ezt megpróbálják azzal magyarázni, hogy nem tehetett mást, a másik amúgy sem volt jó ember, és egyébként is szerencsétlen gyilkosnak nehéz volt a gyerekkora.
A másik módszer, hogy igyekeznek a pozitív tulajdonságait kiemelni, például vonzó, néha kedves, szereti az állatokat, adakozott az árváknak stb.

Abban nincs semmi rejtély, hogy az emberek miért szeretnek gonosz vagy ambivalens karakterekről írni vagy olvasni. Az előző cikkben kitértem arra, hogy az antihősökkel az olvasó lehetőséget kap, hogy megélje a saját sötét oldalát, eközben pedig nem árt senkinek, és semmilyen következménytől nem kell tartania. 

Valamint persze ott van a puszta kíváncsiság is, hogy így kicsit beleláthat olyan figurák elméjébe, akiket a való életben messziről elkerülne.

Az antihősök azok a karakterek, akiket romlottságuk ellenére is szeretünk, vagy éppen imádjuk utálni őket. Felrúgják azt a képet, ahogy egy igazi hőst elképzelünk, és rákényszerítenek, hogy egy más nézőpontból tekintsünk a világra (gondoljunk csak azokra a feldolgozásokra, melyek a hős után az antagonista szemszögéből mesélik el újra ugyanazt a történetet.)
Egykor az írók ódzkodtak tőle, hogy egy megosztó, nem éppen feddhetetlen jellemű figurát tegyenek meg főszereplőnek, de manapság az antihősök népszerűbbek, mint valaha.
Ez nem azt jelenti, hogy könnyű írni ezt a karaktertípust, ellenkezőleg: egy rosszul ábrázolt gyarló főszereplő könnyedén válhat izgalmasból szimplán unszimpatikussá, ezzel magát a történetet is élvezhetetlenné teheti. Elvégre milyen olvasó követne hosszú fejezeten keresztül egy olyan főhőst, aki irritálja?
A gyakorlatban szinte bármilyen  karakterre rámondják, hogy antihős, aki jó, de rendelkezik sötét oldallal is, vagy fordítva, viszont hivatalosan ez egy szűkebb fogalom.

Jól elkezdeni egy regényt a világ egyik legnehezebb dolga. Az írók döntő többségének nem is sikerül.
Itt nem csak a kezdőkre és a kevés gyakorlattal rendelkező szerzőkre gondolok, hanem akár a tapasztalt írókra is.
Ha megnézzük a kiadott könyveket, azoknak a kezdése ritkán kiemelkedő. Nem indítanak rosszul, mert akkor el se jutott volna a publikálásig a kézirat, de nem is olyan fantasztikusak, hogy az olvasóban komoly nyomot hagyjanak az első bekezdések.

Az első pár mondatnak nem is feltétlenül kell zseniálisnak lennie, elég, hogy felkeltse annyira az olvasó érdeklődését, hogy ne rakja rögtön félre a könyvet. Ne sugallja azt az olvasóknak, hogy ez egy unalmas történet lesz, amire nem érdemes időt pazarolnia.
A legtöbb író pontosan tudja, hogy mennyire fontos a jó indítás, így arra a szövegük kidolgozása közben is külön hangsúlyt fektetnek.
Vannak olyan unalomig ismert formulák, ahogy nem kezdünk regényt. Ilyen tiltólistás indítás, hogy megszólal az ébresztő, a főszereplő felkel, megreggelizik, megmosakszik, bemegy a munkahelyére vagy az iskolába. Ebben a cselekvéssorban önmagában semmi izgalmas nincs, főleg, ha a karakter napi rutinja nem sokban tér el a többi emberétől. Viszont olvastam már olyan ébredős indítást, amiben szintén csak annyi történt, hogy a karakter megreggelizett és bement a munkahelyére, ami remekül működött, mert noha a cselekvés nem volt érdekes, ahogy a szerző leírta, az különleges volt. De ez mondjuk egy filozofikusabb szépirodalmi regény, egy thrillernél ez már nem működne.
Egy ideje írós oldalakon meg fórumokon az a tanács kering, hogy íróként neked feltétlenül fel kell bérelned egy szerkesztőt még a kiadás előtt. Tehát még ha egy hagyományos kiadóhoz vinnéd is a kéziratodat, vagy jelentkeznél egy pályázatra, még előtte meg kell szerkesztetned valakivel.
Mindenki tudja, hogy a szerkesztés minden kéziratnál elengedhetetlen (a korrektúra nem kevésbé), de hagyományos kiadás esetén ha az író felfogad külön egy szerkesztőt, mielőtt bármilyen kiadónak elküldené a kéziratát, akkor jó eséllyel duplán lesz szerkesztve az a szöveg, két különböző szakember által.
Az előzetes szerkesztés valamikor egyszerűen csak fölösleges, valamikor meg kimondottan hátrányos lehet. Ebben cikkben összeszedem, hogy kinek és milyen esetben hasznos adott szerkesztési munkákat elvégeztetni, és kinek nem ajánlott.
Ha még nem tetted, előbb olvasd el a korábbi cikket a szerkesztés szintjeiről, mert itt is használni fogom az abban elmagyarázott kifejezéseket (pl. line és content editing).
Még mindig sokan szeretnének itthon publikált szerzők lenni, sokaknak az az álma, hogy egyszer az ő könyvük is ott lesz a boltok polcain. Ami különbség a korábbi évekhez képest, hogy most már a kezdőknek is árnyaltabb elképzeléseik vannak arról, hogy ezt a célt hogyan tudnák elérni.
Már kevesekben él az a romantikus elképzelés, hogy valakiből úgy lesz ismert író, hogy hirtelen eszébe jut egy jó történetötlet, azt lázas ihletettségben papírra veti, másnap pedig postázza a kiadónak, aki rögtön küldi is neki a szerződést. A szerzőknek ma már pontosabb információik vannak arra nézve, hogyan lehet bejutni egy kiadóhoz, hogy érdemes pályázni, és arra nézve is, hogy íróként hogyan fejlődhetnek.
A tudatosabb írói hozzáállás következménye, hogy magyarul is egyre több írástechnikai anyag elérhető, megjelentek az íróiskolák, és megjelent alternatív lehetőségként a magánkiadás is. Ahogy növekszik az írókat megcélzó szolgáltatások száma, természetes, hogy lesznek köztük valóban hasznosak és minőségiek, és lesznek köztük rosszabbak. Valószínűleg mindenki találkozott már olyan hirdetéssel, amiben kezdő szerző, valódi szakmai háttér nélkül irodalmi ügynökséget indít, szintén pár kötetes szerző írós tanfolyamokat tart, vagy emberek szakmai tapasztalat nélkül irodalmi szerkesztést vállalnak pénzért.

Amatőr írós körökben elkezdett terjedni az a nézet, hogy mielőtt elküldenéd a kéziratodat egy kiadónak vagy egy irodalmi pályázatra, meg kell szerkesztetned (erről egy későbbi cikkben írok, hogy ez a tanács miért félrevezető). Ezzel párhuzamosan mintha az utóbbi időben megnövekedett volna azon hirdetések száma is, amelyek szerkesztést kínálnak.
Az nagyon jó, hogy az amatőr íróknak is megvan arra a lehetőségük, hogy felkeressenek szabadúszó szerkesztőket és cégeket, akik segíthetnek a kéziratuk fejlesztésében. Ha esetleg a szerző a kéziratát magánkiadásba szeretné vinni, akkor feltétlenül szükséges, hogy megjelenés előtt átnézze egy profi. Emellett léteznek olyan szolgáltatások, amelyekből sokat is lehet tanulni.
Viszont azt vettem észre, hogy nagyon hiányosak az információk azzal kapcsolatban, hogy egy adott típusú szerkesztés mit is takar, mi a célja, kinek és milyen okból érdemes igénybe vennie.
Még ha egy hirdetés egyértelműen tájékoztat is, és egyáltalán nem szándéka félrevezetőnek lenni, akkor is az amatőr írók jó része egyszerűen nem tudja felmérni, hogy ha igénybe veszi azt a szolgáltatást, akkor az valóban segít-e elérni a céljait. És valószínűleg sokan téves elvárásokkal ugranak ezekbe bele, és csak későn jönnek rá, hogy okosabb lett volna azt az összeget inkább egy olyan képzésbe vagy szolgáltatásba fektetniük, ami valóban előremozdította volna az alkotói fejlődésüket.