Az ellenségekből szerelmesek történetek 5 szabálya

  Az "ellenségekből szerelmesek" felállás rengeteg népszerű romantikus regényben előfordul, és máig számos író próbálkozik azzal, hogy ezt a kedvelt toposzt valamilyen formában megidézze.

A new adult írásokban szinte már kötelező elemnek tűnik, hogy a párosnak eleinte rossz véleménye van egymásról, és csak lassan találják meg az összhangot.

Érthető, miért szeretik sokan ezt a toposzt, hisz ezek a történetek bemutatják, hogy a szerelem erősebb, mint bármilyen ellenérzés, és érdemes egy második esélyt adni a másiknak.

Dramaturgiai szempontból pedig jó lehetőséget kínál érdekes konfliktusok kibontására. 

A rengeteg piacon lévő „ellenségekből szeretők” történet elkerülhetetlenül magával hozza, hogy egy részük rosszul lesz kivitelezve. A népszerűség másrészt azt is eredményezi, hogy a toposz bizonyos esetekben kiüresedik és sablonná silányul. 

Nem ritka, hogy a romantikus szálon az író mesterségesen gerjeszt feszültséget, és semmi értelmes oka nincs a szereplőknek arra, hogy ellenségesek legyenek egymással. Ez pedig nemcsak a történet szintjén okoz problémákat, hanem a szereplők is ostobának és unszimpatikusnak tűnnek miatta.

A legsúlyosabb esetekben pedig az ellenségeskedést a regény nem olyasminek mutatja, amin a karaktereknek túl kell lépnie a párkapcsolatért, hanem magából a sértegetésekből, a bántásból, a zaklatásból alakul ki a románc – magát a bántalmazást ábrázolja a szerző romantikusnak vagy erotikusnak.

Ez a klisé annyira elterjedtté vált, hogy olykor már abból meg lehet jósolni, a főszereplő kivel esik szerelembe, hogy az első fejezetekben ki vele a legarrogánsabb, ki bánik vele a legrosszabbul. Nem akarok abba bővebben belemenni, mennyire károsak ezek az ábrázolások (amúgy is írtam erről egy cikksorozatot a múltban), inkább arra koncentrálnék, hogy technikailag és a történet szempontjából mi a gond ezekkel a szövegekkel, és hogy lehetne őket jobban megírni.

A sikerületlenebb könyvek mögött az áll, hogy a szerző nem egészen érti, mi a toposznak a lényege, miért vonzóak ezek a regények az olvasók számára, és az „ellenségekből szeretők” felállást leegyszerűsítik arra, hogy a szereplőknek a könyv elején veszekedniük kell egymással, vagy valamiért az egyik karakternek utálnia kell a másikat. A motiváció sem számít, csak az, hogy idegesítsék egymást.

Sok esetben a szerző azért indítja ellenségeskedéssel a románcot, mert ezzel próbálja leplezni, hogy nincs valódi konfliktus a történetben, nincs valódi konfliktus a szereplők között.

Ezek rosszul kigondolt, lapos történetek, amikben nincs igazi megoldandó probléma, nincs cél, nincs karakterfejlődés, az író pedig azzal próbál mesterségesen feszültséget kelteni, hogy karakterek semmiségeken veszekednek egymással.

Első szabály: adj nyomós, értelmes okot arra, hogy a karakterek miért utálják egymást, miért vitatkoznak.

Hogy valakiről kialakuljon egy negatív vélemény ahhoz azért idő kell. Ha nem állatkínzó vagy rabló az illető, valamennyire ismernünk kell a másikat, hogy azt tudjuk mondani, megvetjük. Éppen ezért nem működik, amikor az író úgy próbál szereplők között „ellenségekből szerelmesek” dinamikát kialakítani, hogy az első találkozásnál két karakter összevitatkozik valami lényegtelen dolgon.

A karakterek inkább éretlennek és nevetségesnek tűnnek, ha olyan dolgok miatt tartanak haragot, hogy az egyik rálépett a másik lábára, vagy volt köztük valami kisebb félreértés.

Ide tartozik az is, ha az egyik karakter azért sértegeti a másikat, amiről nem tehet, mondjuk a nő kiosztja a férfit, mert gazdag, vagy a férfi kiosztja a nőt, mert tehetős családból való.

(Az viszont elképzelhető, hogy volt a karakternek egy meghatározó rossz élménye a múltban, és ezért kialakult nála egy előítélet. Sokunknak vannak előítéleteink, de ahhoz nagyon-nagyon nyomós ok kell, hogy emiatt spontán ellenségesen viselkedjünk valakivel.)

Második szabály: ha az egyik karakter kedvtelésből, feszültséglevezetésből vagy unalomból terrorizálja a másikat, vagy mert így akarja felhívni magára a másik figyelmét, az nem ellenségekből szerelmesek történet.

Ifjúsági könyvekben is kínos, amikor az író „ha meghúzza a hajad, az azt jelenti, kedvel” módszerrel érzékelteti, ha a fiúnak tetszik egy lány, de amikor ezt felnőtt szereplők játsszák, az még kínosabb.

Persze kamaszok között vagy akár idősebbeknél is meg lehet figyelni, hogy ha két ember tetszik egymásnak, gyakran ugratják egymást, de van különbség a játékos viccelődés és évődés, meg a másik megalázása között.

Sajnos ez ma egy bevett írói technika, hogy a vonzalom felvezetése az, hogy az egyik karakter belegyalogol a másik önérzetébe. A legnagyobb probléma, ha erre semmi más oka nincs, mint hogy az a karakter ott van, és megérezte a sebezhetőségét. Technikai szempontból is gond, hogy a karakterek közötti ellentét alapja az, hogy az egyik szereplőnek éppen rossz napja volt (vagy rossz éve), a másik meg véletlenül az útjába került, és bele lehetett kötni.

Ez egyszerű zaklatás vagy bullying. Ilyen jellegű zaklatást szinte mindenki megtapasztalhatott, aki járt középiskolába (sokan akár felnőttként a munkahelyen is), és akárki megmondhatja, hogy nem szórakoztató, és nem romantikus. Még akkor sem, ha az osztály leghelyesebb fiúja az elkövető.

Ezzel együtt az iskolai zaklatás nem feltétlenül a másik terrorizálásáról szól, valamikor az osztályon belüli csípéssor megerősítése (ki hol áll a ranglétrán). Valamikor zaklató a saját státusza megerősítése érdekében bánt másokat, és igazából nem viseltetik irántuk rosszindulattal. El lehet képzelni olyan „bully romance” történetet, amiben a főszereplő nem gonosz, csak azt hiszi, ezzel lesz népszerű, és amikor az általa zaklatott osztálytársával több időt töltenek egymással, rájön, hogy gyerekesen viselkedett, és megváltozik.

Viszont láttam nem egy olyan bully romance regényt, amiben a főszereplő konkrétan pokollá akarja tenni a másik életét, például megfélemlíti, tönkreteszi a jóhírét, kiszorítja a közösségből – ez már viszont gonoszság, amit nincs az a „szerelem”, ami semmissé tesz.

Egy pozitív példa iskolai zaklatásos történetre (amiben nem is a románc a lényeg) A Silent Voice anime. Itt a fiú kegyetlenül zaklatja a siketnéma lányt, de később szörnyű bűntudata van, és próbálja jóvá tenni. Nem azért, mert szerelmes lenne, csak egyszerűen felismerte, mennyire tönkreteheti az ember életét a zaklatás.  A toxikus bully romance-ok helyett, amikben minden meg van bocsátva, csak mert a zaklató vonzó, sokkal több ilyen történet kellene, ami komolyan foglalkozik a bántalmazás hatásaival.

Harmadik szabály: a történet ne ábrázolja romantikusnak vagy erotikusnak a másik piszkálását, zaklatását, bántalmazását.

Különbség van aközött, hogy két szereplő hadakozik egymással, és emellett megjelenik köztük a vonzalom is, amitől a harcaik romantikus felhangot kapnak, és aközött hogy az író konkrétan azt próbálja romantikusnak ábrázolni, hogy a karakterek fenyegetik és szidják egymást.

Valamint meg kell említeni egy másik típusú zaklatást, ami a szexuális zaklatás. 

A realista történetekben (de fantasykben is előfordul) olykor az ellenszenv abból születik, hogy a férfi az első találkozásukkor szexuálisan zaklatta a nőt. És ez a nőnek (nyilván) nem tetszett.

Az érthető, hogy egy romantikus történetben valahogy jelezni kell, hogy jelen van a szereplők között a vonzalom, de ezt meg lehet tenni olyan eszközökkel, ami nem büntethető kategória.

Romantikus könyvekben olyan példákat találni, hogy a nő elmegy egy állásinterjúra, és a főnök szexuális ajánlatot tesz neki. Vagy a nő elmegy egy munkamegbeszélésre, és a férfi az első percben a mellét bámulja, és közli, hogy csak akkor hajlandó vele üzletről beszélni, ha randevúzik vele. Ez nem flörtölés vagy udvarlás, ez zaklatás és hatalmi pozícióval való visszaélés, amiért embereket ma már feljelentenek. Ez nem az a kategória, amikor egy munkatárs finoman közeledik, és meghív egy kávéra (az említett esetekben a férfi a hatalmát használja ki).

Az nem ellenségekből szeretők történet, ha a főszereplő azért mérges a másikra, mert szexuálisan zaklatta és kellemetlen helyzetbe hozta. Ha valaki dark romance történetet ír, ami tudatosan a hatalommal való visszaéléssel foglalkozik, abba ez belefér, sima romantikus történetben viszont ne akarjuk összehozni a nőt a zaklatójával. Ez vonatkozik a fantasy és ifjúsági történetekre is.

Harmadik szabály kiegészítése: figyelj oda, hogy egy ellenségekből szerelmesek történetben mikor és milyen formában hozod be a romantikát.

Ez némileg kapcsolódik az első szabályhoz, ugyanis ha a karaktereid tényleg gyűlölik egymást, és a háború két oldalán állnak, és meg akarják egymást ölni, a rossz pillanatban és formában behozott romantikus közeledés kínossá tud válni.

Egy romantikus történetben lehetőleg ne fenyegesse meg a főszereplődet szexuális erőszakkal az, akivel majd össze akarod párosítani, akkor se, ha gyűlölik egymást. A történet elején (amíg ellenségek) nyugodtan utálhatják egymást, szidalmazhatják a másikat, kést ránthatnak, fenyegethetik egymást kibelezéssel, viszont ha ez a kapcsolat később szerelemmé fog fejlődni, nagyon nem mutat jól, ha korábban a karakter azzal (is) próbálta a főszereplőt megfélemlíteni, hogy ráerőszakolja magát, fogdossa stb.

Konkrét példa egy realista romantikus regényből: a két karakter ugyan nem volt ellenség, de nem kedvelték egymást, gyakran vitatkoztak, és a szerző azzal próbálta erősíteni a románcot, hogy egy vita közben a férfi megragadta a nőt, és közölte, hogy ha nem megy el, nem áll jót magáért – lényegében megfenyegette nemi erőszakkal. 

Másik példa egy urban fantasyből: a nő meg a férfi is kiképzett harcosok, de a nő gyanakszik a férfira, így ellenséges közöttük a hangulat. Itt a szerző azzal próbálta a vonzalmat érzékeltetni, hogy a férfi egy vita közben falhoz szorítja a nőt, és molesztálja.

Gondoljunk bele, hogy a szerző megrajzolt egy erős női karaktert, aki harcos, vezető, és a csapat többi férfi tagja is hallgat rá, majd belehelyezi egy olyan helyzetbe, amiben ugyanolyan tehetetlen, mint a kamaszlány, akit hazafelé menet megtámadnak. Ez nem szexi, ez traumatikus, főleg egy magabiztos karakternek. Egy erős férfinek is ugyanolyan traumatikus, hogy ha egy helyzetben tehetetlennek érzi magát.

Ha van egy antagonistád, aki a szexuális fenyegetést megfélemlítésre használja, tulajdonképpen pszichológiai hadviselésként, és az eszerint van ábrázolva, nem romantikusnak vagy szexinek, azt esetleg el lehet fogadni a kapcsolati szálon is (azért vannak határok, konkrétan ne bántalmazza a másikat, mert onnantól nem tudsz párkapcsolatot építeni). De hogy a szerző ezzel akarjon vonzalmat vagy „kémiát” érzékeltetni, az ma már nem elfogadható. 

Emellett ha a karakter a másikhoz képest védtelen, alávetett pozícióban van, az nem ellenségekből szerelmesek történet. Például ha abból áll a konfliktus, hogy a férfi elrabolta a nőt, és fogva tartja, és ebből a szituációból alakul ki valamilyen viszony, ez egy dark romance vagy pszichothriller. Két karakter úgy nem lehet ellensége egymásnak, ha például a nő teljesen ki van szolgáltatva a férfinek, mert nincs valódi hatalma, amit ki tudna fejteni a férfivel szemben.

Negyedik szabály: abból nem lehet romantikát építeni, ha a páros legtöbb közös jelenetében csak marta egymást.

A rosszul felépített regényekben nem ritka, hogy a páros a gyűlöletből szinte átmenet nélkül vált a párkapcsolatba úgy, hogy addig alig kommunikáltak egymással a veszekedést leszámítva.

Ha az író ügyesen ír szópárbajokat, igaz, hogy azokon keresztül is tudja érzékeltetni a vonzalmat és az összhangot. Viszont ha a két karakter ezen kívül alig kommunikált egymással, normálisan nem is beszélgettek, szinte nem tudnak semmit egymásról, elég furcsa, ha az első romantikus vallomás után már félredobnak mindent, és egy pár lesznek.

Attól még, hogy a két szereplő eleinte ellenségek, ugyanúgy fel kell építeni köztük a kapcsolatot, meg kell ismerniük egymást, egy bensőségesebb viszonyt kell kialakítaniuk, még ha közben néha vitatkoznak is. Ha a karakter úgy esik szerelembe, hogy a legtöbb, amit tud a másikról, hogy idegesítik egymást, az probléma.

A toposznak éppen az a lényege, hogy két utálkozó szereplő, aki eleinte csak a rosszat látta egymásban, felfedezik egymás jó oldalát, például hogy nagylelkűek, lojálisak, bátrak stb., de ehhez meg kell ismerniük egymást.

Vannak történetek, mik nagyon szépen fel tudják építeni, hogy miközben a főszereplő utálja a másikat, egyre többet tud meg róla és a múltjáról, észrevétlenül egyre inkább empatizál vele. Erre remek belső konfliktust is lehet építeni.

Ötödik szabály: gondolkozz el, hogy a két karakter ellenségeskedését milyen külső és belső konfliktusok okozzák. Dramaturgiai szempontból ez a legfontosabb.

Külső konfliktus például, ha a két karakter a háború két oldalán áll. Ilyenkor persze érthető, hogy eleinte nem lesznek szívélyesek egymással. Vagy lehet, hogy riválisok, ugyanazt a pozíciót akarják megszerezni. Vagy két külön fajba tartoznak, akik régóta gyűlölik egymást.

Vagy lehet, hogy az egyik karakter ártott a másik családjának vagy közösségének.

Az is egy lehetőség, hogy egy kérdésben (ami mindkettőjüknek fontos) radikálisan ellentétes álláspontot vannak.

Ha a párosnak eltérő véleménye van valamiről, és azon vitatkoznak, az már alapból emeli a párbeszédek minőségét, főleg ahhoz a történetekhez képest, ahol valójában nem is vitatkoznak, csak sértegetik vagy piszkálják egymást. Üdítő lenne több olyan történetet olvasni, amiben a két karakter szócsatáinak alapja, hogy mondjuk a mágiahasználat etikai oldaláról más véleményen vannak, és nem az, hogy rendszeresen gúnyolódnak egymással (klisé, hogy a fiú a lányt „cicá”-zza, „hercegnő”-zi, „vöröské”-zi, és ez minden veszekedés alapja).

Ha értelmes dolgokról szól a konfliktus és az összetűzés, a dialógust lehet használni világépítésre, karakterábrázolásra, a történet előremozdítására. 

Léteznek olyan regények, ahol a két ellenségeskedő szereplő komoly kárt okoz a másikban, például leszúrja, elrabolja, megpróbálja megölni, de mégis el tudjuk fogadni később a párkapcsolatot, mert az is érthető, hogy a karakterek először miért gyűlölik egymást, és a folyamat is érthető, ahogy a kapcsolatuk fejlődik, és végül szerelembe esnek.

Ebbe a toposzba sok minden beleférhet, és regénysorozatokban találni arra példát, hogy nagyon mély konfliktusból is képes volt a szerző egy szép és hihető kapcsolatot építeni. Más esetekben viszont egy felszínes ellentét volt csak a két szereplő között, de éppen a súlytalansága (nem ritkán gyerekessége) miatt nem lehetett a párkapcsolatnak szurkolni.

***

Olvastam egy könyvsorozat egyik népszerű „ellenségekből szeretők” párosításáról, és elgondolkoztam, hogy vajon miért akarják annyira  a rajongók együtt látni ezt a két karaktert, amikor első pillantásra nem is illenek össze, és a férfi a múltban rendszeresen sértegette és lekezelte a nőt. Aztán belegondoltam, hogy ezek a karakterek valójában tökéletesen illenek egymáshoz, mert a nő egy abuzív környezetből jött, gyerekkorában is szidta és lekezelte a gondviselője, így az egész szereplőgárdából ő az egyetlen, aki el tudja viselni, hogy a cinikus férfi karakter így bánik vele.

Ugyan nincs kimondva, de az olvasók ösztönösen ráéreztek, hogy az bántalmazással terhelt gyerekkor a feltétele annak, hogy a párkapcsolat kialakulhasson, mert egy kiegyensúlyozottabb hátérrel rendelkező szereplő nem viselné el, hogy így bánjanak vele.

A pszichológusok is rámutattak arra, hogy felnőttként gyakran azokat a kapcsolati mintákat keressük, amiket fiatalabb korunkban megtapasztaltunk, még akkor is, ha ennek a mintának negatív, egészségtelen részei is vannak. Az emberek nem ahhoz vonzódnak, ami a lehető legjobb számukra, hanem ami ismerős, vagyis ha gyerekkorukban nem érezték magukat biztonságban a családban, felnőttkorukban is ilyen partnert keresnek, ami hasonló környezetet teremt. Aki nem kapott elég szeretetet gyerekkorában, ez felnőttkorában is olyan partnerekhez vonzódik, akik érzelmileg elérhetetlenek (érdekességnek itt egy cikk a kötődéstípusokról ). Ugyanazokat a rossz mintákat keressük felnőttkorunkban is, mert tudat alatt abban reménykedünk, hogy ezúttal meg tudjuk változtatni a partnerünket (cikk erről).

Alain de Botton filozófusnak van erről egy híres esszéje (Miért fogsz összeházasodni a nem megfelelő emberrel), amiben azt írja „felnőttként elutasítunk embereket, akikkel összeházasodhatnánk, nem azért, mert rossz jelöltek, hanem mert túl jók – túl kiegyensúlyozottak, érettek, megértőek és megbízhatóak –, mivel a szívünk mélyén ezt a fajta jóságot idegennek érezzük. Azért fogunk összeházasodni a nem megfelelő személlyel, mert azt, hogy szeretve érezzük magunkat, nem kötjük a boldogság érzéséhez.”

Csak töprengj el ezen, amikor olyan romantikus regényt olvasol, amiben a bántalmazást elszenvedett szereplőt párosítják egy bántalmazó „rosszfiú” szereplővel.

Ez a két típus a való életben is vonzza egymást, de ez egy egészségtelen dinamika. A szereplő azért keresi épp a bántalmazó férfi társaságát, mert a korábbi traumák miatt úgy hiszi, nem érdemel jobbat. Egyébként ez egy remek téma, és erről is érdemes regényt írni, de észre kell venni, hogy ez a viszony így toxikus, és ha a karakterek ennek ellenére együttmaradnak, akkor az inkább egy negatív lezárás. Ha ebből a szerző happy endet akar építeni, tényleg sokat kell változniuk a szereplőknek, és túl kell lépniük az egészségtelen szerepmintákon.

Felidézném a Büszkeség és balítéletet, mivel a mai napig rengeteg történet ezt a regényt használja kezdőpontként, ám sok alkotó nem érti a mondanivalóját.

Austen művének lényege nem az, hogy a szerelmesek a történet elején veszekednek egymással. Hanem az, hogy a páros mindkét tagjának, Darcynak és Elizabethnek is van egy gyenge pontja, egy valódi jellemhibája, és mindkét szereplő erre tapint rá a másikban. A nő nemcsak odamegy a férfihoz, és belerúg egyet, mert nem tetszik neki, hogy gazdagabb, vagy nem foglalkozik vele. A férfi meg nem is  direkt sérti meg Elizabethet, csak az meghallja a barátjának mondott megjegyzését.

Elizabeth és Darcy nem borzalmas emberek, csak önhittek, van egy hibájuk, amire a környezetük ráerősít, ők viszont rátapintanak egymás hibájára, és ösztönzik a másikat, hogy lépjen túl rajta. 

A Büszkeség és balítéletben Darcy nem azért segített Elizabeth testvéreinek, mert meg akarta szerezni a nőt, hanem ezt érezte helyesnek, nem is várta, hogy ezután a nő hozzájönne. Onnan lehet látni, hogy jó egy párkapcsolat, hogy ha a mélypont után esetleg a karakterek nem jönnének össze, akkor is tanultak a másiktól, és pozitívan változtatta meg őket a kapcsolat.

A legjobb romantikus történetek azok, amikben a kapcsolat hatására a páros valóban fejlődik, és általánosságban jobb emberek lesznek. Sok romantikus történetben viszont a karakterek igazából nem fejlődnek, hanem egyszer csak rájönnek, hogy a veszekedésnél előnyösebb, ha összejönnek. Vagy ami még rosszabb, a szerző talál a bántalmazó karakternek egy mentséget (traumát vagy sötét múltat), így a párja sajnálatból vele marad, a korábbi borzasztó viselkedését pedig szőnyeg alá lehet söpörni anélkül, hogy bármi következménye lenne.

Az olvasók szeretik az ellenségekből szerelmesek történeteket, mert megmutatják, hogy az emberek képesek túljutni az ellentéteken, képesek az empátiára, az együttműködésre, és hogy a másik szemszögébe belehelyezkedve árnyaltabban lássák a világot.

Ezekben a történetekben a páros valamikor háborúkat állít meg, családokat békít ki, vagy évszázados előítéleteket számol fel.

Az ellenségekből szerelmesek toposz nem arról szól, hogy drámát generáljunk egymást sértegető és egymást maró szereplőkkel.

A szerző azért épít konfliktust a karakterek között, hogy rájöhessenek, hogy korlátolt volt a gondolkodásuk, és legyen lehetőségük fejlődni, gazdagodni a kapcsolat által.