A romantikus regények káros kövületei 1. Romantizált erőszak

Felkavaró tartalom: zaklatás, nemi erőszak

A mai gondolkodásunkkal lehet, hogy nehéz ezt elképzelni, de a 70-es évektől egészen a 90-es évek elejéig a romantikus regényekben teljesen megszokott volt, hogy a főhősnő nemi erőszaknak esett áldozatul. Leggyakrabban (de nem kizárólagosan) a főhős volt az elkövető. Akivel végül örök szerelmet fogadnak egymásnak.
Személy szerint a 70-es években még nem is éltem, úgyhogy amikor évekkel ezelőtt olvastam arról egy cikket, hogy ez milyen elterjedt fordulat volt a szerelmes regényekben, nehezen akartam elhinni. Pedig olyannyira elterjedt, hogy egy külön elnevezést is kaptak az ilyen könyvek: bodice-ripper, olyannyira elterjedt, hogy még kategorizálni is lehet ezeket a könyveket, hogy a főhős milyen okból erőszakolja meg a nőt. És ezek mind egyértelmű esetek, amikor a nő nemet mond, küzd, megpróbál szabadulni, zokog, könyörög, és a férfi erőszakkal tartja vissza, esetleg le is kötözi. Sokszor még maga az elkövető is erőszaknak tartja a dolgot.
Később egy ma is népszerű romantikus író könyvében azzal találkoztam (magyarul a 80-as években adták ki), hogy a főhősnőt a férfi elkábítja, foglyul ejti és rendszeresen megerőszakolja. A történet romantikus végkifejlete pedig az, hogy a nő ezzel a férfival házasodik össze. Önszántából.
Egy ilyen regény ma már nem nagyon jelenhetne meg, de érdemes megnézni, hogy ezek az ártalmas "kövületek", amik régen annyira megszokottak voltak a romantikus történetekben, mennyiben befolyásolták a mai írók gondolkodását. Valóban sikerült magunk mögött hagyni ezeket a negatív romantikus ideálokat, vagy más formában, de ezek az elvek még mindig beszivárognak a romantikus művekbe?

A mai olvasóknak nehéz elképzelni, hogy egy történet úgy induljon, hogy férfi, akivel a nő a végén szerelembe esik, ilyen módon bántalmazza. Nehéz elképzelni olyan romantikus regényt, amiben a férfi a főszereplőnőt, elrabolja, akarata ellenére fogva tartja, és ebben a kiszolgáltatott helyzetben szexuálisan közeledik felé… vagyis nem is kell elképzelni.
Még ha nem is konkrétan nemi erőszakról van szó, de ma is rengeteg olyan romantikus vagy erotikus regény létezik, amiben ez a sablon továbbél, hogy a nőt a férfi fogva tartja és molesztálja. És most nem a BDSM szituációkról beszélek, ahol kölcsönös megegyezéssel eljátszanak egy ilyen helyzetet, hanem amikor az elkövető akarata ellenére, az ő beleegyezése nélkül zaklatja a főszereplőt, és ráadásul a szerző ezt erotikusnak próbálja beállítani. És pont, mint a régimódi regényekben, rendszerint a nő ezzel a férfivel esik szerelembe.

Természetesen nem csak romantikus és erotikus regényekben találunk szexuális zaklatást vagy erőszakot, és nem arról van szó, hogy ezeket nem szabadna az irodalomnak ábrázolnia. Épp ellenkezőleg, ezeknek az elhallgatása ugyanolyan ártalmas lenne.
A romantikus regények között is vannak szép számmal pozitív példák, amikben a főszereplő szexuális bántalmazás áldozata, és a történet azt mutatja be, hogy az illető hogyan tudja ezt a traumát feldolgozni. Esetenként hogyan talál magának egy szerető párt, aki támogatja. Az ilyen regényeknek kimondottan jótékony hatása lehet, és nem is ezeket kell elítélni, hanem azokat, amikben a zaklatás és az erőszak romantizálva van.
A romantikus regények azért vannak kiemelt helyzetben, mert egy más zsánerbe tartozó műben található egészségtelen kapcsolatot képesek vagyunk úgy olvasni, hogy eltávolítjuk magunkat tőle, és annak látjuk, ami. Ha romantikus regényt olvasunk, amiben éppen a főszereplő férfi teszi meg ezt a nővel, és ez bele van építve a kapcsolati szálba (ahogy régen a nemi erőszakot plot pontnak, bonyodalomnak kezelték), akkor már nehezebb határoljuk el magunkat tőle, és a szerzővel együtt hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rá, mint a romantikus szál egy állomására, amin a karakterek túllendülnek.
Kutatások kimutatták, hogy az ilyen problémás történetek befolyással vannak arra is, ahogy az olvasók a nemi szerepekről gondolkoznak.

Ha eltávolodunk a felnőtt irodalomtól, és megnézzük az ifjúsági regényeket, ugyanúgy találunk olyan eseteket, amikor az egyik karakter erőszakoskodik a másikkal, és ez a romantika része.
Konkrétan a nemi erőszak nagyon ritkán van az ifjúsági regényekben romantizálva (nem utolsó sorban azért, mert az erotikus jelenet is eleve ritka bennük), de gyakran megjelenik az a szituáció, hogy a fiú sarokba szorítja a lányt, az akarata ellenére tapogatja és megcsókolja, és mindez az udvarlás természetes részének van beállítva.
Néhány éve nagyon gyakori volt a misztikus-romantikus ifjúsági regényekben, hogy a fiú követi, zaklatja, fenyegeti a főhősnőt, és ez a viselkedés normálisnak vagy éppen romantikusnak van beállítva. Miért? Mert egy helyes fiú csinálja, akivel a szerző össze szeretné boronálni a főszereplőt. Figyeljük meg, hogy ha egy másik szereplő csinálja ugyanezt, az viszont elfogadhatatlan.

Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért volt ennyire gyakori a nemi erőszak a pár évtizeddel ezelőtti romantikus regényekben. A Beyond Heaving Bosoms című romantikus irodalom történetével foglalkozó könyv szerint az egyik magyarázat erre az, hogy „az ilyen jelenetek lehetőséget adnak a hősnőnek, hogy felfedezze a szexualitást, anélkül, hogy közben ribancnak tűnne”.
Egy pozitív hősnő nem mutathat szexuális hajlandóságot, azzal – a romantikus szerzők szerint – nevetségessé vagy erkölcsileg romlottá tenné magát. Viszont az olvasók erotikus jeleneteket várnak a könyvtől, így az írók ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a nőt belehelyezték egy olyan szituációba, ahol vagy nincs rá módja, hogy ellenkezzen, vagy az ellenkezésének nincs hatása.
Tehát belekényszerítik egy passzív, alávetett szerepbe, és mindenfajta erotikus együttlét nem az ő beleegyezésével és részvételével történik, hanem vele történik.

De még ez sem menti fel hősnőt, mert noha az együttlét nem az ő kezdeményezésére történt, mégis ő a hibás, mert olyan „ellenállhatatlan” a férfi számára, vagy pedig a férfi ezzel akar bizonyítani valamit, esetleg meg akarja a nőt büntetni valamiért (olykor éppen azért, mert visszautasította).
A konklúzió az, hogy az erőszak nem a férfi hibája, hanem a nőé, aki kiváltotta belőle ezt a viselkedést.
A mai romantikus regényekben is rendszeresen előfordul az a szituáció, hogy miután a férfi átlépett egy határt, olyan szavakkal védekezik, mint „olyan gyönyörű vagy, elveszed az eszem”, „ha melletted vagyok, nem tudok uralkodni magamon”, „ha ezt a ruhát veszed fel/így nézel rám/így eszed a jégkrémet, nem vállalok felelősséget a tetteimért”.
Lehet, ma már nem a nemi erőszakot próbálják mentegetni a szereplők ezzel, de itt is ugyanaz a gondolat jelenik meg, hogy ha a férfi bármi olyat tesz, ami a nő számára kényelmetlen, az a nő hibája, és az olvasónak még romantikusnak is kell találnia azt, hogy a férfi nem bírja magát fékezni.

Vissza a Beyond Heaving Bosoms könyvhöz. Az ódivatú romantikus regényekre az jellemző, hogy az első (néhány) alkalommal, amikor a főhős megerőszakolja a nőt, a nő számára az egy fájdalmas, szörnyű élmény, amivel kapcsolatban nem érez mást, csak undort és szégyent. Előfordul, hogy a nő érez némi élvezetet, de ilyenkor a megvetése kiterjed saját magára is, mert a teste így elárulta.
Ezekben az esetekben az ódivatú romantikus regények az élvezettel váltják ki a beleegyezést, vagyis hiába ellenkezett a főszereplő, hiába mondott egyértelműen nemet, ha bármi élvezetet érez közben, akkor az már nem erőszak (egyébként a valóságban is előfordul, hogy egy áldozatnak van ilyen önkéntelen, biológiai reakciója, de az nem váltja ki a beleegyezést!). A férfi olykor ki is mondja, hogy „ha nem küzdenél, jobban élveznéd”.
A legrosszabb az egészben, hogy ezen regények szerzői végül igazat adnak a férfinak, aki megtámadta a nőt, mert később az valóban megadja magát neki, és innentől együtt menetelnek a boldog végkifejlet felé. Így az erőszak a hősnő jellemfejlődésének egy állomása lesz, az elkövető pedig felmentődik.

Nem a sokkolás céljából foglalkozom ezzel a kérdéssel, hanem mert még ha egy az egyben nem is találkozunk ezekkel a szituációkkal a kortárs történetekben, ugyanez a logika érvényesül számtalan mai romantikus és ifjúsági regényben.
Colleen Hoover November 9 című new adult regényében a két főszereplő hosszú idő után újra találkozik egy buliban. A fiú behúzza a lányt egy sötét raktárhelyiségbe, és megcsókolja. A lány eltolja magától, azt mondja, „Állj!”, erre a fiú újra fogdosni kezdi, és azt válaszolja „Próbálok, kérj meg újra.” Erre a lány újra megpróbálná leállítani, de a fiú megcsókolja. A vége az lesz a dolognak, hogy a lány már nem is tiltakozik (egyébként csak azért emelem ki Hoovert, noha ezer más írót említhetnék, mert ő még érdekes lesz később).

Az előbbi még egy enyhébb példa, nem nemi erőszak, de ugyanaz eszmefuttatás jelenik meg benne, mint a régi romantikus könyvekben, hogy ha a főszereplő a végén már élvezi, hiába mondott nemet, az már nem zaklatás.
Hoover könyvében is a fiú ugyan figyelmen kívül hagyta a lány ellenkezését, mégis felmentődik, mert az a végén már nem tiltakozott, megadta magát.
Itt a zavar abból ered, hogy mi a lány szemszögében vagyunk, és tudjuk, hogy ambivalensen áll a dologhoz. Viszont a fiú szemszögéből egyértelmű, hogy visszautasították.
Képzeld el, hogy ülsz egy kávéházban, odajön a pincér, hogy kérsz-e még egy kávét. Amúgy szereted a kávét, és talán meg is innál még egy csészével, de ez már a harmadik lenne, és tudod, hogy nem tesz jót neked, így végül nemet mondasz. Erre a pincér pár perc múlva leteszi eléd a kávét, hiába nem kérted, mondván, látta rajtad, hogy habozol, és valójában szeretnéd.
Attól még, hogy lányon érződik némi bizonytalanság, az nem azt jelenti, hogy a fiú elveheti tőle a döntés jogát.
Az ilyen régi és új történetekkel is ugyanaz a probléma, hogy azt az üzenetet küldik az olvasónak, hogy a lány ellenkezését nem kell figyelembe venni, ehelyett le kell törni.

Hasonlóan az ódivatú romantikus regényekhez, az ifjúsági regényekben is megjelenik az a jelenség, amit „slut shaming”-nek neveznek, ez pedig YA regények keretében annyit jelent, hogy a szerző a visszafogott, szűzies főszereplőt állítja szembe a környezetében lévő szexuálisan aktív lányokkal, vagy egyszerűen csak a kihívóbb lányokkal, akik merészebb ruhákat hordanak, és szabadabban flörtölnek a fiúkkal, és ezek a lányok mind gonosznak, sekélyesnek, ostobának stb. – egyszóval „ribanc”-nak vannak bélyegezve.

Éppen azért veszélyes erre az ellentétre alapozni a főszereplő értékét, mert ezzel belekényszerülhet egy olyan szerepbe, amiben fontosabb az, hogy megőrizze a szende, szűzies látszatot, mint az, hogy önálló, felelősségteljes döntéseket hozzon. És akkor jön a „rosszfiú” karakter, aki a szende hősnőt követi, zaklatja, szexuális megjegyzéseket tesz neki, sarokba szorítja, akarata ellenére megcsókolja stb. Mert egy aszexuálisnak beállított hősnő csak akkor engedne a közeledésnek, ha kényszerítik rá.
Megint ott vagyunk, mint az ódivatú romantikus regényekben, mert attól függetlenül, hogy ellenére van a főszereplőnek a közeledés, vagy nem, az író elvette tőle a döntési képességet. Igent nem mondhat, ha nemet mond, az pedig nem számít, így a kamaszlány ott ragad egy passzív, kiszolgáltatott szerepben, amiben semmi kontrollja nincs afölött, hogy mi történik vele.

Természetesen nem arról van szó, hogy amikor a lány egy kicsit visszafogottabb, a fiú meg rámenősebb, az rögtön zaklatás. Nagyon sok esetben a romantikus szálnál a konfliktus éppen arra épül, hogy van valamiféle tilalom, aminek a távol kéne tartania egymástól a két karaktert, emiatt a vonzalmukkal kapcsolatban ambivalensen éreznek. Ez lehet egy külső ellentét, például az egyikük angyal, a másikuk démon, ellenséges népekhez tartoznak, a szüleik megtiltották, társadalmilag nem elfogadott a kapcsolatuk. Vagy lehet ez egy belső konfliktus, hogy egy személyes bizonytalanság, bizalmatlanság vagy trauma miatt nem akarja egyikük a másikat közelebb engedni magához.
Így sok esetben átcikázik a karakter fején, hogy nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet, viszont onnantól van gond, és onnantól vált át a dolog zaklatásba, amikor a karakternek láthatóan ellenére van a közeledés, esetleg nyíltan ellenkezik, nemet mond, és a másik ezt figyelmen kívül hagyja.

Más ifjúsági regényben találkoztam egy hasonló szituációval, mint Hoovernél, és itt amikor a lánynak már egyértelműen kényelmetlen a szituáció, és a fiú nem veszi a lapot, a barátnője felpofozza és otthagyja. Utána van köztük némi mosolyszünet, de aztán képesek ezt normálisan megbeszélni, a lány megmondja, hogy ő erre nem áll készen, a fiú pedig ezt elfogadja.
Ez egy pozitívabb példa, amiben a szerző egyértelművé teszi, attól még, hogy két fiatal kapcsolatban van, nem kényszerítheti rá az akaratát az egyik a másikra, de bemutatja azt is, hogy miért fontos egy párkapcsolatban megbeszélni a határokat.
Nem is az lenne a cél, hogy az ilyen szituációkat abszolút hagyjuk ki az ifjúsági történetekből, éppen ellenkezőleg, hanem hogy a fiataloknak mutassunk egy pozitív viselkedésmintát, hogyan lehet ezeket a helyzeteket kezelni.
(Ha már itt tartunk, a fiúk ellen elkövetett szexuális zaklatással és erőszakkal is alig-alig foglalkoznak az ifjúsági regények, ez is probléma, mivel elszigeteli az áldozatokat.)

Az esetek nagyobbik részében nem olyan nehéz azt megállapítani, hogy valami szexuális zaklatásnak számít-e. Ha az egyik fél nemet mond, az egy elég világos jelzés, de egyes romantikus történetek úgy állítják be, mintha ez a kategória, hogy „nem” nem létezne, mert a „nem” azt jelenti, hogy „igen”, „próbálkozz tovább”, „legyél még rámenősebb”. (Egyébként rengeteg olyan helyzetet is figyelembe kell vennünk, amikor a sértett nem is tud tiltakozni, mert mondjuk nincs öntudatánál, még kiskorú, vagy mert az elkövető zsarolja, megfélemlíti, más módon nyomást gyakorol rá. Ezért egyes országokban ahelyett, hogy azt néznék, a sértett tiltakozott-e, azt nézik, hogy az illető szabadon és önszántából beleegyezését adta-e.)
Ezek regények a csábítást összemossák a szexuális zaklatással, és főleg a fiatalok fejében olyan zavart okoznak, hogy már a valóságban sem tudják eldönteni, hogy mi számít zaklatásnak. Nem tudják megállapítani, hogyan néz ki egy egészséges, konszenzuson és tiszteleten alapuló kapcsolat.

Anyaggyűjtés közben szembejött velem ez a cikk, aminek a címe „Ha elég romantikus regényt olvasol, akkor a nemi erőszak többé nem erőszak”, és egy másik blogon megjelent posztra utal vissza, amiben a cikkíró azt magyarázza egy ilyen hírhedt történelmi romantikus regénnyel kapcsolatban, hogy „van benne egy jelenet, ami az avatatlan romantikus regény olvasó számára egyértelműen nemi erőszak”, de egyébként „a regény rendkívül érzéki”.
Ezzel arra utal, hogy az avatott olvasók számára ez a jelenet nem erőszak, vagy pedig felismerik annak, de elfogadják erotikusnak, a romantikus szál lényegi részének.
És nemcsak pár olvasóról van szó, aki így gondolkodik, hanem azokról a generációkról, akik már nem is kérdőjelezték meg, miért kéne erotikusnak találniuk a hősnő meggyalázását, mert minden második szerelmes regényben ezzel találkoztak.
Mi is számos olyan dolgot elfogadunk a kortárs regényekben a romantikus szál részeként, amiről tudjuk, hogy a valóságban elfogadhatatlan lenne.

Hasonló problematikus történeteket találunk a kortárs erotikus regényeknél, csak amíg korábban a kifogás az volt, hogy „történelmileg ez hiteles”, most azt sütik rá a könyvre, hogy „sötét”, vagy azt, hogy ez egy „BDSM történet”. A férfi elrabolja, megkínozza, szexuálisan kihasználja nőt (vagy férfit, ez is egyre gyakoribb), de az író ad neki egy hányattatott múltat, és a végén szerelembe esnek, ez pedig visszamenőleg eltörli az összes bűncselekményt, amit elkövetett.
Érthetetlen, hogy egy beleegyezésen és bizalmon alapuló BDSM kapcsolatot hogy lehet összemosni a nemi erőszakkal és az emberrablással.
Azt elképzelhetőnek tartom, hogy valaki ezt olyan keretek között mutatja be, hogy az áldozatnak Stockholm-szindrómája alakult ki, de akkor a történetnek a pszichoterápián kéne véget érnie (a bántalmazónak pedig a börtönben), nem azzal, hogy a bántalmazó és az áldozat egymásra talál.
Az, hogy a bántalmazó manipulálja az áldozatát, eléri, hogy az empatizáljon vele (lásd hányatott múlt), és megszeretteti magát, a bántalmazás része. A valóságban akik bántalmazó kapcsolatban élnek, sokszor szeretik bántalmazójukat, de az ő sorsukat nem tartjuk romantikusnak.

***

Nem arról van szó, hogy nem lehet nemi erőszakot vagy zaklatást romantikus vagy akár ifjúsági történetekben ábrázolni, csak arról, hogy ezeket ne romantizáljuk. Nevezzük nevén a dolgokat, és kezeljük annak, ami. A zaklatás és a másik felé való erőszakos közeledés nem romantika; a kiszolgáltatott helyzetben lévő nők, férfiak és kiskorúak szexuális kihasználása nem erotika.
Ha meg szeretnéd állapítani, hogy az adott jelenet lehet-e erotikus, akkor két kérdést tegyél fel: 1. Minden résztvevő önszántából beleegyezett abba, ami történik vele, 2. Nem történik senkivel olyasmi, ami amúgy bűncselekménynek számít. Ha ezekre nem tudsz magabiztosan igennel válaszolni, akkor inkább ne ábrázold a romantikus szál részeként.
További iránymutatásnak itt van egy a neten található listák közül, ami ismerteti, mik az abuzív párkapcsolat jelei.

Visszatérve Colleen Hooverre, azért emeltem őt ki, mert ő egy pozitív példává vált, ugyanis az említett regényével kapcsolatban egy amerikai könyves blogger megírta, hogy milyen problémái voltak a benne ábrázolt kapcsolattal, és kitért a fenti jelenetre is. Hooverhez eljutott ez az értékelés, majd egy videóban nyilvánosan elismerte, hogy ez a jelenet így valóban problematikus, és egyáltalán nem az volt a célja, hogy ilyen negatív üzenetet közvetítsen. Ennek megfelelően az e-könyvben és a következő kiadásában ezt kijavíttatta. Egyszerűen megoldották a dolgot, kihúzták azt a párbeszédet, amiben a lány ellenkezik, így már nem mondhatjuk a fiúra, hogy belekényszerítette a helyzetbe.
A legtöbb írónak szintén nincs szándékában negatív üzenetet közvetíteni az olvasóknak, vagy egy egészségtelen kapcsolati dinamikát kívánatosnak bemutatni. Viszont ezek a káros romantikus elképzelések és sablonok olyan sokáig áthatották az irodalmat, hogy az új írók is, akik egyébként fontosnak tartják, hogy ők ne ábrázoljanak mérgező kapcsolatokat, olykor akaratuk ellenére is beleesnek ezekbe a csapdákba.
Amit tenni lehet ellene, hogy kritikusan olvassuk mások műveit, és elgondolkozunk azon is, hogy mi magunk mit közvetítünk a saját írásainkkal.

Felhasznált irodalom: Sarah Wendell - Candy Tan: Beyond Heaving Bosoms


Kapcsolódó cikkek: - A romantikus regények káros kövületei 2. Abuzív kapcsolatok
- 3. Lelki bántalmazás
- Romantikus történetszál tedd/ne tedd