Trónok harca és az írói ígéretek – avagy miért boldog az olvasó, ha szenved

, , 4 comments
Ha valaki már olvasott néhány írástechnikai szöveget, akkor szembejöhetett vele ez a fogalom, hogy írói ígéret. Ez nagyjából annyit takar, hogy az írásod elején te előrevetíted az olvasónak, hogy mégis milyen jellegű történetet fog olvasni. Előrevetíted a zsánert, előrevetíted a jelentősebb karaktereket, hogy mégis kiről fog szólni a történet, előrevetíted a tónust, hogy ez a történet vidám lesz vagy komoly, lehangoló, könnyed, cinikus stb. Előrevetíted a világot, hogy egyáltalán a valóságban vagy egy kitalált helyen játszódik a történet, milyen korban. Előrevetíthetsz problémákat is, hogy milyen bonyodalmak és konfliktusok köré fog szerveződni a cselekmény.
Leegyszerűsítve ha egy regény vámpírtámadással kezd, akkor történet további részében nem tüntethetjük el az összes vámpírt, hogy helyettük a főszereplő és a csinos szomszéd lány bimbózó románcával foglalkozzunk. Ennél persze bonyolultabb és sokrétűbb ez a probléma, és ennél sokkal több módja van, ahogy az olvasó felé tett ígéreteinket megszeghetjük.

Hogy miért pont a Trónok harca kapcsán foglalkozom ezzel a témával, annak az az oka, hogy ha az írói ígéretekről beszélünk, akkor azt gondolnánk, hogy ezeknek jó ígéreteknek kell lenniük, amik egy pozitív olvasmányélményt vetítenek előre. Ezzel szemben a tévé- és a regénysorozat első évada, illetve kötete milyen ígéreteket tesz le: a kedvenc szereplőid meghalnak, a hősöket elpusztítják, a gonoszok érdemtelen előnyökhöz jutnak, az ártatlanoknak, a gyerekeknek és a nőknek különböző kínzásokat kell kiállniuk stb.
Persze letesz emellett pozitív ígéreteket is, például érdekes háttérvilágot, izgalmas hatalmi játszmákat, komplex karaktereket, de azért kell egy bizonyos tűréshatár, hogy valaki ezt a sorozatot élvezni tudja.

Ezután jött a tévésorozatnak a hetedik évada, ami ugye már nem George R. R. Martin könyvei alapján íródott, mivel ő még nem fejezte be az újabb részt. Így a sorozat készítőinek nagyjából szabad kezük volt, hogy mihez akarnak kezdeni ezzel a történettel. És többek között az egyik fő változtatásuk az volt, hogy fentebb felsorolt „negatív” jellemzőkből visszavettek.
És a közönség erre hogy reagált? Többnyire nem jól, sőt, az az általános vélemény, hogy összességében ez volt az egyik legrosszabb évad. Kiderült, hogy a közönség hiányolja azt a szenvedést, amihez eddig hozzászokott.

Persze volt ezzel az évaddal egyéb baj is, amit a későbbiekben is említeni fogok, de többek között olyan vélemények is voltak, hogy az amúgy kedvelt szereplőknek is meg kellett volna halniuk, logikátlan, hogy még mindig életben vannak. Ez pedig nagyon jól rávilágít arra, hogy valójában mi is az az írói ígéret, és mit jelent az, hogy nem szegjük meg azt megállapodást, amit az olvasókkal a történet elején kötöttünk.
(Egyébként nyilván egy tévésorozat kicsit más kategória, mint egy regény, de mivel a sorozat utolsó évadával kapcsolatban is leginkább a történetet kifogásolták, vagyis az írói munkát, nyugodtan lehet a 7. évadot akár úgy is elemezni, mintha az a regényfolyam legutóbbi része lenne.)

Szép új világok és az olvasó lelke

A Trónok harca azért érdekes eset ilyen szempontból, mert a legtöbb zsáner és a legtöbb mű az olvasói igények kielégítéséről szól. A legtöbb ember hinni akar egy igazságosabb világban, ahol a jók győznek és a rosszak megbűnhődnek, de ugyanakkor tisztában van vele, hogy a valóságban gyakran nem ez történik. Ezért fordul könyvek, filmek és egyéb szórakoztató művek felé, mert ezek képesek megadni neki az univerzum igazságos működésébe vetett hitet.
Persze ott van az ellenpólus, a szépirodalmi regények és a művészfilmek, amik sokszor éppen azzal próbálnak fölé emelkedni a szórakoztató műveknek, hogy a való életet igyekeznek bemutatni, mindenféle szépítés nélkül, annak kaotikus és igazságtalan valójában.
De általában véve elmondhatjuk, hogy a szórakoztató írások többségének az a célja, hogy igazodjon hozzá és kiszolgálja a közönség morális álláspontját (a jó győzzön, a rossz szenvedjen). Ennek megfelelően, ha egy kimondottan szórakoztató művet vizsgálunk, akkor többek között azt is nézzük, hogy az ilyen szempontból mennyire kielégítő az olvasó számára.

Mind a Trónok harca sorozat, mind Martin regénysorozata a fantasyzsánerbe tartozik, mondhatjuk azt, hogy szórakoztató ipari termék (és ezt egyáltalán nem kell pejoratív értelemben venni). Viszont pont nem igaz rá az, amit feljebb elmondtam a szórakoztató művekről.
A fantasy zsánerben is többségben vannak az olyan írások, amikben ez a fekete-fehér moralitás jelenik meg, és bennük világosan elkülöníthetők a „jó” karakterek a „rosszak”-tól. A főszereplő persze a jók vezetője, és ennek megfelelően predesztinálva van a végső sikerre.
Martin sorozatánál egyáltalán nem ezt látjuk. Nála több nézőpontkarakter jelenik meg, de jelentős részük nem épp a „jó”-k közé tartozik, sőt, a legtöbbeknél nem is lehet eldönteni, hogy jók vagy rosszak, hanem a kettő között helyezkednek el.
Martinnál a tipikus fekete-fehér moralitást felváltotta a szürke moralitás, azt is mondhatnánk, hogy a világa amorális: nincs jelentősége az erkölcsi fölénynek, az jut előre, akinek több erő és hatalom áll a rendelkezésére.
Ha megnézzük a tévésorozat utóbbi évadát, mintha eltávolodnának ettől a felállástól, és a szereplőgárda egyre inkább kezd elkülönülni jókra és rosszakra. Még azok a karakterek is, akik eddig viszonylag stabilan megmaradtak a morális szürkezónában, attól függően, hogy a nézők kedvelik-e őket, hirtelen most jók lettek (lásd Jamie, egyébként a készítők tipikusan elkövetik azt a hibát, hogy összemossák az érdekes karaktert a kedvelhetővel).

Persze a Trónok harca nem csak ebből a szempontból tért el a hagyományos (vagy hagyományosnak tartott) fantasyktől. Benne a kaland aspektus sosem volt annyira erős, Martint érezhetően sokkal inkább érdeklik a háttérben zajló politikai machinációk, a hatalomgyakorlás eszközei, és hogy a különböző szereplők hogyan navigálnak a folyton változó szövetségek és árulások közepette. Emellett Martin gyakran foglalkozik bizonyos események gazdasági következményeivel, amik fölött sok más fantasy elsiklik (lásd rabszolgák felszabadításának hatása a társadalomra).
A tévésorozat az utóbbi évada nemcsak e tekintetben tért el az eddig jellemző történetvezetéstől (pl. fontos eseményeknek olykor nincs következménye, kevesebb a politikai machináció vagy legalábbis le van egyszerűsítve), de a cselekmény kaland része is észrevehető változásokon esett át.

Szépet vagy jót?

Nézzük meg konkrétan a 6. részt, amit egyes nézők kifejezetten élveztek, mások meg azt mondták, hogy a sorozat történelmének egyik legrosszabb része. A mi szempontunkból ismét nem az lényeg, hogy eldöntsük, a rész jó volt-e, vagy nem, hanem hogy megnézzük, vajon miért érzi rengeteg rajongó úgy, hogy nem működött. Konkrétan Jon Falon túli akciójáról beszélek.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a logikát, a logisztikát és hogy egyáltalán az egész küldetésnek volt-e értelme, pusztán dramaturgiai szempontból ez nem egy rossz rész. Izgalmas volt, jól megkoreografált, látványos, tehát ilyen téren nem lehetett rá panasz. Viszont ami először feltűnt, hogy a küldetés lezajlása mennyire kiszámítható volt.

Miután a csapat átkelt a Falon, megvolt a kötelező csapatépítő jópofizás, utána a kötelező támadás, a kötelező lesérülés, ami ugye további hátrányba hozza a szereplőket azáltal, hogy lelassítja őket. Utána a kötelező összecsapás, kötelező kergetőzés, kötelező csapdába esés, aztán meg az utolsó pillanatban történő csodálatos megmenekülések sora.
Az egész résznek az összes fordulata olyan szinten tipikus volt, hogy azt a hatást keltette, mintha egy sereg más filmből összevágott montázst látnánk. Még az az apró mozzanat is, amikor a Mások türelmesen álldogáltak a befagyott tó partján, erre a Véreb feléjük hajított egy követ, és hirtelen az egész csapat megindult. Hány millió filmben láttuk már, hogy a szereplők azt hiszik, biztonságban vannak, elkezdik provokálni az ellent, az meg váratlanul rájuk ront? Ennek a szituációnak a klisé volta még inkább nyilvánvaló amiatt, mert a Véreb általában nem szokott ilyen gyerekes ostobaságokat csinálni.

Ennek a résznek az akció sikere mellett is volt a kérdése, hogy egyáltalán ki éli túl a kalandot. Ha logikusan megnézzük, ugye Jon nem halhat meg, mert ő főszereplő. Aztán ott van Jorah, de őt meg most gyógyították meg. A Vérebet sem lenne célszerű elintézni, mert ő jóformán ebben az évadban még nem is csinált semmit. Tormund meg egy komikus színfolt, szereti a közönség, őt is meg kell tartani.
És lám, ők mind megmaradtak, és mellékszereplők, akikről a nézők legnagyobb része azt se tudta már, hogy kik voltak, meghaltak. Ugye látszik, mi ezzel a probléma?
Egy olyan sorozatban, ami éppen abban különbözött a többitől, hogy akár még a legfontosabb karakterek is meghalhattak benne bármikor, attól függetlenül, hogy milyen oldalon álltak, most már elég pontosan meg lehet jósolni, mikor ki marad életben.

Térjünk vissza a logikához, amit a legtöbben kifogásoltak a résszel kapcsolatban.
Az egész rész felépítésén látszik, hogy a fő cél az volt, hogy kielégítse a közönséget. Eszükbe jutott a készítőknek, hogy milyen menő lenne, ha a Falon túl Jonék összecsapnának a Másokkal, valamint a fináléra akartak adni a Másoknak egy sárkányt is, úgyhogy mindezt meg akarták oldani egyetlen látványos részben.
Az másodlagos volt, hogy egyáltalán van-e annak értelme, hogy néhány embert odaküldenek (köztük éppen a királyt) a több százezres sereghez, hogy valahogyan feltűnés nélkül raboljanak el a Mások közül egyet, és szállítsák el több száz kilométerre. A fő szempont már csak az, hogy mi szórakoztató, mi néz ki jól a képernyőn.
Ironikus módon a legtöbb sorozat ott kezd drámaian leromlani, amikor elkezd a rajongókra hallgatni, ha a történetvezetést annak rendeli alá, hogy vajon a nézők vagy az olvasók minek örülnének, és nem foglalkozik azzal, hogy az adott dolog az eddigi események vagy a karakterek szempontjából elképzelhető és hiteles-e.

Íróként is oda kell figyelnünk arra, hogy milyen szabályokat fektetünk le mi magunk a történet elején. Ha úgy döntünk, hogy a hosszabb utazásokat sem rendezzük le annyival, hogy „három hét múlva megérkeztek a várhoz”, és érzékeltetjük az idő múlását, akkor nem kezdhetjük el hirtelen az összes szereplőt teleportálni több száz kilométerekre. Vagyis az időkezelésben valamennyire konzisztensnek kéne maradni.
Ha megalapoztuk, hogy nálunk a fontosabb karakterek is meghalhatnak, főleg, ha olyan szituációba kerülnek, amiből józan számítás szerint nem kerülhetnek ki élve, akkor nem adhatunk az összes lényegesebb szereplőre plot armort (amikor egy szereplő teljesen mindegy, mit csinál, az író nem öli meg).
Ha bizonyos szereplőket kivételesen intelligensnek és jó stratégának ábrázolunk, akkor nem állhatnak elő értelmetlen, ostoba tervekkel, csak mert kitaláltunk egy menő akciójelenetet, és valamilyen indokkal oda kell küldenünk a karaktereket.

Hogy egy pozitív példát is hozzak a sorozatból, a Lannister sereg elleni támadásnál (4. rész) sokkal inkább megmutatkozott a sorozatra eredetileg jellemző tónus. Egyrészt szurkolunk Daenerysnek, másrészt viszont ott a csatatéren Jamie is, akit meg nem akarnánk holtan látni. Itt a néző Tyrion szemszögét veszi fel, aki egyrészt támogatja azt az uralkodót, akit a Vastrónon akarna látni, másrészt nem szeretné, ha a testvére meghalna.
Végül még Dany győzelmét is megmérgezi az, hogy nemcsak élve elégetett több száz embert, de erődemonstrációként még az elfogott vezetőket is kivégzi. Így az egész rész tanulsága nem egy leegyszerűsített „a jók nyertek, a rosszak vesztetek” lezárás, hanem inkább azt akarja bemutatni, hogy a háború szörnyű és értelmetlen, mindegy, ki milyen célból harcol.
Ez a fajta morális komplexitás hiányzott a Falon túli küldetésből. Nem voltak benne érzelmi tétek, igazából egyéb tétek se nagyon, legföljebb azért izgulhattunk, hogy ki éli túl, de mióta a készítők visszafogták az öldöklést, már azért se. Akciójelenetként teljesen rendben volt, de a Trónok harcát nem azért követik az emberek, hogy azt nézzék, a szereplőket hogyan kergetik a jégzombik.

A kezdetben a vég

Persze még távolról sem kell leírni a sorozatot, sok függ attól, hogy az utolsó évadban merre viszik el a történetet. Érdekes lehet megnézni, hogy milyen lehetőségeik vannak az íróknak, ha úgy akarják lezárni az utolsó évadot, hogy az hű legyen a sorozat eredeti szellemiségéhez.
A történetnek a fő kérdése mindig is az volt, hogy kié lesz végül a Vastrón. Egyelőre három szereplőnek van nagyobb esélye a trónra, ez pedig Cersei, Daenerys és Jon.
Már eleve Cersei az uralkodó, tehát dramaturgiailag azzal sokat nem nyernének, ha ő maradna a királynő, mert az nem lezárása egy történetnek, hogy megtörténik a végső összecsapás, de az nem változtat semmin (kivéve, ha ő marad, de végig kell néznie, hogy a machinációi következtében a Mások leigázzák egész Westerost).

Ha Jon kötne ki a trónon, az igazából a lábbal tiprása lenne mindannak, amiről a sorozat eddig szólt, és ahogy ezt a történetet Martin elképzelte. Jon tulajdonképpen egy Aragorn 2.0, a Cambell-féle „hős útja” nála található meg leginkább (még a szűznemzés is stimmel valamennyire, hisz Jon árva, a szülei kiléte is homályos volt sokáig). Ha egy ilyen tipikusan hős karakter nyerné el a Vastrónt, azzal sorozat már teljesen elmenne Tolkienbe, Martin pedig éppen, hogy a tolkieni hagyományokkal akart a regényeivel szakítani.
(Egyébként Jonon kívül is egyre-másra pakolják be a készítők a karaktereket a „hős útja” sablonba, pl. Jamie és Theon – emiatt az előbbit egyre ostobábbra írják).
Danynél szintén elképzelhető, hogy megszerzi a Vastrónt, de jelen pillanatban ez megint csak egy „jó győzedelmeskedik a rossz fölött” befejezés lenne, ami idegen a sorozat lényegétől. Ezt csak úgy tudnák megoldani, ha Dany átmenne második „őrült Targaryen uralkodó”-ba, és akár még Jont is megölné, hogy ne veszélyeztesse a trónigényét. Kérdés, hogy ilyen szűkös időkeret mellett ezt a nagy váltást meg tudják-e csinálni jól és hihetően.

Ez a kérdés kimondottan azért érdekes, mert ha a Trónok harca egy tipikus epikus fantasy vagy hősfantasy lenne, ahol van a rossz oldal, meg van a jó oldal, akkor muszáj lenne happy enddel befejezni. Tehát nem is lenne elképzelhető más kimenetel, mint hogy vagy Jon, vagy Dany jusson a trónra. Leginkább persze ketten együtt, mert egy hős ugye nem acsarkodhat a hatalmon.
Ezzel szemben a Trónok harca már az első pillanattól fogva azt alapozta meg, hogy ebben a világban az jut előre, aki kellőképpen kegyetlen, és a legügyesebben tudja játszani a hatalmi játékot. Egy ilyen világban teljesen elképzelhetetlen, hogy az ostobaságig becsületes Jon kerüljön ki győztesen. Tehát ebben a történetben, ami ilyen előzményekkel rendelkezik, az egyetlen hiteles befejezés, ha a jók nem győzedelmeskednek, vagy pedig egy jó karakter győzedelmeskedik, de hogy ezt elérje, valamilyen morális vereséget kell elszenvednie (ergo nem lesz többé jó).

Ezért kell nagyon megnéznünk, hogy a regényünk első fejezeteiben milyen írói ígéreteket teszünk le, mert sok esetben ezzel már azt is kijelöljük, hogy milyen lehetséges befejezések jöhetnek szóba.
Hogy egy nagyon egyszerű esetet vegyünk, ha elkezdünk írni egy hagyományos romantikus történetet két szimpatikus fiatallal, akik egymásba szeretnek, akkor nem tehetjük azt meg, hogy azon az alapon, hogy mi formabontóak akarunk lenni, a történet végén ezt a két karaktert nem hozzuk össze.
Vagy az említett epikus fantasy zsánernél, a morális felsőbbrendűséget jelképező hős rendszerint nem bukhat el. Például az elképzelhetetlen, hogy A Gyűrűk Ura azzal záruljon, hogy Frodo megtartja gyűrűt, és gonosz lesz. Vagy akár Aragorn megtartja a gyűrűt, és így lesz király. Az viszont az már egy elképzelhető vég lett volna, ha Frodo meghalt volna a gyűrű elpusztítása közben, az még összhangban lett volna az egész regényfolyam szellemiségével (a hős feláldozza magát a nemes célért).

A Trónok harca is megtette ezt az alapozást az első részekben, és az ott bemutatott kegyetlenkedés is arra szolgált, hogy jelezze a közönségnek, hogy ez bizony nem egy hagyományos fantasy történet.
Azért azt meg kell említeni, hogy bár sokan így fogják fel, Martin nem hozott a fantasyba valami addig elképzelhetetlen újdonságot azzal, hogy részben elhagyta azokat toposzokat, amikkel a legtöbben a zsánert azonosítják. Martin ugyanis a fantasy egy korábban is létező alzsánerében ír, amit úgy hívnak, hogy grimdark. Abban, hogy ő grimdark fantasyt ír, semmi újdonság nincsen, más sikeres szerzők alkotnak benne. Ami nála újdonság volt, hogy grimdarkot behozta a mainstreambe. Így azok számára, akik nincsenek annyira otthon a zsánerben, és leginkább azt eddig a tolkieni hagyományokkal azonosították, valóban új volt ez a másfajta megközelítés.
És ilyen szempontból, ha a sorozat írói most nagyon eltávolodnak ettől, azzal alzsánert is váltanak. Az egy tipikus epikus fantasy szituáció lenne, ha Jon és Dany, a két hős összefogna, hogy megakadályozza egy sötét erő elterjedését, majd igaz uralkodóként megszereznék a trónt. És grimdarkból hagyományos fantasyba váltani nem jó ötlet.

Tehát egyrészt vannak a zsánerrel kapcsolatos elvárások, amikre figyelnünk kell, például hogy a krimiben nyomozni fognak, és a végül kiderül, ki volt az elkövető. Vagy hogy a romantikus regény az egymásra találással ér véget.
Vannak korcsoporttal kapcsolatos elvárások is, például a mesében a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött, de az ifjúsági könyveknél is még ha nem is minden esetben kötelező a happy end, de ott is vannak dolgok, amiket nem lehet, például a főszereplő nem válhat gonosszá.
A harmadik pedig mindazok az elvárások, amiket a szerző maga tesz le a műve elején.
Ezeknek egy része evidensnek tűnhet, de mind a háromra láttam már rossz példát. Hogy az író azzal próbálta meglepővé tenni a művét, hogy felrúgta a zsánerrel kapcsolatos elvárásokat (amit meg lehet tenni, de nem úgy, hogy 90%-ig követjük a sablont, és az utolsó fejezetben mindent felborítunk). Láttam olyat is, hogy valaki a korcsoportját nem vette figyelembe, nekikezdett egy ifjúsági történet elmesélésének, és a vége felé már úgy kezelte, mintha felnőtt fantasztikus történetet írta. És láttam olyat is, amikor a szerző a romantikus története elején beígért egy thriller szálat az akcióval, de végül ezzel nem kezdett semmit.

***

A cikkben nem magát a sorozatot akartam elemezni, hanem az arra adott nézői reakciókat. Érdekesnek tartottam megnézni, hogy egy olyan évadot, ami kimondottan mozgalmas volt, lényeges eseményeket mutatott be, és sok olyan pillanatot adott, amikre a közönség jó része már régóta várt, miért értékelt a nézők többsége csalódásnak.
Mert mit is csináltak a készítők: olyan eseményeket, amik korábban akár több évadon keresztül húzódtak, most felgyorsítottak, a kisebb karaktermomentumok és az intrika helyett több akciót raktak be, a jókat egyesítették egy nagy, közös fenyegetés ellen.
Ezeknek papíron mind jó változtatásoknak kellene lenniük, itt mégse működnek. Mert miközben jól működő sablonokhoz nyúltak vissza, és ki akarták elégíteni a közönség vágyait, elfelejtették, hogy eredetileg mi volt az, amiért a közönség megszerette ezt a sorozatot.

Valóban gyakran van olyan helyzet, hogy éppen azt kell javítani egy regényben, hogy nem eléggé kedvelhető a karakter, nincs meg nála az elvárható személyiségfejlődés, vagy a történetben nincs elég akció. De itt van ellenpéldának a Trónok harca sorozat, hogy lám ők pont ilyen és ehhez hasonló változtatásokat tettek, és ezek nagy része mégsem működött a közönségnél.
Ezért van nagy felelőssége mindenkinek, aki más munkájához hozzányúl, akár adaptálja, továbbírja, szerkeszti vagy akár csak bétaként véleményezi, mert ha nem érti, hogy mik az adott történetnek a szabályai, és csak egy előregyártott sablont akar kívülről ráhúzni – bármilyen jól működő is az egyébként – azzal csak rontani fog rajta. Éppen ezért kell odafigyelnie az írónak is, hogy felismerje, milyen elvárásokat kelt az olvasóban a saját műve felé.

Még ha olyan szándékkal állunk is neki az írásnak, hogy ez nem egy hagyományos fantasy/krimi/romantikus vagy akármilyen történet lesz, azt előre jelezni kell, és tudatosan afelé építkezni, nem ötletszerűen bedobni váratlan fordulatokat. Hogy egy egyszerű példát hozzak, ha belekezdünk egy sakkpartiba, és megegyezünk, hogy a szokásos szabályok szerint játszunk, senki nem örülne neki, ha félúton kijelentenénk, hogy mostantól francia sakkra váltunk.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tanulságos cikk, köszönöm! :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyrészt egyetértek az írásoddal, nekem is úgy tűnt, hogy a sorozat nem volt teljesen hű önmagához, de van egy-két dolog, amire kíváncsi lennék, hogy te hogy látod.

    Úgy gondolom, hogy nem csak ezzel az évaddal kezdődött a jó és a rossz szereplők elkülönítése. Az első évadban épp ez különítette el Ned Stark-ot mindenki mástól. Tudjuk mi lett a sorsa, és tudom, hogy épp ez jelezte a nézőknek, hogy ez nem lesz egy tipikus "jó legyőzi a rosszat"-féle történet, de úgy gondolom, hogy gyerekeinek életben maradásával mégis fennmaradt valahogy ez a remény. Mellettük pedig ott van Dany, aki rabszolgálat szabadított fel, Tyrion, aki sosem akarta, hogy ártatlan emberek szenvedjenek a hatalmi játszmák miatt. Többek közt miattuk nem teljesen értek egyet azzal, hogy nem különülnek el a jó és a rossz szereplők. Emellett a szereplők fő céljai (a trón megszerzése), a különböző jóslatok vagy akár csak a "winter is coming" utalással végig azt az érzést keltette az író, hogy ez egész vezet valahova, valami nagy összecsapáshoz. A jók összefogását a rossz ellen (Főleg Jon és Dany, és most Jamie...) őszintén túlzásnak érzem, de ezt leszámítva nehéz lenne elképzelni más kielégítő és organikus lezárást a sorozatnak, mint hogy a jó összecsap a rosszal, és akár le is győzi.

    Mivel nem olvastam a könyveket, csak a sorozatról tudok beszélni. El tudom képzelni, hogy Martin sem a Starkokat, sem Dany-t, sem Tyrion-t nem állította be jó karakternek. Talán így volt?

    Továbbá önmagában a grimdark műfajt sem ismerem egyáltalán, tehát az érdekelne, hogy milyen befejezései szoktak lenni a grimdark műveknek? Mi lenne egy elfogadható befejezése a Trónok harcának, ha a grimdark műfajhoz hű maradna?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az igaz, hogy a kezdettől voltak karakterek, akikre azt mondhatjuk, hogy inkább jók, és voltak kimondottan gonoszok is. Emellett viszont volt egy csomó "szürke zónás" karakter. Nem is feltétlenül abban történt változás, hogy több lett a pozitív karakter, hanem gyakorlatilag a készítők megmondták, kinek kell szurkolni, melyik a jó oldal, melyik a rossz.
      A korábbi évadokban is megvolt több szereplőnek a trónigénye, de nem volt kiemelve egy közülük, hogy ő a hős, ő érdemelné meg. Még Danyvel és Robbal szemben is fel lehetett hozni ellenérveket. Ezzel szemben most már ki van jelölve, hogy Cersei az, aki rosszat akar a népnek, őt kell legyőzni, és Jon meg Dany harcol az igaz célért. Erre írtam, hogy belevezették a történetet a 'hős útja' sablonba.
      Nyilván össze kell csapniuk a rosszakkal, a Másokkal, és nem is lenne az a történettől mindenképpen idegen, ha esetleg Jonék győznének, de erre írtam, hogy ehhez a sorozathoz nem illik a happy end, ha győznek is, annak valamiféle bukással kell járnia.
      A grimdark alzsánerre általában jellemző az, hogy nem pozitív módon oldódik meg a konfliktus, olykor a főszereplő rosszabb helyzetben van a végén, mint az elején. A "Főszereplők a sötét oldalon" cikkben írtam ezekről a típusokról.

      Törlés