Készülj a halálra! – avagy hogyan írj jó harci jelenetet 1. Alapok

, , 3 comments
A szereplők közti küzdelem, a verekedés, a csata, a háborúskodás a történet olyan elemei közé tartoznak, amiket a legszórakoztatóbb lehet olvasni, és a legszórakoztatóbb írni. A gyakorlatban viszont kevés az olyan akciójelenet, ami beváltja a vele szemben támasztott várakozásokat, és valóban működik. Nem sok olyan regénybeli harccal találkozni, ami igazán izgalmas és jól felépített, többségben vannak az olyanok, amik mintha inkább csak „kötelező elem”-ként szerepelnének.
Nem azért, mert a szerző nem fektetett beléjük energiát vagy ne dolgozta volna ki őket, sokszor épp ezek a regény legrészletesebben megkoreografált részei. Ennek ellenére olykor erőltetettnek és unalmasnak érződnek, ami arra vezethető vissza, hogy félreértés van akörül, hogy valójában mi teszi ezeket a jeleneteket izgalmassá.

Az embernek az a logikája, hogy amikor úgy érzi, kicsit belassult vagy leült a történet, akkor fogja magát, és bedob egy harcot, mert az biztos felpörgeti az eseményeket. Azt feltételezzük, hogy az akció automatikusan izgalmasabbá teszi a dolgokat, és ez bizonyos szintig így van, de nem minden esetben.
Ha ez egy rövidke, pár bekezdéses esemény, amit azért rakunk be, hogy kimozdítsa a karaktereket a nyugvópontról, azzal dramaturgiailag nem szoktak gondok lenni. De ha ez egy hosszabb, több oldalon vagy akár fejezeten keresztül húzódó jelenet, ha az rosszul sikerül, az olvasó végig fogja ásítozni.
Gyakran ilyenkor nem is a kivitelezéssel van probléma. A legutóbb olvastam egy regényt, aminek a közepén szerepelt egy hosszabb flashback jelenet egy csatáról. Ez a világ szempontjából egy kimondottan fontos küzdelmet mutatott be, és maga a harc leírása is ötletes és mozgalmas volt, a legnagyobb részét mégis átlapoztam.

Hiába volt az egy epikusnak szánt küzdelem, unalmas volt, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy már előre tudtuk az eredményét, mert a szerző korábban elárulta. Hiába gyepálták egymást több fejezeten keresztül, mert a dolognak már nem volt tétje a történet szempontjából, és nem volt tétje a karakter szempontjából sem. A szerző a regény közepére, ahol egy dramaturgiai fordulópontnak kellett volna lennie, berakott egy olyan jelenetet, ami csak egy elnyújtott, dramatizált expozíció, nem tartalmaz lényegi információt, és egyik történetszálat se viszi előbbre.
Ez csak egy példa, ami megmutatja, hogy egyébként teljesen jól megírt akciójelenetek is laposak tudnak lenni, ha elmerülünk a puskaropogásban, pörgőrúgásokban és a kiömlő vér mennyiségében, és elfelejtünk elgondolkozni azon, hogy mégis mi a szerepe ennek a harcnak a történet egésze szempontjából, egyáltalán van-e szerepe.
Az első kérdés, amit fel kell tennünk, nem a hogyan, hanem a miért. Miért érdekelje ez az olvasót?
A következőkben ilyen alap szempontokról lesz szó, amiket célszerű tekintetbe venni, még mielőtt egyáltalán nekifognánk egy harci jelenetet megírni.

Akció az első fejezetben

Az akciódúsabb történetek (de sokszor a kevésbé akciódúsak is) gyakran nyúlnak ahhoz a stratégiához, hogy a legelső jelenetben, gyakran még mielőtt egyáltalán a neve kiderülne, a főszereplő rögtön harcba keveredik valakivel. Ilyesmivel találkozni filmeknél is, csakhogy a film és a regény között az a különbség, hogy míg egy látványosan megkoreografált harcjelenet filmben kontextus nélkül is élvezhető, regényben kevésbé.
Lehet egy mozgalmasabb jelenettel indítani, de mellette azért mutassuk be a szereplőt, esetleg adjunk hozzá némi világépítést, mert ha két ismeretlen alak csépeli egymást az első fejezetben, az nem fogja érdekelni az olvasót. Ez vonatkozik a „valami meg akar ölni/meg fogok halni” (gyakran flashforward) prológusokra is, amiből semmi nem derül ki, csak annyi, hogy a szereplő veszélyben van.
Egy másik hibás stratégia, amivel az első fejezetekbe gyakran lehet találkozni, az akció „szendvics”, vagyis az első bekezdés nyit egy izgalmas szituációval, például a főszereplő furcsa zajokat hall éjszaka, és felkel, hogy megnézze. Ez néhány sor, utána viszont van egy szép nagy tömb expozíció a karakterről, a világról vagy akármi másról, és úgy egy-két oldal után jut le a főhős emeletről, hogy ellenőrizze az ajtót.

A felvezetés is fontos

Ahogy általában a fontosabb jeleneteket, a nagyobb összetűzéseket is célszerű felvezetni. Ha minden harmadik fejezetben van egy harcunk, mert mondjuk egy akcióregényt írunk egy kémről, akinek éppen le kell ütnie a biztonsági őrt, hogy bejusson az irodába, nyilván azt a pár bekezdéses ütésváltást az őrrel nem kell felvezetnünk. De a lényegesebb harcokat, amiknek tényleg van jelentősége a történet és a karakter szempontjából, azokat azért illik, hogy az olvasó számára újból megerősítsük a téteket és a főszereplő motivációját, emellett pedig megteremtsünk egy alaphangulatot (veszély).
Másrészről meg logikus, ha a karakter éppen valami nehezet készül megtenni, nagy csatára készül, szembenéz egy régi ellenségével, akkor az előtte való órákban vagy napokban ez foglalkoztatja.
Általában nem célszerű túlhúzni a harc leírását, de az is épp olyan hiba lehet, ha túlságosan rövidre írjuk. A felvezetés és a harc jelentősége legyen arányban a jelenet hosszával. Főleg ha a tetőponton található, a végső összecsapásról van szó, azt azért ne rendezzük le pár bekezdésben.
Hogy konkrét példát hozzak, a Harry Potter negyedik részében Harrynek egy sárkánnyal kellett megküzdenie, és előtte barátaival napokig keresték a kiutat, mit lehetne bevetni ellene, mert biztosra vették, hogy Harry nem éli túl az összecsapást. Kaptunk egy nagyon alapos felvezetést, ehhez képest maga a harc csalódást keltően gyorsan zajlott le.

Ne feledkezz meg az „előjátékról”

Egy érdekes megközelítése a kérdésnek, miszerint a jelenetben a legfeszültebb pont nem is maga az erőszak, hanem az azt megelőző állapot, mert az erőszak valójában a fokozódó konfliktus és feszültség levezetésére szolgál.
Gondolj erre úgy, mint a teafőzőre, amiben lassan felforr a víz, és amikor eléri a forráspontot, a gőz sípolva kicsap az edényből, így enyhítve a belső nyomást. A romantikus történetek is hasonlóan működnek, azokban is a legérdekesebb szakasz az első csókig tart. Addig a párosnak rendszerint meg kell birkóznia két ellentétes erővel: az egyik a vonzalmuk egymás iránt, a másik az a körülmény, ami távol tartja őket egymástól – a kettő konfliktusa adja a feszültséget. Viszont ha a karakterek megcsókolják egymást, akkor az egyik erő győzedelmeskedik a másik felett, ezáltal pedig csökken a feszültség.
A harci jelenetek is olykor hasonló elven működnek, mert egyrészt ott dolgozik a szereplőkben az, hogy el akarják kerülni a harcot, másrészt pedig harcolni akarnak. Például van két diák, akik már régóta megkeserítik egymás életét, de nem verekedhetnek össze, mert mi van, ha a tanár elkapja őket. Vagy ott van a szolga, aki nem ütheti meg urát, bármilyen kegyetlenül bánik is vele.
Tehát a harc késleltetésével is lehet fokozni a feszültséget, nemcsak magával a harccal. Izgalmasabb lehet az, hogy a sötét sikátorban egy gyanús alak elállja a főszereplő útját, és a csillagokról kezd el mesélni, mintha rögtön rátámadna. A regény feszültebb lehet, ha ahelyett, hogy két karakter végig egymást csépeli, egyre fokozódik közöttük a konfliktus, de a történet végéig nem oldjuk ezt fel, csak akkor adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy összecsapjanak.

Kelts empátiát a karakter iránt

Korábban emlegettem Rowlingot, és általánosságban is azt lehet mondani róla, hogy a csatajelenetei nem kiemelkedőek, viszont ami működőképessé teszi őket, az éppen az, hogy nagyon jól tud empátiát gerjeszteni a karakterei iránt. Nem azért rágja le az olvasó a körmét, mert olyan izgalmasan megkoreografáltak a harcok (többnyire a fontosabb szereplők úgy hullanak el, hogy vagy nem is látjuk, vagy még a legjobb varázslók is szinte küzdelem nélkül, valamilyen bántóan unalmas módon halnak meg), hanem mert kedveli a szereplőket, és nem akarja, hogy bajuk essen.
Alapigazság az, hogy ha az olvasót hidegen hagyja a főhős, nem érdekli, hogy él vagy hal-e, akkor akármilyen veszélybe kerül, az sem fog érdekelni.

Tedd minél személyesebbé

A harc azáltal is izgalmasabb lesz, ha a karakternek van rá valamilyen személyes motivációja. Például az egyik király megtámadja a szomszédos birodalmat. Hogy miért teszi, arra lehetnek praktikus okai, például mert megteheti, mert gazdaságilag előnyös lenne megszerezni azt a területet, mert rendelkezik valamilyen olyan ritka nyersanyaggal, amivel ők nem stb. De ha emellett a király azért támad rá a szomszédjára, mert annak az uralkodója évekkel ezelőtt megölette az apját, az már erősebb indok.
Ha a parancsnok el akarja foglalni a várat, mert stratégiailag fontos helyen van, az egy érthető indok. De ha azért is akarja bevenni, mert előzőleg megalázó vereséget szenvedett, és úgy gondolja, hogy ezzel visszaszerezhetné a becsületét, az erősebb indok.
Nem véletlen, hogy a legtöbb történetben a főhősnek és a főgonosznak gyakran személyes kapcsolata van egymással: a hős nem csak azért akarja kiiktatni, mert gonosz, és veszélyes a világra, hanem személyes motivációja is van. Például a gonosz megölte egy szerettét, elrabolta a feleségét, megkínozta, megalázta, elvett valamit, ami az övé. Néha a harc olyan szereplők között robban ki, akik közeli kapcsolatban vannak egymással, például az apa és fia között, vagy két testvér között, akik ellenkező oldalon állnak, mester és tanítvány között.
Ezek a szituációk mind plusz érzelmi konfliktust gerjesztenek a jelenetben.
De ez is adott helyzettől függ, mert például ha egy történelmi regényt írunk egy első világháborúban harcoló közkatonáról, neki nagy eséllyel semmiféle személyes motivációja nincsen arra, hogy kiugorjon a lövészárokból, és lelője a másik fél katonáit. Itt a személyes motiváció nem arra fog irányulni, hogy ő miért akarja legyőzni az ellenséget, hanem hogy ő meg akarja érni a háború végét.
Összefoglalva tehát minél többet jelent a harc a karakternek, annál többet jelent majd az olvasónak.

Használd karakterábrázolásra

Ha a karakter valamilyen felfokozott érzelmi állapotban van, veszélyben érzi magát, nagy bánat vagy tragédia éri, feszült helyzetbe kerül, akkor lehet igazán kibontakoztatni a karakterábrázolást. Ahogy a valós embereknek, úgy a kitalált szereplőknek is van egy olyan arcuk, amit a külvilág felé mutatnak, valamint van egy képük arról, hogy ők milyen emberek. De lehet, hogy ez az elképzelés hibás. Ezekben a feszült jelenetekben van lehetőségünk megmutatni a karakter mélyebb rétegeit: nemcsak azt, hogy ő milyennek látszik, vagy milyennek tartja magát, hanem kicsoda valójában. Erre a harci jelenetek remekül alkalmazhatók.
Például lehet ez egy olyan szereplő, akit mindenki alkalmatlannak tart, nem hiszik róla, hogy egy küzdelemben megállná a helyét, és mivel mindenkitől ezt hallja, ő is ezt hiszi magáról. Konkrét helyzetben viszont, amikor mindenki más elmenekül, lehet, hogy csak ő vállalja a harcot, és kiderül, hogy valójában ő a legbátrabb. Lehet egy olyan szereplőnk is, aki ugyan kérkedik a harci tapasztalataival, de komolyabb veszélyre meghátrál.
Egy harcban rengeteg mindent megmutathatunk a szereplőről: hogyan áll az erőszakhoz, milyen az erkölcsisége, mennyire okos, milyen stratéga, inkább az erejére vagy a technikájára támaszkodik, mennyire bátor, miért akar élni, mit tart érdemesnek arra, hogy meghaljon érte stb. Ha mindezek helyett csakis az akcióra koncentrálunk, hogy a karakter hány embert vágott le, milyen módszerrel, mennyi idő alatt, azzal elvesztegetünk egy jó lehetőséget.

Állíts világos külső téteket

Ezt hagytam a lista végére, de talán ez mind közül a legfontosabb. A jó harci jelenet azzal kezdődik, hogy van egy világosan meghatározott cél, amiért a felek harcolnak. Ha a karakter folyton értelmetlen csetepatékba keveredik, amik nem viszik előre a történetet, nem kapcsolódnak a küldetéséhez (vagy még rosszabb: eleve nem is volt küldetése), az unalmas lesz az olvasó számára, akármennyi erőszak meg vér is legyen benne.
Az akciójelenetek sikertelensége az esetek többségében éppen, hogy dramaturgiai hibákra vezethető vissza: a harcnak nincs tétje; a küzdelem egyenlőtlen, az antagonista túl gyenge, így egyértelmű, ki fog nyerni; egy olyan harcot mutatunk, aminek korábban már elárultuk a kimenetelét; nincs megalapozva, hogy mivel jár a győzelem és a bukás stb.
Mint minden más jelenetnél, a harcoknál is azt kell kérdezni az írónak, hogy ennek mi a jelentősége a történet egésze szempontjából. Ha egyáltalán nincs jelentősége, akkor jobban járunk, ha kihúzzuk.

Állíts világos személyes téteket

A külső tétek mellett a belső tétek is fontosak. Korábbi cikkekben már szó volt róla, hogy legtöbb történet két fejlődési ívet jár be. Az egyik magának a cselekménynek az íve: a főszereplő a történet elején megkapja a küldetését, és a történet végére (jó esetben) megtudjuk, hogy azt sikerül-e végrehajtania, vagy sem. A másik a főszereplőnek a személyes fejlődési íve, ami összefonódik a cselekménnyel – a cselekedetei által nemcsak a hős van hatással a világra, hanem mindaz, ami az útja során vele történik, hatással van rá is.
Korábban írtam kivételekről is, konkrétan az olyan történetekről, amikben a karakter fejlődési íve lapos (bővebben a fejlődési ívekről itt és itt olvashatsz), de a regényekben rendszerint a főszereplő változik (vagy pozitív, vagy negatív irányba) a történet végére. Ha a tetőpontunk egy harci jelenet, akkor az akkor lesz sikeres, ha az nemcsak a hős küldetése szempontjából egy fordulópont, hanem neki személyesen is az, így az egy érzelmi tetőponttá is válik.
Nézzük meg, hogy a karakternek milyen fejlődési ívet adtunk, honnan hová tart a történet során (gyávaságból bátorságba, önzésből önfeláldozásba, vagy ha negatív az íve, például idealizmusból kiábrándulásba), és utána nézzük meg, hogy érintettük-e ezt a fontosabb harci jeleneteink során.


Mindezeken kívül persze még van számos technikai fogás, amivel izgalmasabbá lehet tenni a harci jeleneteinket (ezekkel majd egy külön cikkben foglalkozom), de az esetek többségében, ha egy akció nem működik, annak az oka, hogy a fenti szempontok közül valamelyik nem teljesül.
A harci jeleneteknek, mint minden jelenetnek a műben, két szerepet kell betöltenie: vagy előre kell mozdítania a cselekményt, vagy pedig hozzá kell járulnia a karakterábrázoláshoz – ideális esetben pedig mindkettőt megvalósítja.

3 megjegyzés:

  1. Szia! Már az összes cikjedet elolvastam... :) Mikor lesz következő? Már várom!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szuper, köszönet érte!
    Annyiban azért vitatkoznék, hogy egy harci jelentet nem élvezhető, ha tudjuk a végét. Ha például katarzison megy át közben az olvasó vagy néző, számtalanszor újra élményt jelenthet.

    VálaszTörlés