Az „izgalom” vagy az „unalom” elég megfoghatatlan kategória, ha az irodalomról van szó, hisz lehetséges, hogy valaki szörnyen érdekesnek tart egy olyan könyvet, amit más pár fejezet után lerak.
Az író nem tudja befolyásolni az olvasó ízlését vagy
érdeklődési körét, de így is sokféle eszköz áll a rendelkezésére, hogy
megtartsa és felkeltse a közönség érdeklődését. Akár azokat is képes lehet egy
ügyesen megírt történet meggyőzni, akik a fülszöveg alapján nem vártak sokat
tőle, eredetileg nem fogta meg őket a téma.
Mitől válik a történet unalmassá? A laikus válasz az, hogy
attól, ha nem történik benne semmi. A valódi probléma viszont általában nem
ebben gyökeredzik, mert lehet, hogy az egyik regényben pörögnek az események, a
karakterek az életükért küzdenek, az olvasót mégis teljesen hidegen hagyja a
cselekmény, egy másik regényben a szereplők meg csupa hétköznapi dolgot
csinálnak, az olvasó mégis alig tudja letenni a könyvet.
A szerzők viszont manapság egyre tájékozottabbak és
tudatosabbak, és aki egy kicsit gyakorlottabb, annál már ritkán merülnek fel az
előbb említett technikai gondok, ám így is előfordulhat, hogy a regényük nem
köti le végig az olvasót.
Ebben a cikkben inkább olyan tanácsokat szedtem össze,
amelyekre a szerzők kevésbé gondolnak, amikor felmerül az a probléma, hogy
egyes pontokon leül, unalmassá válik egy szöveg, vagy egyszerűen csak nem
annyira érdekfeszítő, mint lehetne. Hasonló dilemmák pedig nagyon könnyen
előfordulhatnak profi alkotóknál is.
1. Világos tétek és motiváció
Aki már olvasott a dramaturgia alapszabályairól, biztos
hallotta már, hogy a cselekmény alapja az, hogy a főszereplő a történet elején
akar valamit. Nemcsak az számít, hogy legyen egy célja, hanem az is, hogy
egyértelmű legyen, mit nyer azzal, ha eléri, mit veszít, ha nem.
Nagyon fontos, hogy a főszereplő számára személyes
jelentősége legyen a küldetésének. Hiába nyerhetne végül 10 milliót, ha annyira
nincs szüksége a pénzre, vagy csak azon az alapon vállalkozik a kalandra, hogy
végül is nem jön rosszul.
A főhőst egy olyan helyzetből kell indítani, amiben a 10
millió megszerzése neki alapvető fontosságú. Pl. anélkül be kell zárniuk a
szeretett családi éttermüket, nem tudja megvenni a kishúga gyógyszerét, nem tud
elmenni egyetemre, hogy emberjogi ügyvéd legyen, és segítse az elesetteket.
Nem elég kimondani, hogy a karakternek az étterem, a kishúga
vagy a világmegmentés miatt kell elérnie a célt. Érzékeltetni is kell, mutatni,
hogy ezek miért fontosak neki.
Olvastam olyan kalandregényt, amiben a főszereplőnek egy
közösséget kellett megmentenie, de mivel őt személyesen nem érdekelte a
közösség sorsa sokáig, csak mások rángatták bele a kalandba, hiába volt érthető
és nemes a küldetése, őt nem érdekelte, így engem sem.
Az írónak magától értetődőnek tűnik, hogy valaki egy
szerettén miért akar segíteni, de az olvasó nem így működik. Volt, hogy a
hősnek egy barátján kellett segítenie, mert különben megölték volna, de mivel
nem volt közös jelenet a baráttal, az író nem beszélt a közös múltjukról, nem
mutatta be, miért állnak közel egymáshoz, nem nagyon érdekelt, hogy a hős
megmenti-e, így a történeten sem izgultam.
Bármi is a cél, be kell mutatni az olvasónak, hogy az a
karakter szempontjából miért fontos, még akkor is, ha magától értetődőnek
tűnik.
2. Ha az olvasót nem érdekli a főszereplő, nem fogja érdekelni a történet
Ha a főszereplő lapos, érdektelen, visszataszító, vagy épp
ellenkezőleg, túlzottan tökéletes, egydimenziós, vagy egyenesen egy Mary Sue,
bármilyen érdekes lehet a kaland, amibe az író belehelyezi, jó eséllyel az
olvasó számára az is érdektelenné válik.
A jó főszereplő nem az, aki tökéletesen jó, csodálatos,
hanem aki érdekes, egyedi, vannak rejtett rétegei, árnyalatai, élőnek és
dinamikusnak tűnik.
Biztos sok író hallotta már azt a tippet, hogy legyen a
főszereplő szerethető, de ez nem azt jelenti, hogy hibátlannak kell ábrázolni.
Az írók egy része pánikba esik, ha azt mondják neki, a karakter valahol nem
szimpatikusan viselkedik, de akár ez egy érdekes jellemhiba is lehet, ami
árnyalja a szereplőt, csak tudatosítani kell.
Nagyon sokan szeretnek gonosz főszereplőkről olvasni, akkor
is, ha a céljuk gonosz, pl. le akarják igázni a világot. Az olvasó egyrészt
ilyenkor azért nem fordul el a történettől, mert ha a karakter izgalmas, egyedi
akkor is kíváncsi lesz, hogy eléri-e a célját, ha nem szurkol neki.
A gonosz vagy szürke karaktert az olvasó akkor is szívesen
követi, ha a célja önző és megvetendő ugyan, de a motivációja emberi, amit meg
lehet érteni. Pl. a karakter le akar igázni egy országot, de megtudjuk, hogy
fiatalabb korában nyomorgott, és még ha nem is értünk vele egyet, értjük, hogy
azért akar hatalmat, hogy ne érezze magát többé gyengének.
Tehát egy érdekes főszereplő ugyanolyan alapvető az izgalmas
regényhez, mint az érdekes cselekmény. Mérd fel, hogy a zsáneredben mi számít
klisés karakternek, és azokat kerüld.
3. Az akadályok legalább annyira fontosak (ha nem fontosabbak), mint a célok
Előfordul, hogy az író remekül kitalálja a történetet, a
világot, rengeteg kutatómunkát végez, igényesen, odafigyeléssel megírja a
regényt, de ha valaki megkérdezi tőle, mi is tulajdonképpen a központi
konfliktus, mi akadályozza a karaktereket, nem tudja pontosan megmondani.
Például akár az ismert romantikus regényekben is meg lehet
figyelni, hogy néha nincs egy értelmes indok, hogy a páros miért nem lehet
együtt. Az író ráfogja valamire, de ez olykor csak egy kifogásnak tűnik, amit
nem támaszt alá a karakterábrázolás. Vagy szimplán az egyik karakter csinál valami
ostobaságot, eltitkol valamit fölöslegesen, vagy a kapcsolat akadálya az, hogy
az egyik (vagy mindkét) karakter arrogáns, piszkálódik, és ki kell várni, míg leszokik
róla.
Akár külső, akár belső konfliktusról van szó, fontos, hogy
jól kidolgozottak legyenek az akadályok, amik valóban kihívást jelentenek a
főszereplő számára, ne érezze azt az olvasó, hogy a szerző csak tessék-lássék
módon rakott be valamit a konfliktus kedvéért.
4. Mutasd, hogy a karakter küszködik
Ez is egy gyakori tanács, hogy szenvedjen a főszereplőd, de
ezt nem úgy kell érteni, hogy feltétlenül rá kell küldened az összes emberi és
természeti csapást, amit ki tudsz találni. Ha a karakter csak azért szenved,
hogy szenvedjen, az hatásvadászat, nem történetmesélés.
Azért használom a küszködés szót, és nem a szenvedést, mert
előbbiben benne van, hogy valami érdekében szenved, harcol valamivel, el akar
érni valamit, de ez nem megy könnyen.
Sokan félreértik, hogy mitől lesz egy könyv mozgalmas, mivel
köti le az olvasókat. Az olvasók jelentős részét le lehet kötni egy hétköznapi
történettel is, amiben semmi meghökkentő nem történik.
Olvastam olyan romantikus történetet, amiben a főszereplő
kényszerbeteg volt, és hiába kedvelt nagyon egy másik karaktert, nem nagyon
mert közeledni hozzá. A románc volt a főszál, de a két szereplő a 280. oldalon jutott
el odáig, hogy elmenjenek egy randevúra. Addig nem sok mindent „történt”, találkoztak,
beszélgettek, megismertük őket és a környezetüket stb. De annak ellenére, hogy
a romantikus szál csak lassan bontakozott ki, végig lekötött a történet, mert
érzékelni lehetett minden egyes jelenetben, hogy a főszereplő mekkora
erőfeszítést tesz, hogy közelebb engedje ezt a másik karaktert. Vagyis az
olvasó érzékelte, hogy a főhős megküzd azért, amit szeretne, és mivel tudta,
hogy a karakternek mindez milyen nehéz, ezért nagy előrelépésnek érzett olyan
apróságokat is, mint például, hogy a főszereplő személyes dolgokat oszt meg
magáról, vagy bókol, vagy megfogja a másik kezét.
Tehát nem feltétlenül kell a főhősnek világot megmentenie
vagy bombát hatástalanítania, hogy a történet izgalmas legyen. Vannak regények,
melyeknek a cselekménye elmesélve unalmasnak tűnhet, de olvasva észrevehető,
hogy az író nagyon tudatosan építette benne a konfliktust és a feszültséget.
5. Lehetőleg legyen világos, az egyes jelenetek mivel járulnak hozzá a történethez
Persze egy történetnek lehet több szála, van karakterfejlődési
íve is, tehát nem csak egy szempontból haladhat a történet, a lényeg az, hogy
bármilyen formában, csak haladjon.
Ha az olvasó érzi azt, hogy a főhős karakterfejlődéséhez
hozzájárul, hogy a háború közepén felkeresi az öreg mesterét, és sakkoznak
egyet, akkor hiába nem mozgalmas a fejezet, nem érzi majd fölöslegesnek.
Ám ha tényleg nincs jelentősége a jelenetnek, csak azért
küldi oda a karaktert a szerző, mert kedveli a mestert, vagy szeretné megmutatni
a város azon részét is, és valójában ha teljesen kivágná azt a részt, nem is
tűnne fel, akkor az a fejezet fölösleges.
6. Ügyelj az írói ígéretekre
Itt azokra az ígéretekre is célzok, amelyeket a fülszöveg
tesz, meg azokra is, amelyeket az író tesz a regény elején.
Minden történetben vannak kulcselemek, amelyekért az olvasó
egyáltalán a kezébe veszi a könyvet. Jó, ha az író fel tudja mérni, hogy mi
fogja meg a regényében az olvasókat, és ezekre az elemekre épít.
Például, ha a fülszöveg vagy a regény eleje azt lengeti be,
hogy a főszereplőnek el kell csábítania a családja ádáz ellenségét, lehet, hogy
sok olvasó pont erre lesz a legjobban kíváncsi. Vagy ha egy másik történet
kapcsán várost megbénító ősi átkot emlegetnek, ez biztos érdekelni fogja az
olvasót.
Lehet, hogy te nem ezeket tartod a legérdekesebb elemeknek,
de ha az olvasóknak ezek mozgatják meg legjobban a fantáziáját, akkor ha ezek
sokáig nem jelennek meg, háttérbe vannak tolva, nincsenek kidolgozva, egy idő
után unatkozni kezd.
Volt olyan regény, amelynél a fülszövegben és a
felvezetésben az lett beígérve, hogy a főszereplőnek álruhában kell kémkednie a
gonosz császár után, de 200 oldal után még az udvar közelébe se jutott el. Ha
az író több fejezet után se kezdi el behozni vagy legalább felvezetni azokat az
elemeket, amelyekre az olvasók kíváncsiak, lerakják a könyvet.
Hogy konkrét példát mondjak, Az éhezők viadalában ugye a
főhőst nem küldi el rögtön az író az arénába harcolni, előtte még több fejezet
van. De ennek ellenére a viadalig sem volt unalmas a regény, mert érzékelni
lehetett, hogy a gyakorlatokkal, az interjúkkal, az egész felkészüléssel a
karakter egyre közelebb kerül a harchoz (ezért a regény az előző ponthoz is példa).
7. Használd a narratív eszközöket
Eddig inkább dramaturgiai kérdésekről volt szó, de meg kell
említeni, hogy ha az érzelmi ív, a narráció nem működik egy regényben, attól is
unalmassá válhat az olvasó szemében.
Eddig gyakran fogalmaztam úgy, hogy „éreztetni kell”, hogy a
főszereplőnek miért fontos a cél, „mutatni kell”, hogy megküzd az akadályokkal.
Erre valószínűleg sokan nem gondolnak, mivel itthon eleve
kevesen foglalkoznak a narratív távolság kérdésével, de ha valaki folyamatosan
távolról narrál, nem helyezkedik bele a karakter szemszögébe, nem használja a
hatáskeltő eszközöket, akkor akármilyen izgalmas dolgok történhetnek a
jelenetben, az olvasót jó eséllyel hidegen fogja hagyni.
Vannak írók, akik pontosan azért képesek bármilyen témát
izgalmasan feldolgozni, mert különböző eszközök által el tudják érni, hogy az
olvasó számára is épp olyan fontossá váljon a küldetés, amilyen fontos a
főszereplőnek. A hősnek eltűnik a legjobb barátja, és szinte mi is érezzük a
félelmét, a mi szívünk is összeszorul, amikor azon aggódik, talán sosem látja
többé.
Aki jól használja a narratív távolságokat, és ehhez
kapcsolódóan a „mutasd, ne mondd” szabályt, a leírásokat, a karakter hangját, a
hatáskeltő (költői) eszközöket, a horgokat, annak komoly előnye lesz.
Technikai trükkök
Ezeket nem kell mindenkinek követnie, nem szabályok, nem
minden történethez ideálisak, csak általános tippek arra, milyen eszközökkel lehet
még az olvasó figyelmét fenntartani.
– Variáld a mondatok és a bekezdések hosszát
Már ránézve is monotonnak tűnik a szöveg, ha egységes, 5-6,
8-10 soros bekezdésekből áll. Mintha szabvány tömbökből építené fel a szerző a
szöveget, ami elég biztos jele annak, hogy nem igazán tudja a bekezdéseket
használni.
A bekezdéseknek értelmező funkciójuk van, másrészt jól lehet
velük szabályozni az olvasási sebességet. A szabvány tömbös tagolást mindenki
felejtse el. Ha valaki lassabb, több narrációt igénylő szöveget ír,
pl. történelmi regényt vagy epikus fantasyt, az használhat időnként hosszabb
bekezdéseket, de a pergőbb szövegeknél (pl. romantikus, thriller, ifjúsági) a
bekezdések általánosságban legyenek inkább rövidebbek.
– Legyen „szellős” a szöveg
Ez is főleg a pergőbb történetekre vonatkozik, pl.
romantikus, ifjúsági, thriller, kalandregény (de persze máshol is lehet
használni). Hallottam olyan külföldi szerkesztőről, akinél az első szűrő az
volt, hogy átpörgette a kéziratot, és megnézte, hogy mennyi az üres hely a lapokon.
Ennek is az az oka, hogy ha az író több párbeszédet alkalmaz, rövidebbek a
bekezdései, „szellősnek” tűnik a szöveg, az olvasó gyorsabban fog haladni vele,
és úgy fogja érezni, hogy „falja a lapokat”.
– Figyelj az ütemre és az ívekre
Azt mindenki tudja, hogy minden történetnek van egy íve, és
a három legnagyobb egység, amiből áll, az a bevezetés, bonyodalom, befejezés.
Mások rámutattak, hogy a történeteknek fraktál szerkezete
van, vagyis a kisebb egységek ugyanazt az alakzatot veszik fel, mint az egész.
Lefordítva nemcsak a regény egészére jellemző a hármas szerkezet, hanem a
szálakra, a fejezetekre, a jelenetekre, akár még a bekezdésekre és mondatokra
is.
Ezt azért hasznos tudni, mert érdemes például a fejezeteket
is nem találomra elvágni valahol, hanem strukturálni: az elején jelenjen meg
egy kérdés, amint a megoldásán a karakterek dolgoznak, és végül jön egy
lezárás, ami jó esetben ismét felvet egy új kérdést vagy bonyodalmat.
Magukat a jeleneteket is fel lehet így építeni, plusz
ajánlom még a „igen, de…” „nem, és…” kérdéseket.
Egyes bekezdéseket is lehet a hármas egység szerint
strukturálni. Van olyan író, akinél észre lehet venni, hogy egy mozgalmas
bekezdést hosszabb mondatokkal kezd, és egy rövid, általában cselekvést mutató
mondattal zár.
Pl. „Mikor láttam a vár körüli védelmet meggyengülni,
leugrottam a lovamról, és futva indultam meg az ellenség felé. Lihegve ugrottam
át az elesett bajtársaim felett, félrevetődtem a vágtató lovasság elől, míg
végre elég közel kerültem a csatázókhoz. Megvettettem a lábam, előhúztam a
nyilat a tegezből, és a tekintetemmel megkerestem az ellenség tábornokát.
Kifújtam a levegőt. Lőttem.”
Vagy ez a regénykezdés csak 3 mondat, mégis érzékeljük, hogy
van szerkezete: felütés, magyarázat, csattanó. „Ha hinnék a rossz ómenekben, ez
biztos annak számítana. Csak egyetlen bőrönd maradt a csomagszalagon.
Élenkrózsaszín, tele van Hello Kitty matricákkal, és biztosan nem az enyém.”
Ha a szövegnek, a fejezeteknek van dinamikája és ritmusa, az
lendületet ad az olvasónak.
***
Általánosságban az egy tévhit, hogy főként attól lesz
unalmas a szöveg, ha kevés dolog történik benne, vagy az események nem haladnak
elég gyorsan (akkor számos karakterközpontú regény unalmas lenne). Természetesen
az előbbiek is lehetséges problémák, de a zsánerírók általában odafigyelnek,
hogy a történetük ne üljön le, eltervezik, hogy az egyes fejezetek hogyan
épülnek egymásra, így ritkábban gond, hogy egyszerűen kimerül a cselekmény.
A gyakorlottabb íróknál a problémák inkább arra vezethetők
vissza, hogy a történet dramaturgiai alapjai nem szilárdak (cél, motiváció, akadályok),
nem érzékelhető a haladás, nem erősek a konfliktusok…
Ha az ember nem notórius túlíró, akkor kisebb az esély arra, hogy a kézirata tele lesz fölösleges jelenetekkel, és valószínűleg logikus indokai vannak arra, hogy az egyes fejezetekben milyen fontos információ meg esemény van, ami miatt belerakta a regénybe.
De ami nem hangzik el elégszer, hogy nem az a probléma, hogy az olvasó nem látja, miért lényeges a fejezet, csak nem érdekli.
Ez valójában a figyelem fenntartásának kulcsa, mert a szerző
hiába gondolja meg építi fel nagyon gondosan a történetet és a világot, ha az
olvasó érzelmileg nem vonódik be. Ha a regényben remek, egyedi ötletek vannak,
intellektuálisan élvezheti, de amúgy hidegen fogja hagyni (vannak olyan
szövegek, amiket az intellektuális élvezetért írtak, ez nem mindig hiba).
Ha a befogadó bevonódik, és izgatja a történet, meg a
karakterek sorsa, akkor akár még a hibákat is elnézi, például ha kisebb törés
van az ívben. Viszont egy érdektelen olvasót a leggondosabban megtervezett
cselekmény sem fogja lenyűgözni.
0 comments:
Megjegyzés küldése