Nem tudom, Magyarországon hány szerző ír idegen nyelven, de tény, hogy az angol egyre elterjedtebbé válik itthon is, és ma már nem ritka, ha valaki angolul vezet blogot, vagy tölti fel a netre a novelláit, és nem az anyanyelvén. Ma már egy magyar szerzőnek is ugyanúgy megvan a lehetősége arra, hogy angolul (is) elérhetővé tegye a műveit. Az idegen nyelven való írással kapcsolatban elég nehéz tanácsot adni, hisz alapvetően a nyelvi felkészültségtől függ, hogy valaki miképpen fog neki. Nem állítom, hogy anyanyelvi szintű nyelvtudás nélkül senki meg se próbálkozzon az angolul való írással, de ha valaki a kiadott regények szintjét szeretné megütni, annak legalább egy erős középhaladó szinten ismernie kell a nyelvet. Ha minden mondatnál a megfelelő igeidőn gondolkozol, kevésbé valószínű, hogy meg tudsz írni egy történetet. Illetve lehet, hogy meg tudsz, de kínszenvedés lesz.
Ebben a posztban nem nyelvleckéket adok, hanem elmondom a saját tapasztalataimat, és megosztok pár tippet, hogy mit érdemes megfontolni, mielőtt belefognál az idegen nyelven való írásba.

A mágiarendszer ötletes kidolgozása nagyon sok fantasy regény esetében alapvető fontosságú. Legalább annyira lényeges, mint például a hihető kultúra, sőt, bizonyos történetekben a mágia még annál is nagyobb szerepet kaphat.
Egyetemi előadásai során Brandon Sanderson külön órát szentel a mágiarendszerek szabályainak, de szerinte az általa felvázolt irányelvek ugyanúgy alkalmazhatók a sci-fi regényekben megjelenő technikára is. Ő ezeket inkább történetmesélési eszközökként tárgyalja, így nem a mágia kitalálásával kapcsolatban ad ötleteket, hanem azzal foglalkozik, miképpen befolyásolja a történetmesélést az, hogy a könyvünkben megjelenő mágia működését elmagyarázzuk-e az olvasónak, vagy sem.
A mágiarendszerekkel kapcsolatban Sanderson három szabályt állított fel a maga számára, melyekkel külön-külön is foglalkozni fogok. A cikk végén pedig a világépítéssel és az információadagolással kapcsolatban adok pár általános tanácsot.

A háromrészes fantasy zsánerrel foglakozó cikksorozatban leginkább a világépítéssel foglalkozom, pontosabban a földrajzzal, a kitalált társadalmakkal és a mágiarendszerekkel. Végül pedig néhány általános tanácsot is adok az információadagolással kapcsolatban.
Mindehhez főként Brandon Sanderson 2012-ben elhangzott előadássorozatát veszem alapul. Brandon Sandersonról annyit kell tudni, hogy ő az egyik legsikeresebb fantasy író Amerikában. Legismertebb sorozatát, a Ködszerzetet magyarul is kiadták. Emellett főiskolán tanít kreatív írást, és három másik írótársával együtt a Writing Excuses podcast készítője. Főiskolai kurzusaiból több szemeszter is megtalálható a YouTube-on, és tényleg érdemes őket megnézegetni, elsősorban fantasy íróknak, de persze mindenki másnak is, mert praktikus és követhető órákat tart, amelyek nagyon jól lefedik a kreatív írás alapjait.
Egyébként a kurzus mind a fantasy, mind a sci-fi műfajával foglalkozik, de mivel Sanderson fantasyt ír, 90%-ban arról beszél. Azért gyakran kitér arra is, amit elmond, azt hogyan lehet alkalmazni a sci-fi esetében. Ennek megfelelően ebben a posztban is inkább a fantasy lesz túlsúlyban, de remélhetőleg mások is találnak benne hasznos információkat.

Sanderson a világépítés kapcsán három kategóriát különít el: a helyszínt, a kultúrát és a mágiát (sci-fi-ben ez a technika). Most az első kettővel fogok foglalkozni, a mágiarendszerekkel a cikk második részében, a kitalált világok hadászatával pedig a harmadik részben.

Az elmúlt pár napban barkácsoltam egy kicsit a blogon, így már minden felbontásban, régebbi böngészőkön és mobilon is, olvasható formában jelenik meg.
Ha valaki tapasztal bármilyen technikai problémát, jelezze kommentben vagy e-mailben. Igyekszem javítani.


Bizonyára észrevettétek már az oldalsávban a Facebook dobozt. Ha eddig még nem lájkoltátok az oldalt, érdemes, mert a posztokhoz tartozó plusz anyagokat oda szoktam felrakni. Emellett pedig ott osztok meg minden olyan képet, videót és hasznos linket az írással kapcsolatban, ami nem töltene ki egy cikket.


Minden kérdést, kérést, témajavaslatot változatlanul szívesen fogadok az iheartheidegger@gmail.com címen, illetve a blog Facebook oldalán.

Nemrég ráakadtam egy cikkre, aminek a szerzője a regényírás kapcsán azt fejtegette, hogy az írást nem lehet tanulni. Nem célom sem a posztot, sem a szerzőjét kritizálni, csak azért foglalkozom a cikkel, mert jól szemlélteti, hogy mi az általános vélekedés itthon a kreatív írásról.
Míg más nyelveken ezrével vannak cikkek az írás mikéntjéről, magyarul igencsak keveset találunk, ráadásul ezzel kapcsolatos könyv is csak egy-kettő van a piacon. Ha angolul valaki elolvas egy félrevezető posztot, egy percen belül talál egy tucat másikat, ami azt megcáfolja. Viszont magyarul egy adott témáról többnyire csak néhány cikk létezik, ennyi alapján pedig az ember nem szerez objektív rálátást a dologra. Így hogyan is tudnánk eldönteni, hogy kinek higgyünk, és kinek nem? Ezért fontosnak tartom, hogy beszéljünk a kreatív írás tanításáról és a vele kapcsolatos esetleges félreértésekről.

Még a gyakorlott regényíróknál is előfordul, hogy mondnak valamit, amit inkább mutatniuk kéne, anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevennék. Ez azért fordulhat elő, mert egy hosszabb szövegen keresztül végig betartani a "mutasd, ne mondd" szabályt nehéz. Amint azt már az előző posztban leszögeztem, a "mutasd, ne mondd" felszólítást nem szabad szó szerint venni, inkább úgy kell értelmezni, hogy "mutass jókor és mondj jókor". Az ok, ami miatt azt senki sem tanácsolja, hogy "mondd, és ne mutasd", hogy a kezdők automatikusan a mondás felé hajlanak; másrészt pedig a túl sok mutatást könnyen orvosolni lehet: az ember lerövidíti a jelenetet, kihúzza az unalmas részeket. Szerintem ezt jobb nem úgy felfogni, mint például egy helyesírási szabályt vagy előírást, hanem inkább úgy, mint egy szemléletet, hisz minden szerző ösztönösen alkalmazza. A módszer, amit ebben a posztban javasolni fogok az, hogy írás közben gondolkozzunk a filmrendező vagy a forgatókönyvíró fejével, vagyis szoktassuk rá magunkat arra, hogy minél többet mutassunk, és kevesebbet mondjunk.
Senkinek sem kötelező ezt a módszert alkalmazni, de azoknak hasznos lehet, akik fontos részleteket hajlamosabbak elmesélni, mint megmutatni, és nem tudják, hogyan tegyék a történetüket vizuálisabbá, átélhetőbbé.

A „mutasd, ne mondd” szabály az írástechnika alfája és omegája. Ha valaki életében egyszer is elolvasott egy kreatív írás cikket vagy könyvet, biztos találkozott már vele, sőt, az is lehet, hogy ez volt a legelső tanács, amit hallott. Ami ironikus, mert szigorúan véve nem igaz. A „mutasd, ne mondd” nem azt jelenti, hogy az olvasónak mindent meg kell mutatni, vagy hogy az írásunkban kizárólag mutatnunk kell, hanem hogy tudnunk kell, mikor melyiket alkalmazzuk. Tehát a szabály helyesen úgy hangzana, hogy „mutass jókor, és mondj jókor”. Ennek ellenére azért kántálják annyira lelkesen, mert való igaz, hogy az egyik legkönnyebb módja annak, hogy a kezdő író drámaian javítson a kéziratán, hogy a történet elmondása helyett inkább a megmutatására koncentrál.
A mutatáson itt azt értjük, amikor az író bevonja az olvasót a történetbe, megjeleníti számára az információt érzékletes részletekkel. Azt is mondhatjuk, hogy dramatizálja számára a dolgokat, jelenetekbe ágyazza, így az olvasó nem marad külső szemlélő, hanem aktívan részt vesz a történet értelmezésében. A mondás egyszerűen átadja az információt, amiről az olvasónak tudnia kell.

A poszt második részében két gonosztípust fogok bemutatni, amelyek közül az első az abszolút gonosz, aki a természetétől fogva csak a rosszra képes, a másik pedig az emberibb gonosz, akiben a negatív tulajdonságai és cselekedetei ellenére mégis találunk némi jóságot is.
Végül pedig ismertetem az antagonista és a gonosz közti különbséget, és ha van egy dolog, amit a cikkből érdemes megfogadni, az ez. Ha leszámolunk azzal a feltevéssel, hogy a gonosz minden esetben ugyanaz, mint az antagonista, és elkezdjük a műveket aszerint elemezni, hogy a főhős útja során melyik szereplő milyen szerepet tölt be, az teljesen új kreatív lehetőségeket vethet fel a történetvezetésben.