Tehetség vagy szorgalom – tanítható-e az írás?

Nemrég ráakadtam egy cikkre, aminek a szerzője a regényírás kapcsán azt fejtegette, hogy az írást nem lehet tanulni. Nem célom sem a posztot, sem a szerzőjét kritizálni, csak azért foglalkozom a cikkel, mert jól szemlélteti, hogy mi az általános vélekedés itthon a kreatív írásról.
Míg más nyelveken ezrével vannak cikkek az írás mikéntjéről, magyarul igencsak keveset találunk, ráadásul ezzel kapcsolatos könyv is csak egy-kettő van a piacon. Ha angolul valaki elolvas egy félrevezető posztot, egy percen belül talál egy tucat másikat, ami azt megcáfolja. Viszont magyarul egy adott témáról többnyire csak néhány cikk létezik, ennyi alapján pedig az ember nem szerez objektív rálátást a dologra. Így hogyan is tudnánk eldönteni, hogy kinek higgyünk, és kinek nem? Ezért fontosnak tartom, hogy beszéljünk a kreatív írás tanításáról és a vele kapcsolatos esetleges félreértésekről.

A cikk azzal kezd, hogy lényegében a kreatív írás tankönyvek nem segítenek, és az írással kapcsolatban amúgy sem lehet szabályokat alkotni. Ez részben igaz, de nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja. Lehet az írással kapcsolatban szabályokat megfogalmazni, csakhogy ezek inkább irányelvek lesznek, nem előírások. A nyelvtanban megvan a szavak helyes írásmódja, és ha valaki ettől eltér, nem azt mondjuk, hogy nem baj, ez is egy lehetséges megoldás, hanem felhívjuk rá a figyelmét, hogy az úgy helytelen. Az írástechnikai szabályok nem így működnek. A "mutasd, ne mondd" szabályt általában érdemes betartani, de vannak olyan regények, melyek inkább mesélnek, és ha ezt a szerző ügyesen alkalmazza, nem lesz a műve csupán azért rossz, mert nem felel meg a szabálynak.
Az írástechnikai szabályok nagy része azért alakult ki, mert betartásukkal jobban működik a szöveg, gördülékenyebb lesz, kellemesebb lesz olvasni, nagyobb lesz az érzelmi hatása. De ha valakinek úgy is működik a története, hogy valamelyik szabályt megszegi, akkor semmi értelme belejavítani csak azért, hogy megfeleljen a szabálynak. Ettől függetlenül többnyire a kreatív szövegek is megfelelnek bizonyos szabályoknak.

Sok író (főleg ha már több éve alkot) mikor először kezébe vesz egy kreatív írásról szóló könyvet, idegenkedik az abban leírtaktól. Ezt teljes mértékben meg tudom érteni. Valaki egész életében abban a tudatban alkotott, hogy az írónak korlátlan kreatív szabadsága van, a lehetőségeinek csak a fantáziája szabhat határt, erre most háromszáz oldalon keresztül azt magyarázzák neki, hogy mit hogyan kéne csinálnia, és a művének milyen előírásoknak kell megfelelnie. Elsőre a tanácsok nagy része is értelmetlennek tűnhet. Például  először én sem értettem, hogy miért számít akkora bűnnek a határozószavak használata, elvégre miért kéne ellenségnek kikiáltani egy egész szófajt? Később aztán megláttam a logikát a szabály mögött, és az is világos lett, hogy egyrészt csak a határozószavak egy típusával van probléma, másrészt meg attól is függ, hogy az adott kontextusban mi a szó funkciója.
A tanácsok egy másik részének a betartása pedig teljesen szubjektív. Ilyenek például a dramaturgiai modellek: mindenki használja azt, amelyik neki beválik. Vagy, ha nem érzed szükségét, nem kell használnod egyiket sem. Korábban írtam a cambelli mitikus struktúráról, amit én például nem valószínű, hogy valaha használnék, de attól még sokan esküsznek rá. Így nem is látom értelmét egyik módszert sem kritizálni vagy isteníteni. Mindenki maga döntse el, hogy melyik módszer működik a számára jobban.

Az írással kapcsolatban a másik gyakori elképzelés, hogy ha valaki szeret olvasni, és az írást is örömmel csinálja, akkor ő automatikusan tud írni: "A lényeg az, ha szeretünk olvasni, és sokat is olvastunk/olvasunk, plusz nagyon szeretnénk írni, akkor már lényegében tudjuk, hogy is kell írni."
Nagyon boldog lennék, ha ez valóban így lenne, de a legtöbb ember esetében ez nem így működik. Megint csak azt a hasonlatot tudom felhozni, hogy attól még, hogy valaki rengeteget jár hangversenyekre, nem fog tudni megkomponálni egy szimfóniát. Attól, hogy valaki már látott autószerelőt munka közben, ő nem fog tudni megszerelni egy autót.
Az olvasottság persze hatalmas előny, és azt szinte mindenki hangsúlyozza, hogy egy írónak muszáj sokat olvasnia. A probléma ott van, hogy a legtöbben kikapcsolódásként olvasnak, az élményért, tudásvágyból stb. Az emberek nem úgy vesznek kezükbe egy könyvet, hogy én ezt most technikailag kielemzem, és ez alapján megtanulok írni. A legtöbbünknek rá kell szoktatnia magát, hogy úgy olvasson, hogy közben figyeljen a szöveg felépítésére, a fejezet- és mondatstruktúrára, a szóhasználatra, az alakzatokra, a hangulatkeltő eszközökre stb. Ez viszont nagyon nehezen megy, ha valaki az alapvető írástechnikai fogalmakat sem ismeri. Hogyan ismeri fel valaki a metaforát a szövegben, ha még életében nem hallotta azt a szót, hogy metafora? Hogyan ismeri fel a horgot, ha nem tudja, mi az a horog? Arról nem is beszélve, ha egyszer kiadnák a könyved, és a szerkesztő megkér, hogy a végét tedd át közeli E/3 nézőpontba, nem fogod tudni megcsinálni, ha még azt sem tudod, milyen nézőpontok vannak.
Igaz, hogy nagyon sok mindenre az író magától is rádöbbenhet, és régen, amikor nem voltak kreatív írás tanfolyamok meg könyvek, a szerzők tényleg mindenre úgy jöttek rá, hogy elemezték a klasszikusokat, valamint maguk is sokat kísérleteztek, gyakoroltak, majd megnézték, mi az, ami működik, és mi nem. Ezt a tanulási folyamatot rövidítik le jelentős mértékben a segédletek: nem kell ott ülnöd órákig egy szövegrész fölött, és azon töprengeni, hogy az író vajon mivel érte el azt a hatást, hanem egy szakkönyvben megnézed a hatáskeltés eszközeit, és ezt a tudást már tudod alkalmazni akármilyen szövegre.

"Azok a könyvek és oskolák, melyek azzal hitegetnek, hogy írót nevelnek belőled, valójában csak sokat gyakoroltatnak, és sok irodalmi alkotást  elemeztetnek veled.  Író magadtól leszel, nem a bizonyítványtól! De ha eleve sokat olvastál, akkor a nagy részén már túl is jutottál!"
A könyveket illetően nekem nem igazán vannak rossz tapasztalataim. Még nem találkoztam olyan kreatív írás könyvvel, ami teljes mértékben hasznavehetetlen lett volna. Az is igaz, hogy én az ezoterikus "találjuk meg belső múzsánkat" meg a "hogyan ébresszük föl a bennünk szunnyadó írót" típusú kiadványoktól távol tartom magam. De egyébként a "könnyen, gyorsan, 4 hét alatt bestsellert" jellegű könyveket tényleg nem szabad komolyan venni.
Az iskolákról és a tanfolyamokról nem tudok érdemben nyilatkozni, de nyilván meg kell fontolni, mire adsz ki pénzt. Valóban, ahol csak elmélet és műelemzés folyik, annak nem sok haszna van. Viszont ha valaki talál egy tényleg jó tanfolyamot, az rengeteget segíthet – minimum annyiban, hogy értő visszajelzést kap a munkájáról.

Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy lehet valakiből Hemingway-t, Nabokovot vagy Joyce-t nevelni. Azt sem gondolom, hogy teljes mértékben meg lehet tanítani azt, hogyan legyen valakiből jó író. Az viszont biztos, hogy szinte mindenkit meg lehet tanítani arra, hogy jobban írjon.
Attól még, hogy valaki rengeteget foglalkozik írástechnikával, az még nem garantálja, hogy belőle sikeres szerző lesz. Nem egy olyan kreatív írás tanárról tudok, akinek az írástechnikai könyve bestseller, a regényei azonban eltűntek a feledés homályában. Valaki hiába tart teltházas előadásokat a témáról, hiába ismeri a szakma minden apró fortélyát, lehet, hogy szerzőként sosem lesz sikeres.
A tankönyvek olvasása vagy a tanfolyamokon való részvétel önmagában nem tesz senkit sem jó íróvá. Régebben olvastam egy olyan szerző kéziratát, akiről kiderült, hogy korábban részt vett egy tanfolyamon (ráadásul egy olyan tanfolyamon, amiről tudom, hogy tényleg hasznos), ennek ellenére a szövege helyenként szinte olvashatatlanul rossz volt.
Nem azzal van probléma, ha valaki szerint az írást nem lehet teljes mértékben megtanulni, hanem azzal, ha valaki azt állítja, írástechnikával foglalkozni időpazarlás. Nézzük így: meg lehet-e tanulni zongorázni? Persze, ha szánsz rá némi időt és energiát. Mindenki, aki megtanul zongorázni, eljuthat olyan szintre, hogy meghívják a Carnegie Hallban? Persze hogy nem, de attól még lehet zenész. Hiába a rengeteg tanulás és gyakorlás, nem mindenki kerül be végül az irodalomtankönyvekbe, de elérhet egy olyan szintet, hogy végül kiadják a regényét. És nagyon sok írónak ez épp elég.

A cikk szerzője szerint tehát nem tanuláson és a technikai felkészültségen múlik az, hogy kiből lesz jó író, akkor viszont min? A tehetségen. És honnan tudja az ember, hogy tehetséges-e?  "Honnan tudhatod, hogy van e tehetséged az íráshoz? A válasz nagyon egyszerű. Ha van hozzá kedved és örömed leled benne, akkor van!"
Szép gondolat, de remélem, senki se vette komolyan. Ez a probléma azzal az érveléssel, miszerint az íráshoz tehetség kell, hogy egy objektív kritériumot viszont nem képes adni, ami alapján el lehetne dönteni, ki tehetséges, és ki nem. Erre a válasz lehetne, hogy attól függ, mások, akik elolvasták az írásaid, tehetségesnek tartanak-e. Rendben, de kik ezek a "mások"? A baráti köröd? Az írócsoportod? A bétád? A szerkesztő? Nyilván többet nyom a latba annak a véleménye, aki szakmailag is ért hozzá, de a profi kritikusok és a szerkesztők se tévedhetetlenek (gondolj csak azokra az írókra, akiknek a regényét több tucat kiadó elutasította, végül pedig milliós példányszámban fogyott).
A tehetség a kezdők esetében annyit számít, hogy a jobb adottságokkal rendelkező emberek némi előnnyel indulnak. De a tehetség befektetett munka nélkül nem ér semmit. Például sok író kifejezetten utálja a kész vázlatát átírni, javítgatni, szerkeszteni. Az írás folyamata élvezetes a számukra, így az első vázlatot még megcsinálják, de mivel a javítani senki sem szeret, azt a lépést egyszerűen kihagyják. Hallottam olyan szerzőről, aki megírta a könyvét, jól is sikerült, a kiadó meg is jelentette volna, de ahelyett, hogy a szinte teljesen kész kéziratát kijavította volna, belekezdett egy másik regénybe, mert az előző már nem érdekelte. Hiába tud valaki írni, ha hiányzik belőle a kitartás.
A tehetség kérdése ott kerülhet szóba, mikor valaki már az alapokat elsajátította. Minden író kezdetben rossz. Lehet, hogy különböző mértékben rossz, de nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egy kezdő olyan művet ad ki a kezéből, ami rögtön mehet is nyomdába (kivéve a zseniket, de ki állítaná magáról, hogy az?).
Visszatérve a zenészes példára, ha valaki gyerekeket tanít zongorázni, akkor az oktató nem azzal fog foglalkozni, hogy ez vagy az a tanítványa mennyire tehetséges, miközben rendesen még egyikük sem tud játszani. Amikor már bejutottak egy zeneiskolába, ahol ugyanazt a darabot már mindegyik tökéletesen el tudja játszani, és technikailag hasonló szinten állnak, ott már felmerülhet, hogy kiben van meg az a plusz, amitől ő kiemelkedő zongoristává válhat. Hasonlóképpen, a szerkesztő nem azon fog merengeni, vajon tehetséges vagy-e, miközben nem tudsz nézőpontot kezelni, az információadagolásod rossz, a dramaturgia pedig félresiklott.

Úgyhogy aki a neten kutakodva próbál információt találni a regényírásról, csak óvatosan.
Magyarul kevés használható cikk található a témáról, az pedig szintén nem szerencsés, hogy ezek közül némelyik pont azokat az eszközöket támadja, amik segíthetnék az írókat a fejlődésben. Sokan dobálóznak a tehetség szóval, de ami a kezdő írók esetében nagyobb probléma, az a hozzáállás, a kitartás hiánya. Nincs értelme az embereket "tehetséges" és "tehetségtelen" kategóriákba bedobozolni, amíg azt sem tudjuk, valójában mire képesek. Az pedig nem derül ki az első mondat leírása után, sőt, az első regény elkészülte után sem, hanem csak hosszas gyakorlás, tanulás, kísérletezgetés után.
Ha pedig valakinek mégis ennyire fontos a tehetség, az induljon ki abból, hogy ő tehetséges, és gyakoroljon és tanuljon annyit, hogy ezt a világ többi részének is be tudja végül bizonyítani.