Forgass regényt – mutasd, ne mondd filmes szemmel

Még a gyakorlott regényíróknál is előfordul, hogy mondnak valamit, amit inkább mutatniuk kéne, anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevennék. Ez azért fordulhat elő, mert egy hosszabb szövegen keresztül végig betartani a "mutasd, ne mondd" szabályt nehéz. Amint azt már az előző posztban leszögeztem, a "mutasd, ne mondd" felszólítást nem szabad szó szerint venni, inkább úgy kell értelmezni, hogy "mutass jókor és mondj jókor". Az ok, ami miatt azt senki sem tanácsolja, hogy "mondd, és ne mutasd", hogy a kezdők automatikusan a mondás felé hajlanak; másrészt pedig a túl sok mutatást könnyen orvosolni lehet: az ember lerövidíti a jelenetet, kihúzza az unalmas részeket. Szerintem ezt jobb nem úgy felfogni, mint például egy helyesírási szabályt vagy előírást, hanem inkább úgy, mint egy szemléletet, hisz minden szerző ösztönösen alkalmazza. A módszer, amit ebben a posztban javasolni fogok az, hogy írás közben gondolkozzunk a filmrendező vagy a forgatókönyvíró fejével, vagyis szoktassuk rá magunkat arra, hogy minél többet mutassunk, és kevesebbet mondjunk.
Senkinek sem kötelező ezt a módszert alkalmazni, de azoknak hasznos lehet, akik fontos részleteket hajlamosabbak elmesélni, mint megmutatni, és nem tudják, hogyan tegyék a történetüket vizuálisabbá, átélhetőbbé.

Már a korábbi cikkben is említettem, annak ellenére, hogy manapság úton útfélen a "mutasd, ne mondd" szabállyal találkozunk, a nagy klasszikusokra ennek betartása többnyire nem jellemző.  Ez persze nem azt jelenti, hogy Henry James, Austen, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij művei rosszabbak lennének, mint a mai szépíróké. Egyszerűen megváltoztak az olvasói szokások, és megváltozott az is, hogy mit tekintünk "jó" írásnak. Ettől függetlenül ma is ugyanúgy tudjuk élvezni a 19. századi regényeket, és nem bélyegezzük Jókait tehetségtelennek, csak mert több oldalas leírásokat tartalmaznak a művei. Viszont amit a legtöbben elnéznek Jókainak, azt nem feltétlenül nézik el egy kortárs szerzőnek. Az olvasók ugyanis (akár öntudatlanul is) más elvárásokkal közelítenek egy mai regényhez, mint egy száz évvel ezelőttihez.
Az olvasói szokások megváltozásának egyik fő oka a mozgókép megjelenése volt. Az emberek legnagyobb része több filmet, sorozatot lát egy évben, mint ahány könyvet elolvas, így a vizuális történetmesélés vált a megszokottá. Ennek következtében a könyvek is "filmszerűbbek" lettek: rövidebbek az elbeszélő részek és a leírások, az expozíciót észrevétlenül szövi át a történetet, a jelenetek vizuálisabbá váltak. Némiképp a "mutasd, ne mondd" szabály is ide vezethető vissza. Egyesek a szabályt is úgy magyarázzák, ha egy adott szövegrészletet filmre vehet vinni, akkor megmutatod a történetet, ha nem, akkor csak elmeséled.

Persze én sem értem szó szerint, hogy írd meg úgy a regényedet, mintha filmet rendeznél, vagy képzeld azt, hogy te most forgatókönyvet írsz. A film más médium, mint az írott szó, más eszközöket használ, és a prózaírónak – éppúgy, mint a forgatókönyvíróknak – tisztában kell lennie, hogy mik az ő saját médiumának a sajátosságai, lehetőségei. Például a forgatókönyvíró úgy vet papírra egy jelenetet, hogy tudja, ott lesz majd a színész, az operatőr, a rendező, a vágó, a díszletrendező, akik mind hozzáadnak majd valamit a végső műhöz. Ám a regényírónak ezek nem állnak rendelkezésre, őneki mindent az írott szó segítségével kell átadnia. Csak azért említem ezt, mert kezdő regényíróknál állítólag előfordul olyan, hogy jelenet közben svenkelnek, vagy más kameramozgásokat utánoznak, ami nyilván nem tanácsos. A regényíró ne próbálja leutánozni a forgatókönyv formátumát, mert annak nem lesz jó vége.
A "mutasd, ne mondd" szabály betartásához viszont hasznos lehet, ha azt képzeljük, filmrendezők vagy forgatókönyvírók vagyunk. Hogy miért? Ha valaki írásban mesél egy történetet, akkor automatikusan a "mondás" felé hajlik, ugyanis a mindennapokban is inkább így kommunikálunk. Milyen volt az ebéd? Finom. Milyen az új főnököd? Arrogáns. Milyen volt a tengerpart? Szép. Egy beszélgetésben ezek teljesen elfogadott válaszok, de kreatív szövegben ezeket általában érzékletesebben kell megjelenítenünk. Ebben segíthet az, ha egy filmes fejével gondolkozunk. Filmre lehet-e venni azt, hogy finom, arrogáns vagy szép? Nem. A film több vizuális jelet használ, hogy egy tengerpartról azt a benyomást keltse a nézőben, hogy az szép, például zöldeskék tengert, fehér homokot, pálmafákat stb. mutat (és ehhez még hozzájöhet az operatőri munka és a hangok is persze). Azt sem lehet lefilmezni, hogy mérges, de a kamera ráfókuszálhat  a színész kivörösödő arcára és ökölbe szoruló kezére. Ilyen szempontból a rendezőnek könnyebb dolga van, mint az írónak, mert az írót semmi nem akadályozza meg abban, hogy mindent csak elmeséljen, de a rendezőnek szinte mindent mutatnia kell.

Esettanulmány: Foxcatcher

Nem kell átvenni a filmek eszköztárát, de lehet belőle inspirációt meríteni. Az, hogy ez hogyan működhet a gyakorlatban, azt a Foxcatcher (2014) című filmmel fogom illusztrálni. Annak is leginkább az első 10 percével foglalkozom, amit itt megnézhetsz.

Azért jól sikerült felvezetés ez, mert kapunk egy nagyon pontos képet arról, hogy kicsoda a főszereplő, mi a motivációja, mit akar elérni és melyek lesznek a fő konfliktusai. Mindezt néhány perc alatt, narráció és flashback nélkül, minimális dialógussal. A bevezetés nagyon jól megalapozza a főhős célját, és hogy miért ennyire fontos számára, hogy elérje, ami lényeges, mert ez magyarázza minden további döntését. Egyébként általános szabály, hogy minél jobban akar valamit egy karakter, minél több mindent hajlandó feláldozni érte, annál jobban fog a néző drukkolni neki, annál jobban bevonódik a történetbe.
Hogyan lehet ezt a filmes szemléletet regényíróként, a "mutasd, ne mondd" jegyében kamatoztatni? A történetet az író elsőként általában felvázolja magának, ami e film esetben úgy nézne ki, hogy a történet egy birkózóról szól, aki évekkel ezelőtt megnyerte az olimpiát, de ezután a karrierje leszálló ágba került, és attól fél, hogy az emberek elfelejtették, és sosem tud majd kilépni a bátyja árnyékából. A probléma ott kezdődik, hogy sok kezdő író a regénye elején ezt így, ahogy van, le is írja. Lehet, hogy szebben, jobban kifejtve, árnyaltabban, de rengeteg regény azzal kezd, hogy elmeséli a főhőse élettörténetét, hol tart most az életében, mi a fő problémája, mit szeretne elérni: "Ferenc hiába volt sikeres és gazdag, valami mégis hiányzott az életéből: egy nő." Kibetűzi az olvasónak a mondanivalót és a témát – melyekre az olvasónak magától kéne rájönnie – ahelyett, hogy ezeket dramatizálná. Igaz, a film is tud csalni például flashbackekkel, hangalámondással, vagy legegyszerűbben dialógussal (on the nose párbeszéddel, melyben a szereplő kinyilvánítja, mi a problémája), de egyébként többségében muszáj dramatizálnia, vagyis jeleneteken keresztül átadnia a lényeget. A regényírónak nem muszáj, ő nyugodtan leírhatja, hogy "Mark keserű, mert azt gondolja, őt nem ismerik el annyira, mint a bátyját", neki kényszerítenie kell magát, hogy megmutassa Mark keserűségét, ne csak elmondja. A filmes szemlélet a regényírónak abban segít, hogy rászoktassa magát, hogy dramatizálja azt, amit el akar mondani a karakterről.

Nézzük meg, a jelenetek egyenként mit mondanak el a Foxcatcherben a karakterről.
A legelső jelenetben látjuk Markot az üres teremben edzeni. Ez nyilván azt mutatja a nézőnek, hogy elszánt és elkötelezett sportoló. A következőben Mark megérkezik egy általános iskolához, majd kisgyereknek tart előadást a birkózásról. A film leginkább itt mutatja be, hogy mi a hozzáállása a főszereplőnek a sporthoz: a sportot összefüggésbe hozza a patriotizmussal; látszik, hogy az olimpiai aranyérem sokat jelent számára, valószínűleg mindennél többet, és összefüggésbe hozza a becsülettel, kitartással és más általános emberi értékekkel. Másrészt találó a kontraszt a mondandóját halál komolyan előadó birkózó és a zavartan pislogó gyerekek között, akiknek valószínűleg fogalmuk sincs, hogy ki ez és miről beszél – bizonyára Mark hasonló hozzáállással találkozik minden egyes nap.
Utána látjuk, ahogy Mark az irodában ül, ahol a titkárnő csekket ír neki egy megalázóan kevés összegről, majd megkérdezi, hogyan írja a nevét. Kiderül, hogy eredetileg Mark bátyját hívták előadni, Dave-et (akivel annak idején együtt nyertek aranyérmet), de ő nem ért rá, ezért az öccsét küldte maga helyett. Tehát Mark csak afféle pótlék. Miután tisztázták az ügyet a titkárnővel, a férfi még hozzáteszi, hogy ő is nyert aranyérmet. Szükségét érzi, hogy rámutasson, ő nem egy csaló, nem dicsekszik hamisan a bátyja eredményeivel, mert ő is elérte ugyanazt.
Ezután Mark hazamegy, ahol ledobja a cuccait (egy szemeteszacskóban) a sarokba, de az aranyérmét kiveszi a zacskóból és gondosan elrendezgeti a polcon. Látjuk, hogy egyedül él, se feleség, se barátnő, se gyerek. Zacskós levest eszik egy műanyagtálból, majd a kamera átvált a falon lógó Washington átkel a Delaware folyón című képre. Ez nyilván tovább akarja hangsúlyozni a főszereplő patriotizmusát, ami azért lesz lényeges, mert később azért csatlakozik az elmebeteg milliárdos csapatához, mert egyetértenek abban, hogy a sport szolgálja a nemzet fejlődését. Az utolsó jelenetben pedig látjuk a feszültséget közte és a bátyja között.

Mindezt nem onnan tudjuk, mert a szereplő vagy a narrátor elmondta nekünk, hanem mert a film megmutatta. Ugyanez az információ elmondva körülbelül így nézne ki: Mark úgy érezte, az emberek elfelejtették. A bátyja, Dave még mindig volt valaki, őt még mindig elhívták beszédeket tartani a közeli általános iskolákba, de az ő neve mintha kitörlődött volna a fejekből. Tudta, hogy egyetlen lehetősége, ha újból megnyeri az olimpiát. Ha veszít, a karrierjének vége. Így minden egyes nap lement az edzőterembe és órákig gyakorolt, hogy végre megmutathassa, van olyan jó, mint a bátyja.
A lényeg ugyanaz, de az elmondott verzió unalmas, lapos, az író lustaságát demonstrálja. A forgatókönyvíró is megtehette volna, hogy a filmet azzal kezdi, hogy Mark elpanaszolja egy ismerősének a gondjait, és hogy mennyire fontos neki az olimpiai győzelem, de nem tette. Ebben az esetben a forgatókönyv- és a regényíró ugyanazt a gondolatmenetet követi: mi az, amit ki akarok fejezni, és hogyan tudnám dramatizálni?
Még ha a film más médium is, mint a próza, semmi akadálya nincs annak, hogy egy regényíró így kezdje a művét, mint ahogy a film tette, vagyis hogy jeleneteken keresztül ismertessen meg a szereplőivel. Persze ehhez még hozzájönnek a szereplő saját gondolatai, az ő tapasztalatai (ne felejtsük el, hogy a regénynek az a nagy előnye a filmmel szemben, hogy meg tudja mutatni a karakter gondolatait, hogyan tapasztalja meg a világot, és használhatja az összes érzékszervet), de a lényeg ugyanaz marad: a legfontosabb dolgokat nem elmondjuk az olvasónak, hanem megmutatjuk.

Eddig főleg arról volt szó, hogyan lehet a cselekvés által elmondani valamit a főhősről, de éppolyan fontosak az árulkodó részletek is. Ehhez viszont talán hasznosabb, ha megnézünk néhány részletet a Foxcatcher forgatókönyvéből (észrevehető, hogy a forgatókönyv és a film nem teljesen fedi egymást, de a lényeg szempontjából ez most nem érdekes).

I/E. BARABOO SCHOOL/PARKING LOT - LATE MORNING

Mark pulls his beat-up car into a space in the parking lot of

this nondescript, 1960s-era suburban brick-facade school.

He’s freshly showered, wears a short-sleeve dress shirt, clip-

on tie, slacks. He reaches behind the front seat and pulls

out a battered BROWN VINYL BRIEFCASE.

[...]

INT. MARK’S APARTMENT - EVENING

A cheaply built 70s-era structure, where Mark inhabits two

small rooms with a cheap kitchenette built into the wall of

one of them. A particle-board BOOKCASE houses a little SHRINE

of Mark’s medals - and PHOTOS of him and Dave.

Mark retrieves his briefcase from inside the garbage bag and

extracts his GOLD MEDAL. He replaces it in the PLASTIC DISPLAY CASE on the top shelf, next to the photo of him and Dave smiling with their gold

medals around their necks.

CUT TO:

INT. MARK’S APARTMENT - NIGHT

Mark dumps a package of TOP RAMEN NOODLES into boiling water.

And another package. And another.

CUT TO:

INT. MARK’S APARTMENT - NIGHT

Mark sits on his one metal FOLDING CHAIR, at his table,

eating his bowl of noodles. Moths tap against the window.

CUT TO:

INT. MARK’S APARTMENT/BEDROOM - LATER/NIGHT

Mark, in just boxer shorts, crosses off another day on his

wall calendar. 427 days to Seoul. He looks around, then drops

to the floor and starts a monstrous number of push-ups.

Természetesen egy regényben ez egész másként lenne megírva, és nem is javaslom, hogy valaki forgatókönyveket elemezve tanuljon meg regényt írni. Viszont ami ebben érdekes, hogy a forgatókönyvíró milyen részleteket emelt ki. Aki látott már forgatókönyvet, tudja, hogy legnagyobb része dialógus, és a leírásokra igen kevés hely jut (a regényírásban ezt "beszélő fejek" szindrómának hívják, tehát ne próbáld utánozni). Náluk szabály, hogy a szövegnek szellősnek kell lennie, a leíró részek néhány sornál hosszabbak nem nagyon lehetnek. A forgatókönyvíróknak nagyon kevés helyük van, hogy bemutassanak egy szereplőt vagy helyszínt, így rá vannak kényszerítve, hogy az elképzelt környezetből kiragadják azt az egy-két érzékletes részletet, ami a legtöbbet mond el a helyszínről vagy a karakterről.
A fenti szövegből ilyen részlet a főhőssel kapcsolatban, hogy elegáns ruhában megy az iskolába, de csíptetős nyakkendőt visel, emellett egy kopott, barna, műanyag aktatáska van nála. Mark lakásával kapcsolatban, amit az író kiemel, az a könyvespolc, ahol a díjait tartja, és konkrétan a szó, amit használ rá a "szentély". Egyéb érdekes kellék még a zacskós leves (amiből egyszerre többet is megfőz), az összecsukható fémszék, amiből csak egy van, és a naptár, amin számolja, hogy hány nap van még a szöuli olimpiáig.
Mindez rengeteg információt ad a karakterről anélkül, hogy bármit a szánkba rágna: a forgatókönyv nem mondja, hogy Mark szegény, hanem rámutat a kopott műanyagtáskájára. Nem mondja, hogy egyedül él és magányos, csak jelzi, hogy egyetlen összecsukható fémszéke van. Nem mondja, hogy az egész élete a sport és az olimpia körül forog, hanem bemutatja a házi szentélyét és a naptárat, ami az olimpiáig számol vissza. Ez is a "mutasd, ne mondd" szabály alkalmazása, csak itt nem jeleneteken, akción és dialóguson keresztül karakterizálták a főszereplőt, hanem a környezetén és az őt körülvevő tárgyakon keresztül. Ezt a módszert ugyanúgy megtaláljuk a regényekben is: a jó író nagyon ügyel a részletekre, és megpróbálja a legjellegzetesebb, legsokatmondóbb részleteket kiválasztani a lényeg érzékeltetésére.

A téma kapcsán most csak a jelenetekkel, az akcióval, dialógussal és a részletekkel foglalkoztam, de a regényírásnál a "mutasd, ne mondd" alkalmazási lehetősége nem merül ki ennyiben. Mutathatunk a nyelvvel is, a szóhasználattal, alakzatokkal (metafora, hasonlat és egyebek), és az előző posztban azt is említettem, hogy érzékletes részletek segítségével akár a narratív összefoglalók is mutathatnak.
A regényíró nem filmet készít, nem forgatókönyvön dolgozik, és ne is csináljon úgy, mintha azon dolgozna, de ez nem azt jelenti, hogy más művészeti ágakból nem meríthet inspirációt.


Forrás: - Sol Stein: Stein on Writing
- C. S. Lakin: Shoot Your Novel