Mutasd, ne mondd – Karakterábrázolás

A „mutasd, ne mondd” szabály az írástechnika alfája és omegája. Ha valaki életében egyszer is elolvasott egy kreatív írás cikket vagy könyvet, biztos találkozott már vele, sőt, az is lehet, hogy ez volt a legelső tanács, amit hallott. Ami ironikus, mert szigorúan véve nem igaz. A „mutasd, ne mondd” nem azt jelenti, hogy az olvasónak mindent meg kell mutatni, vagy hogy az írásunkban kizárólag mutatnunk kell, hanem hogy tudnunk kell, mikor melyiket alkalmazzuk. Tehát a szabály helyesen úgy hangzana, hogy „mutass jókor, és mondj jókor”. Ennek ellenére azért kántálják annyira lelkesen, mert való igaz, hogy az egyik legkönnyebb módja annak, hogy a kezdő író drámaian javítson a kéziratán, hogy a történet elmondása helyett inkább a megmutatására koncentrál.
A mutatáson itt azt értjük, amikor az író bevonja az olvasót a történetbe, megjeleníti számára az információt érzékletes részletekkel. Azt is mondhatjuk, hogy dramatizálja számára a dolgokat, jelenetekbe ágyazza, így az olvasó nem marad külső szemlélő, hanem aktívan részt vesz a történet értelmezésében. A mondás egyszerűen átadja az információt, amiről az olvasónak tudnia kell.

Mikor mutassunk és mikor ne?

Általában a fontosabb eseményeket, részleteket, információkat mutassuk. Ami kevésbé fontos, viszont szükséges, hogy az olvasó tudjon róla, hogy követni tudja az eseményeket, azt mondhatjuk. A pleonazmusokról szóló cikkben van egy pár példa a jó elmondásra: mindennapi cselekvéssorok (nem kell leírnunk mit evett a szereplő reggelire, elég annyi, hogy megreggelizett, és bement az irodába), helyváltoztatás (ha a szereplőnk átkel a sivatagon, nem kell leírnunk az egész utat, ha nem lényeges a történet szempontjából; elég annyi, hogy „három nap múlva elérték Kairót”). A karakterábrázolás terén jobb, ha a legtöbb dolgot mutatjuk, hasonlóképpen a leírásoknál, az akciójeleneteknél stb. Még egy hasznos tipp: amit melléknévvel vagy határozószóval fejezünk ki, az általában mondás, nézzük meg, hogy nem lehet-e ezeket inkább mutatni.
Példák: – mond: Anna szép. – mutat: Anna keresztbe vetette tűsarkúba bújtatott lábait, és beletúrt hosszú, szőke hajába.
– mond: A kocsi drága. – mutat: Péter végigsimított a kocsi tűzpiros fényezésén, és ahogy közelebb hajolt, a nyitott ablakon keresztül megérezte a bőrkárpit illatát.
– mond: A fiú mérgesen nyitott be. – mutat: Valaki kívülről rácsapott a kilincsre, az ajtó egyszerre kivágódott, és egy fiú masírozott be rajta.

Mindezek ellenére a kettőt nem szabad úgy elképzelnünk, mint két élesen elhatárolható ellenpólust, ugyanis mutathatunk akkor is, miközben valójában csak információt adunk át. Például te éppen egy háborús regényt írsz, és van öt csata, amiről az olvasónak valamilyen szinten tudnia kell. Ez nyilván attól is függ, hogy te milyen jellegű történetet írsz, min lesz a fókusz, de egy regényen belül mind az öt csatának a részletes leírását nem javasolnám. Így mondjuk kiválasztasz kettőt, ami a cselekmény szempontjából a legérdekesebb, és a többiről csak tudósítasz. Hogy nézne ki a csata mutatása: Jack szívverése a fülében dübörgött, ahogy kimászott a lövészárokból. A távolban apró, sárga fények villantak fel, és két bajtársa halottan terült el előtte. Jack levetette magát a földre, és elkezdett átkúszni a szögesdrót alatt.
A csata elmesélése: A csata egész éjszaka tartott, és mindkét oldal nagy veszteségeket szenvedett el.
A csata elmesélése némi mutatással színezve: A folyamatos bombázás az éjszakai égboltot nappali világosságba vonta. Mire megvirradt, a fegyverek elcsöndesedtek; a csatatér vöröslött, mint a pipacsmező.
Az utolsó példa szintén mond, és hasonló információkat hoz az olvasó tudtára, mint a teljesen elmondó változat, de érzékletesebb.

Másik szituáció: a férfi meg akarja kérni a barátnője kezét, de fél, hogy elutasítják. Mond: Péter elvitte Annát a város legdrágább éttermébe, de még a desszert után sem tudta rászánni magát, hogy elővegye a gyűrűt.
Mond mutatással színezve: Péter egy órán keresztül gyűrögette az ölébe terített damaszt szalvétát, miközben a gyémánt a zakója zsebében ólom nehézségűvé változott. 
Mindkettő összefoglalja azt az egy órát, amit Péter az étteremben töltött, de a második jobban átadja a férfi idegességét, érzékletesebb. Nem mondja ki, hogy egy drága étteremben vannak, hanem rámutat egy részletre, a damaszt szalvétára, amiből az olvasó kitalálja, hogy ez egy elegánsabb étterem. Nem mondja, hogy Péter ideges a lánykérés miatt, hanem érzékelteti azzal, hogy gyűrögeti a szalvétát, és ólomsúlyúnak érzi a gyűrűt.
Egy másik dolog, amit hasznos észben tartani, hogy minél kisebb a narratív távolság, a szöveg annál inkább mutat. Az első cikkben például látjuk, hogy a „Henry utálta a hóviharokat”-nál érzékletesebb az, ha leírjuk, miben nyilvánul meg az utálat. A második cikkben a Henry James részlet tisztán mond, de azzal, hogy mindezt áthatja a nézőpontkarakter, a kislány hangja, némiképp mutat is („minden szépsége ellenére sem nyújthatná soha a betakargató kezek s az esti búcsúpuszi jóleső biztonságát”).

"Mutasd, ne mondd" szabály alkalmazása a karakterábrázolásban

A „mutasd, ne mondd” szabály olyan sok területre kihat, hogy gyakorlatilag külön-külön lehetne beszélni róla az információadagolás, a világépítés, a leírások és a cselekmény kapcsán, de akkor ez egy 50 oldalas poszt lenne. Ha megfigyeljük, rengeteg dolog, amit az előbbiekkel kapcsolatban tanácsolnak, erre a szabályra vezethető vissza (például, hogy dramatizáljuk az expozíciót).
Én most a karakterábrázolással kapcsolatban hozok pár példát, de ez is csak töredéke annak, amit fel lehetne vetni a témát illetően. A példák leginkább azt fogják bemutatni, hogyan érzékeltessük a karakterek jellemét és lelkiállapotát, de ezen kívül lehetne foglalkozni azzal, hogyan mutassuk egy szereplő háttértörténetét, ideológiai beállítottságát, kultúráját, iskolázottságát, rangját, viszonyait és még ezer más dolgot. Viszont ha az alapelvet megértjük, már magunktól tudjuk alkalmazni más területeken is.

Az első szöveg, amiről beszélni fogok az V. E. Schwab Vicious című urban fantasyje. Ezt a regényt azért hozom példának, mert egyrészt kapcsolódik az előző két gonoszos posztomhoz, másrészt pedig jól illusztrálja a „mutasd, ne mondd” szabály egyik lényegét: ne rágd az olvasó szájába, mit gondoljon a szereplőről. Plusz érdekessége az, hogy azt, ahogy a történet kezdetben leírja a szereplőket, és ahogy gondolkodnak magukról és egymásról, aláássa az, amit a szerző róluk megmutat.
Sehol nincs az kőbe vésve, hogy a főszereplőnek szimpatikusnak kell lennie, ám mégis sok író aggódik amiatt, hogy a karakterét kedvelik-e majd az olvasók. Ennek érdekében ahelyett, hogy olyan szituációkba helyeznék a szereplőt, amiből kiderül, hogy ő kedves, jószívű, önzetlen és szereti a kiskutyákat, mindezt leírják róla (erre példa a lenti Danielle Steel-részlet). A Viciousnél az az érdekes helyzet áll elő, hogy a főszereplőt gonosznak ismerjük meg, az antagonistát pedig jónak, és ebből a hátrányos helyzetből hozza fel a főszereplőt az írónő arra a szintre, hogy a végső leszámolásnál neki drukkolunk, nem pedig a „hősnek”.

A történet egy olyan alternatív világban játszódik, ahol bizonyos emberek különleges képességekkel rendelkeznek, például láthatatlanná tudnak válni, irányíthatják más emberek akaratát, sebezhetetlenek vagy kontrollálni tudják mások fájdalomérzetét. A történet két barátról szól, Victorról és Eliról, akik a főiskola alatt ezeket a különleges képességű embereket tanulmányozzák, és végül maguk tesznek szert egy-egy ilyen képességre. A könyv két idősík között váltogat, a főiskolai kutatásuk és a 10 évvel későbbi ténykedésük között. Bár mindkét férfi (és ritkábban még mások is) nézőpontkarakter, inkább Victor tekinthető a főszereplőnek. Róla a regény elején azt tudjuk meg, hogy furcsa, cinikus, magának való srác, akivel a szülei nem foglalkoznak. Egyetlen barátja Eli, de vele is folyton rivalizál, illetve féltékeny rá a barátnője miatt. Eli ezzel szemben megnyerő, népszerű, optimista és jó kapcsolat van a barátnőjével. A jelenbeli szálat az írónő ott veszi fel, mikor Victor a cellatársával megszökik a börtönből, és Eli megölését tervezi.
A szerző a történet első felében megerősítette azt a benyomást, hogy Victor lesz a gonosz, és Eli pedig a jófiú, akinek meg kell mentenie magát és az emberiséget a börtönből szabadult, szuperképességgel felvértezett őrülttől. A könyv mindkét szereplője szociopata, igencsak kérdéses (illetve nem létező) erkölcsökkel, úgyhogy semmiképpen sem beszélhetünk „jó” karakterről, de valahogy a végére mégis a gonosznak tartott Victornak szurkolunk, és nem Elinek. A téma szempontjából ez azért érdekes, mert a jelenbeli szálon Elire hivatkoznak hősként, és maga Victor is elgondolkozik rajta, hogy ha ő Eli ellensége, akkor neki kell lennie a gonosznak. Itt jól kijön, hogy miért fontosabb megmutatni, hogy kicsoda a karakter, mint elmondani, mert itt hiába tartja magát az antagonista a hősnek, és hiába hivatkoznak rá mások is hősként, a cselekedetei ezzel nincsenek összhangban.

Mivel éri el az író, hogy Victorral szimpatizáljon az olvasó? Még amikor Victor nézőpontjában vagyunk, akkor sem mondhatjuk, hogy ő egy olyan ember, akivel többségünk azonosulni tudna: rideg, számító, mások felé nincsenek érzelmei, céljai elérése érdekében a zsarolástól vagy kínzástól sem riad vissza, és egyetlen dolog érdekli: bosszút állni Elin. Tehát nem az alapján szimpatizálunk jobban vele, amit róla megtudunk a saját elmesélése alapján, illetve amit a narrátor vagy más szereplők mondanak róla. Nincsen szomorú, tragikus múltja, ami miatt megsajnáljuk, se nem derül ki, hogy a rideg felszínnel csak a törékeny, érző lelkét leplezi. Az egyetlen dolog, ami miatt őt jobban kedveljük az az, amit tesz: a börtönből való szökése után lát egy sérült lányt az út mentén, felveszi (lánynak szintén van képessége, de akkor még ezt nem tudja), és ezzel egy időre a gondviselője lesz; a lány demonstrálja a képességét egy kutyán, és a férfi  később megengedi neki, hogy magukkal hozza; nem öl meg egy rendőrt, aki őket keresi; nem engedi, hogy a lány veszélyesebb akciókra velük jöjjön, és egyszer felhívja, hogy rendben van-e. Ezek apróságoknak tűnnek, hozzátartoznak a normális emberi viselkedéshez, de annak tudatában, hogy a karakter szociopata, aki másokkal nem nagyon törődik, felértékelődik az, hogy például odafigyel más testi épségére, vagy olyasmit tesz, ami nem szolgálja közvetlenül az ő érdekeit.

Igazából a regény a legalapvetőbb trükköket használja, hogy megkedveltesse a főszereplőt. Ismert stratégia az, ha meg akarjuk mutatni a közönségnek, ki a jófiú a történetben, akkor mentse meg a macskát, a simogassa meg a kutyát, segítsen a kisgyereknek. További nyomatéknak a gonosz belerúghat abba a kutyába, akit a főhős megsimogatott. A Viciousben Victor segít annak a kislánynak, akit Eli előtte meglőtt, később pedig befogad egy kóbor kutyát. Másrészt van egy szimpatikus segítője is (a cellatársa, akivel megszökött a börtönből), és mivel őt kedveljük, ő pedig lojális Victorhoz, ezért Victort is kedvelni fogjuk. Így elmagyarázva olcsó trükknek tűnik, hogy ilyen eszközökkel keltsünk szimpátiát egy szereplő iránt, viszont ezeknek egy formáját  könyvek és filmek tucatjai alkalmazzák sikerrel, és a közönségnek nem tűnik fel, hogy tulajdonképpen manipulálják.

Ez az elemzés arra szolgált, hogy bemutassam, végeredményben kevésbé számít, hogy a szereplő mit gondol magáról, hogy a narrátor mit állít róla, hogy más karakterek mit mondanak – az olvasó véleményét leginkább az fogja meghatározni, ahogyan cselekszik. Ha azt akarod, hogy az olvasó tudja, a szereplőd kedves, ne rágd a szájába, hanem csináltass vele valami kedveset. Minden egyéb magyarázat fölösleges.
Ezen kívül pedig tudatosan is lehet játszani azzal, hogy amit a karakterről elmondunk, az nincs összhangban azzal, amit mutatunk. Ha ezt egy konkrét karakter szemszögéből csináljuk, az érdekes dolgokat mutathat meg a nézőpontkarakterről is. Néha a kettő kontrasztja még jobban is érzékelteti a karakter valódi jellemét.


A „mutasd, ne mondd” szabály a karakterábrázolással kapcsolatban a szereplő érzelmi, mentális állapotára is vonatkozik. Ez ugyanúgy érinti a nézőpontkaraktert, de még fontosabb lehet a többi szereplő esetében, akiknek a gondolataihoz nincsen hozzáférésünk. Már a mögöttes jelentésről szóló posztban szó volt arról, hogy gyakran az, amit az emberek mondanak, nincs teljesen összhangban azzal, amit valójában gondolnak. Sok esetben hiteltelen, ha a karakter hangosan kinyilatkoztatja, hogyan érez, vagy éppen mi jár fejében. Ilyenkor az írónak közvetetten kell utalnia az ő lelkiállapotára. Ám még ha a nézőpontkarakterünk fejében vagyunk is, akiknél nincs akadálya, hogy elmondjuk, pontosan hogyan érez, olykor jobb eredményt érünk el, ha ebben az esetben is inkább megmutatjuk.

Mielőtt rátérnék a következő példára összehasonlításképpen itt egy részlet Danielle Steel Az ígéret című regényéből, ahol a narrátor egyszerűen elmondja, amit a karakterekről tudni érdemes:

"Michael nagyon szerelmes volt. Mindig ezt a lányt szerette, egész életében róla ábrándozott, de még csak két éve ismerte őt. Mielőtt egymást megismerték volna, nagyon magányosnak érezte magát a Harvardon. Már jócskán benne volt a doktori tanulmányai második évében, és kezdett belenyugodni, hogy magányos marad. Nem tette azt, amit a többi fiú, akik kerestek maguknak egy lányt a Radcliffról, a Vasárról vagy a Wellesley-ről, akivel aztán ágyba bújhattak. Ezeket a lányokat ő már túlságosan jól ismerte egyetemi éveiből, és mindig hiányzott neki belőlük valami – többet szeretett volna: egyéniséget, lelket és szellemet. Ezt a problémát az előző nyáron sikerült ügyesen megoldania azzal, hogy viszonyt folytatott anyja egyik barátnőjével. Anyja persze nem tudott róla, de azért a dolog eléggé kellemes volt. A hölgy negyven felé járt, nagyon csinos volt, és a Vogue szerkesztőségében dolgozott. Ez persze mindkettőjük számára csak kaland volt."

Be kell vallanom, én ha valami ilyesmit látok, elkezdem csikorgatni a fogamat (a helyzetet csak súlyosbítja, hogy ez rögtön az első fejezet elején fordul elő). Pedig ha megnézzük, például Jane Austen (és rengeteg más klasszikus szerző) is ugyanezt csinálja: „Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte. Gyöngéd és elnéző apa kisebbik leányának született, és mikor nővére férjhez ment, nagyon fiatalon ő lett a ház úrnője.”
Azt igazán nem mondhatjuk, hogy Austen rossz író lett volna, mert mindezt nem mutatta inkább, és annak ellenére, hogy a manapság ez a megközelítés ritkább, vannak kortárs írók is, akik hajlamosabbak a "mesélésre”. Szóval ezt a fajta történetmesélési módot sem kell elvetni teljesen, csak nagyon jól kell tudni csinálni. Ettől függetlenül a fenti részlet nem hiszem, hogy általánosságban követendő példa lenne. Bár Steel rajongói teljesen meg vannak elégedve az ő elbeszélői stílusával, szóval zsánerenként is eltérhetnek az elvárások.

A következő részlet Shirley Jackson A démon-kedves című novellájának eleje. Shirley Jacksonról itthon nem sokan hallottak (magyarul egyetlen novelláskötete jelent meg, a Sóbálvány, de leghíresebb novelláját, A sorshúzást itt elolvashatod magyarul), pedig a tengerentúlon az egyik legismertebb horror (inkább gótikus, mint Stephen King-i értelemben) író. A téma szemléltetésére akármelyik írását fel lehetne hozni, ugyanis Jackson sejtetéssel dolgozik, és képes azt is hátborzongatóan megírni, hogy valaki elmegy a kisboltba egy kiló lisztért. Ez annak köszönhető, hogy az írónő nagyon ért a mutatáshoz: behúz a történetbe, hogy a karakterekkel együtt tapasztaljuk meg az eseményeket. Így még akkor is képes feszültséget kelteni, ha látszólag semmi rémisztő nem történik.

"Nem aludt jól; háromnegyed egytől, amikor Jamie elment, és ő lassacskán lefeküdt, egészen hétig, mikor végre engedélyt adott magának, hogy felkeljen és feltegye a kávét, nyugtalan volt az álma, néha felrezzent, kinyitotta a szemét, és belebámult a félhomályba, felidézte újra és újra, majd ismét zaklatott álomba zuhant. Majd egy óráig itta a kávéját – az úton majd rendesen megreggeliznek –, és azután, hacsak nem akart korán felöltözni, nem volt semmi dolga. Elmosta a csészéjét, beágyazott, gondosan ellenőrizte a ruhákat, amiket viselni akart, aggodalmaskodott egy ideig az ablaknál, hogy szép idő lesz-e aznap. Leült, hogy olvasson, de meggondolta magát, és a legszebb kézírásával levelet kezdett fogalmazni a nővérének: „Legdrágább Anne, mire ezt megkapod, már férjnél leszek. Nem hangzik hihetetlenül? Én is alig hiszem el, de mikor elmesélem neked, hogyan történt a dolog, ennél még furcsább is lesz, majd meglátod…”
Ott ülve, tollal a kezében, elbizonytalanodott, mit is kéne ezután írnia, visszaolvasta eddigi sorait, majd eltépte a levelet. Az ablakhoz ment, és látta, hogy tagadhatatlanul szép az idő. Eszébe ötlött, hogy talán mégse kéne a kék selyemruhát viselnie; túlságosan egyszerű volt, szinte komor, és ő finomnak és nőiesnek akart látszani. Idegesen átnézte a szekrényében lógó ruhákat, és tanakodott egy mintás ruha fölött, amit az előző nyáron viselt; túlságosan fiatalosnak tűnt, és fodros volt a nyaka, és még nem jött el a szezonja a mintás ruháknak, de mégis…"

A részlet jó példa arra, hogy hogyan lehet a lényeget megmutatni anélkül, hogy elmondanánk, konkrétan miről is van szó. Ennyiből is kiderül, hogy egy nőt látunk, aki nem kimondottan fiatal, egyedül él, és aznap éppen az esküvőjére készül, de valamiért nem boldog, inkább feszült az esemény miatt. A nő napja hasonlóan folytatódik: még több kávét iszik, megfájdul a feje, tanakodik még egy darabig, mit is kéne viselnie, áthúzza az ágyat és kicseréli a törülközőket, átöltözik kétszer, aztán felhívja telefonon a vőlegényét, de a férfi felszívódott. A novella valójában arról szól, hogy egy idősödő nőnek rövid ismeretség után megkérik a kezét, és ő ennek természetesen nagyon örül, mert nem hitte, hogy ilyen idősen ő még férjhez mehet. Végül kiderül, hogy a férfi átverte, és a novella további részében a nő keresztül-kasul rohangál a városon, hogy valahogy nyomára akadjon.

Mindezt Jackson sehol sem írja le így szó szerint, csak sejteti. Már az első bekezdésből is látjuk, hogy a nő borzalmasan ideges az esküvő miatt, de az írónő ezt így nem írja le, hanem bemutatja a reggeli kapkodását. Azt sem írja, hogy a nő pánikba van esve, hogy esetleg elveszíti a szerinte utolsó esélyét a házasságra, hanem leírja, milyen kétségbeesetten próbálja előkeríteni a férfit. A fenti részlet Danielle Steel stílusában, tehát pusztán elmondva, körülbelül így nézne ki: „Evelin szörnyen aludt aznap este. Folyton Jamie és a leánykérés járt az eszében. Harmincnégy évesen nem gondolta volna, hogy valaha is megházasodik, de most, hogy belibbent életébe a nagy Ő, alig akart hinni a szerencséjének. Újra és újra felriadt, de ilyenkor felidézte az eljegyzésüket, Jamie megnyerő arcát, és emlékeztette magát, hogy aznap csakugyan megházasodik. Felkelt, ivott egy csésze kávét, és miközben átnézte a ruháit, egyre idegesebb lett. Túl idősnek gondolta magát, hogy élénk, mintás holmikat hordjon, és azon gondolkozott, hogy vajon nem tartja-e Jamie öregnek. Vajon tényleg el akarja venni? A délelőtt folyamán Evelin rossz előérzete egyre erősödött, és összevissza kapkodott.”

Az az érdekes, hogy az utóbbi példa még pontosabban is leírja, hogy mi zajlik le a karakter fejében, ennek ellenére sokkal kevésbé hatásos. Az inkább mutató és az inkább mondó próza úgy különbözik egymástól, mint egy újsághír és egy hatásosan megírt regénybeli jelenet. Egy földrengésről szóló újsághír csak informál minket az eseményekről, és persze sajnáljuk az áldozatokat, de nem érezzük át a tragédiát. Ezzel szemben egy jól megírt regény képes úgy ábrázolni a földrengést, mintha mi is ott lennénk, és együtt rettegünk az áldozatokkal. Ha a Shirley Jackson folyamatosan azt mondogatta volna, hogy a főszereplő most éppen ilyen ideges, meg úgy aggódik, vagyis egyszerűen tudósított volna az aktuális érzéseiről, lehet, hogy némileg az olvasó megszánja, de nem érzi át a helyzetét. Azzal, hogy a szerző megmutatja, hogy a szereplő annyira ideges, hogy hiába ájuldozik az éhségtől, nem mer lemenni ételt venni, hátha a férfi pont akkor toppan be, ezerszer jobban érzékelteti a szereplő lelkiállapotát.
Rengeteget lehetne beszélni még a „mutasd, ne mondd” szabályról, de végül is a szerzőnek magának kell eldöntenie, hogy adott esetben inkább mutat, vagy inkább mond. A legjobb, amit az író tehet, hogy megnézi, más tehetséges szerzők ezt hogyan használják, és megpróbálja leghatásosabban alkalmazni maga is. Én erre nem is szoktam szabályként gondolni, hanem egy szemléletre vagy megközelítésmódra, ami egy idő után gyökeret ereszt az ember fejében, és tudattalanul is igazodik hozzá.


Ha valaki szeretne egy kicsit játszani vagy gyakorolni, megpróbálkozhat azzal, hogy a posztban szereplő Danielle Steel részletet átrakja "mutató" formába. Tehát nem elmondja, hogy a szereplő ilyen meg olyan, hanem cselekvésen keresztül érzékelteti.
Ha valaki kedvet kapott, nagyon örülnék neki, ha megosztaná a végeredményt kommentben!


Forrás: - Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/showing-and-telling-the-basics.html
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2011/10/are-you-showing-too-much.html
- http://lfg.hu/44024/vegyes/irastechnika-mutass-es-meselj/
- http://www.scribophile.com/academy/the-show-versus-tell-debate