Sok esetben a történet központi konfliktusát a főhős és az antagonista közti ellentét hordozza, így ha két oldal között egyenlőtlenség áll fenn, ha az egyik hiteltelen vagy klisés, az a történet egészére kihat. A halovány gonosz éppúgy tönkreteheti a művedet, mint a rosszul kidolgozott főhős, ezért érdemes épp annyi energiát fordítani rá, mint a főszereplőre.
Az unalmas, papírmasé gonosz egyik jellemzője, hogy csak azért szerepel a történetben, hogy a konfliktust szolgáltassa, és ebben az ábrázolása ki is merül. Amikor azt mondjuk egy karakterre, hogy ő az antagonista, akkor igazából arra a funkcióra utalunk, amelyet ő az események során betölt. Ezzel nincs is probléma, a bajok ott kezdődnek, mikor az író szembehelyez a főhősével egy ellenfelet, és a későbbiekben elfelejti azt kidolgozni, mert csak a funkciót látja benne, hogy ő az, aki a a konfliktust szolgáltatja, ő az, aki a főhőssel harcban áll, de közben nem ruházza fel önálló személyiséggel.
Ennek egyik tünete az lesz, hogy az antagonistának nem lesz valódi motivációja. Jó esetben a gonosznak megvannak a maga határozott céljai – például, hogy a titkos laboratóriumában zombivírust fejlesszen ki, amit aztán rászabadíthat a világra –, viszont arra nem kapunk magyarázatot, mégis mi oka van erre, mit akar ezzel elérni.
Ez a probléma sokszor azért áll fenn, mert az író az eseményeket csak és kizárólag a főhős szempontjából értelmezi. A főhősnek van személyisége, van életcélja, vágyai, hobbija, kedvenc étele, családja, egy tág kapcsolati rendszere... Ezzel szemben a gonosz csupán az a szereplő, aki rá akarja szabadítani a zombivírust a világra. És ez nem csak a gonoszra jellemző, hanem sokszor a főhős (potenciális) szerelmére is: csak azért van a történetben, hogy a főhősnek támogatást nyújtson, vagy a világ megmentése után jutalomként a lába elé vesse magát.
Ha minden szereplőnket csak aszerint értelmezünk, hogy milyen funkciót töltenek be az eseményekben vagy a hős életében, akkor az olyan, mintha mi úgy járkálnánk a világban, hogy meg vagyunk győződve, a postás vagy a pénztáros egyetlen célja az életben, hogy kikézbesítse a leveleinket, vagy kiszámolja, mennyit kell fizetnünk a kasszánál. Ezt a hibát ne kövessük el a szereplőinkkel se, feltételezzük, hogy nekik is vannak céljaik, vágyaik, kapcsolataik, dolgok, amiket szeretnek, vagy amiket nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes mellékszereplőnek több oldalnyi karakterábrázolást kell biztosítanunk, de egy-két jellemvonással legalább utaljunk rá, hogy bár a főhős kalandjában ő úgy van jelen mint ellenfél, segítőtárs, mentor stb., azért attól még ő rendelkezik egy személyiséggel, ami túlmutat a szerepén. Ennek egyik módszere, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy mindenki a saját történetének főhőse.
Az unalmas, papírmasé gonosz egyik jellemzője, hogy csak azért szerepel a történetben, hogy a konfliktust szolgáltassa, és ebben az ábrázolása ki is merül. Amikor azt mondjuk egy karakterre, hogy ő az antagonista, akkor igazából arra a funkcióra utalunk, amelyet ő az események során betölt. Ezzel nincs is probléma, a bajok ott kezdődnek, mikor az író szembehelyez a főhősével egy ellenfelet, és a későbbiekben elfelejti azt kidolgozni, mert csak a funkciót látja benne, hogy ő az, aki a a konfliktust szolgáltatja, ő az, aki a főhőssel harcban áll, de közben nem ruházza fel önálló személyiséggel.
Ennek egyik tünete az lesz, hogy az antagonistának nem lesz valódi motivációja. Jó esetben a gonosznak megvannak a maga határozott céljai – például, hogy a titkos laboratóriumában zombivírust fejlesszen ki, amit aztán rászabadíthat a világra –, viszont arra nem kapunk magyarázatot, mégis mi oka van erre, mit akar ezzel elérni.
Ez a probléma sokszor azért áll fenn, mert az író az eseményeket csak és kizárólag a főhős szempontjából értelmezi. A főhősnek van személyisége, van életcélja, vágyai, hobbija, kedvenc étele, családja, egy tág kapcsolati rendszere... Ezzel szemben a gonosz csupán az a szereplő, aki rá akarja szabadítani a zombivírust a világra. És ez nem csak a gonoszra jellemző, hanem sokszor a főhős (potenciális) szerelmére is: csak azért van a történetben, hogy a főhősnek támogatást nyújtson, vagy a világ megmentése után jutalomként a lába elé vesse magát.
Ha minden szereplőnket csak aszerint értelmezünk, hogy milyen funkciót töltenek be az eseményekben vagy a hős életében, akkor az olyan, mintha mi úgy járkálnánk a világban, hogy meg vagyunk győződve, a postás vagy a pénztáros egyetlen célja az életben, hogy kikézbesítse a leveleinket, vagy kiszámolja, mennyit kell fizetnünk a kasszánál. Ezt a hibát ne kövessük el a szereplőinkkel se, feltételezzük, hogy nekik is vannak céljaik, vágyaik, kapcsolataik, dolgok, amiket szeretnek, vagy amiket nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes mellékszereplőnek több oldalnyi karakterábrázolást kell biztosítanunk, de egy-két jellemvonással legalább utaljunk rá, hogy bár a főhős kalandjában ő úgy van jelen mint ellenfél, segítőtárs, mentor stb., azért attól még ő rendelkezik egy személyiséggel, ami túlmutat a szerepén. Ennek egyik módszere, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy mindenki a saját történetének főhőse.
