Regénynevelde írócsoport

A cselekmény és történet meghatározásáról, valamint a különböző elbeszéléstípusokról

Eredendően a bejegyzés célja az, hogy megosszak két gyakorlati tanácsot a dramaturgiával kapcsolatban, melyek közül az első abban segít, hogy érdekfeszítőbbé tegyük a történetünket, a másik pedig abban, hogyan lehet az írásunknak egységes cselekménye, amit sokan a jó regény ismérvének tartanak.
Ahhoz azonban, hogy megértsük, egy dramaturgiával kapcsolatos tanács milyen történetek esetében alkalmazható sikeresen, először meg kell értenünk, hogy milyen típusú történetvezetésre irányul. Egy dramaturgiai szabály lehet, hogy nagyon jól felhasználható például a legtöbb szórakoztató regénynél, de bizonyos szépirodalmi művek esetében csak korlátozottan.
Mielőtt rátérnék a két tanácsra, először a történet (story) és a cselekmény (plot) megkülönböztetéssel foglalkozom, valamint beszélek egy kicsit a különböző történetmesélési módokról is.

Plot vs. story

A plot és story magyarra fordítása problémás, mert ugyan lehet a plotra cselekményként, a storyra pedig történetként hivatkozni, de a két magyar kifejezés egyrészt nem utal pontosan a kettő közötti különbségre, másrészt pedig sok esetben a fabula és szüzsé fogalompárral azonosítják őket, ami pontosan szintén nem feleltethető meg nekik.
Forster könyvének magyar fordítását követve maradok a történet és cselekmény megnevezésnél, de a kettőt végig a forsteri meghatározásnak megfelelően értem.

E. M. Forster A regény aspektusai című munkájában a következőképpen definiálja a történetet és a cselekményt: "A történet: időrendben előadott események füzére. A cselekmény szintén eseménysor előadása, ám a hangsúly ebben az esetben az ok-okozati viszonyon van..."
Ennek illusztrálására két példamondatot ad meg: "A király meghalt, aztán a királynő is meghalt." és "A király meghalt, aztán a királynő meghalt bánatában."

Az első mondat a történetre példa, az ugyanis pusztán csak két egymást követő esemény ismertetése.
A második mondat a cselekményre példa, hisz itt a két mondatrész között logikai összefüggés található, ok-okozatiság.
Ugyanarra az eseménysorra (történetre) többféle cselekmény is épülhet: A király meghalt, aztán a királynő is meghalt, mert mindketten ettek a mérgezett tortából.
Forster szerint ez az okozatiság lényeges eleme minden regénynek, mert a történet legfeljebb egyszerű kíváncsiságot képes kiváltani az olvasóból, de a cselekmény már a memóriáját és az intelligenciáját is igénybe veszi (miért történt, ami történt), emellett pedig képes feszültséget (suspense) gerjeszteni.

Nyitott és zárt cselekmény

Ezek után beszéljünk egy kicsit a cselekmény különböző típusairól. A cselekmény futhat egy szálon és több szálon is (egyetlen szálas regény elég ritka, novella haladhat egy szálon is).
A többszálas történeteknél az egyes szálak nem mindig egyformán jelentősek, ekkor megkülönböztetünk egy főszálat és mellékszálakat, melyek gyakran kontrasztként állnak a főszál mellett.
Ezen felül egy történet lehet szoros vagy laza cselekményvezetésű, illetve nyitott vagy zárt szerkezetű.

A szoros narratívájú történetekre az jellemző, hogy: 1. egy központi problémára (konfliktusra) épülnek, ami az egész művön végighúzódik (én inkább úgy mondanám, hogy van a műnek egy központi premisszája, amit minden jelentősebb konfliktus érint);
2. ha több szál van, a mellékszálak is valamilyen formában reflektálnak a főszálra, vagy befolyásolják;
3. minden jelenet, illetve szereplő kapcsolatban áll a központi konfliktussal (illusztrálja, kiélezi, megoldja);
4. a történet addig tart, amíg a központi konfliktus valamilyen formában meg nem oldódik, ekkor viszont véget ér; a szerző az összes szálat elvarrja a befejezésben. Ebben esetben a regénynek zárt vége lesz, vagyis zárt szerkezete.

Cselekmény a szórakoztató és a szépirodalomban

A laza narratívájú művek esetében nem beszélhetünk egységes cselekményről, az események nem egy megadott probléma körül csoportosulnak.
Laza narratívájú egy mű akkor is, ha a történet epizodikus jellegű, mint például a pikareszk regény esetében, melyben a kalandok sorrendje akár fel is cserélhető, az egyetlen dolog, ami ezeket a mikro-történeteket összetartja, az a közös főhős.
Laza történetvezetéssel sokszor találkozunk ezen kívül a szépirodalmi művek esetében is.

Az, hogy a szórakoztató irodalmat inkább történetcentrikusnak a szépirodalmat pedig karaktercentrikusnak tartják, arra vezethető vissza, hogy a modern szerzők egy része (például Virginia Woolf) elfordult a történet uralta elbeszéléstől, és inkább érzetek és hangulatok megjelenítésére koncentrált.
A lazább narratívára jellemző még a nyitott vég, melynél nem kapunk egy egyértelmű lezárást, nem jutunk el egy egyértelmű konklúzióig.

Mindez nem azt jelenti, hogy a szórakoztató irodalom ne dolgozhatna lazább narratívával, vagy ne írhatna valaki szoros történetvezetésű szépirodalmi regényt.
Azt érdemes megjegyezni, hogy a lazábban összefűzött narratívánál a mű élvezhetősége a magas szintű nyelvi megformáltságon, a találó karakterrajzon, a humoron, az elbeszélői hangon, a lírikus leírásokon stb. fog múlni. Ezek közül legalább párnak kiemelkedőnek kell lennie.
A szorosabban fűzött történeteknél is fontosak ez utóbbiak, de az az igazság, hogy ha egy könyvnek nagyon tudatosan felépített, fordulatos cselekménye van, akkor az megmenti akkor is, ha a stílus vagy például a karakterábrázolás közepes.
A szoros vagy a laza történet között nincs alá-fölé rendeltségi viszony, egyik sem jobb mint a másik, de figyelembe kell vennünk, hogy a laza esetenként nagyobb befektetést vár el az olvasótól (ezért is népszerűbb a szépirodalomban), és másfajta megközelítést igényel írótól és olvasótól egyaránt.

A plot és a story, illetve a szoros és a laza narratíva közötti különbséget azért is kell megérteni, mert számos történetvezetéssel kapcsolatos írástechnikai tanács a narratíva szorosabbá tételére irányul. Bár ez egy érthető felfogás, azért nem minden szerző számára lesz hasznos.
De mielőtt ebbe belemennék, ismertetek két módszert, amelyek segíthetnek megelőzni a regények lehetséges dramaturgiai problémáit.

Okozatiság

Az első tanács Trey Parkertől és Matt Stone-tól származik. Akinek elsőre nem ismerős a két név, ők a South Park készítői. Még mielőtt elindulnál a képernyő jobb felső sarkában lévő kis x felé, hallgasd meg a tanácsot, mert nagyon hasznos.
Az ő szabályuk az, hogy két történés között mindig vagy "ezért", vagy "de" kapcsolat legyen, sose "és aztán". Ez azért fontos, mert ha úgy mondasz el egy történetet, hogy ez történt, és aztán ez történt, és aztán ez történt, akkor csak egymás után sorolsz eseményeket, amelyek semmilyen logikai kapcsolatban nem állnak egymással, ez pedig sok esetben unalmas sztorit eredményez.
Az "ezért" és a "de" már felállít egy logikai kapcsolatot: ez történt, ezért ez történt, de aztán ez történt, ezért ez történt... Így már van egy egymásra épülő eseménysorod, van egy cselekményíved.

Ez vagy a dramaturgiai szabályok egyetemességét bizonyítja, vagy a South Park írói titokban irodalomelméleti munkákat olvasnak, de ez tulajdonképpen ugyanaz az elv, mint amit Forster is hangsúlyozott a cselekménnyel kapcsolatban, vagyis hogy a történések puszta elbeszélése helyett állítsunk fel közöttük ok-okozati kapcsolatokat.
Egy másik jó módszer, amit a Writing Excuses podcastban hallottam, hogy az eseményeket "igen, de" vagy "nem, és" szavakkal kösd össze. Például sikerült-e hőseinknek betörni a kastélyba? Igen, de... ott rögtön csapdába is estek. Vagy: Nem, és... az ott lévő varázsló megátkozta egyiküket, és ha nem jutnak be estig, meghal.
Ez nem konkrétan az okozatiságra irányul, hanem a konfliktusok kiélezésére.

A cselekmény egysége

Rendkívül sokszor hangoztatott tanács, hogy az írónak csak olyasmit szabad beleírnia a művébe, ami előre viszi a történetet. Igen ám, de honnan tudjuk, hogy az adott dolog érdekes-e a történet szempontjából?
Segíthet, ha jelentenként elemezzük az írásunkat. Például nemrég láttam egy videót, ahol egy rendezőnek készülő fiú analizált egy rövidfilmet. A filmről annyit érdemes tudni, hogy egy harmincas férfiról szól, aki szeretne végre egy barátnőt találni magának, de az anyja ragaszkodása ezt lehetetlenné teszi. Az érdekes ebben az, hogy a videót készítő srác minden egyes jelenetnél (ha a főszereplő éppen az anyukájával kártyázik, ha egy nővel vacsorázik, ha elmegy egy buliba, ha eljön onnan)  elmondta, ez most közelebb vitte-e a főhőst ahhoz, hogy párt találjon, vagy éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a nézőnek elsőre öncélúnak tűnt a jelenet, amiben a konyhában kártyáznak, de így már értjük, hogy akármilyen jelentéktelen, hétköznapi cselekvést is láttunk, mindegyik okkal szerepelt.

Azért volt hasznos, hogy valaki jelenetről jelenetre lebontotta a történetet, mert egy regény vagy egy film esetében általában az egyes jeleneteket nem külön-külön fogadjuk be, hanem egybefűzve. Egy ívet látunk, nem különálló elemeket.
Ennek a látásmódnak egy írónál az lehet a hátránya, hogy csak arra koncentrál, hogy mozgásban tartsa a szereplőjét, jobb vagy rosszabb helyzetekbe sodorja, de közben megfeledkezik a karakter céljáról. Így lepereghet jelenetek egész sora (ezek pedig akár eseménydús jelenetek is lehetnek, amiket nem gondolunk unalmasnak) úgy, hogy a fő szálon tulajdonképpen semmilyen előrelépés nem történik.

Sok kezdőnek problémát okoz az, hogy van egy jó alapötlete, tudja, hogy a főhőse milyen helyzetből indul, arról is pontos elképzelése van, hogy a történetnek hova kell kifutnia, de hogy a kettő között minek kéne történnie... nos, abban már nem olyan biztos.
Még a legjobb írókkal is megesik, hogy a regényük közepe "leül". Segíthet abban, hogy ne vesszünk el a történetünk közepén, ha megnézzük egyenként a jeleneteinket, hogy azokban tett-e valamilyen lépést a főhős a célja felé, esetleg történt-e olyan esemény, ami távolabb sodorta tőle.
Ha ilyen téren történt változás, érdemes lehet megtartani az adott részt, ha viszont a jelenet nem ad hozzá a központi konfliktushoz, és egyik szálat sem viszi előbbre (és egyéb más nyomós okot sem tudunk felhozni, hogy miért kéne megtartatnunk), lehet, hogy jobb, ha kihúzzuk vagy átírjuk.

***

A fenti két tanács (valamint számos másik is, amit a dramaturgiával kapcsolatban találunk könyvekben és cikkekben) valóban sok történet esetében hasznos lehet. Sok, de nem az összes esetében. A legtöbb kreatív írással foglalkozó szöveg arra nem tér ki, hogy ugyan észrevételei tényleg remekül működnek, de kizárólag akkor, ha valaki szoros narratívájú művet akar írni (és a szórakoztató irodalom esetében többnyire ez is a célravezető).
Ami nem véletlen, hisz a kritikusok és az olvasók egy része számára is a jó történet egyet jelent a szoros történetvezetéssel, tehát egyértelmű lezárása van, az események pedig logikus sorrendben követik egymást, a cselekmény egészére nézve is relevánsak, és a meghatározott vég (megoldás) felé haladnak.

Persze nem jelenthetjük azt ki, hogy egy jó regény csak utóbbi logika mentén épülhet fel, mert akkor Woolfot, Proustot és Joyce-t visszaminősítenénk rossz íróvá.
Ezért érthető azoknak a frusztrációja is, akik szerint a cselekmény fontosságának (túl)hangsúlyozása visszaszorítja azokat a műveket, amelyek másfajta (ám ettől még nem hibás vagy alacsonyabb rendű) elbeszélési stratégiát alkalmaznak.
Éppen ezért annak a szerzőnek, aki írástechnikai anyagokat keres, és éppen a dramaturgiáról és a történet felépítéséről olvas, elsőként fel kell mérnie, hogy az adott anyag vajon mennyire szépirodalmi vagy szórakoztató irodalmi irányultságú.

Ahogy korábban említettem, egy inkább szórakoztató irodalommal foglalkozó kreatív írás könyv vagy tanfolyam inkább azzal kapcsolatban ad tippeket, hogyan lehet a narratívát szorosabbá tenni. Ami teljesen érthető, hisz az inkább cselekménycentrikus művek sikere nagyban függ attól, hogy mennyire ügyesen és átgondoltan van felépítve a történetük.
Viszont egy inkább szépirodalmi irányultságú anyag nem valószínű, hogy a jól ismert dramaturgiai szerkezetről és a plot pontokról fog magyarázni, hanem esetleg teljesen más elvek mentén javasolja felépíteni a történet. Például olvastam olyan módszerről, hogy induljunk ki egymással ellentétes filozófiai elvekből, ezekhez pedig rendeljünk karaktereket, akik keresztezik egymás útját. Vagy alapozzunk egy allegóriára, esetleg jelöljünk ki motívumokat, melyeket a történet során egyre mélyebben bontunk ki. Nyilvánvaló, hogy ezek teljesen más megközelítések, mint a főhős-cél-konfliktus egysége.

A zsánerirodalmon belül is vannak olyan regények, amelyek inkább karakterközpontúak, lazább a narratívájuk, de ezzel együtt elvárják tőlük, hogy a karakterábrázolásuk mélyebb legyen, a nyelvi szintjük magasabb. Vagyis ha ellépnek a szépirodalom felé, akkor ahhoz társuljon gondolati mélység és minőségi próza. Ezért van az, hogy egy gyengébb dramaturgiájú zsánerregény, például fantasy vagy krimi így is kritikai siker lehet, mert más területeken kiemelkedő.
És egy közepes nyelvi szintű szórakoztató regény is lehet siker, ha dramaturgiailag szuper.
Szóval érdemes erre a témára egy spektrumként tekinteni, aminek az egyik végén állnak a kimondottan szórakoztató regények, a másik végén meg a fajsúlyos szépirodalmi regények.
Íróként minél közelebb állsz a szórakoztató pólushoz, annál fontosabb lesz neked a dramaturgia, de ha inkább a szépirodalmi pólusnál vagy, akkor számodra nem feltétlenül lesz ez lényeges kérdés. Aki középen áll, az lehetőleg törekedjen egyensúlyba hozni a minőségi prózát a jól felépített történettel.


 Irodalom: - https://courses.nus.edu.sg/course/ellibst/narrativetheory/chapt6.htm#6.30
- http://www2.anglistik.uni-freiburg.de/intranet/englishbasics/Plot01.htm#
- http://blog.janicehardy.com/2012/05/best-advice-on-plotting-ive-ever-heard.html

Réka

Kozma Réka szerkesztő

3 Megjegyzések

  1. Tudnál még példákat mondani laza cselekményvezetésre? A Zabhegyező vagy a Jégviráglányok ilyen lehet?

    Hatalmas köszönet a hasznos és szellemes cikkekért!

    VálaszTörlés
  2. Szívesen, örülök, ha hasznos volt!
    A modern/kortárs szépirodalmi regények nagy része lazább cselekményű, pl. jellemző ez Virginia Woolf, Joyce, Proust, Faulkner, Ishiguro, Murakami, Wallace műveire.
    A Zabhegyezőre is jellemző ez. A Jégviráglányokat nem olvastam, de a Hadd mondjam el-t igen ugyanettől a szerzőtől. Az is valamennyire lazább cselekményvezetésű, viszont a vége elég egyértelmű, megválaszolja a fő kérdéseket, így a történet kerek és lezárt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak azért mertem ezeket hozni példának, mert mindkettőt említetted már a blogon. :)
      Köszönöm szépen a választ!

      Törlés
Megjegyzés küldése
Újabb Régebbi