Vázlattól a kész szövegig 1. Dramaturgia és logika

, , 2 comments
A történet első vázlatát a szerző magának írja.
Nagyritkán előfordul, hogy valaki már első próbálkozásra sikerül úgy lejegyeznie a történetét, hogy abban már csak kisebb változtatásokra van szükség, de az esetek legnagyobb részében – főként, ha valaki kezdő – az első vázlat inkább gyakorlóterep, amiben író egy halomba gyűjti az ötleteit. Ez egy lényeges lépés, de nem az utolsó. Mindebből aztán ki kell faragni egy olvasók számára is követhető és élvezhető, kerek, egységes, átgondolt és hibátlanul kidolgozott szöveget.
A szerkesztésről nem könnyű beszélni, mert nem igazán lehet körülhatárolni, hogy mi tartozik bele, így csak általános tanácsokat lehet vele kapcsolatban adni, hisz minden írónak és minden kéziratnak megvannak a saját, jellemző problémái. Ahogy az író alkotás közben, úgy a szerkesztő is javítás közben felhasználja mindazt a tudást és tapasztalatot, amivel rendelkezik. Nem lehet meghatározni egy 20 pontból álló listát, amit ha a szerkesztés végére mind kipipálunk, akkor sikerrel végrehajtottuk a feladatot.

Egyes szerzők hajlamosak a túlírásra, beletesznek olyan részleteket vagy olyan jeleneteket, amik a nekik ugyan segítenek a történet és a szereplők körvonalazásában, de valójában nem lényegesek. Például nem biztos, hogy olyan fontos részlet az, hogy a szereplő hogyan jutott el egyik helyről a másikra, vagy mit evett aznap, a redundáns, semmibetartó dialógusokat és a hosszú, funkciótlan leírásokat is meg lehet húzni.  Stephen King azt mondja, hogy a javított szövegnek 10%-kal rövidebbnek kell lennie, mint az eredetinek. A legtöbb kéziratnak sokszor tényleg jót tesz, ha egy kicsit meghúzzák. Viszont vannak olyan szerzők is, akik nagyon tömör első vázlatot írnak, így nekik az átírási fázisban azt kell kibővíteniük. Náluk hiányozhatnak a környezetleírások, a párbeszéd úgy néz ki, mint egy forgatókönyvben (nincsenek benne leírások, testbeszéd, belső monológ stb.), a világépítés felületes – ezeket lehet, hogy utólag kell hozzáadni.
Arra is érdemes rápillantani, hogy milyen hosszú a kézirat. Nincs egy meghatározott terjedelem, amibe egy könyvnek kötelezően bele kell esnie, de azért nézzük meg, hogy a választott zsánerünkben általában milyen hosszúak a regények. Például a fantasy és sci-fi művek – nem meglepő módon – sokszor hosszabbak, a gyerekeknek szólók rövidebbek. Általánosságban, ha a kéziratunk 300.000 karakter körül van (kivéve, ha mesekönyv) az valószínűleg túl rövid lesz. Azonban ha 1.000.000 karakter fölött van, akkor esetleg tanácsos húzni belőle, de ha nagyon hosszú a szövegünk, és nem tudnánk lerövidíteni, szét is bonthatjuk két-három kötetre.

A szerkesztési folyamat némileg más lehet, attól függően, hogy mi milyen módszert követve alkotunk. Vannak olyan szerzők, akik leülnek, és az első fejezettel kezdve szépen sorban végigírják a regényüket. Vannak, akik előzetesen írnak egy nagyon részletes cselekményvázlatot, és azt követve írják meg a történetet. Valaki mozaikol, vagyis nem sorban írja meg a jeleneteket, hanem összevissza, amelyikhez éppen ötlete van. Ennek megfelelően valakinél elkülönül az írás és a szerkesztés folyamata, megírnak egy nagyon nyers, ám teljes vázlatot, és aztán azt javítgatják. Másoknál viszont, akik írásközben találják ki, hogy egyáltalán mi legyen a történet vagy mozaikolnak, azok gyakran szerkesztgetnek miközben írnak, azzal párhuzamosan jeleneteket húznak ki vagy írnak újra.
Ezt csak azért említem, mert más jellege lesz a szerkesztésnek az olyan szerzőnél, akinél az első teljes vázlat egy lendületből megírt, nyers valami, és a másiknál, akinek mire előtte lesz a teljes szöveg, addigra az már sok módosításon ment át. Tehát lehet, hogy valaki a dramaturgiai kérdéseket addigra már tisztázta (persze a szöveget visszaolvasva mindig kiderülhet, hogy az is alapos javításra szorul), és a szerkesztés kevésbé strukturális, míg a lendületből íróknak egész fejezeteket kell kihúzniuk vagy hozzáadniuk. Attól függetlenül, hogy az alkotás melyik fázisában foglalkozunk ezekkel a problémákkal, a további szempontokat mindenféleképpen tisztáznunk kell, mielőtt késznek nyilvánítjuk a kéziratunkat.

Ha nekikezdünk a szerkesztésnek, jobban járunk, ha elkülönítjük egymástól a részfeladatokat, és nem próbálunk mindent egyszerre javítani. Az ember agya nem tud egyszerre a nagyobb képre, a cselekmény ívére koncentrálni, miközben mondatról mondatra bogarássza a helyesírást. Másrészt pedig, ha már rögtön az első körben leállunk a helyesírást és stilisztikát javítani, akkor előfordulhat, hogy órákat töltünk el olyan fejezetek csinosítgatásával, amiket később kidobunk, mert rájövünk, hogy nem adnak hozzá a történethez.
Tehát először érdemes a nagyobb változtatásokat elvégezni, megnézni a dramaturgiát, a struktúrát, a karakterfejlődés ívét, eldönteni, hogy a vázlatunkban melyik az a jelenet, amire még sincs szükségünk, vagy kell-e hozzáírnunk egy másikat, van-e olyan szereplő, akit ki lehet húzni, vagy éppen hozzá kellene adnunk egy újat. Ha ezeket a nagyobb változtatásokat elvégeztük, és már elégedettek vagyunk a történet felépítésével, nem tervezünk rajta nagyobb módosításokat, akkor neki lehet kezdeni, a csinosítgatásnak, a stilisztika és a nyelvtan javításának.

Dramaturgia

Az egyik első dolog, amit érdemes megnézni az a dramaturgia, ehhez pedig – ha korábban még nem tetted volna meg – hasznos, ha az átírások megkezdése előtt csinálsz egy vázlatot. Attól függően, hogyan épül fel a regényed, ez lehet egy jelenetlista vagy fejezetek szerinti lebontás. A lényeg, hogy lásd, hogy az adott szerkezeti egységben a cselekmény szintjén mi történik, tehát néhány címszóban írd le, hogy ott mit csinálnak a szereplők, milyen előrelépés történik a cselekményben. Mikor visszaolvasod a kéziratot, lehet, hogy nem tűnik fel, hogy az adott fejezetben nem történik semmi, mert mondjuk van benne egy nagyon szép leírás vagy érdekes háttér-információ. De ha a vázlatodba ehhez a részhez csak annyit tudsz írni, hogy „a kastély bemutatása”, akkor magad is láthatod, hogy ott nem sok minden történik.
Valaki kártyákra írja a jeleneteit, majd pedig szétteríti őket a padlón, hogy megtalálja a legjobb sorrendet, valaki excel táblát csinál, valaki letölt egy beat sheetet, és abba írogatja bele a főbb plot pontokat. A módszer teljesen mindegy, a lényeg, hogy lásd a szerkezetet. Ez különösen fontos, ha több szálon futó cselekményről van szó. Ilyenkor érdemes táblázatot csinálni, amiben oszloponként elkülönítjük a szálakat, így ellenőrizhetjük azok kontinuitását, hogy akkor se legyenek benne lyukak, ha a regényünkben váltogatunk köztük. Adott időpontban tudnunk kell, mi történik minden szálon, még akkor is, ha csak az egyik szálat mutatjuk.


A legalapvetőbb követelmény a cselekménnyel kapcsolatban, hogy legyen eleje, közepe és vége. Ez fontos megállapítás, de egyeseknek ennél kicsit több támpontra van szükségük. A zsánerregények dramaturgia ívére leggyakrabban a  következő ábra jellemző:

Egy regény struktúráját illetően – attól függetlenül, hogy valaki használ-e más dramaturgia sablont –, a következő fordulópontokat érdemes betájolni a kéziratunkban: támadáspont, első plot pont, felezőpont, mélypont, tetőpont.
A támadáspont az a katalizátoresemény, ami változást hoz a főhősünk életében: rájön, hogy valójában boszorkány, megölik a legjobb barátját, kiderül, hogy ő a kiválasztott, felkérik egy titkos küldetésre stb.
Az első plot pontot úgy is szokták nevezni, hogy „a küszöb átlépése”, tulajdonképpen itt kezdődik el a kaland, a hős a kezdeti bizonytalanság után elkötelezi magát a feladatnak, útra kel (szó szerint vagy metaforikusan), hogy felfedezzen egy új világot.
A felezőpont sok szerzőnél kritikus szokott lenni, sok regény leül ezen a ponton, mert nem történik semmi. Ezért lehetőleg féltávra találjunk ki egy fordulatot, csavart a történetbe, egy új információt, aminek a hatására a főhősünk más színben kezdi látni a problémát, és egy új tervet kovácsol az antagonista legyőzésére.
A mélypont az, ahol a főhősünk egy óriási, véglegesnek tűnő vereséget szenved. Ez azért fontos része a történetnek, mert a nagy összecsapás előtt emlékeztetjük az olvasót, hogy az antagonista bizony erős, képes legyőzni a főhőst, emeljük a téteket (de pl. romantikus történetekben ilyenkor szakít a pár, mielőtt megint összejönnek). Valamint e csapás által jön rá a hős, hogy mit kell tennie, magának miben kell változnia, hogy legyőzze a gonoszt – itt mutatkozik meg a hős jellemfejlődése.
A tetőpont pedig a nagy leszámolás a hős és az antagonista között. A mélypont után a hősünk eljutott egy új felismeréshez magát illetően, összeszedi az erejét (valamint a csapatát/segítőit), és egy végső csapást mér az ellenfelére. Ha a végünk pozitív, akkor győzedelmeskedik; ha negatív, akkor kudarcot vall.

A könyveknél a három felvonás általában 25-50-25, esetleg 20-60-20 arányban oszlik el. Tehát körülbelül a történet negyedénél lesz az első plot pont, ez az első felvonás vége. Az utolsó negyedében következik be a mélypont, ami pedig a harmadik felvonás kezdetét jelzi.
Ez a struktúra nem minden regényre jellemző, egyáltalán nem kötelező ezt használni. Viszont nagyon sok zsáneríró és forgatókönyvíró esküszik rá, és ha úgy érezzük, szétcsúszott a regényünk dramaturgiája, megnézhetjük, hogy ezek a pontok jó helyen vannak-e. De még egyszer mondom, hogyha a te regényednek más a struktúrája, és úgy működik, akkor nem kell hozzányúlni. A szerkesztés egyik jelmondata, hogy ne akarjuk megjavítani azt, ami nincs elromolva.
A lényeg, hogy tudd mitől mi felé halad a regényed, és lehetőleg minden egyes jelenet valamilyen formában mozdítsa előre a történetet. Jó esetben a szerző már írás közben rendelkezik egy világos elképzeléssel, hogy a művének mi a célja, mit akar mondani, de még ha ettől időközben el is tér, utólag egy egységes történetet kell a vázlatából faragnia.

Logika

Másik fontos szempont, amit a szerkesztés során feltétlenül ellenőrizni kell, az a logika, ami egyrészt azzal jár, hogy megnézzük, hogy az egész történetben vannak-e lyukak, van-e olyan rész, ami hihetetlen vagy nincsen kellőképpen megmagyarázva.
A logika a mű minden vetülete szempontjából alapvető. Ott van például a spekulatív fikciónál a világépítés: logikusan épül-e fel az a birodalom, amit kitaláltunk. Például a hi-tech szuperűrállomáson ne papírra jegyzeteljenek a szereplők, a sivatag közepén található városállamunkban ne áruljanak a piacon gyümölcsöt meg zöldséget (legalábbis magyarázzuk meg, hogyan kerültek oda). A karakterábrázolás terén legyen követhető az, hogy a szereplőink mit miért csinálnak, legyen konzisztens a viselkedésük, a tériszonyos hősünk ne ugráljon háztetőkön két fejezettel később.

Másrészt a logika a mondatok szintjén is megnyilvánul, egyáltalán lehessen követni az eseményeket, azt, hogy egyik mondatról a másikra mi történik. Például: „Péter a mosogatóba tette a bögréjét. Meglocsolta a muskátlikat, de közben majdnem megbotlott a kerti törpében, ami a virágágyás sarkán állt.” Hogy került Péter a konyhából a kertbe? Az olvasót egy pillanatra megakasztja, hogy történt egy helyszínváltás, ami nem volt jelezve. Gyakran előfordul az is, hogy például a szereplők leülnek egy asztalhoz, van egy pár oldalas dialógusunk, utána pedig azt írjuk, hogy „Joe felkapta a pisztolyt az asztalról”. Ha pisztoly van az asztalon – főleg, ha azt még használják is –, azt már akkor jelezni kell, mikor belépnek a szobába.

Az, hogy te elképzelsz valamit a fejedben, és azt megpróbálod minél hívebben leírni, és az, hogy a szöveg alapján az olvasó mit képzel maga elé, teljesen ellentétes folyamat. A probléma abban rejlik, hogy a szerző javítás közben öntudatlanul is kiegészíti a lapon olvasható jelenetet a fejében élővel, így fel se tűnik neki, hogy nem logikus sorrendben követik egymást az események, lyukak vannak az elbeszélésben. Ilyenkor ki kell kapcsolni a képzeletünket, és nem a fejünkben lévő képpel összehasonlítgatni a szöveget, hanem kizárólag a szövegre koncentrálni, hogy az milyen képet fest, mintha mi is – akárcsak az olvasó – először találkoznánk vele. (Ezért is fontos a javítás előtt legalább pár hétig pihentetni a szöveget, hogy eltávolítsuk magunkat tőle.)

Ezzel kapcsolatban a fő szabály, amiről néha a szerzők is megfeledkeznek, a következő: az olvasó nem gondolatolvasó.
Egyrészt ez problémát jelenthet a jelenetek logikájánál: a szerző tessék-lássék módon leírja az események, az olvasó úgyis ki tudja találni, nagyjából mi történik, nem? Igen, nagyjából kitalálom, de én nem nagyjából akarom kitalálni, hanem egy tudatosan felépített, gördülékeny szöveget akarok olvasni, ami alapján magam elé tudom képzelni a jelenetet. Ennek a javításán nem érdemes időt spórolni.
A másik eset, amikor az író „elfelejti”, hogy ő és az olvasó nem osztoznak egy közös tudaton. Előfordult már olyan, hogy rámutattam a szövegben megjelenő lyukakra és hiányosságokra, mire a szerző készségesen elmagyarázta nekem két oldalban, hogy mi hogyan van, csak közben én nem értettem, hogy ebből a részletesen kidolgozott háttérből miért nem jelenik meg semmi a szövegében.
Az a mű, ami a papíron van – ami nincs a papíron, az nem létezik. Hiába találtál ki te egy érdekfeszítő háttértörténetet, magyarázatot, ami minden felmerülő kérdést tisztázna, ha azt nem írod bele a kéziratodba.


Ahogy az írás, a szerkesztés is egy olyan képesség, ami fejleszthető. Minél több és minél többféle szövegedet javítod, annál jobb leszel benne, fokozatosan kiismered, hogy mi az, amiben hiányosságaid vannak, és mi az, ami jól megy. Ebben persze nagyon sokat segít, ha kikérjük mások véleményét is, hisz ők rámutathatnak olyan problémákra is, amiket mi lehet, hogy nem veszünk észre. Ugyanezért hasznos, még ha nem is szerkesztjük, de időnként elvállaljuk mások szövegeinek bétázását is.
Sokan idegenkednek attól, hogy a szövegükön utólag nagyobb változtatásokat hajtsanak végre, pedig ha valaki megszokja, meg lehet kedvelni a szerkesztést is. Ez az egyik legfontosabb lépése az alkotás folyamatának, és sokszor ez választja el a kiadott művet a kiadatlantól.


2 megjegyzés: