Létezhet-e minőségi szórakoztató irodalom? 1. Elméleti problémák

, , No Comments
A hazai irodalmi életben már sok éve téma, hogy hiányzik a piacról az a „köztes” kategória, ami hidat képezhetne a szépirodalom és a szórakoztató irodalom között. Nincs elég „minőségi szórakoztató regény” vagy „minőségi lektűr”, ami a népszerűsége és olvasmányossága mellett valamiféle irodalmi értéket is fel tud mutatni.
Pedig számos szerzőnek kimondott célja a minőségi zsánerregényeket írni, olyan történeteket, amelyek az olvasók számára nemcsak könnyed kikapcsolódást nyújtanak, hanem annál többet, a nyelvi minőség és a tartalom tekintetében is.
Az előző cikkemben már írtam arról, hogy bár a piac elég egyértelműen elválasztja egymástól a szórakoztató és a szépirodalmat, a műveket tekintve a két szféra nincs hermetikusan elzárva egymástól, mert inkább egy spektrumról beszélhetünk, és a szétválasztás sokszor mesterséges.

Igen ám, de a gyakorlatban a kritika nehezen tudja a „köztes” műveket kezelni, ugyanúgy, mint a könyvesboltok, szükségét érzi, hogy minden művet besoroljon a két oldal valamelyikéhez, aminek sokszor az az eredménye, hogy ami „minőségi szórakoztató irodalom” lenne, az is kiesik a komolyabb kritika látószögéből.
Egy másik érdekes probléma, hogy bár a lektűr fogalma elvileg zsánersemleges, mégis a „minőségi lektűr” kifejezést leginkább csak a realista művekre használják a kritikusok, esetleg még néha krimikre vagy történelmi regényekre, de rengeteg zsáner így szintén kimarad a látószögből. Egy komoly irodalmi folyóirat kevéssé valószínű, hogy például egy epikus fantasyt elemez, mint az igényes szórakoztató irodalom ékes példáját, pedig az vitathatatlan, hogy egy fantasy is lehet épp olyan minőségi, mint egy kortárs realista történet. (Ez nem csak itthon probléma, a következő részben lesz még szó erről).

Kritikai és piaci szinten sincsen egy átfogó iránymutatás arra nézve, hogy mit is jelentene a minőségi szórakoztató irodalom, csak pár népszerűbb szerző példájára támaszkodhatunk, akiket ilyenkor rendszerint ki szoktak emelni, lásd Rejtő Jenőt, Szabó Magdát, Rácz Zsuzsát, Vass Virágot stb. (ismét főleg minőségi „női irodalmat”, történelmi vagy kortárs realista regényeket).
Részben ezért is, azok a kezdő írók, akik úgy érzik, hogy a szórakoztató és szépirodalom között állnának, vagy legalábbis az az ambíciójuk, hogy ők is minőségi szórakoztató műveket alkossanak, ehhez kevés külső támpontot kapnak. Aminek az a következménye, hogy sokszor nem teljesen értik, hogyan is kéne ezt a "minőséget" megvalósítani.
Aki igényes szórakoztató regényeket akar írni, annak sok kihívással kell szembenéznie, nem utolsó sorban pont azért, mert ezen művek irodalomban elfoglalt pozíciója ennyire bizonytalan.

Különböző értékrendszerek problémája

A szórakoztató művek és a szépirodalmi művek más megítélés alá esnek, más szempontok szerint értékeljük őket.
A szórakoztató műveket egyrészt persze aszerint, hogy mennyire szórakoztatóak, másrészt aszerint, hogy azokat az elemeket, amelyeket a zsáner megkülönböztető sajátosságainak tartanak, mennyire sikerült bennük jól kivitelezni.
Ha egy romantikus regény teljesen hidegen hagyta az olvasót, az nem egy jó romantikus mű, a krimiben a nyomozás buta, az nem jó krimi, ha a thriller olvasása közben az ember nem izgul, az nem jó thriller.

A szépirodalmi műveket más szempontok szerint értékeljük, nem szórakoztató értékük vagy zsánerszempontok alapján, hanem esztétikai értékük szerint.
Ennek megfelelően az irodalmárok egy része aszerint is megkülönbözteti a két kategóriát, hogy az egyik autonóm irodalom, ami a zsánerszabályokon és a szórakoztatás követelményén felülemelkedik (ez a szépirodalom), a másik pedig alkalmazott irodalom (ez a szórakoztató irodalom), amely ezeknek a szabályoknak és követelményeknek igyekszik megfelelni.
Ezért a szórakoztató és a szépirodalom értékelési rendszere abban különbözik, hogy az utóbbinál az esztétikai értéknek alárendelődik minden más megfontolás.
A szórakoztató irodalomban ugyanúgy megjelenhet esztétikai érték, de a megítélésnél a mű élvezhetősége, érdekessége az elsőrendű, és ennek az esztétikai érték „eszközértékként” rendelődik alá. Egyszerűbben szólva az esztétikai minőség is a mű élvezhetőségét szolgálja (lásd bővebben Szerdahelyi István: Bevezetés az esztétikába).

Az olyan szépirodalmi művekkel kapcsolatban, amelyek zsánerelemeket használnak, gyakran felmerül a kérdés, hogy elsősorban hova is tartoznak: a szépirodalomhoz vagy a zsánerirodalomhoz.
Némely szépírónak semmi problémája nincs azzal, ha a regényére ráraknak egy zsánercímkét, de más, sokszor fantasztikum területére kiránduló szerzők (például Ian McEwan, Margaret Atwood, Kazuo Ishiguro) elutasítják, hogy a művüket egy zsáner alá sorolják be. Ezt sok esetben elég szerencsétlen érvekkel indokolják meg, például hogy a művük azért nem sci-fi, mert nem „beszélő űrpolipokről” meg „antigravitációs csizmákról” szól, hanem „valódi”, emberi problémákról, ám ezek nem igazi érvek, inkább a zsánerrel szembeni előítéletet mutatják.
Más szempontból viszont érthető, a szépírók miért nem szeretnék, ha némely műveiket zsánerregényekként tárgyalnák.

Vegyük például Ishiguro regényét, a Ne engedj elt, ami olyan hagyományos tudományos fantasztikus témákkal foglalkozik, mint a klónozás és egyéb bioetikai kérdések. A regény irodalmi értéke vitathatatlan, viszont ha szigorúan sci-fiként értékeljük, annak nem a legjobb. Ha a sci-fi rajongóknak az a zsánerrel kapcsolatban az elvárása, hogy a mű ötlet- és világközpontú legyen, a benne szereplő tudományt és a világot mélyebben dolgozza ki a szerző, Ishiguro regénye nem teljesen felel meg ezeknek a kritériumoknak.
A sci-fi elemek ugyan jelen vannak, és lényeges szerepük van a regényben, de inkább egy keretet adnak, aminek közepette az emberi drámák lejátszódhatnak, a tudományos háttér valóban a háttérbe van tolva. (Ez egy gyakran előbukkanó kritika a szépírók által írt sci-fikkel szemben is.)
Ha más zsánerből merítő szépirodalmi műveket nézünk, például Donna Tart A titkos történet, Margaret Atwood Alias Grace és Hannah Kent Rekviem egy gyilkos asszonyért regényeinek középpontjában egy bűntény, egy gyilkosság áll, de ha a hagyományos bűnügyi regények mércéjével nézzük ezeket a történeteket, krimiként nem túl sikeresek: nem folyik bennük valamirevaló nyomozás, az író nem hívja az olvasót izgalmas elmejátékra, amiben ő nyomokat helyez el, az olvasó közben meg találgathat, mi állhat a gyilkosság hátterében (bár előbbi művekben is kérdés az indíték, inkább az elkövető pszichológiai portréja az érdekes).

Egy szépirodalmi mű meríthet zsánerekből, de így is megtartja a kategóriája értelmezési keretét, elsőrendű szempontja az esztétikai értékképzés, és a zsánerelemek is ennek rendelődnek alá.
Vagyis az előbb említett regények esetében félrevinné az értelmezést, ha azt kezdenénk boncolgatni, vajon sci-fiként vagy krimiként mennyire állják meg a helyüket.
A szórakoztató regényeket, ahogy előbb is említettem, elsősorban nem az különbözteti meg a szépirodalmi művektől, hogy az egyik kapcsán beszélhetünk esztétikai értékről, a másik kapcsán viszont nem, hanem hogy a zsánerirodalomban az élvezhetőség és érdekesség (olvasmányosság) az elsőrendű szempont. Vagyis sokszor a zsánerírók is törekednek esztétikai célokra, sokszor ezeket el is érik, de ezeknek nem rendelik alá a szórakoztató és zsánercélokat.

Eltérő irányok

A gyakorlatban az élvezhetőség kritériuma és az irodalmiság kritériuma időnként ütközik egymással – ezért nagyon nehéz olyan művet írni, amit zsánerregényként és szépirodalmi regényként is teljesen megállja a helyét.
Nem arról van szó, hogy az előbb említett szerzők elbuktak abban, hogy jó sci-fit vagy krimit írjanak, egyszerűen alkotóként nem volt kiemelt céljuk a zsáner kritériumainak megfelelni, továbbá az általuk kitűzött irodalmi célokkal ellentétes lett volna, ha például Ishiguro nem marad meg a szereplők mikrokörnyezetében, ehelyett elkezdte volna bemutatni a tágabb világot, és a klónozás tudományos hátterével foglalkozott volna.
A titkos történet is teljesen más regény lett volna, ha nem a szereplőkön és a viszonyaikon lett volna a hangsúly, hanem a bűntény felgöngyölítésén.

Az elv visszafelé is működik, ha valaki adott zsánerben ír, akkor a saját kategóriája céljaival ellentétes lenne, ha elsősorban szépirodalmi szempontoknak próbálna megfelelni.
Például a thrillerek sajátossága, hogy ezek rendszerint izgalmas, feszült, gyakran lendületes és csavaros történetek, és bár léteznek pszichothrillerek is, egy ilyen rendszerint cselekményközpontú zsáner esetébe az problémát okoz, ha a szerző megállítja a cselekményt, hogy a nyomozó hosszasan töprengjen a külvárosok lassú pusztulásán és az emberi kapcsolatok lehetetlenségén.
Egy romantikus regénynél ha az író a romantikus jeleneteket pusztán esztétikai céloknak rendeli alá (nem az érzelmi hatás az elsődleges), azok lehet, hogy egyáltalán nem lesznek élvezhetőek a romantika rajongók számára.
Egy tipikus zsánerregény esetében, ha a szerző erőltetetten próbál szépirodalmiaskodó lenni, az sokszor inkább lila, mesterkélt hatást kelt. Erre mondják, hogy "öncélú művészieskedés", mert nem szolgálja a történetet.

Nem minden élvezhető közvetlenül, ami esztétikai értékkel bír – pontosabban intellektuális erőfeszítést kell tenni, hogy valaki élvezetet találjon benne.
A stílus és a narráció tekintetében is mindazok a kísérleti technikák, amelyek irodalmilag érdekesebbé tehetnek egy művet (például a különböző szemszögek és idősíkok közti ugrálás, fragmentált elbeszélés, a normálistól eltérő nyelvhasználat), csökkentik a közvetlen élvezhetőségét.
Persze a szórakoztató irodalom is használ hasonló technikákat, de olyan keretek között, hogy a mű az élvezhetőségét és „olvashatóságát” megtartsa, maga a narráció és a szöveg is különösebb erőfeszítés nélkül követhető maradjon. Pontosan azért nevezik a szórakoztató irodalmat populáris irodalomnak is, mert szélesebb közönség képes értelmezni és értékelni.

Mindezek után érthető, ha a szórakoztató és a szépirodalomnak ennyire más az elvárásrendszere, akkor a minőségi szórakoztató irodalom kettő közötti kategóriájának igencsak nehéz dolga van, hisz akkor mihez tartsa magát? Melyik elvárásrendszert vegye figyelembe? Csak az egyiket, mindkettőt, egyiket sem?

A minőségi szórakoztató irodalom felé

A minőségi szórakoztató irodalom jól csengő kategóriának hangzik, és sok kezdő író számára cél, hogy a regényeivel ezt képviselje. De sokszor ezt a kategóriát úgy képzelik el, mint ami túl van a zsánereken és a szépirodalmon is, és ez az a varázslatos alkotói szféra, ahol a szerző ténylegesen azt csinálhat, amit szeretne, és nem kell megfelelnie sem a magasirodalom követelményeinek, sem a zsánerszabályoknak.
Csakhogy ilyen megközelítéssel a szerző könnyen a kritikai senkiföldjén találhatja magát, mert így a művét sem a zsánerirodalom felől nem lehet értékelni, sem a szépirodalom felől.

Van olyan szerző, aki a „minőségi szórakoztató irodalom” címkét azért is használja, mert tudja, hogy ő nem ír szépirodalmat, de érzi, hogy az írása a zsáner elvárásainak sem felelne meg (gyakran nincs is tisztában a zsánerelvárásokkal). Amikor pedig előjönnek olyan technikai problémák, mint hogy nem váltotta be az írói ígéreteket, a cselekmény szétesik, a dramaturgia nem működik, akkor a szerző azt hozza fel védekezésképpen, hogy ő nem is akart "tipikus" krimit, románcot, fantasyt írni, ő ezeknél egy magasabb, irodalmibb színvonalat célzott meg, ezért nem is lehet a művével szemben kritikaként felhozni ezeket a gondokat.
Az igaz, ha elfogadjuk azt, hogy a "minőségi szórakoztató irodalom" vagy "minőségi lektűr" egy külön kategória, ami nem teljesen összemosható sem a szépirodalommal, sem a zsánerirodalommal, akkor némileg más követelményeknek is kell megfelelnie (erről is majd bővebben a következő részben). Viszont a "minőségi" nem jelenthet olyan nyelvi szint szempontjából jobb műveket, amelyek technikailag viszont rosszabbak, mint egy átlag krimi, romantikus vagy fantasy regény. A "minőségi" jelző nem jelenthet kifogást arra, hogy egy történet miért nem működik.

Olykor a szerzők azt hiszik, ahhoz, hogy "minőségibbek" vagy eredetibbek legyenek, éppen a
kiinduló zsánerüktől kell minél inkább eltávolodni. Így például egy szerelmes regény hiába szólna a párkapcsolatról, éppen a romantikus szál a kidolgozatlan, éppen az érzelmi ív nem működik (mert az érzelmeket sokan azonosítják a giccsel). Így kapunk egy igényes nyelvezettel megírt, esetleg érdekes témákat behozó, de végül üres regényt, ami hidegen hagyja a közönségét.
Minőségi vagy irodalmi sci-fit is valamikor úgy próbálnak a kezdők írni, hogy van valamilyen sci-fi hátterük, de azzal nem foglalkoznak, pusztán dekorációnak van ott, ami előtt a szereplők a halhatatlanságról elmélkednek. Ez a tét nélküli filozofálgatás viszont gyakran inkább erőltetett, mint mélyenszántó. Így a regény sci-fiként sem állja meg a helyét, mert nincs valódi cselekménye, se kidolgozott háttérvilága, de szépirodalomként sem értékelhető.
Az "irodalmi thriller" valamikor egyet jelent a lassan döcögő nyomozással, ami gyakran háttérbe kerül a karakterek egzisztenciális válsága mellett.

Még ha van is ezeknek műveknek értéke, mégis a hiány fogja őket meghatározni: a szépirodalom felől nem lesznek elég mélyek, újítók és irodalmiak, a szórakoztató irodalom felől nézve pedig nem elég érdekesek és olvasmányosak.
Azok a szerzők, akik minőségi szórakoztató irodalmat szeretnének írni, a nyelvi szint szempontjából sokszor tényleg jobbak, mint egy átlag zsánerszerző, a karakterábrázolásuk tényleg mélyebb, de mellette sokszor az a gond, hogy nem tudnak igazán történetet mesélni, nincs a regényüknek fókusza (se cselekmény szintjén, se érzelmileg), esetenként öncélúvá, önismétlővé és modorossá válik a prózájuk (ha a szerző nem tudja, mit akar kifejezni, a prózája is zavaros lesz).

Persze nem lehetetlen igényes, irodalmi értékkel rendelkező zsánerregényt írni. Például olvastam olyan romantikus regényeket, melyekre valóban lehet azt mondani, hogy ezek „minőségi lektűrök”, viszont nem követték a romantikus regények szokásos struktúráját, a külső akadályokkal szemben inkább a belsőkre koncentráltak, a karakterábrázolás került a fókuszba, a mesélés inkább lírai és ráérős, nem lendületes. Vagyis nem követtek minden zsánerszabályt.
Viszont ezek a művek működtek, mert annak ellenére, hogy nem kifejezetten szórakoztató regények, és a dramaturgiájuk nem olyan feszes, néha megbicsaklik, ott van bennük az a komponens, ami a romantika olvasórétege számára a legfontosabb, ez pedig az erős érzelmi ív. És az erős érzelmi ív, a jól megrajzolt szereplők és az erős stílus itt kiválthatja a gyengébb cselekményvezetést. (Azt azért megjegyzem, hogy az olvasók se „vakok”, ahol történetvezetésben hullámvölgy volt, azt ők is észrevették.)

Olvastam több olyan "irodalmi" thrillert is, amely nagyon igényesen volt megírva, a szöveg minősége valóban átlagon felüli, de nem nevezhető cselekménycentrikusnak, nem volt akciódús vagy pergő, és igen, a szereplők néha filozofáltak benne, és egzisztenciális válságuk is volt. Emellett viszont ezek valódi thrillerek voltak: a gyilkosság és a nyomozás köré szerveződött a történet, a szerző képes volt feszültséget teremteni, és fenntartani a rejtéllyel szembeni kíváncsiságot a történet végéig. Vagyis gyakran alkalmazott szórakoztató irodalmi technikákat, ami a zsánerelemeket használó szépirodalomra kevésbé jellemző.
A fantasztikus irodalmon belül van rengeteg olyan történet, ami nyelvileg kiemelkedő, használ szépirodalmi technikákat is, esetleg szintén lassabb tempójú, de az olvasóréteg igényeit is kielégíti azáltal, hogy rendesen kidolgozza a világot és az alapötletét, és arra építi a történetet.
Tehát vannak sikeres példák, amikor az író ügyesen felmérte, mi az, ami elengedhetetlen a zsáneréből, és min lehet túllépni.

Szép is, szórakoztató is

Valójában aki tényleg köztes kategóriát szeretne elfoglalni a szépirodalom és a szórakoztató irodalom között, annak nem az az útja, hogy teljesen elfordul mindkét oldaltól, hanem hogy részlegesen mindkettőnek az értékrendszerét magáévá teszi: törekszik az esztétikai értékképzésre is, de emellett betartja az élvezhetőség és az olvasmányosság kritériumait is.
Aki csak az egyik oldal értékrendszerét ismeri, vagy egyikét sem, az nem lesz képes minőségi szórakoztató irodalmat írni. Még egy szépíró is, ha nem szépirodalmi művet szeretne írni, hanem egy igényes zsánerregényt, nem fog boldogulni, ha nem ismeri a zsánerrel kapcsolatos elvárásokat, és a kortárs szórakoztató irodalom technikáit.
Ezért van nehezebb dolga a köztes kategóriát képviselő szerzőknek, mert egyrészt a zsánerszabályokat is ismerniük kell, másrészt el kell sajátítaniuk a szépirodalmi igényességet, vagyis két eszközkészlettel kell dolgozniuk egyszerre, és ezeket kell kiegyensúlyozniuk. (Mindezzel persze annyi szabadság jár, hogy egyik oldalnak sem kell teljesen megfelelniük, amint mondtam, általában nem kell ugyanazt a feszes szerkezetet betartaniuk, mint a szórakoztató regényeknek, de az irodalmi újítást sem várják el tőlük.)

Évtizedekkel ezelőtt a Nyugatban folyt egy vita a ponyvairodalom szerepéről, és Nagypál István abban találta meg a ponyvaregények egyre növekvő népszerűségének okát, hogy a modern (szép)irodalom „meseszerűtlen”: „A meztelen kaland, a mese, a vérbő cselekmény szinte hontalan az analitikus regény egyeduralma idején; hiányzanak azok az írók, akik – mint például Dumas – ezt az ősi, nemes alapanyagot munkálják, ha a ponyva határán is, mindazonáltal írói eszközökkel. Az olvasó ösztöne viszont megkívánja az olvasmánytól a jó stíluson és mély elemzésen kívül az olvasmányosságot is… Itt is érvényesül a legkisebb ellenállás elve: ha az író ezt nem tudja érdekes, mozgalmas történettel áttörni, olvasóinak jó része elfordul tőle, s titokban vagy bevallottan, ponyvaregényt vesz a kezébe.”

Vagyis a minőségi lektűr útja az lenne, hogy olvasmányos történeteket írunk magas színvonalon. Viszont ehelyett a szerzők egy része abban látja a zsánerek „minőségibbé” tételének útját, hogy éppen a tudatosan felépített cselekménytől, a dramaturgiai eszközöktől fordulnak el. Az ilyen szemlélettel megírt lektűrök viszont éppen azt a funkciójukat nem tudják betölteni, amit például Nagypál István is szánt nekik, hogy a "ponyva" regények helyett a nagyközönség számára egy igényesebb alternatívát kínáljanak.
Ehhez viszont az íróknak többet is kell nyújtani: irodalmi igényességet és lebilincselő történetet. Ha az olvasó egy "minőségi" krimitől, fantasytől, romantikus regénytől nem kap olyan erős élményt, mint egy "sima" zsánerregénytől, akkor legközelebb inkább a "ponyvát" választja.
Erre mondtam azt, hogy aki minőségi lektűrt ír, az két eszközkészlettel dolgozik, és mindkettő előnyeit ki kellene használnia. Persze a minőségi szórakoztató irodalom kategóriájának akkor van értelme, ha a művek némiképpen túlhaladják a puszta szórakoztatás igényét és a zsánermegkötéseket.

***

A minőségi szórakoztató irodalom manapság is fontos szerepet tölthetne be a kultúrában, de ehhez elsősorban jó történetmesélők kellenek, akiknek nemcsak a stílusa kiemelkedő, hanem rendelkeznek kellő technikai tudással is.
Az irodalmi middlebrow (ami hídként funkcionálhat a szórakoztató és a szépirodalom között) nem a szórakoztató irodalmi elvárásoktól független szerzői attitűdöt igényel, hanem a zsánerirodalom mélyebb megértését, és elemeinek okos felhasználását vagy elhagyását.
Így ezek a művek a populáris irodalom közönségét is képesek lesznek megszólítani, és az élvezetesség, a pozitív olvasmányélmény mellett irodalmi értéket is fel tudnak mutatni.


Kapcsolódó cikkek:
Szórakoztató vagy szépirodalom – az előítéleteken túl
Azok a fránya zsánerek, korcsoportok és olvasói rétegek, avagy a művészi szabadság illúziója
Így találd meg íróként a célközönséged

Lásd még:
- http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur?fbclid=IwAR10zrPZD1ohqkKNXSNT6FJ9EZjzY4tSR_lZMDdLRwtHpRKGw5AYmpOzyj4
https://www.es.hu/cikk/2008-12-01/menyhert-anna/lektur-lelek.html
https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/miert-nem-boldog-senki-a-magyar-irodalomban-114075

0 comments:

Megjegyzés küldése