Szórakoztató vagy szépirodalom – az előítéleteken túl

, , 6 comments
Azt tapasztalom, hogy általában sok a félreértés akörül, hogy mi számít szépirodalomnak, és mi számít szórakoztató irodalomnak.
Az írók is sokszor nehezen helyezik el magukat: vagy alulértékelik a műveiket, mert azt hiszik, hogy a szépirodalmi paletta csak múlhatatlan remekművekből áll, vagy pedig túlértékelik az alkotásaikat, mert a szórakoztató irodalmat azonosítják az alacsony színvonalú ponyvákkal, és az írói tehetséget és igényességet csak a szépírók sajátjának gondolják.
Amellett is lehet érvelni, hogy szépirodalom amúgy sem az, amit a szerző vagy a kritikus annak nevez ki, hanem ami átmegy egy kanonizációs folyamaton, ami tarthat évekig, évtizedekig is. Elvégre Dickens is ponyvaíróból lett mára az angol irodalom egyik legnagyobb alakja.
Viszont a piac nem várhat évekig az utókor jóváhagyására.

Amikor egy mű az olvasók elé kerül, addigra már eldöntődött az a kérdés, hogy azt a befogadó szép- vagy szórakoztató irodalomként kezelje, azzal, hogy egyáltalán milyen kiadónál jelent meg, milyen a borítója, a címe, a fülszövege, milyen a marketingje, hol írnak róla: egy komoly irodalmi folyóiratban vagy egy könnyed női magazinban.
Ezek a külsődleges körülmények is befolyásolják a szöveg befogadását, és azt, hogy milyen olvasóréteghez jut el.
A marketing még az ismert irodalmi klasszikusoknál is számít, hisz egyszer komoly remekművekként jelentetik meg őket, ennek megfelelően kapnak egy elegáns, minimalista borítót, máskor viszont a kiadók próbálnak egy másik vásárlóréteget megcélozni. Mondjuk a Rómeó és Júliát egy modern, kortárs YA regényekre emlékeztető borítóval hozzák ki, vagy Austen-regények borítójára tesznek jóképű úriembereket, ezzel megszólítva a könnyedebb romantikus regények olvasórétegét.
Ha a szerző nem szeretné eldönteni, hogy ő a szórakoztató vagy a szépirodalom berkeibe akar inkább tartozni, nem kell aggódnia, mert hamar eldöntik ezt helyette mások. Viszont ha tudatosabban szeretné tervezni az írói pályáját, akkor jó, ha alkotóként is tisztában van azzal, milyen olvasóréteget szeretne megszólítani.

Besorolási problémák és tévhitek

Már sok kritikus és irodalmár próbálta azt megragadni, hogy miben áll a szórakoztató irodalom és a szépirodalom különbsége, én nem is vállalkozom arra, hogy előálljak erre egy válasszal.
Viszont annyit talán kijelenthetünk, hogy ezeknek a kategóriáknak a meghatározásai többnyire elég zavarosak, és a gyakorlati alkalmazásuk is problémákba ütközik.
Bizonyos művek esetében teljesen egyértelműen meg lehet mondani, hogy hová esnek, Az éhezők viadalát, A marsit vagy az Anita Blake-sorozatot senki nem gondolná szépirodalomnak. De még a könyvesboltokban is bőven látni a szépirodalom kategóriában olyan regényeket, amelyeket jóindulattal se lehet annak hívni, és láttam már E. M. Foster-regényt a romantika szekcióban, Nora Robertsszel meg Milly Johnsonnal körülvéve.

Általában mit hisznek a szépirodalmi művek jellemzőjének: elgondolkodtató, mondanivalóval rendelkezik, az olvasóval marad, időtálló, az értelemre hat, karakterközpontú, lassú és nehezen érthető, bonyolult, újító, igényes nyelvezetű, műveltség kell az élvezetéhez.
Amit a szórakoztató művekről hisznek: pusztán szórakoztat, kikapcsolódást jelent, nincs komoly mondanivalója, könnyen és gyorsan olvasható, múlandó, az érzelmekre hat, cselekményközpontú, egyszerű felépítésű és nyelvezetű, sablonos, pongyola, bárki élvezheti.

Ezzel a felosztással az a probléma, hogy aki mindkét kategóriát rendszeresen olvassa, az minden pontra rengeteg ellenpéldát tudna felhozni.
Általánosságban nem igaz az, hogy a szórakoztató irodalomban nincsenek elgondolkoztató, érzékeny művek, nem igaz, hogy mindegyik egyszerűen felépített és pongyolán megfogalmazott, valamint az is egyértelmű, hogy ezek is lehetnek elismertek és időtállóak, hisz még mindig rengetegen olvassák Rejtő Jenő vagy Agatha Christie műveit is.
És a szépirodalmi művek esetében sem igazak azok az előítéletek, hogy ezek mind érthetetlen és élvezhetetlen sznob szóhalmazok, amik azért léteznek, hogy az irodalomtanárok tudják mivel kínozni a diákokat.

A fenti szétválasztás egy mesterséges dolog, és valójában csak abban az esetben igaz, ha az irodalom két legszélső pólusát nézzük: a legkisebb irodalmi értékkel rendelkező ponyvákat és a legmagasabb irodalmi értékkel rendelkező remekműveket.
Persze van a szórakoztató irodalomnak egy olyan szegmense, amit ponyvák töltenek ki, és ezek valóban faék egyszerűségűek, igénytelenek, pongyolán megfogalmazottak, és a legjobb esetben is csak 1-2 órás agyzsibbasztó kikapcsolódást nyújtanak.
A szépirodalomban is vannak csúcsművek, amelyekről már most úgy tartják, hogy az utókor szemében is a korszak meghatározó alkotásai lesznek. De nem minden szépirodalomhoz sorolt mű ilyen, naivitás lenne azt hinni, hogy ebben a kategóriában nincsenek középszerű, felejthető művek, elvégre az elmúlt évszázadokban keletkezett hatalmas mennyiségű alkotásnak is csak a töredékét tartjuk ma számon. Azoknak a műveknek a nagy részére sem fognak emlékezni évtizedek múlva, amelyek most ott vannak a boltok szépirodalom szekciójában.
Nem minden szépirodalmi alkotás időtálló remekmű, ahogy a szórakoztató irodalom sem felejthető ponyvákkal van tele, sőt, egy átütő szórakoztató műnek ugyanolyan esélye van fennmaradni az irodalmi emlékezetben. Például ha a Harry Pottert, Az interjú a vámpírralt, A tűz és jég dalát nézzük, ezekre évtizedek múltával is emlékezni fognak, és akár a magasirodalom részeivé is válhatnak, mint Dickens írásai.

Olvasói előítéletek és torzított elvárások

Azok az előítéletek, amelyeket korábban felsoroltam, hogy a szépirodalom komoly, elgondolkodtató, mondanivalóval rendelkezik, igényesen megfogalmazott, a szórakoztató irodalom meg könnyed, agyatlan kikapcsolódás pongyola nyelvezettel, valójában mindkét kategória számára túl alacsonyra rakja a lécet. Pedig a léc a gyakorlatban sokkal magasabban van.
Van számos ismert szórakoztató regényekre szakosodott kiadó, aki nem nagyon fog kiadni egy művet gyenge nyelvi szinttel, buta, sablonos történettel, akkor se, ha egyébként eladható lenne. Számukra már márkarontás egy bizonyos minőség alá menni.
A legelismertebb szépirodalmi kiadók esetében pedig kevés az, ha a hozzájuk beküldött regény igényes, elgondolkoztató, jó stílusban megírt, és komoly témákat feszeget.
Ezért sok író nehezen tudja elhelyezni magát az irodalmi palettán, és ha magáévá teszi azokat az előítéleteket, amelyek a szórakoztató irodalommal kapcsolatban elhangzanak, akkor hiúsági kérdés is válhat abból, hogy ő a műveit miként kategorizálja.

Amikor valaki ilyesmiket mond, hogy „tulajdonképpen párkapcsolatokról szoktam írni, de az én regényeimben keményebb/komolyabb témák is vannak”, vagy „szeretem a romantikát/kalandot, de közben el is akarom gondolkodtatni az olvasót”, vagy „szeretem a szórakoztató regényeket, de én inkább az igényesebb stílus felé húzok”, az jelezheti, hogy az illető tulajdonképpen szórakoztató irodalmat ír, de az ehhez kapcsolódó előítéletek miatt nem meri ezt felvállalni, ezért érzi szükségét a magyarázkodásnak.
A szórakoztató irodalom is ugyanúgy ábrázol komolyabb témákat, ugyanúgy lehet elgondolkodtató, ugyanúgy dolgozhat igényes nyelvezettel. Nem ez a szép- és szórakoztató irodalom közti különbség, és hiába igaz az előbbi jellemzők mindegyike egy műre, attól az még nem lesz automatikusan szépirodalom.
Röviden kitérnék a leggyakoribb félreértésekre, amelyek a téma kapcsán elhangzanak.

– azok a művek tartoznak a szépirodalomba, amelyek elgondolkoztatnak:

Ha a regényünk elgondolkodtató, a karakterek sokat elmélkednek benne, attól még nem lesz szépirodalom. Ehhez csak meg kell nézni egy Coelho regényt. Paolo Coelho népszerű szerző, akinek a történeteit a rajongói mélynek és filozofikusnak tartják, viszont a magasirodalom lektűrként kezeli regényeit. Az átlag olvasó már azt is irodalmi értéknek tételezi, ha egy műben mély, az élet lényegét boncolgató kérdések vannak, a magasirodalom viszont a kérdésfeltevés és a válasz eredetiségét is fontosnak tartja.

„Hiába vannak ékszereink, hitelkártyáink, hiába vagyunk gazdagok, befolyásosak és okosak, ha szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy mindent csak azért csinálunk, hogy szerelmet, gyengédséget kapjunk, hogy találjunk valakit, aki mindenestül szeret.” Ez egy szép gondolat, de irodalmi értelemben közhely. Ha pedig valaki el akarja különíteni a szépirodalmat és a szórakoztató irodalmat egymástól, akkor azt is meg kell vizsgálnia, hogy az adott mű „pusztán” szép és hasznos gondolatokat tartalmaz, vagy akár gondolatiságában, akár kifejezésmódjában van-e valami új, eredeti. Valamint az is érdekes, hogy a kérdést milyen mélységben és hány perspektívából megvilágítva tárgyalja. A szépirodalom nem egyszerű és evidens életbölcsességeket és egyértelmű válaszokat kínál.
A kisebb irodalmi díjaknál gyakran látni, hogy nem a mű irodalmi értékét díjazzák, hanem a gondolatot, amit kifejez. Ezért nyerhet díjat egy olyan novella, ami szépen mesél ugyan az anyaságról vagy a hitről, de ötlet, stílus vagy a megformálás tekintetében semmi érdekes nincs benne, tulajdonképpen közhelyes.

– azok a művek tartoznak a szépirodalomba, amelyek komoly, fontos témákkal foglalkoznak:

Ez is egy fontos megkülönböztető jegynek tartják, hogy a magasirodalom kortárs problémákra reflektál, lényegi kérdéseket tesz fel a modern világgal, a társadalmi és politikai viszonyokkal, az egymással ellentétes világnézetekkel kapcsolatban. Emellett olyan univerzális témákkal foglalkozik, mint az élet értelme, a halál, a hit, a háború stb.
De gondoljuk csak végig, ezen témák közül melyik nem jelenik meg a szórakoztató irodalomban? Azt se feltétlenül igaz, hogy a szórakoztató irodalom ezeket csak felszínesen érintheti.
Mostanában kimondottan menő politológiai és szociológiai szempontból elemezni fantasy és sci-fi történeteket, mert sokszor annyira érdekesen és részletesen felépített világok szerepelnek bennük. Az irodalmárok régóta tudják, hogy a horror történeteken nagyon jól le lehet mérni a társadalom gondolkodásmódjának változását, ez a zsáner a kollektív tudattalan kincsestára. A romantikus regények meg nem csak kikapcsolódást nyújtanak, hanem gyakran útmutató és traumafeldolgozó szerepük is van, hisz olyan mindennapi problémákat is bemutatnak, amelyekkel az olvasók jó része is szembesülhet.
Ha van egy komoly témánk, mint például a gyász, azt fel lehet dolgozni intelligens módon egy fantasy, horror, romantikus regény keretében is, de pusztán az által, hogy ezt egy központi témának tesszük meg, a regényünk nem lesz a Mágikus gondolkodás éve, nem lesz szépirodalom.

– azok a művek tartoznak a szépirodalomba, amelyek szépen, igényes nyelvezettel vannak megírva:

A magasirodalom ismérvének tartják a szép stílust, a magas nyelvi szintet, viszont ez a meghatározás azért félrevezető, mert mást és mást érthetünk azon, hogy mi a szép.
Egy szép mondat valakinek azt jelenti, hogy szép gondolat van benne, például „a szeretet ad értelmet az életnek”. Valakinek egy szép dolgot jelent szépen ábrázolva, „az ablakon gyöngyként csillogtak a lassan pergő esőcseppek” vagy „ a pillangó libbenő táncot járt a rózsák körül, napfény cirógatta hószín szárnyait”.
Valakinek a költői képek önmagában irodalmi stílust jeleznek: „Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat.”
Mindezek azonban nem jelentenek magas nyelvi szintet és szépirodalmi stílust.

Ha egy írónak azt mondják, „te olyan gyönyörűen írsz”, „te olyan szépen fogalmazol”, az több dolgot is jelenthet: 1. az író képes erős érzelmeket beletenni a történetébe, 2. az olvasót megragadták a szereplők és a történet, 3. felemelőnek vagy kellemesnek találta a stílust.
Ha egy átlag olvasó az ember stílusát dicséri, az gyakran sokkal inkább szól a szöveg által keltett érzelemről, mint magáról a szöveg minőségéről.
Ezt jól látni akkor, ha megkérik az olvasókat, hogy listázzák ki az általuk legjobbnak tartott idézeteket. Sokszor kontextus nélkül nem is érteni, hogy egyrészt mit jelent az idézet, sem azt, mi olyan nagyszerű benne.
Ha nem olvastuk a történetet, nem értjük, hogy mi lenyűgöző az olyan átlagosnak tűnő sorokban, mint  „A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni.” Aki viszont kiemel egy ilyen idézetet, az azért emeli ki, mert ott a történetben volt egy érzelmi csúcspont, és nem azért, mert nyelvileg kiemelkedő.
A magas nyelvi szint gyakran éppen nem a "szép" stílust jelenti, hanem inkább az invenciót, az eredetiséget, játékosságot, a nyelvi leleményt. Ez viszont nem feltétlenül eredményez kellemes szöveget, sőt, azzal is ki lehet váltani esztétikai hatást, ha a szerző direkt klisés, giccses, nyelvtanilag hibás stílusban ír.


Azok a szabályok is változhatnak, amelyek alapján egy művet szépirodalomként kategorizálunk.
Jókait ma már szépírónak tartjuk, de ha ma valaki megírna az ő stílusában egy történelmi kalandregényt, azt már nem tartanánk szépirodalomnak. A Jane Eyre-t szépirodalomnak tartjuk, de ha valaki ma Charlotte Brontë stílusában írna egy 19. századba helyezett történetet, jó eséllyel azt sem tartanánk szépirodalomnak.
Ez nem azt jelenti, hogy Jókai vagy Charlotte Brontë fölött eljárt az idő, és a mai olvasók már nem tudják az ő műveiket értékelni, pusztán azt, hogy azt az újdonságértéket és eredetiséget, amit ők a saját korukban jelentettek, egy hasonló művel ma már nem lehet reprodukálni.

Némelyik mai író nem egészen érti, hogy a klasszikus irodalmi művekhez való visszanyúlás önmagában nem tesz egy művet szépirodalmivá. Sokan kimondottan azért írnak archaizáló stílusban, mert úgy hiszik, ezáltal esztétikailag értékesebb lesz a művük, pedig nem. (A történelmi regények az olvasók szemében is felértékelődnek más zsánerekkel szemben, de sokszor csak azért, mert a régies stílust a klasszikusok kiválóságával azonosítják.)
Ha valaki tökéletesen tudja hozni Jókai, Dickens, Austen, Tolsztoj, Victor Hugo stílusát, az egy ügyes stílusgyakorlat, de nem magasirodalom. Ahogy egy mai festő se fog a múzeumokba kerülni azzal, ha tökéletesen tud Rembrandt, Monet vagy Picasso modorában festeni.
Akkor ismernek el egy klasszikusokból merítő és azokat megidéző művet, ha az író képes azokat egy új, eredeti, modern – jobban mondva posztmodern – szemszögből feldolgozni, ami által a mű nem csak egyszerű imitáció lesz.
A következő kortárs regények például modern érzékenységgel nyúlnak a 19. századi irodalomhoz, ezért számítanak újnak és eredetinek: J. Rhys: Széles Sargasso-tenger, M. Faber: Bíbor szirom és fehér, A. S. Byatt: Mindenem, J. Fowles: A francia hadnagy szeretője (utóbbit ebben a cikkben is említem).

Kánon és minőség

A gyakorlatban, ha valaki a szépirodalom berkeiben akar sikeres lenni, annak nem azt kell figyelembe vennie, hogy általában a nagyközönség milyen jellemzőket tulajdonít a szépirodalomnak, amelyek nagy része, mint hogy „bonyolult és elgondolkodtat” úgyis túl ködös és szubjektív ahhoz, hogy bármi útmutatással szolgáljon. De arra sem támaszkodhat kizárólag, hogy a több évszázados irodalmi hagyományok értelmében mi a szépirodalom.
Ehelyett főleg azt kell figyelembe vennie, hogy a mai irodalmi kánon milyen jellemzőket állít előtérbe. Ezért az a szerző nehezebben érvényesül, aki nem ismeri fel, hogy a kortárs, posztmodern irodalmat mi alapján határolják be. Mert aki részt vesz a művek kanonizációs folyamatában, az irodalmárok és műkritikusok, elsősorban nem olyan megfoghatatlan kérdéseket tesznek fel, hogy vajon az adott mű elég bonyolult és elgondolkoztató-e, hanem hogy illeszkedik-e a már kanonizált kortárs szépirodalmi művek sorába.
Ha pedig az író tudni szeretné, hogy a mai irodalmi palettán hol helyezkedhet el, ahhoz célszerű ismernie az aktuálisan fontosnak tartott műveket, másrészt olyan fogalmakat, amelyek a kortárs irodalmat meghatározzák, mint az intertextualitás, metafikció, fragmentáltság és decentralizáció, pastiche, irónia, nyelvjáték, nem lineáris narratíva stb.

Az olyan szerzők művei, amelyek mélyebb témákkal is foglalkoznak, technikailag és stílus tekintetében kicsit jobbak, mint egy tipikus szórakoztató regény, az az átlag olvasó számára szépirodalomnak tűnhet, viszont az irodalmárok és a kritikusok lektűrnek tartják.
Hasonló módon, ha egy írót befolyásolják az előbb felsorolt előítéletek, és kevésbé tájékozott a kortárs irodalmat illetően, könnyen lehet, hogy az írását szépirodalomnak hiszi, miközben szakmai szempontból az egy igényesebb nyelvezettel megírt, a szokásosnál merengősebb lektűr.
Ezért túl kell lépni azon, hogy a lektűr, a szórakoztató irodalom, a zsánerirodalom, a populáris irodalom pejoratív fogalmak.
Ha valakinek azt mondják, „amit te írsz, az nem szépirodalom”, azt egyesek értékítéletnek vennék, úgy gondolnák, a másik biztos úgy érti, hogy nem elég jó, amit írnak, pedig nem így van. Ez a kijelentés körülbelül annyit takar, mintha azt mondanám valakinek, „amit írtál, az nem fantasy”, mert mondjuk írt egy démonos horrort. Lehet, hogy az a könyv horrornak szuper, csak a szerzője félrekategorizálta, mert nem ismerte fel, hogy a domináns jellemzői miatt kilóg a fantasy zsánerből.
Hasonlóképpen van olyan, hogy egy könyv okos, élvezetes, jól van megírva, de nem nevezhető szépirodalomnak, hiába azt célozta volna meg a szerzője.
Kezeld inkább kategóriaként a szórakoztató és a szépirodalmat, melyeknek saját jellemzői vannak, nem minőségjelzőként.

Eddig én is két külön halmazként emlegettem a szórakoztató és a szépirodalmat (jobbára a könyvpiac is külön kezeli őket), de valójában inkább egy spektrumról beszélhetünk.
A szépirodalom és a szórakoztató irodalom nem két egymástól élesen elkülönülő terület, amiket egy óceánszéles, áthatolhatatlan fal választ el egymástól. Persze, a kiadóknak meg a könyvesboltoknak el kell helyezniük a műveket valahol, nem írhatják oda a könyv mellé, hogy ez 30%-ban szórakoztató irodalom, 70%-ban szépirodalom.
De a szépirodalmon belül is vannak olyan művek, amelyek fokozottan megfelelnek annak meghatározás-halmaznak, amit a posztmodern irodalomra érvényesnek tartanak, ilyen például David Foster Wallace Végtelen tréfája, de sokan szépirodalomnak tartják a Könyvtolvajt is, ami az előbbinél azért könnyebben befogadható.
A gyakorlatban elég nagy az „átszivárgás” a két kategória között, a szórakoztató művek is vesznek át a szépirodalomtól technikákat, és a szépirodalom is kölcsönöz a zsánerektől, sőt szépírók is írnak olykor zsánerregényeket (javaslom is, hogy alkotóként ne csak a saját területed olvasd, tágítsd az eszköztárad).
Egy rosszul sikerült szépirodalmi mű kieshet a magaskultúrából, és egy kiváló zsánerregény pedig kanonizálódhat, és idővel a magaskultúra részévé válhat.

***

Nem mondom, hogy íróként nem kell figyelembe venni a szépirodalom-szórakoztató irodalom elkülönítést, mert ha valaki publikálni akar, a két kategória felé máshogy vezet az útja. Egy kimondottan populáris kiadóhoz ne vigyen szépirodalmi művet, de ismert szépirodalmi kiadóhoz se vigyen populáris művet, amúgy se lenne jó helyen ott.
Persze, a szerzőnek már megírás közben kéne tudnia, hogy mit szeretne megcélozni, mert a két olvasói rétegnek teljesen más az elvárásrendszere. Ha úgy áll neki, hogy „én csak írok egy jó regényt, és majd mások eldöntik, hova esik”, abból könnyen két szék között a pad alá szituáció lehet. Zsánerirodalmat se lehet zsánerismeret nélkül írni, és szépirodalmat se irodalmi tájékozottság nélkül.
Tehát fontos tisztában lenni a különbségekkel, de amikor a saját műveidről gondolkozol, akkor ne több száz éves előítéletek vezessenek, a kérdést ne értékes-értéktelen irodalom szembenállásaként képzeld el. Azt a területet válaszd, ahol jobban ki tudod élni a kreativitásodat.
Egy színvonalas, eredeti, igényesen megírt, tudatosan felépített ifjúsági, romantikus, sci-fi stb. regény minden korban értékesebb lesz, mint egy öncélú, erőltetetten művészieskedő, modoros, görcsösen újítani vagy sokkolni akaró, ügyetlen technikával megírt szépirodalmi mű. (Az persze vitathatatlan, hogy egy jól megírt szépirodalmi mű irodalmilag értékesebb, mint egy romantikus vagy más zsánerregény.)

Nincs értelme versenyeztetni egymással különböző kategóriákat. Lehet, hogy némileg más ismeretek és a más készségek kellenek egy szépirodalmi, mint egy szórakoztató mű megírásához, de attól még a jó populáris írók ugyanúgy rendelkeznek mesterségbeli tudással, mint a szépírók.
Megjegyzem, természetesen van olyan, hogy valaki zsánerregényeket és szépirodalmat is ír, mindkét területen kiismeri magát, de ez inkább a gyakorlott írókra jellemző.
Ha valaki úgy érzi, neki a szépirodalom az útja, akkor persze célozza meg azt. De ha valaki a szíve mélyén populáris író, és főként azért akar szépíróvá válni, mert annak jobb csengése van, mint ha felvállalná, hogy ő krimit, romantikát, fantasyt ír, az félreviheti a fejlődését és a karrierjét. Kérdezze meg magától, hogy mi szeretne inkább lenni: egy középszerű szépíró vagy egy kiemelkedő zsáneríró. Persze ez visszafelé is igaz, ha valaki érdeklődése és tehetsége alapján jobb szépíró, mint zsáneríró, nem biztos, hogy hosszútávon megéri neki szórakoztató regényeket publikálnia.


Lásd még: - http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur?fbclid=IwAR10zrPZD1ohqkKNXSNT6FJ9EZjzY4tSR_lZMDdLRwtHpRKGw5AYmpOzyj4
- http://epa.oszk.hu/00000/00002/00129/benyei.htm?fbclid=IwAR28rRIVTiIY5fLvF_CHLhL85FNhAYnTS3sNbjiosLBWolGwGc1SNtGFhPs

6 megjegyzés:

  1. A napokban találtam rá az írásaidra és sokat elolvastam belőle. Nagyon sokat segítettél és sok mindenre jöttem rá. Tegnap pedig épp azon gondolgodtam miben más a szépirodalom, más írásoktól. És most leírtad!!! Nagyon köszönöm. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen! Bár a cikk csak a felszínt kapargatja, azért a szórakoztató meg a szépirodalom között egyéb különbségek is vannak, de örülök, ha hasznosnak találtad. :)

      Törlés
  2. Drága Réka!

    Már többedjére olvasom végig a cikkeidet, úgyhogy külön öröm újakat is látni.
    Óriási köszönet a munkádért, amivel szebbé teszed a kezdő írók életét (és ezzel a világot is)!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom, hogy valóban szebbé teszem-e a világot, de ha így van, boldog vagyok. :)

      Törlés
  3. Érdekes az irásod.

    A számomra legfontosabb szempont a kanonizáció. Azt gondolom, hogy kizárólag a kánonba emelés aktusa által válik egy mű társadalmi értelemben szépirodalommá. A minden elképzelhető szempontrendszernek ellentmondó példák sokasága erősiti azt a nézetet, hogy a szépirodalomnak nincs egyetemes értékmérője. Még tovább menve, egy-egy műnek nincs olyan, önmagában vett értéke, ami alapján szépirodalomnak lehetne nevezni. Kizárólag a kánonba emelés körülményei, a társadalmi mozgások (esetleg a politikai háttér) határozza meg, hogy a felfedezése pillanatban a szakma minek minősiti a művet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hosszú távon valóban az marad fent szépirodalmi műként az irodalmi emlékezetben, ami ekként kanonizálódott. Azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a kanonizálódás is valamikor esetleges. Vannak olyan művek, amiket megjelenésük idején nem sokra tartottak, aztán évtizedekkel később kerültek csak be az irodalmi kánonba, és ma már klasszikusoknak tartjuk őket.

      Törlés