Hónapokkal ezelőtt írtam az írói tevékenység túlmisztifikálásáról, és hogy ez ahhoz vezethet, hogy nem ismerik el az alkotók szorgalmát és munkáját kellőképpen. Mostanában pedig feltűnt, hogy a misztifikálódás a szórakoztató irodalom egy másik szegmensével kapcsolatban is felütötte a fejét, ezek pedig a különböző célcsoportok, és hogy miképpen lehet nekik sikeresen írni.
Az egyes célcsoportok behatárolása valóban bonyolult feladat, még egy tapasztalt szerkesztőnek sincs bombabiztos receptje arra, mi fog tetszeni a férfi és női olvasóknak, a 10 éveseknek és a 20 éveseknek, mi az, ami megrengeti majd a fantasy vagy a thriller piacot.
De sokan nem is jutnak el eddig a problémakörig, hanem rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a különböző zsánerelvárásokkal és olvasói rétegekkel nemcsak, hogy nem kell egy szerzőnek foglalkoznia, hanem egyenesen a művének kerékbe törése és az írói kreativitás elnyomása az, ha valaki ezeket is figyelembe veszi.
Még mielőtt valaki félreértené a cikket, én sem hiszem, hogy az a jó, ha az írónak csőlátása van, szolgaian másolja a zsáner népszerű paneleit, és soha nem vállal kockázatot. Nem arról van szó, hogy a szerző ne játszhatna az olvasó elvárásaival, ne tágíthatná a zsáner határait, vagy inspirálódhat többféle forrásból. Ezek mind remek dolgok.
A gond azzal van, hogy amikor az író nem tudja elhelyezni magát az irodalmi palettán, nem gondolja át, hogy kiknek ír és mit, majd visszajelzik neki, hogy a kézirata adott helyeken elcsúszott a zsáner, a korcsoport, az írói ígéret vagy más tekintetében, akkor erre az a reakciója, hogy neki művészként ezekkel nem is kell foglalkoznia.
Persze mindenki írhat azt, ami neki tetszik, de egyes írók úgy hiszik, a szórakoztató irodalom esetében is önértékként kell kezelni a művészi önmegvalósítást. Hogy mindenki felülírhat bármilyen irodalmi szabályt vagy hagyományt, mert az író eredetisége abban nyilvánul meg, hogy nem foglalkozik az olvasókkal, és nem gyakorol kritikát az alkotótevékenysége fölött.
Az pedig kissé ironikus, ha valaki úgy szeretne becsatlakozni az irodalmi piacra, majd profitálni belőle, hogy úgy gondolja, mindennek felette áll.
Ez ismét egy olyan téma, ami úgy tűnik, csak az irodalom területén merül fel kérdésként, mert más művészeti ágakban ezzel kapcsolatban már nincsenek komolyabb viták. Például ha én vagyok Kis Péter ismert tasita festő (lásd Jackson Pollock), akkor nem jut eszembe, hogy miért ne festhetnék én a képem közepébe egy hiperrealista cinegét. Miért ne lehetne része a tasizmus művészeti irányzatának bármi, amit én kitaláltam?
Vagy ha én zenész vagyok, nem gondolom, hogy miért is kéne nekem figyelembe vennem a könnyűzenei számok alapvető szerkezetét, és ismernem azokat a fogalmakat, hogy refrén, verzé vagy bridge?
Egy rockzenész nem érzékeli az ő művészi szabadságának csorbításaként, hogy valamennyire tartja magát a rockszámok alapvető struktúrájához. Vagy egy festő nem érzi azt megkötésnek, ha ismeri meg alkalmazza a perspektíva szabályait.
Amikor a szerzők írói szabadságot szeretnének, amit ők ez alatt elképzelnek, az egy illúzió. Senkinek nincs teljes mértékű írói szabadsága. Amint az író kiválasztja, hogy milyen műfajban szeretne alkotni, máris beszűkülnek a lehetőségei. Ha ő regénynek kezd neki, onnantól ő már nem írhat sem verset, sem drámát, sem forgatókönyvet. Már adott számára egy keret, ami megszabja, hogy milyen irányba induljon.
Amikor kiválaszt magának egy témát meg egy zsánert, tovább szűkíti a lehetőségeit. Ha horrort ír, annak borzongatónak kell lennie, ha romantikus regényt, annak érzelmesnek kell lennie. Ezután pedig még tovább lehet szűkíteni, hogy pontosan melyik alzsánerben szeretné megírni a horror regényét, az paranormális lesz, gótikus, pszichológiai stb., és milyen korosztálynak szánja.
Ez ugyanaz, mint amikor a szobrász kiválasztja magának, hogy ő most kővel, fémmel vagy fenyőtömbbel szeretne dolgozni. Mindegyik más eszközöket igényel. A különbség csak annyi, hogy a fenyőtömbbel nem lehet vitatkozni azon, hogy korlátozza a művészi szabadságomat, mert nem engedi, hogy márvány sírkövet faragjanak belőle.
Ezért olyan furcsa, hogy amikor szóba kerülnek a zsánerek, a korcsoportok és a célközönség, az írók egy része a művészi szabadságuk korlátozásaként éli meg, ha azt várják tőlük, hogy a saját művüket el tudják helyezni ezek vonatkozásában.
Találkoztam olyan gyermekkönyvíróval, aki sértőnek érezte, ha megkérdezték, körülbelül hány éveseknek ír.
A zsánerekkel kapcsolatban is létezik hasonló hozzáállás: a szerző nem érzi fontosnak a zsánerbesorolást, vagy ha el is ismeri a különböző zsánerek létét, nem gondolja, hogy neki ezzel foglalkoznia kéne.
Pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben korlátozó lenne az alkotás szempontjából az, ha valaki elkötelezi magát egy zsánernek, mert alzsánerekből van legalább száz.
Az teljesen a szerzőre van bízva, hogy milyen történetet ír meg, hogy kinek írja azt a történetet és milyen zsánerben. Ahogy minden más művész is kiválaszthatja, hogy ő most kővel vagy fával dolgozik, rockzenét szerez, popot vagy jazzt.
De onnantól, hogy ő kiválasztotta, hogy mondjuk egy felnőtt urban fantasy regényt szeretne írni, akkor már igenis van az adott zsánernek egy olvasói rétege, vannak ahhoz kapcsolódó elvárások, amikhez valamennyire igazodni kell.
Ha ő azt mondja, hogy urban fantasyn dolgozik, de a vámpírok, vérfarkasok vagy egyéb kitalált lények helyett ő a szomszéd vízvezeték-szerelő házassági gondjairól ír, az – művészi szabadság ide vagy oda – nem lesz urban fantasy.
Ha a rockzenész csinál egy albumot, és arra polkát meg swinget rak, akkor ne csodálkozzon, hogy a hallgatók felháborodnak. Ő is hibáztathatja a közönséget, hogy miért nem ismerik el az ő alkotói előjogát arra, hogy swing zenét szerezzen.
Nyugodtan kísérletezhet swinggel is, csak ne egy állítólagos rock albumon. A középkorú vízvezeték-szerelő házassága is lehet érdekes téma, csak nem egy urban fantasyben.
Egy másik dolog, amit hasznos felismerni, hogy a szórakoztató irodalom elsősorban az olvasóról szól és az olvasóért van.
Amikor az olvasó bemegy egy könyvesboltba, akkor azért sétál oda a thriller részleghez, mert egy izgalmas történetet akar olvasni, azért megy a horror részlegre, mert borzongani akar, azért megy oda a fantasykhez, mert érdekes kitalált világokban akar kalandozni. Amikor pedig elkölti a kis megtakarított pénzét egy könyvre, akkor azt abban a reményben teszi, hogy az a mű képes lesz megadni azt az élményt, amit egy jó romantikus könyvtől, horrortól vagy fantasytől elvár.
A legtöbb olvasó nem akar meglepetéseket. A cuki rózsaszín borítós szerelmes regénytől nem veszi jó néven, ha végére a szereplőket lemészárolják. Hasonlóképpen nem örül, ha izgalmas horror történet helyett a szereplők végig csak az élet értelméről filozofálnak. Attól senki nem lesz egyedi és forradalmi, hogy félrevezeti az olvasót, ahogy a szakács sem lesz zseni attól, hogy rosé kacsamellnek próbálja eladni a resztelt májat.
Ha valakinek az írásban kizárólagosan csak a művészi önkifejezés a döntő, az valószínűleg jobban jár, ha nem szórakoztató regényeket és zsánerirodalmat ír. Ugyanis ezekben adott keretek vannak, valahol egy kicsit lazábbak ezek a keretek, valahol kicsit szigorúbbak, de attól még ott vannak, és nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.
De ezek a keretek jelen vannak minden populárisabb művészeti ágban, ott vannak, ha valaki könnyűzenét szerez, ott vannak, ha közönségfilmet rendez, ha sorozatot készít, ha egy darabot állít színpadra, ha elvállal egy grafikus munkát.
Az írás még így is sokkal nagyobb alkotói szabadságot biztosít, mint egy filmen való munka, ahol a stúdió naponta bombázza szerencsétlen rendezőt az ötleteivel, és utána még szét fókuszcsoportozzák a filmet.
Ehhez képest az írás egy autonómabb dolog, mert a szerzőnek nem kell másokkal együttműködnie, és mások annyira folynak bele az alkotói folyamatba, amennyire hagyja nekik. Megírhat úgy egy regényt, hogy közben soha nem beszél róla senkinek.
Az is egy illúzió, hogy a magas művészetben nincsenek korlátok, és aki szépirodalmat ír, az szabadon tehet bármit. Ha valaki szépirodalmi szerzőként sikeres szeretne lenni, annak sem mindegy, hogy milyen témát választ, hogy milyen írói eszköztárat használ.
A korláttalan individualizmus szinte semmilyen művészeti ágban nem megvalósítható teljes mértékben. Mindig lesznek az alkotásnak határai, és az egyéni kreativitás (főleg a szórakoztató irodalomban és az egyéb populáris ágazatokban) nem abban nyilvánul meg, hogy az alkotó felrúg minden szabályt, és azt csinál, amit akar, hanem hogy adott keretek között képes ezt a kreativitást kibontakoztatni. Ez pedig nehezebb, mintha szabadon csinálná, ami neki tetszik.
A filmek többsége kb. 90 perc hosszú, a legtöbbnek hasonló a felépítése, beilleszthetők ezek is adott zsánerekbe. Több ezer akciófilm létezik, több ezer krimi, több ezer romantikus-komédia, és mégis vannak ezeken belül olyan kiemelkedő alkotások, amelyek esetében az eredetiség és a kreativitás elvitathatatlan. Nem hiszem, hogy ezek kisebb esztétikai értékkel rendelkeznének, mint egy formabontó 8 órás művészfilm a falfesték száradásáról.
Néhányan azt mondják, hogy manapság a kezdő szerzőkön is nagy nyomás van, hogy megfeleljenek egy adott zsáner, korcsoport, olvasói réteg elvárásainak. Én meg erre azt mondom, úgy látszik, nincsen elég nyomás, mert akkor nem találkoznánk egyre-másra olyan esetekkel, hogy a reménybeli fantasy író nem tud felsorolni az elmúlt évekből 5 jelentős fantasy kötetet, nem tudja, mi a különbség a mágikus realizmus és az urban fantasy között, az amúgy felnőtt műveket író szerző mesén, ifjúsági és romantikus regényen kezd el dolgozni anélkül, hogy meglenne a kellő olvasottsága, mert ezek könnyűek, ezeket mindenki tud írni.
Ha ez a nyomás azt jelenti, hogy az a szerző, aki nemcsak szórakozásból ír, hanem publikálni is szeretne, beleássa magát a zsánerbe, és tudatosabban alkot, akkor a nyomás jó dolog.
A korábbi cikkemben írtam arról, hogy van olyan csoportok, akik károsnak tartják, ha a szerzők írástechnikával foglalkoznak, és képzik magukat. Elmondom most is, amit akkor elmondtam, hogy a tudatlanság és a dilettantizmus sosem erény. Attól senki nem lesz jobb író, hogy nem ismeri a zsánereket, sem korcsoportokat, megír úgy egy mesét, ifjúsági, kaland vagy akármilyen regényt, hogy mindezekről csak felületes tudása van. Előfordulhat, hogy így is kiadják a művét, de attól még ez nem egy követendő út.
Ezzel a témával kapcsolatban is ott tartunk még, hogy egyes csoportok szerint ciki a tudás és a profizmus. És sokkal kevesebb energiával jár kinyilatkoztatni a művészi autonómiát, és fityiszt mutatni a kiadóknak és az olvasóknak is, mint megtanulni az egyes olvasórétegek számára élvezhetően írni.
Ha például a színészi mesterséget vesszük, ott megbecsülik azt a színészt, aki színpadon is képes játszani, sorozatban, filmben is, és tudja, melyikhez milyen eszközöket használjon. A képzőművészeknél erény, ha többféle médiumban is tudnak alkotni, a rendezőknél erény, ha sokoldalúak, és többféle projektet is rájuk lehet bízni. De ha az írásról van szó, akkor az ember feladja a művészi szabadságát, és eladja a lelkét az ördögnek, ha értő és tudatos alkotó, aki képes különböző olvasórétegeknek írni.
Az írói szabadság és kreativitás persze mind fontos dolgok, és az írásnak valóban nincs értelme akkor, ha valaki kizárólag csak a külső elismerésért dolgozik, hogy megfeleljen mások igényeinek. Abból egyébként sem lesz hosszú távon író, aki nem élvezi az alkotást, és nem érzi magáénak a saját művét, mert így nem éri meg a belefektetett energiákat.
Az egy jó tanács, hogy írj olyasmit, amit te is szívesen olvasnál.
De azok a kezdő és amatőr írók, akik leginkább hangoztatják, hogy a célcsoportok kérdésével nem kell törődni, nem tapasztalták még meg, hogy rendszeresen publikáló szerzőként, aki mögött ott áll egy kiadó, ezeket a dolgokat nem lehet ilyen nagyvonalúan figyelmen kívül hagyni. Lehet valaki akármilyen népszerű szerző, ha feltűnően nem törődik az olvasóival, akkor egy idő után ők sem fognak törődni vele. Kevesen vannak, akik sutba dobnák az olvasói bázisukat, amit addig íróként felépítettek, hogy ők ezután öntörvényű művészek legyenek.
Hogy valaki ismeri a zsánerét, ismeri a korcsoportját, ismeri az olvasórétegét, azzal nem adja el a művészetét, hanem tekintettel van azokra is, akik jóvoltából publikálhat. Aki pedig eddig eljut, az általában ezt nem tehernek éli meg, hanem lehetőségnek.
Az egyes célcsoportok behatárolása valóban bonyolult feladat, még egy tapasztalt szerkesztőnek sincs bombabiztos receptje arra, mi fog tetszeni a férfi és női olvasóknak, a 10 éveseknek és a 20 éveseknek, mi az, ami megrengeti majd a fantasy vagy a thriller piacot.
De sokan nem is jutnak el eddig a problémakörig, hanem rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a különböző zsánerelvárásokkal és olvasói rétegekkel nemcsak, hogy nem kell egy szerzőnek foglalkoznia, hanem egyenesen a művének kerékbe törése és az írói kreativitás elnyomása az, ha valaki ezeket is figyelembe veszi.
Még mielőtt valaki félreértené a cikket, én sem hiszem, hogy az a jó, ha az írónak csőlátása van, szolgaian másolja a zsáner népszerű paneleit, és soha nem vállal kockázatot. Nem arról van szó, hogy a szerző ne játszhatna az olvasó elvárásaival, ne tágíthatná a zsáner határait, vagy inspirálódhat többféle forrásból. Ezek mind remek dolgok.
A gond azzal van, hogy amikor az író nem tudja elhelyezni magát az irodalmi palettán, nem gondolja át, hogy kiknek ír és mit, majd visszajelzik neki, hogy a kézirata adott helyeken elcsúszott a zsáner, a korcsoport, az írói ígéret vagy más tekintetében, akkor erre az a reakciója, hogy neki művészként ezekkel nem is kell foglalkoznia.
Persze mindenki írhat azt, ami neki tetszik, de egyes írók úgy hiszik, a szórakoztató irodalom esetében is önértékként kell kezelni a művészi önmegvalósítást. Hogy mindenki felülírhat bármilyen irodalmi szabályt vagy hagyományt, mert az író eredetisége abban nyilvánul meg, hogy nem foglalkozik az olvasókkal, és nem gyakorol kritikát az alkotótevékenysége fölött.
Az pedig kissé ironikus, ha valaki úgy szeretne becsatlakozni az irodalmi piacra, majd profitálni belőle, hogy úgy gondolja, mindennek felette áll.
Ez ismét egy olyan téma, ami úgy tűnik, csak az irodalom területén merül fel kérdésként, mert más művészeti ágakban ezzel kapcsolatban már nincsenek komolyabb viták. Például ha én vagyok Kis Péter ismert tasita festő (lásd Jackson Pollock), akkor nem jut eszembe, hogy miért ne festhetnék én a képem közepébe egy hiperrealista cinegét. Miért ne lehetne része a tasizmus művészeti irányzatának bármi, amit én kitaláltam?
Vagy ha én zenész vagyok, nem gondolom, hogy miért is kéne nekem figyelembe vennem a könnyűzenei számok alapvető szerkezetét, és ismernem azokat a fogalmakat, hogy refrén, verzé vagy bridge?
Egy rockzenész nem érzékeli az ő művészi szabadságának csorbításaként, hogy valamennyire tartja magát a rockszámok alapvető struktúrájához. Vagy egy festő nem érzi azt megkötésnek, ha ismeri meg alkalmazza a perspektíva szabályait.
Amikor a szerzők írói szabadságot szeretnének, amit ők ez alatt elképzelnek, az egy illúzió. Senkinek nincs teljes mértékű írói szabadsága. Amint az író kiválasztja, hogy milyen műfajban szeretne alkotni, máris beszűkülnek a lehetőségei. Ha ő regénynek kezd neki, onnantól ő már nem írhat sem verset, sem drámát, sem forgatókönyvet. Már adott számára egy keret, ami megszabja, hogy milyen irányba induljon.
Amikor kiválaszt magának egy témát meg egy zsánert, tovább szűkíti a lehetőségeit. Ha horrort ír, annak borzongatónak kell lennie, ha romantikus regényt, annak érzelmesnek kell lennie. Ezután pedig még tovább lehet szűkíteni, hogy pontosan melyik alzsánerben szeretné megírni a horror regényét, az paranormális lesz, gótikus, pszichológiai stb., és milyen korosztálynak szánja.
Ez ugyanaz, mint amikor a szobrász kiválasztja magának, hogy ő most kővel, fémmel vagy fenyőtömbbel szeretne dolgozni. Mindegyik más eszközöket igényel. A különbség csak annyi, hogy a fenyőtömbbel nem lehet vitatkozni azon, hogy korlátozza a művészi szabadságomat, mert nem engedi, hogy márvány sírkövet faragjanak belőle.
Ezért olyan furcsa, hogy amikor szóba kerülnek a zsánerek, a korcsoportok és a célközönség, az írók egy része a művészi szabadságuk korlátozásaként éli meg, ha azt várják tőlük, hogy a saját művüket el tudják helyezni ezek vonatkozásában.
Találkoztam olyan gyermekkönyvíróval, aki sértőnek érezte, ha megkérdezték, körülbelül hány éveseknek ír.
A zsánerekkel kapcsolatban is létezik hasonló hozzáállás: a szerző nem érzi fontosnak a zsánerbesorolást, vagy ha el is ismeri a különböző zsánerek létét, nem gondolja, hogy neki ezzel foglalkoznia kéne.
Pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben korlátozó lenne az alkotás szempontjából az, ha valaki elkötelezi magát egy zsánernek, mert alzsánerekből van legalább száz.
Az teljesen a szerzőre van bízva, hogy milyen történetet ír meg, hogy kinek írja azt a történetet és milyen zsánerben. Ahogy minden más művész is kiválaszthatja, hogy ő most kővel vagy fával dolgozik, rockzenét szerez, popot vagy jazzt.De onnantól, hogy ő kiválasztotta, hogy mondjuk egy felnőtt urban fantasy regényt szeretne írni, akkor már igenis van az adott zsánernek egy olvasói rétege, vannak ahhoz kapcsolódó elvárások, amikhez valamennyire igazodni kell.
Ha ő azt mondja, hogy urban fantasyn dolgozik, de a vámpírok, vérfarkasok vagy egyéb kitalált lények helyett ő a szomszéd vízvezeték-szerelő házassági gondjairól ír, az – művészi szabadság ide vagy oda – nem lesz urban fantasy.
Ha a rockzenész csinál egy albumot, és arra polkát meg swinget rak, akkor ne csodálkozzon, hogy a hallgatók felháborodnak. Ő is hibáztathatja a közönséget, hogy miért nem ismerik el az ő alkotói előjogát arra, hogy swing zenét szerezzen.
Nyugodtan kísérletezhet swinggel is, csak ne egy állítólagos rock albumon. A középkorú vízvezeték-szerelő házassága is lehet érdekes téma, csak nem egy urban fantasyben.
Egy másik dolog, amit hasznos felismerni, hogy a szórakoztató irodalom elsősorban az olvasóról szól és az olvasóért van.
Amikor az olvasó bemegy egy könyvesboltba, akkor azért sétál oda a thriller részleghez, mert egy izgalmas történetet akar olvasni, azért megy a horror részlegre, mert borzongani akar, azért megy oda a fantasykhez, mert érdekes kitalált világokban akar kalandozni. Amikor pedig elkölti a kis megtakarított pénzét egy könyvre, akkor azt abban a reményben teszi, hogy az a mű képes lesz megadni azt az élményt, amit egy jó romantikus könyvtől, horrortól vagy fantasytől elvár.
A legtöbb olvasó nem akar meglepetéseket. A cuki rózsaszín borítós szerelmes regénytől nem veszi jó néven, ha végére a szereplőket lemészárolják. Hasonlóképpen nem örül, ha izgalmas horror történet helyett a szereplők végig csak az élet értelméről filozofálnak. Attól senki nem lesz egyedi és forradalmi, hogy félrevezeti az olvasót, ahogy a szakács sem lesz zseni attól, hogy rosé kacsamellnek próbálja eladni a resztelt májat.
Ha valakinek az írásban kizárólagosan csak a művészi önkifejezés a döntő, az valószínűleg jobban jár, ha nem szórakoztató regényeket és zsánerirodalmat ír. Ugyanis ezekben adott keretek vannak, valahol egy kicsit lazábbak ezek a keretek, valahol kicsit szigorúbbak, de attól még ott vannak, és nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.
De ezek a keretek jelen vannak minden populárisabb művészeti ágban, ott vannak, ha valaki könnyűzenét szerez, ott vannak, ha közönségfilmet rendez, ha sorozatot készít, ha egy darabot állít színpadra, ha elvállal egy grafikus munkát.
Az írás még így is sokkal nagyobb alkotói szabadságot biztosít, mint egy filmen való munka, ahol a stúdió naponta bombázza szerencsétlen rendezőt az ötleteivel, és utána még szét fókuszcsoportozzák a filmet.
Ehhez képest az írás egy autonómabb dolog, mert a szerzőnek nem kell másokkal együttműködnie, és mások annyira folynak bele az alkotói folyamatba, amennyire hagyja nekik. Megírhat úgy egy regényt, hogy közben soha nem beszél róla senkinek.
Az is egy illúzió, hogy a magas művészetben nincsenek korlátok, és aki szépirodalmat ír, az szabadon tehet bármit. Ha valaki szépirodalmi szerzőként sikeres szeretne lenni, annak sem mindegy, hogy milyen témát választ, hogy milyen írói eszköztárat használ.
A korláttalan individualizmus szinte semmilyen művészeti ágban nem megvalósítható teljes mértékben. Mindig lesznek az alkotásnak határai, és az egyéni kreativitás (főleg a szórakoztató irodalomban és az egyéb populáris ágazatokban) nem abban nyilvánul meg, hogy az alkotó felrúg minden szabályt, és azt csinál, amit akar, hanem hogy adott keretek között képes ezt a kreativitást kibontakoztatni. Ez pedig nehezebb, mintha szabadon csinálná, ami neki tetszik.
A filmek többsége kb. 90 perc hosszú, a legtöbbnek hasonló a felépítése, beilleszthetők ezek is adott zsánerekbe. Több ezer akciófilm létezik, több ezer krimi, több ezer romantikus-komédia, és mégis vannak ezeken belül olyan kiemelkedő alkotások, amelyek esetében az eredetiség és a kreativitás elvitathatatlan. Nem hiszem, hogy ezek kisebb esztétikai értékkel rendelkeznének, mint egy formabontó 8 órás művészfilm a falfesték száradásáról.
Néhányan azt mondják, hogy manapság a kezdő szerzőkön is nagy nyomás van, hogy megfeleljenek egy adott zsáner, korcsoport, olvasói réteg elvárásainak. Én meg erre azt mondom, úgy látszik, nincsen elég nyomás, mert akkor nem találkoznánk egyre-másra olyan esetekkel, hogy a reménybeli fantasy író nem tud felsorolni az elmúlt évekből 5 jelentős fantasy kötetet, nem tudja, mi a különbség a mágikus realizmus és az urban fantasy között, az amúgy felnőtt műveket író szerző mesén, ifjúsági és romantikus regényen kezd el dolgozni anélkül, hogy meglenne a kellő olvasottsága, mert ezek könnyűek, ezeket mindenki tud írni.
Ha ez a nyomás azt jelenti, hogy az a szerző, aki nemcsak szórakozásból ír, hanem publikálni is szeretne, beleássa magát a zsánerbe, és tudatosabban alkot, akkor a nyomás jó dolog.
A korábbi cikkemben írtam arról, hogy van olyan csoportok, akik károsnak tartják, ha a szerzők írástechnikával foglalkoznak, és képzik magukat. Elmondom most is, amit akkor elmondtam, hogy a tudatlanság és a dilettantizmus sosem erény. Attól senki nem lesz jobb író, hogy nem ismeri a zsánereket, sem korcsoportokat, megír úgy egy mesét, ifjúsági, kaland vagy akármilyen regényt, hogy mindezekről csak felületes tudása van. Előfordulhat, hogy így is kiadják a művét, de attól még ez nem egy követendő út.
Ezzel a témával kapcsolatban is ott tartunk még, hogy egyes csoportok szerint ciki a tudás és a profizmus. És sokkal kevesebb energiával jár kinyilatkoztatni a művészi autonómiát, és fityiszt mutatni a kiadóknak és az olvasóknak is, mint megtanulni az egyes olvasórétegek számára élvezhetően írni.
Ha például a színészi mesterséget vesszük, ott megbecsülik azt a színészt, aki színpadon is képes játszani, sorozatban, filmben is, és tudja, melyikhez milyen eszközöket használjon. A képzőművészeknél erény, ha többféle médiumban is tudnak alkotni, a rendezőknél erény, ha sokoldalúak, és többféle projektet is rájuk lehet bízni. De ha az írásról van szó, akkor az ember feladja a művészi szabadságát, és eladja a lelkét az ördögnek, ha értő és tudatos alkotó, aki képes különböző olvasórétegeknek írni.
Az írói szabadság és kreativitás persze mind fontos dolgok, és az írásnak valóban nincs értelme akkor, ha valaki kizárólag csak a külső elismerésért dolgozik, hogy megfeleljen mások igényeinek. Abból egyébként sem lesz hosszú távon író, aki nem élvezi az alkotást, és nem érzi magáénak a saját művét, mert így nem éri meg a belefektetett energiákat.
Az egy jó tanács, hogy írj olyasmit, amit te is szívesen olvasnál.
De azok a kezdő és amatőr írók, akik leginkább hangoztatják, hogy a célcsoportok kérdésével nem kell törődni, nem tapasztalták még meg, hogy rendszeresen publikáló szerzőként, aki mögött ott áll egy kiadó, ezeket a dolgokat nem lehet ilyen nagyvonalúan figyelmen kívül hagyni. Lehet valaki akármilyen népszerű szerző, ha feltűnően nem törődik az olvasóival, akkor egy idő után ők sem fognak törődni vele. Kevesen vannak, akik sutba dobnák az olvasói bázisukat, amit addig íróként felépítettek, hogy ők ezután öntörvényű művészek legyenek.
Hogy valaki ismeri a zsánerét, ismeri a korcsoportját, ismeri az olvasórétegét, azzal nem adja el a művészetét, hanem tekintettel van azokra is, akik jóvoltából publikálhat. Aki pedig eddig eljut, az általában ezt nem tehernek éli meg, hanem lehetőségnek.
A cikk második részében adok pár tanácsot arra vonatkozólag, hogy találd meg a célcsoportodat.
Kapcsolódó cikkek: - Zsánertérkép és korcsoportok
- A főbb zsánerek és alzsánereik leírása
- Ifjúsági zsánerek
Kapcsolódó cikkek: - Zsánertérkép és korcsoportok
- A főbb zsánerek és alzsánereik leírása
- Ifjúsági zsánerek
Kedves Réka!
VálaszTörlésNagyon tetszik a blog, és a bejegyzésed 90%-ával teljesen egyetértek. Abszolút értem, miért zavar az a fölényesség, amivel valaki nem hajlandó elsajátítani az alapokat. Mégis, van olyan rész, amivel vitatkoznék, ez a műfajokkal kapcsolatos háttérismeret, vagy műfajok megújítása. Természetesen nagyon nehéz megújítani egy műfajt, ha azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák. Nagyon sok fölényeskedő amatőrt látok én is. Ettől függetlenül én is írok olyan műfajban, amiből nem sokat olvastam - egyszerűen azért, mert számomra is utólag derült ki, hogy ez már van, én csak beindítottam a fantáziámat. Hogy ilyenkor mi a következő feladat, az érdekes kérdés lehet. Érdekes kérdés a korcsoport is. Amennyiben valaki gyerekkönyvet ír, jogos, hogy nem teheti akárhogy. De mi van azokkal a gyerekkönyvekkel, amiket a felnőttek is lenyűgözve olvasnak (A végtelen történet, Momo, A kis herceg stb.)?
A Sorokba Szedve Blog szerkesztője vagyok, és ha megengeded, később esetleg írnék egy reakcióbejegyzést hivatkozva a te eredeti írásodra.
Üdv,
Judit
Kedves Judit!
TörlésAnnyi kis alzsáner van, hogy nem is csodálkozom, ha egy író nem ismeri mindet. Senki nem várja a szerzőtől, hogy írjon disszertációt a dieselpunk, steampunk és clockpunk különbségeiről. De ha nem tudja, mi a különbség a high fantasy és a mágikus realizmus között, az már probléma. Ha úgy ír sci-fit, hogy nem ismeri legalább a legfontosabb alzsánereket, nem tudja megkülönböztetni a disztópiát, az űroperát és az alternatív történelmet egymástól, az probléma.
A cikkben kimondottan a szórakoztató irodalomról beszélek, és ennek megfelelően a gyermekirodalmon belül is a szórakoztató irányról. A szépirodalmi irányból jövő gyermekirodalom sokkal lazább ilyen szempontból, ott nincsenek ilyen egyértelműen elkülönítve a korcsoportok, sőt, a gyermekirodalom sincs annyira elkülönítve a felnőtt irodalomtól. Tehát az, hogy egy meseírónak milyen szigorúan kell betartani a korcsoportokat, attól függ, hogy melyik piacra ír.
Nyugodtan, kíváncsian várom a reakcióbejegyzést. :)
Kedves Réka!
VálaszTörlésAmiket itt leírtál, azok a piac oldaláról mind érthető, logikus érvek. Azonban teljesen kizárják a forradalmi újításokat, melyek nem ördögtől valók.
Kezdő íróknak nyilván nem javasolt forradalmian újítgatni, mégis a friss generációk azok, akik hatalmas meglepetésekkel tudnak szolgálni.
Azt gondolom, hogy kicsit túl van feszülve ez az egész dolog, mert az írás - ahogyan minden alkotói tevékenység - igenis művészet. Ha pedig csak a szabályokról beszélünk, a múzsánk szép lassan aszott vénasszonnyá válik, aki persze elvitathatlanul tapasztalt.
Nem értem, mi ez a nagy félelem és boszorkányüldözés az újítók ellen. Miért ne írhatna mindenki úgy, ahogyan akar? Miért ne próbálhatná meg? Mi a legrosszabb, ami történhet? Visszadobják a kéziratát. Na bumm. Mi a legjobb, ami történhet? Hogy zseniálisan működik, amit csinál, formabontó és újító lesz. (Hmmm, deja vu-m van, az irodalomtörténetben mennyi ilyen eset van...!) Viszont, ha ezek a kis zsenik meg sem próbálják, akkor soha nem derül ki, hogy megválthatták volna a világot.
Nem értem, miért a tyúkszemed ez a probléma. Neked kell hallgatnod az elutasított szerzők mindegyikének sirámait? Nem? Akkor miért zavar, ha valaki újítani szeretne?
Nem lenne baj ezzel a cikkel, ha nem beszélne olyan mérhetetlenül lekicsinylő stílusban a formabontásról, és nem degradálna mindent, ami kicsit is más.
Csak egy apró hozzáfűznivaló: Szerinted, egy horrorban filozofálgatnak az élet értelméről? Mi van, ha azt mondom, hogy a sorozatgyilkosom szeret kínzás közben filozofálgatni az áldozatnak? Érted már, miről szól a sokszínűség?
Kedves Arikan!
TörlésMásodik bekezdés: "Még mielőtt valaki félreértené a cikket, én sem hiszem, hogy az a jó, ha az írónak csőlátása van, szolgaian másolja a zsáner népszerű paneleit, és soha nem vállal kockázatot. Nem arról van szó, hogy a szerző ne játszhatna az olvasó elvárásaival, ne tágíthatná a zsáner határait, vagy inspirálódhat többféle forrásból. Ezek mind remek dolgok."
Éppen azért nyitottam ezzel a cikket, hogy ne higgye senki azt, hogy az újítás rossz dolog. :) De úgy látszik, hiába próbálom megvédeni az eredetiséget, valakinek így is annyi jön csak le a cikkből, hogy megint itt van valaki, akinek csak a sablonsztorik kellenek. Szerintem fusd át megint a szöveget.
"Attól senki nem lesz jobb író, hogy nem ismeri a zsánereket, sem korcsoportokat, megír úgy egy mesét, ifjúsági, kaland vagy akármilyen regényt, hogy mindezekről csak felületes tudása van. Előfordulhat, hogy így is kiadják a művét, de attól még ez nem egy követendő út." Nem azt mondtam, hogy az ösztönös tehetség mindenképpen csak kiadhatatlant tud produkálni, lehet, hogy minimális zsánertudással is megír egy jó regényt. Az ugyanúgy lehet egy jó irodalmi teljesítmény, és a dolog ezen részével semmi gondom nincsen. Inkább azt a nézetet látom ártalmasnak, hogy ha meg valaki nem tisztán ösztönből ír, aki utánaolvas zsánereknek, és elgondolkozik azon, hogy vajon ő kiknek ír és hogyan tudná őket megszólítani, ő már rögtön bértollnok, és eladta magát a sikerért.
Az újítást nagyon szeretjük, de valamihez képest lehet újítani. Hogy újíthatna meg az író bármit is, ha nem ismeri? Még életemben nem ettem bolognai spagettit, azt se tudom, mi van benne, de én rögtön újító vagyok, ha fahéjat szórok a tésztára, és azt nevezem ki bolognainak? Ezt a típusú formabontást valóban nem tartom sokra, de ha valaki tudja is, hogy mit csinál, akkor nagyon is támogatom az érdekes és meglepő ötleteket.
Amúgy meg ezt a blogot többnyire olyanok olvassák, akik publikálni szeretnének, valamint inkább a zsánerirodalommal foglalkozom. Aki más műfajban alkot, vagy nem kimondott cél számára a megjelenés, az nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja az egész cikket.
*Korrekció: Csak egy apró hozzáfűznivaló: Szerinted, egy horrorban nem filozofálgathatnak az élet értelméről? Mi van, ha azt mondom, hogy a sorozatgyilkosom szeret kínzás közben filozofálgatni az áldozatnak? Érted már, miről szól a sokszínűség?
VálaszTörlésIsmét pontatlanul értelmezted, amit írtam: "...ha izgalmas horror történet helyett a szereplők végig csak az élet értelméről filozofálnak."
TörlésNem állítottam olyat, hogy horrorban ne lehetne filozofálni, sőt, jellegétől fogva kifejezetten alkalmas is arra, hogy az író feltegyen benne egzisztenciális kérdéseket. Mindössze annyit írtam, hogy nem lehet benne végig csak filozofálni, közben pedig elhagyni belőle a jellegzetes horror elemeket. Mert azok nélkül az írás nem tartozik abba a zsánerbe. Ez ismét a bolognai-fahéjjal megszórt tészta esete.
Kedves Réka!
TörlésNem azt kifogásoltam, hogy itt csak bértollnokokat nevelnek. A cikked pszichológiai hatásával vannak itt nagy problémák.
Hátrébb léptél és elolvastad részrehajlás nélkül? Továbbmegyek, elolvastad úgy, mintha kezdő író lennél? Véleményem szerint, biztosan nem, mert akkor tudnád, hogy kisarkosított, szélsőséges képet festettél egy általad vizualizált írói csoportról, mely nagy eséllyel nem létezik, ugyanis általánosítás az egész.
De akkor én is idéznék a szövegezésből, mert kontextusból kiragadva minden hatásosabb, ugye:
“De sokan nem is jutnak el eddig a problémakörig, hanem rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a különböző zsánerelvárásokkal és olvasói rétegekkel nemcsak, hogy nem kell egy szerzőnek foglalkoznia, hanem egyenesen a művének kerékbe törése és az írói kreativitás elnyomása az, ha valaki ezeket is figyelembe veszi.” - Általánosítasz, sarkosítasz, szélsőségekről beszélsz. A kezdő írók zöme tanulni, fejlődni akar, és emellett megtartani a története, stílusa sajátságos elemeit.
“A gond azzal van, hogy amikor az író nem tudja elhelyezni magát az irodalmi palettán, nem gondolja át, hogy kiknek ír és mit, majd visszajelzik neki, hogy a kézirata adott helyeken elcsúszott a zsáner, a korcsoport, az írói ígéret vagy más tekintetében, akkor erre az a reakciója, hogy neki művészként ezekkel nem is kell foglalkoznia.” - És megint egy szélsőséges fikció. Művészként kikérem magamnak. Soha nem néztem le egyetlen szabályt sem, tovább megyek: az újítások a szabályok tisztelete mellett is elkövethetők; a kettő bizony nem zárja ki egymást, mi több: azokra támaszkodva is megteheti az ember. (*hint Neil Gaiman)
“mindenki felülírhat bármilyen irodalmi szabályt vagy hagyományt, mert az író eredetisége abban nyilvánul meg, hogy nem foglalkozik az olvasókkal, és nem gyakorol kritikát az alkotótevékenysége fölött.
Az pedig kissé ironikus, ha valaki úgy szeretne becsatlakozni az irodalmi piacra, majd profitálni belőle, hogy úgy gondolja, mindennek felette áll.” - Itt meg egyenesen démont mesélsz a hasukba. A szélsőséges üzeneted nagyon-nagyon káros. De, ha már ezt el is fogadjuk, és tényként kezeljük, miért nem írsz olyan írói eredetiségekről is, melyek formabontóak voltak, és nagyon jól működtek? Csak a fair play nevében.
Ha szeretnéd a bevállalósabb, kezdő írói közösséget - mivel az írásodból abszolút kitűnik, hogy nem, és a felemelésük helyett démonizálod őket -, és támogatnád azokat, pontosan tudnád, hogy ez nem ennyire fekete-fehér; hogy mennyire lelkesek és vágyják az értelmes kritikákat, hogy fejlődni tudjanak, és azok által bontakoztathassák ki egyedi hangjukat.
Amennyiben valaki nem tudja jól fogadni az előremutató kritikát, és ilyen mértékben elutasító, ahogyan te felvázolod, annak jó eséllyel lelki gondjai vannak, de nyilván az a legjobb megoldás, ha démonizáljuk, jó keményen nekimegyünk a vasvillával. Mert az egyszerűbb, és a szélsőséges példa a hálás példa, mert az szolgálja legjobban a célokat, ugye.
(folyt.köv.)
“Ez ismét egy olyan téma, ami úgy tűnik, csak az irodalom területén merül fel kérdésként, mert más művészeti ágakban ezzel kapcsolatban már nincsenek komolyabb viták.”
TörlésCsúnya tévedés van itt. Maradjunk a festészetnél. Ha valaki rajzolni, vagy festeni tanul, nyilván ismernie kell az anatómiát és a perspektívát, mint szabályrendszereket. Majd jöttek éppen aktuális dogmák, melyek szerint a festők, szobrászok dolgoztak. Valahogy mégis megjelentek az impresszionista, posztimpresszionista, kubista vagy akár dadaista mozgalmak, melyek szembe mentek az addigi koncepciókkal. Persze, beszéljünk a jelenről, ahogy te is tetted: érdemes betérni a kortárs művészek kiállításaira, melyben nem egy alkalommal pont az emberi alakot egyfajta allegóriának használva deformizálják. Csak ismételni tudom magam: a művészek az elődeik által kikövezett út maximális tisztelete mellett újítanak, keresik a saját hangjukat, ami emberként egy teljesen természetes folyamat.
“Ezzel a témával kapcsolatban is ott tartunk még, hogy egyes csoportok szerint ciki a tudás és a profizmus. És sokkal kevesebb energiával jár kinyilatkoztatni a művészi autonómiát, és fityiszt mutatni a kiadóknak és az olvasóknak is, mint megtanulni az egyes olvasórétegek számára élvezhetően írni.” - Ezzel a jelenséggel hol találkoztál? Én olyan fejlődni vágyó amatőröket látok magam körül, akik kifejezetten kérik az előre mutató kritikát, mert szeretnék tudni, miben kell még fejlődniük. Akik pedig nem kérnek kritikát, azok egyértelműen kijelentik, hogy csak hobbiból írnak, nem tervezik hivatalos utakon megjelentetni démoni irományukat. Ha mégis volt egy-két ilyen eseted, ezt a sémát akkor sem húzhatod rá teljes csoportokra, pláne nem írhatsz kinyilatkoztatást egy netes cikkben, amit egyébként bárki elolvashat, ha megfelelő keresési kifejezéseket pötyög a gugliba. Így kérlek ne mondd azt, hogy csak ilyen, vagy olyan csoport olvas téged, mert erre nincs befolyásod; és pláne ne csak egy hozzászólásba nyomd oda egy random kommenthuszárnak, hogy aki nem veszi komolyan az írást, az hagyja figyelmen kívül a cikket.
Lehet, hogy nem azt akartad írni, hogy nálad egybemosódott az eltérő a nemtörődömmel, rengeteg ponton mégis ezt sikerült közölni. Ha félkövéreznénk az összes DE szócskádat, megtalálnánk ezeket a pontokat a cikkedben. Ha elkezdesz egy mondatot azzal, hogy “Nagyon jó a paradicsom, tök szép piros, meg minden”, majd azzal folytatod, hogy “de nagyon sok káros hatása van, így aki megeszi, az alábbi betegségekkel számoljon.”, az akkor sem fogja azt sugallni, hogy egyél paradicsomot, ha te később azzal mosakszol, hogy kiragadod a kezdő mondatrészedet, miszerint, te leírtad, milyen szép piros. Kigolyózod a mondatod első felét, és nincs többé súlya a szövegnek.
Igen, szövegértelmezés ez is.
Azt értsd meg, hogy a te cikked összképének hatására egy viszonylag kezdő író, aki már ismeri a zsánereket, de van egy remek ötlete, mely miatt szeretne is, merne is újítani - azaz sansszal elköveti valamelyik fent felsorolt szentségtörést -, azonnal azonosíthatja magát azzal a rémes, hamis képpel, amit te róla lefestettél; elveszíti minden önbizalmát, mert egy önző, az olvasókat semmibe vevő, magát az irodalom követelményei felett állónak gondoló szörnyet formálsz belőle.
Félreértés ne essék, a cikked valós állításaival nem megyek szembe - bár a piacot mi is formálhatjuk, de ez egy másik kérdéskör. Mindig lesz közönsége a kockákba szépen passzoló szerzőknek - ezt borítékolhatjuk, hiszen pontosan azt adják, amit az olvasók keresnek, remek és szórakoztató formában. (Ehhez is kell tapasztalat, kreativitás, virtuozitás és rutin.) Mellette megtalálja a közönségét a másik tábor is, mely nem adta fel az egyéni ötleteit, és adott esetben formabontót alkotott. Végső soron mind írók vagyunk; ugyanabba a tevékenységbe vagyunk szerelmesek! Ezek a szemléletek megférhetnek egymás mellett savazás nélkül is; kölcsönösen tiszteletben tartva a másikat.
Egy olyan cikket el tudnék fogadni, amely azzal kezdődne, hogy két csoportra osztja az írókat: akik ki akarnak adni, és akik nem. (Nem pedig szabálykövetőkre, és mindenre fittyet hányó amatőrökre, mert a szabályokat feszegetők közt akadnak tapasztalt írók is szép számban.) Sokkal jobban hangzik, bár ebben az esetben az utóbbi csoportot nem is érdemes a cikkbe venni, hiszen nem őket szólítja meg, innentől rájuk kitérni a te látásmódoddal indokolatlan, felesleges alázás.
TörlésTovábbá finomítanám azt a végletességet is, hogy a formabontás biztos kudarc. Helyette azt írnám, nem javasolt, de ha jól működik, meg kell próbálni kihozni belőle a legjobbat. Pont azért, mert az írás művészet, önkifejezés, mely túlontúl sokszínű és szabad értelmezésű ahhoz, hogy beszabályozzuk, megbélyegezzük. Ezt az oroszos érzetet egyszer és mindenkorra le kellene vetkőzni.
Kedves Arikan!
TörlésTeljesen egyetértek veled, én is úgy gondolom, hogy az írók többsége fejlődni szeretne, nem veszi semmibe az írástechnikai szabályokat, és a zsánerekkel is nagyrészt tisztában van.
"az újítások a szabályok tisztelete mellett is elkövethetők; a kettő bizony nem zárja ki egymást, mi több: azokra támaszkodva is megteheti az ember" - abszolút így van, én is végig erről beszéltem. Akkor mi is az a hibás kép, amit a kezdő írók felé közvetítek? Ahogy a kommenteket nézem, egyre inkább úgy tűnik, hogy tulajdonképpen mindenki egyetért a cikkben leírtakkal, csak elvi alapon szükségesnek érzik a tiltakozást.
Ez olyan, mintha én írtam volna egy posztot arról, hogy vannak olyan emberek, akik rossz helyen parkolnak. Te meg kommentben kikéred magadnak, hogy te nem parkolsz rossz helyen, és az autósok többsége sem parkol rossz helyen, és én mekkora károkat okozok az autóstársadalomnak azzal, hogy a rossz helyen való parkolást szóba hoztam.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy a legtöbb kezdő író pontosan érti, hogy mire gondoltam, és egyáltalán nem érzi a cikket semmiben sem sértőnek. Aki olvassa a blogomat egy ideje, annak nincs is nagyon újdonság ebben a posztban, nekik mindez már evidens. Ezzel pont az írótársaid intelligenciáját sérted meg, hogy azt feltételezed róluk, hogy képtelenek ezt a szöveget annak kontextusában értelmezni, hogy vannak eleve kevert alzsánerek. Erre azért nem tértem ki, mert ezt legtöbb író magától is tudja, nem kell a szájába rágni.
Így ennek a beszélgetésnek semmi értelme nincsen, hogy nem a cikkben felvetett kérdésekre reagálsz. Ennyi volt a cikk lényege: jobb, ha a szerző tisztában van a zsánere és korcsoportja jellemzőivel, és átgondolja a célközönségét. Ha ennek bármelyik pontjával nem értesz egyet, lehet ellenérveket hozni, szívesen meghallgatom. De olyan kommentekkel a továbbiakban nem foglalkozom, aminek köze nincsen az eredetileg felvetett témához. A beszélgetés komolyságát ássa alá, hogy ilyen evidenciák hangzanak el már sokadszorra, hogy létezik nem perspektivikus ábrázolás, hogy zenében is kevernek stílusokat, hogy újításokból lehetnek később új művészeti irányzatok. Ezek nem érvek, ez alapműveltség, aminek ismeretében értelmezik a blog olvasói a cikket. Attól még, hogy a zsánerelemek keveredhetnek, az még nem szünteti meg a zsánerek létjogosultságát vagy a zsánerismeret hasznát (sőt). Ezt te sem kérdőjelezted meg. Szóval akkor mi is a cikkel a probléma? :)
Érdekesen sarkított cikk volt ez. Az érvelést keretező gondolat, mi szerint "vannak, akik egyet értenek, és vannak, akik azt hiszik magukról, hogy az irodalmi élet felett állnak" olyasvalami, amit még nem igazán láttam ennyire egyértelműen kihangsúlyozva a bejegyzéseidben.
VálaszTörlésA párhuzamként idevont zeneipar is érdekes felvetés, de úgy érzem, nincs sok rálátásod a helyzetre. Persze, vannak olyan kiadók, akik a biztosra mennek, de ismerek zenei előadókat, akik ugyanúgy különböző stilisztikai elemeket vegyítenek, és nem kopik fel az álluk. A teljes avantgarde metal erre épül példának okáért. Ha zeneelméletileg és ritmustanilag jól fűzik egymáshoz a témákat, hangszeres állásokat, akkor az emberek imádni fogják a kemény témából áthajló polkát, jazzt, technot és társait. És pont ezen van a hangsúly! Össze kell fűzni úgy, hogy egyik következzen a másikból.
Nagyon szomorúnak érzem, hogy a szórakoztató irodalom itthon abban merül ki ezek szerint, hogy a kísérletezés ördögtől való dolognak számít, mert a magas eladásszámú könyvekben nem léteznek az egyes írói húzások, tematikák, keveredések. Személy szerint azt vallom, hogy az emberek mindig nyitottak az újra, a frissre, ha az megfelelően van tálalva. Csalódottan figyelem a szemlélettorzulást, ami végbement a blogon az elmúlt évek alatt, és az - Arikan szavaival élve - boszorkányüldözést, ami az újítások ellen megy. A történetmesélés művészetének nem arról kellene szólnia, hogy azt meséljük, amit szerintünk az olvasó hallani akar, hanem arról, hogy felkeltjük az érdeklődést és egy olyan történetet adunk át, olyan tálalásban, amit nem felejtenek el, ami különleges lesz számukra. De ezek szerint hinni a "one of a kind" alkotásokban azt jelenti, hogy öntelt amatőrök vagyunk. Szomorú üzenet ez. Nagyon szomorú.
Kedves Lexi!
TörlésÉn is sok progresszív együttest hallgatok, és pontosan tudom, hogy gond nélkül lehet elegyíteni a rockot a jazzel vagy a metált a komolyzenével. De ezek többnyire nem populáris zenei irányzatok, másrészt ezeket nem is kezelik úgy általában simán rockként, metálként vagy akármiként, hanem jellegüktől függően prog, alt, experimentális stb. rockként sorolják be. De attól még, hogy van olyan együttes, aki esetleg a swinget is vegyíti a rockkal, nem mondhatjuk azt, hogy ezt minden rockzenész megteheti sikeresen.
Az irodalmi zsánerekkel kapcsolatban is hasonló az igazság. Ha általánosságban nézzük a nagy zsánereket, akkor mindegyiknél megvannak azok a közös elemek, amelyek meghatározzák őket. De ha ezeken belül az alzsánereket nézzük, azok között találhatunk olyat, ami kicsit kilóg az általános meghatározásból. Például a weird alzsánerben keveredhet a fantasy, a horror, a sci-fi is. De általánosságban nem mondanám, hogy akkor bármilyen fantasyben működnek a sci-fi elemek.
Teljesen ugyanarról van szó, amit te is említettél a zene kapcsán. "Ha zeneelméletileg és ritmustanilag jól fűzik egymáshoz a témákat, hangszeres állásokat, akkor az emberek imádni fogják a kemény témából áthajló polkát, jazzt, technot és társait." De ehhez kell egy komoly alaptudás, előképzettség és jó hallás, különben ez egészből egy értékelhetetlen hangzavar lesz. Az írással kapcsolatban ugyanez a helyzet, ha a szerző tudja, hogy mit csinál, akkor nyugodtan vegyítheti akár a sci-fit, a fantasyt és a thrillert is, mert még valami érdekes és élvezhető is kisülhet belőle. Ez újítás. Ha valaki úgy lép ki a zsánerből, hogy fogalma nincs, mit csinál, mert nem ismeri a zsánerjellemzőket sem, abból jó eséllyel katyvasz lesz.
Az újítás ellen nem folyik boszorkányüldözés, csak azzal van gond, ha valaki azért nem akar vagy tud fejlődni, mert azt hiszi, a hibákat a művészi szabadság számlájára lehet írni. Lehet, hogy alkotóként ezt nem kellemes hallani, de a zsánerirodalom sosem szólt a művészi szándékról. Nem is zárja ki az írói önmegvalósítást, de mint a populáris kultúra része, a lényege az olvasói élmény.
Kedves Réka!
TörlésElőre leszögezném, hogy nem szeretném kiforgatni a szavaidat, de engedd meg, hogy kifejtsem azt, amit levettem a cikkből és a hozzászólásomra adott válaszodból:
Ezek szerint akkor a blog célközönsége azoknak szól, akik a mainstream populáris irodalomban szeretnének elhelyezkedni, és nagyon minimális alapismerettel rendelkeznek. Mert hát, lássuk be, a válaszod és a cikk tartalma valahol azt jelenti, hogy nem szavazol sok bizalmat a célközönségednek, azt gondolod, ők úgysem képesek olyan alapos munkát végezni, hogy ki tudjanak lépni az irodalom szigorúan tálalt, ám ésszel megszeghető szabályainak kerete közül. Ha nem így lenne, akkor hallanánk a másik oldalról, akkor meg lenne említve olyasvalami, hogy "lehet róla szó, de az sok munka". De nem, te onnan indulsz ki, hogy az olvasóid nem képesek erre a rugalmasságra, nincs hajlandóságuk egy ilyen irányú fejlődésre. Úgyhogy a cikkek sarkosítanak, álláspontot foglalnak az egyszerűbb, összeollózható módszer között, hogy - bocsánat - a hülye is megértse.
Elmondom, mi ezzel a problémám. Te is tudod, hogy a blogod az, ami kézről kézre jár az írók között, sokan erre hivatkoznak egy velős kritika megírásakor, mert egyrészt nem igazán tudunk más bőséges írástechnikai cikkállományról, mint ami itt van, másrészt sok érdekes témát ölel fel. És épp ezért veszélyesnek tartom azt a szemfényvesztő elfogultságot, amit a cikkek tükröznek. Ez nem minőségi tanács, ez az eladhatóságra hajt. Csak épp azt felejtetted el mindenki mással együtt, aki hasonlóan "zsánerirodalmi" szemmel néz az írásra, hogy az ízlések és az igények folyamatosan változnak. Lehet, valaki bejáratja a tuti szórakoztató irodalmi alkotás receptjét, kiadják, és pont belefut abba a szakaszba, mikor az ígény, amit kiszolgál, érdekveszetté válik. Még a legállandóbb, legstabilabb toposzok fénye is megkopik idővel. Lehet, nem a közeljövőben fog, de meg fognak, és akkor mi lesz azokkal a szerzőkkel, akik sokszor a kreativitás rovására hoznak meg "zsánerirodalmi" döntéseket? Milyen érzés lesz nekik szembesülni azzal, hogy esetleg hirtelen a tiltottnak vélt húzások lesznek az elfogadhatóak? Hogy hirtelen azok, akik az "irodalmi élet felett képzelik magukat", tudnak érvényesülni, mert olyan irányba fordult az emberek igénye, érdkelődési köre, amit az a renegát réteg képes alkalmazkodni ehhez a változáshoz?
Nézd, én értem, hogy van a zsánerirodalomnak egy ilyen oldala, ami ennyire struktúrált, és a miértjét is átlátom. Viszont úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett. A "one of a kind" történethez nem kell öncélú művészkedés, önmegvalósítás. Elég csak működőképesen áthágni a szabályokat. De hogyan tegye ezt meg bárki, aki görcsösen fejlődni akar, és nem mer, nehogy a "másik zónába" skatulyázva találja magát? Itt azt mondod, akkor lesz katyvasz, ha az író nincs tisztában a szabályokkal, az alapokkal, és ez korrekt, de a cikkeidben azt mondod, "choose one".
Miért nehéz valósat állítani? Ha a kommentekben ki tudod fejteni szürkezónásan azt, amit ezekről a kérdésekről gondolsz, akkor a cikkekből ezek az árnyalások miért maradnak ki? Itt leírod, hogy persze, a keveredéseknek is lehetnek közös pontjaik, amik segítik elegyíteni a stílust, ott fent a szövegben viszont mintha azt mondanád, ne is álmodjunk ilyen blaszfémiáról. Aztán minden válaszkommented végén kibukik, hogy egyetlen probléma van ezekkel az alternatívákkal: nem mainstream. Akkor inkább ezt kellene mondani, nem azt, hogy "aki másképp gondolja, az az irodalom fölé képzeli magát".
A fejlődésről pedig: szerintem sokkal célzottabban, jobban lehet fejlődni, ha az ember már kezdetektől fogva a stílusok elegyítésére koncentrál. Ha olyan íróvá fejlődik, amilyen lenni akar. Az "előbb zsánerírót játszom, aztán csinálok valami egyedit" nem hangzik működőképesnek. De lehet, csak én vagyok ennyire rebellis.
TörlésVisszatérve a zenei műfajokhoz, stílusokhoz: progresszív rock lett, mert annak nevezték el. De mikor ezt elkezdték az első progresszív zenészek, akkor kísérleti alkotás volt, műfaji besorolás nélkül. Sőt, megnézve, milyen felhozatalú zenészközegből emelkedett ki ez a stílus, azt is elmondhatjuk a progresszív, avantgarde, stb. altípus képviselőiről, hogy művészkedtek, önmegvalósítottak, sznoboskodtak. És amíg a saját nézőterüket teltházzal töltik meg, senkit sem fog érdekelni, hogy van-e olyan popkulturális, mint egy Metallica, egy hőskori Avenged Sevenfold vagy egy Disturbed. Fesztiválokon ugyanarra színpadra áll egy jobban befutott avantgarde/ progresszív/ stb., mint a fent említettek, és az emberek nem sétálnak el.
Kedves Lexi!
TörlésÉn mindig többet feltételezek a kezdő írókról és a célközönségemről is. Ezért számomra is meglepő és szomorú, hogy ilyen témákkal kell foglalkoznom, hogy a zsánerek és a korcsoportok nem ördögtől való dolgok, és aki szórakoztató szerző, annak legyen fogalma a célközönségéről. Ha nem látnék még mindig olyan véleményeket, hogy csak az a helyes írói magatartás, ha mindezekről fogalmunk sincsen, akkor nem írnék ilyen cikket, hidd el. Viszont ha szabadon keringenek ezek a vélemények megválaszolatlanul, az azt jelenti, hogy sok szépreményű írónak talán éppen azért nem indul be a karrierje, mert elhiszi ezt a (szórakoztató irodalmi szempontból) téves gondolatot.
Itthon is elindult a az írós szakma professzionalizálódása, egyre több írós tanfolyam van, egyre több forrásból lehet írástippeket ellesni, ennek megfelelően az írók is egyre tájékozottabbak, egyre magasabb a színvonal, egyre jobb kéziratok születnek. Évekkel ezelőtt mi volt az általános elképzelés? Hogy a magyar írók művei rosszabbak, mint a külföldiek, egy szerzőknek angol néven kellett publikálni, mert Kovács Bélától az olvasók nem voltak hajlandók könyvet venni. Ma már a magyar írókat is sokkal inkább megbecsülik, a kiadók is felismerték ezt, így egyre több a pályázat.
Emellett ott vannak a régi iskola hívei, akiknek nem tetszik ez a professzionalizálódás, meg hogy már másfajta elvárások vannak. Régen valóban romantikusabb szakma volt az írás, és sokkal szabadabb is. Akkoriban kevésbé elmélkedtek ilyesmiken, hogy célközönség, és értem, hogy valaki szívesebben dolgozna szabadabban. De ha valaki publikálni szeretne (persze nem mindenki akar), annak el kell fogadnia, hogy a mai irodalmi piacon ilyenek az elvárások. Ma már elvárja a kiadó, hogy az íróval lehessen szakmai szinten beszélgetni, és legyen némi marketingérzéke. És ebbe beletartoznak olyan dolgok is, hogy nagyjából tisztában van az olvasórétege elvárásaival (persze nem csak az ő kedvükre ír, de azért igyekszik nem csalódást okozni).
A blogon sokszor a tough love módszert gyakorlom, akkor is, ha sokkal népszerűbb bejegyzéseket is írhatnék a művészi ihletettség szépségéről, meg a fantázia varázslatáról. Ha valaki képes elolvasni a néha 8-10 oldalas bejegyzéseimet, az tényleg író akar lenni, nincsenek olyan illúzióim, hogy a lebilincselő stílusom miatt nézi a blogot. :) Viszont ha valaki ennyi energiát beleöl az írásba, akkor szerintem tartozom neki annyival, hogy nem maszatolok, nem építek neki légvárakat, hogy mindenki született zseni, aki ha befejez egy regényt, rögtön leborulnak előtte a kiadók.
Ha valaki profi író, annak semmi újdonság nincs abban, amit mondok, aki meg más műfajban alkot, annak nem is releváns. A kezdő írók többsége viszont nem zseni, viszont sokakban megvan a potenciál, hogy jó írók legyenek, de ehhez tanulni kell. Nekik a legjobb tanács, amit adhatok, hogy a pályájuk elején ne akarják feltalálni a spanyolviaszt, ne akarják megújítani a zsánert, főleg úgy, ha hiányoznak az alapismereteik.
Folyt.
TörlésNem kötelező mindenkinek populáris írónak lennie, nem kötelező betagozódni a zsánerirodalomba, akinek más céljai vannak, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja a cikket. De nem értem, hogy miért lenne az baj, hogy ha valaki publikált szórakoztató író akar lenni, annak adok ehhez pár praktikus tippet.
"működőképesen áthágni a szabályokat" - igen erről beszélek végig, de ez nem azt jelenti, hogy teszek a szabályokra, mert művész vagyok, hanem tisztában vagyok a szabályokkal, de ahol látom, hogy van jobb megoldás, azt választom.
"aki görcsösen fejlődni akar" - minden jó író görcsösen fejlődni akar. Ki ne akarna egyre jobb történeteket írni?
Az előbb is írtam, hogy semmi gond nincsen azzal, ha valaki nem akar mainstream lenni. De a nagy zsánerek többsége, a romantika, a krimi, a horror, fantasy mind lényegében mainstream. Ezen belül meg vannak kevésbé ismert alzsánerek, mint a weird, clockpunk, dark erotica, eco thriller stb., de aki ezekben ír, annak nem kell mondani, hogy mindez rájuk nem vonatkozik. De nem kérheted számon rajtam, hogy miért nem teszek az irodalom minden létező szegmensére általánosan érvényes kijelentéseket, amikor írtam is, hogy csak a szórakoztató irodalomról beszélek. Éppen ezért érzem úgy, hogy nem konkrétan a cikk kap kritikákat, hanem beindult egy ösztönös védekező mechanizmus, mint minden más alkalommal is, amikor valaki az írást szakmaként tárgyalja, és nem valami ösztönös művészi kiáradásként, aminél bűn a tudatosság.
És itt folytatom, mert egyben nem engedte elküldeni...
VálaszTörlésNyergeljünk át a filmek világába, azok talán kicsit közelebb állnak a regényekhez, és kezdjük mindjárt a horrorral, mert hát a cikkben az áll, hogy a horrornak csakis a borzongatás lehet a célja. Holott ilyet csak az ír, aki nincs tisztában a horrorral, mint gyűjtő fogalommal, hiszen ebbe beletartoznak a slasher és exploitation filmek is. A slasherekre jellemző, hogy B (vagy annál rosszabb kategóriás)... oké, mondjuk ki trash filmek egyáltalán nem igyekeznek félelmet kelteni, sokkal inkább egy groteszk, fekete humorral megtöltött jelleget kapnak, számos esetben más komolyabb horrorokra és thrillerekre vagy azok tipikus, visszatérő elemeire utalgatnak vicces formában. Ugye a Sikoly című kultikus alkotást nem kell bemutatnom? Az exploitation és más brutálisabb irányzatok pedig semmiképpen nem borzongatóak, sokkal inkább a nyer erőszak és brutalitás révén gyomorforgató, sokkoló hatást érnek el. Továbbá vannak horror-drámák is, amelyek egyáltalán nem félelemetesek, ellenben nagyrészt valóban karakterdrámát és filozofálgatást tartalmaznak, iylenre remek példa Az interjú a vámpírral, de nyugodtan említhetném még az Engedj be! című svéd remeket is.
De hogy ne legyek ennyire eloldalú, nem csak a horrorról fogok beszélni... ""Több ezer akciófilm létezik" - hangzik el a cikkben, és ez így is van, de közülük hány tisztán akció? A Mátrix például tele van kiválóan fényképezett és megvágott akciójelenetekkel, és ezt nem csak én mondom, szakmailag díjazták ilyen téren a filmet, ugyanakkor szerintem ha itt most kijelented a kommentszekcióban, hogy a Mátrix csak egy akciófilm, akkor... nos, finoman fogalmazva, lesz néhány olvasódnak ellenvetése. :) És teljesen jogosan! Hiszen a Mátrix bár kiváló akciófilmnek is, de tökéletes disztópia és posztapokaliptikus alkotás is egyben. És még mielőtt azzal jönnél, nem... a Mátrix nem művészfilm, közönségfilm a javából, még a kevésbé mainstream rokona a Dark City sem művészfilm igazán. :)
Ezer és ezer példát lehetne már hozni a műfajkeverésre, igazán nincs is már túl sok alkotás, aminek tiszta lenne a műfaja, ha megnézzük Imdb-n is számos esetben három-négy zsánermegjelölést kap egy film. És ezeket mind leadták moziban, és az emberek jegyet vettek rájuk, ahogy megvették a Hybrid Theoryt is több, mint 30 millión... és ez csak az üzleti siker része, ahogy említettem, az új irányzatok a legtöbb esetben a merész fúziókból alakulnak ki, csak ti valamiért nem veszitek ezt észre... ez szomorú. Asszem már kezdelek titeket egy kicsit sajnálni. Talán.
Ezért adok is egy tanácsot: a jövőben inkább ne példálozz olyasmikkel, amikhez nem értesz, sőt... a cikk témájához sem árt, ha van némi affinitásod. ;D
Cassandra voltam ismét, ezúttal az itt elnyomottként kezelt kevert műfajok védelmezője. :)
U.I.: Jah, és még valami, ami segíthet a későbbi cikkek során: halkan súgom csak meg, hogy a "zsáner" szónak létezik egy szinonímája, a "műfaj". Csak azért, hogy az ilyeneket ki tudd legközelebb gyomlálni: "A zsánerekkel kapcsolatban is létezik hasonló hozzáállás: a szerző nem érzi fontosnak a zsánerbesorolást, vagy ha el is ismeri a különböző zsánerek létét".
Szívesen. :)
Szerintem az előző kommentekre válaszoltál, nem a cikkre. De sebaj, engem nem zavar, ha a poszt alatt elbeszélgettek egymással valami teljesen másról, mint amit a cikk mondani akart. :)
VálaszTörlésHol írtam olyat, hogy a zsánerek nem keverednek, vagy a keveredés hiba? Eleve úgy jött létre egy csomó alzsáner, hogy például a fantasybe behoztak horror elemeket, romantikába krimit stb. Mivel van egy külön posztom az alzsánerekről, ezzel valószínűleg tisztában vagyok.
Ahogy azzal is, hogy hasonló keveredés jelen lehet más művészeti ágakban is. De ha már a metálnál tartunk, ahogy egy korábbi kommentben írtam, persze én is tudok egy csomó példát arra, amikor együttesek a komolyzenéből, jazzből, bluesból inspirálódnak. De ettől függetlenül vannak a metálnak olyan sajátosságai, amivel ha az adott szám nem rendelkezik, akkor nem hívható metálnak. Ez a különböző zenei stílusoknak az értelme, ha bármit nevezhetnénk akárminek, akkor nem lenne értelme a besorolásnak. Az irodalomban ez ugyanúgy működik. Attól még, hogy léteznek olyan fantasyk, amiben vannak romantikus, horror, sci-fi elemek, az még nem azt jelenti, hogy nem lehet meghatározni közös jellemzőket, ami alapján az irodalmárok eldöntik, hogy valami besorolható-e fantasynek. Lehet egy romantikus regényben nyomozás (lásd romantic suspense), de ha mellette a szerelmi szál nincs kidolgozva, akkor az nem hívható romantikus regénynek. Ha pedig valaki nem ismeri az egyes zsánerek alapvető tulajdonságait és a hozzájuk kapcsolódó olvasói elvárásokat, akkor valószínűleg nem fog tudni zsánereket sikeresen keverni.
A műfaj nem a zsáner szinonimája. Ez gyakori tévedés, pedig gimnáziumi irodalomórákon is van szó a különböző műnemekről, műfajokról. Ugyanúgy, ahogy az irodalomban olyan zsáner sincs, hogy dráma, mivel az egy műnem. A wikin is van erről leírás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Epika
Szia Réka!
VálaszTörlésSzomorúan látom, hogy megtaláltak a negatív kommentek. Nem értem, miért kell rosszindulatúan kötözködni, mikor te idődet, energiádat nem sajnálva, ingyen osztod meg az értékes tudásodat.
Mi, a többség - akik csak csendben olvasunk - áldjuk a nevedet minden cikk után. Hiánypótló a munkád, óriási szükségünk van rád. Ezer köszönet!
Szia!
TörlésNincs gond a negatív kommentekkel, lehet valakinek más véleménye. :) Tudtam azt is, hogy ez a téma megosztó. Csak azt sajnálom, hogy nem alakult ki konstruktívabb vita, mert az más íróknak is érdekes lehetett volna.
Kommunikációs elcsúszást érzek. Talán itt a szokásosnál könnyebb félreértelmezni, amit Réka írt, az én olvasatomban a cikk a "letojok mindent és mindenkit, mert művész vagyok" című arrogáns hozzáállást helyteleníti, és nem az alkotói szabadságot. Szerintem ezzel kapcsolatban egy (fő) kérdést kell feltennie az embernek saját magának: akarom-e, hogy amit csinálok, az másokat is érdekeljen? Mindenki azt ír, amit szeretne, természetesen, addig, amíg saját szórakoztatására csinálja. Senki mögé nem fog odalépni egy szerkesztő, hogy "figyi, ezt ne írd le, mert nem szabad". Csak onnantól kezdve, hogy az ember igényt tart a figyelemre, érdemes (hangsúlyozom: nem kell, nem kötelező, hanem érdemes) úgy tálalnia a témát, hogy a szándéka szerinti mondandó is megmaradjon, és mások által is befogadható legyen. Megvan az esély, hogy a kísérletezős írásokra is vevő lesz a közönség, főleg, ha jó érzékkel kísérletezett a szerző. De példálóznak itt sokan a "kezdő zsenikkel" - szerintem viszont a kezdő(?)/amatőr(?)/próbálkozó(?) írók nagy része nem titkos, fel nem ismert zseni (aki megválthatta volna a világot, csak telebeszélték a fejét azzal, hogy nem szabad zsánereket keverni). (Sőt, valószínűnek tartom, hogy a publikáló szerzők elsöprő többsége sem az.) Aki pedig az, azt nagy valószínűséggel nem fogja lebeszélni a zsenialitásáról egy-két félreértelmezett írástechnikai cikk. De ha az alkotói szabadságot úgy értelmezzük, hogy mindenféle dolgot összekeverek akárhogyan, mert nekem úgy tetszik, az oké, amíg magamnak írok, csak akkor milyen alapon várom el, hogy mások is lelkesedjenek érte? Ételes példánál maradva: összekeverhetem a mákos tésztát a savanyú uborkával és a somlói galuskával - jogomban áll -, de viszonylag kevesek ízlésével fog találkozni az alkotásom. Nincs kizárva, hogy a keverés jól sikerül, ez tény, de ehhez érzék (és részben tudatosság) kell. Még azt is megkockáztatom - és szerintem a cikk részben erről is szól -, hogy sokan nincsenek is tisztában vele, hogy kevernek, és egyáltalán miket, csak ösztönből írnak. Ha van egy alapvetően sci-fi témájú regényem, persze, miért is ne vegyíthetném fantasy és romantikus elemekkel. De ha ez csak abban merül ki, hogy az ötödik fejezetben a robotokkal harcoló főhőst megmenti egy random előkerülő tünde, a tizenkettedikben meg behozok egy ígéretesen kezdődő szerelmi szálat, amit aztán el is felejtek két fejezet múlva, akkor nem zsánereket kevertem, csak összezavartam az olvasót. Azt hiszem, ahhoz, hogy egy ilyen fúzió jól működjön, ahhoz az egésznek valamiféle egységet kell alkotnia (pl. a tündék legyenek hihetően a robotvilág részei, a szerelmi szálat meg dolgozzam ki rendesen). Vagy az embernek tényleg akkora szövegmágusnak kell lennie, hogy ez is beleférjen (de ahhoz, hogy az ember elismerten szövegmágus legyen, azért szintén le kell tenni ezt-azt az asztalra).
VálaszTörlésKedves Leona!
TörlésKöszönöm, örülök, hogy vannak, akik értették a cikket.
Nagyon gázok a hozzászólások.
VálaszTörlésHa hímzésnél nem tudnátok, mi a keresztszemes és hogy kell megcsinálni, vagy milyen minták és színek valók a kalocsaihoz, kiröhögnének egy versenyen. Újítani az tud, akinek kisujjában vannak az alapok.
Már értem, miért van ennyi szar amatőr író.
Lehet, hogy van freestyle hímzés is. :D
TörlésCassandra, a zsáner NEM a műfaj. Elvégezted már a középsulit? Figyelni kellett volna magyaron.
VálaszTörlésTehát már töröljük a rendszernek nem tetsző kérdéseket? :O Hűha, valakik itt nagyon félnek. :D
VálaszTörlésEttől függetlenül továbbra is várom Rékától a választ a Mátrix-szal kapcsolatos kérdésemre, miszerint mely egyetlen alműfajba lehet besorolni eme közönség filmet?
És rólad sem feledkeztem meg álruhás On Sai, kíváncsi vagyok mi vitt rá, hogy ilyet mondj a kezdő írók többségéről? :O
Kedves Cassandra, igen, az értelmetlen, személyeskedő, a témához tökéletesen oda nem tartozó kommenteket ezentúl törölni fogom. Ez egy írástechnikai oldal, nem foglalkozom filmek besorolásával. A negatív kommentekkel semmi baj nincsen, amíg értelmes gondolatokat tartalmaznak, amik egy idetévedő író számára hasznosak lehetnek.
TörlésCassandra, nem vagyok biztos benne, de mintha rám célozgatnál. Megtisztelsz, hogy összekeversz On Sai-jal, de nem, nem én vagyok az. Nem vagyok sem szerkesztő, sem más könyves szakmabeli, de a fenti feltételezésemet fenntartom, mármint, hogy az írók nagy része - minden bizonnyal - nem korszakalkotó zseni. Ez szerintem egyáltalán nem degradáló, mert ettől függetlenül persze lehetnek jó, sőt, nagyon jó írók (és biztos, hogy vannak óriási felfedezetlen tehetségek is, nem mondtam, hogy nincsenek). De túlzás lenne azt állítani, hogy az ország tele van olyan géniuszokkal, akik megváltoztatnák a világot, csak a rossz írástechnikai nevelés elrontja őket.
VálaszTörlésÉrtem, tehát már neki sem válaszolhatok normális hangnemben... ez igazán korrekt ...
VálaszTörlésDe akkor még egyszer: Leona, nem, egyáltalán nem rád gondoltam, amit írtam, az a "Névtelen" nevezetű felhasználó egy bizonyos mondatára("Már értem, miért van ennyi szar amatőr író.") vonatkozott.
A témához kapcsolódóan egyébként ajánlanám Az író útja cikkemet. Főleg a tanulási modellről, a tudatos és a tudattalan inkompetenciáról szóló részt. :)
VálaszTörléshttps://igyneveldaregenyedet.blogspot.com/2018/01/az-iro-utja.html
Kedves Réka!
VálaszTörlésAzt hiszem, én egyszer arról szeretnék majd egy bejegyzést olvasni tőled, hogy hogy lehet elérni azt a mentális állapotot, amiben ilyen higgadt profizmissal tudod kezelni a tömény rosszindulatot. Úgy látszik amatőr íróként még nem vagyok kellően felkészülve az ilyen szituációkra, mert szabályosan éreztem, ahogy minden egyes alpári stílusban megírt hozzászólással egyre magasabbra emelkedik a vérnyomásom. Szívesen eltanulnám tőled a helyes módszert :)
Amúgy csatlakozva egy elöttem szólóhoz én is hálás vagyok minden egyes bejegyzésért, amit megosztasz velünk, és amelyekből már eddig is reneteget tanulhattam. Kifejezetten várom e bejegyzés folytatását is, mert már régóta foglalkoztat, hogyan és milyen arányban keverhetem a nekem tetsző "hozzávalókat" úgy hogy az eredmény még fogyasztható legyen.
Ez a bejegyzés - mint írtad - valóban nem volt már újdonság :) évek óta követem az Aranymosást, a visszautasított kéziratok elég nagy hányadánál megjelenik hibaként a kézirat besorolhatatlansága.
Minden jót és kitartást a nehéz esetekhez!
J
Szia!
TörlésNem vagyok egyedi pozícióban, mindenkit, aki blogot vezet, vagy csak a FB-on posztol, megtalálhatnak a negatív kommentek. Egy írónak valóban sokkal nehezebb, ha az ő munkáját kritizálják, mert a regény nem egy pár oldalas poszt, hanem valami, amivel ő rengeteget dolgozott, és amihez érzelmileg kötődik. Nem csodálom, hogy ha valaki kritikákat lát, akkor elgondolkozik, hogy "kell ez nekem?"
Én azt tanácsolom, hogy emiatt ne hagyd abba az írást, és ne félj megmutatni az írásaidat másoknak. Csak azt nem kritizálják, aki nem csinál semmit. És ha egy negatív visszajelzésben van számodra egy hasznos mondat, akkor már profitálhatsz belőle.
Első lépésként érdemes bétáztatni. Akkor is megkaphatja az ember, hogy "szerintem borzalmas a szöveged", de akkor legalább négyszemközt kapja, nem nyilvánosan. Ha pedig esetleg megjelentetik egy regényét, akkor vastag bőrt kell növesztenie. A másik lehetőség, ha kap egy negatív visszajelzést, és tudja, hogy megviselné, akkor megkér egy barátot/barátot, hogy olvassa el, és finoman foglalja össze, mi volt az illető gondja.
Köszönöm, neked meg sok sikert az íráshoz! :)