5 karakterábrázolási tipp a Trónok harcából (és pár elrettentő példa)

, , 2 comments
Egy ideje már terveztem írni a Trónok harca karakterábrázolásáról, de a 8. évad után már szinte ironikusnak tűnt a sorozattal kapcsolatban pont a jó karakterábrázolást felhozni, amikor az utolsó évadokban hatalmas hibákat követtek el ilyen téren. De talán éppen azért fontos arra emlékezni, hogy a sorozat első pár évada milyen jó munkát végzett a karakterekkel, az összecsapott lezárás miatt nem értékelhetjük az egész sorozatot egy félresiklott kísérletként.
Viszont a kezdő íróknak olyan szempontból ajándék az utolsó két évad, hogy jól szemléltetik, mire figyeljenek történetírás közben. Bemutatják, hogyan lehet egy szépen felépített karaktert hiteltelenné tenni azzal, ha a szerző rángatja, és alárendeli egy előre megszabott cselekménynek.
De mielőtt a rossz döntésekre rátérnénk, nézzük, hogyan építette fel George R. R. Martin A tűz és jég dala szereplőit.


1. A karakter szemszöge mindenekfölött

Martin interjúkban kijelentette, hogy neki a különböző karakterek egyedi szemszöge az érdekes, és azt is, hogy számára a karakterek adják a történet lelkét.
Ez azért is lényeges, mert Martin könyvsorozata nem egy tipikus hősfantasy, amiben van egy főhős, annak pedig van egy küldetése, aminek a tétje lehet a világ megmentése is, de lényegében egyetlen szereplő kalandját olvassuk. Martin sok nézőpontkaraktert használ, akik olykor nagy távolságra vannak egymástól, egy egész más szegletét látják a világnak, a sorsuk csak ritkán keresztezi egymást.

De Martin a nézőpontkaraktereit nem csak mozgó kamerákként használja, amiket lerak a világ egy-egy pontján, hogy tudósítsanak arról, mi történik. Éppen azért ír korlátozott (más néven közeli) E/3-ban, mert kimondottan az adott szemszögek korlátozottsága és egyedisége érdekli. Martin azt mondja, hogy azért utálja a mindentudó narrációt, mert természetellenes, hisz senki sem mindentudó, soha nem látjuk át az események egészét.
Az epikus fantasy csúcsának sokan azokat a műveket tartják, melyekben a világ a legötletesebb és legkidolgozottabb, emiatt azonban a karakterek és a karakterábrázolás a háttérbe tolódhat. Az E/3 narrációnak és a több nézőpontkarakter használatának az az előnye, hogy így könnyebb világot építeni, több részletet lehet bemutatni. De egy karakternek nem lehet pusztán csak az a funkciója, hogy a világnak egy másik sarkát is bemutasd a segítségével. A világközpontú íróknak is érdemes azt tudatosítani, hogy az olyan nézőpontkarakternek többnyire nincs értelme, ami csak egy passzív kamera, célok és személyiség nélkül.

2. Találd meg, mi a legfontosabb a karakter számára, aztán foszd meg tőle

Martin kedveli a nagyszabású karaktergyilkosságokat, és most nem csak a szereplők szó szerinti halálára gondolok. Sok regényben szerepel egy olyan momentum, amikor a főhős elszenved egy komoly veszteséget, valami olyan történik vele, ami után már nem lesz ugyanaz, nem folytathatja úgy tovább az életét, mint eddig. Ami miatt Martinnál ezek a momentumok nagyon erősek, mert a veszteség nemcsak egy karakter számára lényeges dologra vonatkozik, hanem a legfontosabbra, ami addig meghatározta az életét és az identitását, amiért bármit megtett volna.
Még amikor egy szereplő konkrétan meg is hal, azt gyakran megelőzi egy szimbolikus halál, ami gyakran rosszabb, mint a tényleges vég. Ned Starknak, aki igyekezett mindig hű és becsületes lenni, a kivégzése előtt ki kell jelentenie, hogy megpróbálta eloroznia a trónt, ezzel mindenki előtt árulóvá válik. A Vörös Nászon Robb Starknak a szeme láttára ölik meg a feleségét és vele együtt a még meg nem született gyerekét, Catelynnek pedig a legidősebb fia halálát kell végignéznie. Ezekután a kivégzésük szinte már megváltás.

Amikor levágták a kezét, Jaime nemcsak egy végtagot vesztett el, hanem a kardforgató kezét, ami eddig meghatározta az identitását. Így felteszi magában a kérdést, hogy ha már nem képes harcolni, és nem képes elvégezni azokat a feladatokat, amiket eddig rábíztak, akkor miért él még egyáltalán.
Rajta kívül is vannak karakterek, akik ugyan élnek, de a halálnál is rosszabb dolgokat kellett kiállniuk. Sansa naiv és ártatlan kislányként kezdte a sorozatot, aki elhitte, hogy megtalálja a hercegét a fehér lovon, és boldog házasságban élhet. Ehhez képest a legtöbb férfi elárulta és kihasználta, és a házasság egy szép álom helyett rémálommá vált számára. Theont hasonló módon megkínozták, amíg szinte beleőrült, vissza akarta venni a Greyjoy nevet, de csak azt érte el, hogy minden névtől és méltóságtól megfosztották. Cerseinek a hatalom mellett az egyetlen, ami fontos volt, az a gyerekei, és a sorozatban már egy sem él közülük. Tyriont senki sem tartotta sokra, az egyetlen dolog, ami ott volt számára védőhálóként az, hogy Lannister volt (az apja meg is mondja neki, hogy ha nem lenne Lannister, nem élne). De amikor megöli az apját, száműzetésbe kell vonulnia, és megszűnik Lannisternek lenni.
Ezek a megrendítő veszteségek azért válnak igazán jelentőssé, mert új utakra kényszerítik a szereplőket.

3. Jobban kihasználhatsz egy olyan karaktert, aki képes a változásra

Az előbbi szimbolikus halálok nem öncélúak olyan szempontból, hogy mindegyik előremozdította az adott karakter fejlődését. Sőt, úgy tűnik, hogy Martin azt a szabályt követi, hogy az a szereplő, aki nem tud adaptálódni a változó helyzetekhez, aki mindig ragaszkodik a saját elképzeléseihez, az meghal, aki alkalmazkodik, az életben marad.
Ned Stark az övéi között helyt állt, de amikor átkerül a fővárosba, ahol másfajta szabályok szerint kéne játszania, agyafúrtabbá kéne válnia, erre nem képes, és ez vezet a halálához. Az egyértelműen negatív karakterek esetében is, mint Joffrey vagy Ramsey Bolton, hiába ad nekik hatalmat a lelkiismeretlenségük, ha valaki elvakultan gonosz, és folyton ellenségeket szerez magának, azt előbb-utóbb levágják.


Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-Memes
Általánosságban is sokszor érdekesebbek az olyan karakterek, akik formálódnak a történet során. Aki mindig egy adott morális kód alapján cselekszik, az egy idő után kiszámíthatóvá válik, az olvasó előre sejti, hogy adott szituációban mit fog tenni. Ez a helyzet Ramseyvel és Joffreyval is: tudjuk, hogy ők mindig kegyetlenek, és képtelenek az önzetlen vagy jóságos cselekedetekre, így karakterként stagnálnak. Legföljebb az okozhat meglepetést az olvasóknak, hogy milyen mélyre tudnak süllyedni, és milyen szörnyűségekre képesek, de ennek bemutatása nagyon könnyen elmegy az öncélú hatásvadászat irányába. Önmagukban ezek a karakterek nem túl érdekesek, azt a célt szolgálják, hogy a többi szereplőt cselekvésre kényszerítsék.

A másik oldalon ott vannak azok a szereplők, akik nagyon sokat változtak a részek során, és ehhez többnyire éppen egy szimbolikus halál kellett. Sansa naiv kislányból okos és önálló nő lett, és erre azért volt képes, mert alkalmazkodott, felmérte a helyzetét, és amikor kellett, megbújt az árnyékban és figyelt. Arya szintén kislányként indult, az apja halála pedig egy teljesen új célt adott neki, nem lett volna belőle ilyen kemény harcos, ha nem kötelezte volna el magát a bosszúnak. Jaime is annak hatására kezdett megváltozni és átértékelni pár dolgot, hogy levágták a kezét. Daenerysnek meg kellett tanulni önálló vezetőként helyt állni, amikor meghalt a férje.
Ezek a szereplők pedig pont azért érdekesek, mert nem statikusak, és mivel nem maradnak meg egy típusú karakternek, több döntési lehetőség is nyitva áll előttük, nem mindig sejtjük, hogy mit fognak cselekedni.

4. Izgalmasabb, ha a karakter eleve hátrányból indul

A Trónok harca fontosabb karakterei többnyire hátrányosabb helyzetben vannak, mint a többiek.
Mivel Martin egy patriarchális világot épített fel, minden női szereplő eleve plusz korlátokkal és előítéletekkel néz szembe. Viszont nála a nők általában nem elégednek meg a rájuk kiosztott szereppel, hanem mindig túl akarnak nyúlni a korlátaikon. Arya kardforgató harcos akar lenni, amikor mindenki azt várná tőle, hogy jól nevelt nemeshölgy legyen. Brienne lovag akar lenni, amikor soha nem ütnek lovaggá nőket. Cersei uralkodó akar lenni, amikor egész életében csak egy tenyészkancát láttak benne, aki a királynak örökösöket szül. Danyt mindenki lebecsülte, akivel csak találkozott, sok küzdelem árán lett belőle királynő.

A férfi szereplők is gyakran indulnak hátrányos helyzetből, Jon fattyú, Theon túsz, Tyrion törpe, Bran sérült stb. Tyrion az első kötetben azt mondja, „Én pedig igen gyengéd szívvel viseltetek a nyomorékok, fattyúk és összetört dolgok iránt.”, és Martin osztja ezt az érzést.
Ezek a szereplők érdekesebbek, mert nem hullanak a lábuk elé a dolgok, hanem folyton bizonyítaniuk kell, és ha a karakternek keményebben kell küzdenie, az több drámát és izgalmasabb történetet jelent. Martin általában hamar kiiktatja azokat a szereplőket, akik megfelelnek a hős sablonnak, például Nedet, Robbot, Renlyt stb. – ezzel mutatva azt is, hogy ebben a világban a klasszikus hősöknek ritkán terem babér.

Egy másik előnye a hátrányos helyzetben lévő karaktereknek, hogy az olvasók sokkal könnyebben tudnak velük empatizálni. Jaime az elsőszülött Lannister fiú, egészséges, erős, jóképű, ezért amikor arrogáns és visszaél a hatalmával, őt még jobban elítéljük, mint a kevésbé szerencsés szereplők rossz cselekedeteit. Ezért van az, hogy a legnépszerűbb szereplők nem azok, akik hibátlanok, hanem akik a legrosszabb szituációból küzdötték fel magukat. Jaime is onnantól kezdett szimpatikusabb karakterré válni, amikor levágták a kezét, és Martin neki is adott egy fogyatékosságot. Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy Jaime ezután osztja meg az indokait, hogy miért ölte meg a Targaryen királyt, a közönség valószínűleg kevésbé lett volna fogékony magyarázatára, amíg egy önhitt hercegecske volt.

Ez nem azt jelenti, hogy az olvasók automatikus a legszerencsétlenebb karakternek fognak szurkolni, pusztán szánalomra nem lehet érdekes karaktert építeni. A hátrányok mellett kell a szereplőknek előnyöket is adni, például Tyrion intelligens, Jon erős, Brannek mágikus képességei lesznek, Arya ügyes és ravasz, Dany erős akaratú stb. Ha Dany vagy Cersei úgy akarnának uralkodni, hogy egyszerű parasztlányok, nem lenne értelme nekik szurkolni, mert az álmuk elérhetetlen. Ha Brienne apró és gyenge lenne, nem reménykednénk vele együtt, hogy egyszer valódi lovag lehet, mert fizikai lehetetlenség lenne.
Akkor lesz egy történet izgalmas, ha az író kiegyensúlyozza a korlátokat az előnyökkel, és bár nehéz és göröngyös a karakterek útja, az alul lévőknek is lehetősége van felemelkedni, és a hatalmon lévők is lezuhanhatnak.

5. A komplex karakterek nemcsak a világgal állnak harcban, hanem önmagukkal is  

Martin kifejtette, hogy a Tolkien után következő fantasy írásokkal az volt a gondja, hogy nagyon egyszerűen fogták fel az emberi természetet, és jó és rossz konfliktusa kimerült abban, hogy egy csapat fehérbe öltözött hős harcol egy csapat feketébe öltözött, csúnya, gonosz figurával. Szerinte a jó és gonosz csatája elsősorban az egyes személyek szívében zajlik. Az az érdekes, hogy az egyes emberek hogyan döntenek, hogyan cselekednek krízis esetén, és mindenki képes jó és rossz tettekre is.
Martin nem igazán hisz abban, hogy az embereket egyértelműen fel lehet osztani jókra és gonoszokra, a hősöknek is vannak hibáik, és a gonoszoknak is lehetnek pozitív tulajdonságai.
Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-MemesA Trónok harcában ritka az egyértelműen jó vagy egyértelműen gonosz karakter, és ezzel az ambivalenciával rákényszeríti a közönséget arra, hogy a „jó” karaktereket is kritikusan nézze, és olykor a „rossz” karakterekkel is empatizáljon. De Martin szerint a legtöbb ember morálisan szürke, és ő is ezt próbálja megmutatni a történeteiben.

Az is egy legitim karakterív, ha a szereplő jóként indul, és rossz  lesz belőle, vagy rosszként indul, és jó lesz belőle. De ha eleve olyan karaktereink vannak, akiket nem lehet egyértelműen besorolni a negatív vagy pozitív oldalra, ingáznak a kettő között, akkor nem feltétlenül jó ötlet a végén beleerőltetni őket egy kategóriába. Így éppen a komplexitásukat vesztik el.
Persze ez attól is függ, ki milyen zsánert ír, egy grimdark fantasy más, mint egy klasszikus hősfantasy, aminél általában elvárás az, hogy legyen egy jó meg egy rossz oldal. De konkrétan a Trónok harca tévésorozatban a készítők azt nem mindig értették, hogy hiába kielégítő valami pillanatnyilag a közönségnek, attól még nem lehet karakteridegen. Nem lehet hősként kezelni Jont, Aryát, Tyriont, mert egyikük sem hős, ahhoz túl jelentősek a hibáik, és nem lehet főgonoszként kezelni például Danyt, akit ha megölünk, akkor megoldódik a konfliktus, mert nem ez a konfliktus lényege. Sokan elégedetlenek voltak Jaime karakterívével, mert a tévésorozatban visszafordították a fejlődését, de például az illett a történetbe, mert túl naiv elgondolás lett volna, hogy mindazok után, amit tett, ő teljesen jóvá tud válni.


Hiteltelen karakterábrázolás, avagy te is tudod, hogy elszúrtál valamit, ha a fordulat után el kell magyaráznod a közönségnek a szereplő döntéseit

Egy egész cikksorozatot lehetne szentelni annak, hogy a Trónok harca tévésorozat utolsó évadában mi minden ment félre. Két éve már a 7. évad kapcsán is írtam, hogy az írók kezdenek megfeledkezni arról, hogy milyen szabályokat fektettek le az első évadokban, hogy milyen jellegű történetet meséltek eddig. Ilyen tekintetben a 8. évadban a problémák csak súlyosbodtak, és bár a sorozat kivitelezése még mindig jó, sőt, a látvány, a vágás, a rendezés, a színészi munka sokszor kiemelkedő, az írás minősége egyértelműen esett. Mintha a Benioff-Weiss írópáros előtte 10 éves szünetre vonult volna, és kósza emlékeikből próbálta volna összerakni, hogy vajon miről is szólt eddig a Trónok harca.
Nem a részleteket felejtették el (bár néha azt is), hanem hogy mi volt eddig a történet lényege, mitől működött, mit szerettek benne a nézők.

A karakterek szempontjából a nézők rengeteg döntéssel elégedetlenek voltak, például sokaknak nem tetszett, ahogy az írók Danyt, Jont, Tyriont, Brant, Aryát, Jaime-t, Varyst… lényegében az összes fontosabb szereplőt kezelték. Gigantikus vállalkozás lenne egyenként bemutatni, kinél mit rontottak el, de ha az utolsó évadban már a színészek is elégedetlenek azzal, amilyen döntéseket a karaktereik hoznak, az jelez valamit.
A hibák egy része pusztán figyelmetlenségből vagy butaságból adódik, például a zseni Tyrion a nőkkel és gyerekekkel a kriptába vonul el, miközben egy olyan ellenség közelít, aki képes feltámasztani a holtakat, Dany pedig megfeledkezik egy olyan hajóflotta létéről, amiről nem sokkal korábban tartott haditanácsot.

Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-MemesMás hibák vagy a kapkodásból, vagy pedig abból erednek, hogy az írók görcsösen próbálták kielégíteni a vélt nézői igényeket, illetve elfelejtették, mi a különbség a hatásvadászat és a jól felépített, meglepő csavar között. De például ebben az évadban nem mertek bevállalni egyetlen igazán meglepő karaktergyilkosságot sem. Csak azt ölték meg, akit muszáj volt, így az Éjkirállyal vívott gigászi csata után is a reakció nem az volt, hogy „úristen, ő is meghalt?”, hanem „úristen, csak ő halt meg?”.
Dany halálát lehetett látni előre, de nem vállalták be pl. Jon, Tyrion, Arya halálát, ami ütött volna, éppen azért, mert nem vártuk. Itt is szembe mentek Martin felfogásával, aki olyan szellemben írta a könyveket, hogy a történelemben sem kap senki plot armort csak azért, mert népszerű, ő a jelentős karaktereket is megöli, ha úgy érzi, ez a logikus lépés.

Azért az elrontott karakterívek sorából kiemelnék egyvalakit, aki ugyan kevésbé jelentős, és kisebb szerepe van az eseményekben, de éppen ezért világosabban látni nála, hogy az írók mit rontottak el. A készítők pontosan tudták, hogy a rajongók egyik kedvenc shipje Jaime és Brienne, és mivel ez az utolsó évad, és a nézőket boldoggá kell tenni (haha!), ezért Jaime halála előtt még gyorsan összehozták őket. Mi is ezzel a gond?
Brienne mindig is egy olyan szereplő volt, aki a neme miatti korlátok és a társadalom által rákényszerített szerep ellen küzdött. Ő volt a hős lovag megtestesítője, aki a történetben leginkább tartotta magát a középkori lovagi erényekhez. Éppen az volt a zseniális a karakterben, hogy ezt a szerepet Martin egy nőre bízta (ahogy a zsarnok és a ravasz fejvadász hagyományosan férfi szerepeit is nőkre bízta). Sőt, Brienne távoli és udvarias epekedése a rangban felette álló, jóképű Lannister iránt szintén a lovagi szerelem ideáljához köthető.

Ennek megfelelően az valóban katartikus jelenet volt, amikor Brienne-t végre lovaggá ütötték, és volt annak értelme, hogy ezt éppen Jaime tette meg. De hogy mindezek után Jaime lefeküdjön vele? Nem… egyszerűen nem.
Ez egyrészt tökéletes félreértelmezése Brienne karakterének és a Jaime-vel való kapcsolatának, aminek a romantikus csúcspontja éppen a lovaggá ütés, nem a szex. Amennyire elismerte és felemelte Jaime Brienne-t azzal, hogy rangot adott neki, annyira megalázta utána azzal, hogy emlékeztette, mégis csak egy nő.
Mindezek után az a szereplő, aki eddig a méltóság szobra volt, aki rangot és tiszteletet vívott ki magának, akit eddig főleg fényes páncélban láttunk, ott áll az udvaron pongyolában, és könyörög egy férfinek, hogy ne hagyja el.
Ez legalább akkora karaktergyilkosság volt, mint Dany eszetlen mészárlása. És mindez miért? Mert a készítők szerint a nézők több Jaime-Brienne románcot akartak, és maguktól képtelenek voltak kitalálni mást, mert csak bejáratott hollywoodi panelekben tudtak gondolkozni (romantika=testi kapcsolat).
Brienne elcsábítását be lehetett volna állítani bukásként és hibaként is, ahelyett, hogy romantikusnak meg tragikusnak állították be, hogy Jaime lefekteti, majd elhagyja.

Térjünk rá akkor Daenerysre, akinél a legerősebb volt a nézői felháborodás, és joggal. A probléma nem az volt, hogy korábban sosem merült fel az, hogy Dany megőrülhet, hisz legalább százszor figyelmeztettek a veszélyre. A két évvel ezelőtti posztomban ezt jósoltam: „Danynél szintén elképzelhető, hogy megszerzi a Vastrónt, de jelen pillanatban ez megint csak egy „jó győzedelmeskedik a rossz fölött” befejezés lenne, ami idegen a sorozat lényegétől. Ezt csak úgy tudnák megoldani, ha Dany átmenne második „őrült Targaryen uralkodó”-ba, és akár még Jont is megölné, hogy ne veszélyeztesse a trónigényét. Kérdés, hogy ilyen szűkös időkeret mellett ezt a nagy váltást meg tudják-e csinálni jól és hihetően.”
A válasz pedig az, hogy nem tudták megcsinálni hihetően, de hogy ennyire rosszul fogják kezelni, arra senki nem számíthatott.

A történet többi része még rendben lett volna, de pont az a rész, amivel megmutatták és alátámasztották, hogy Dany megőrült, értelmetlen volt, és nem működött.
Eleve gond volt, hogy semmivel nem vezették fel konkrétan azt, hogy Dany szükségtelenül felégeti egész Királyvárat. Dolgok, amik nem teszik Danyt őrültté: 1. smink nélkül, leengedett hajjal bámulni ki az ablakon, 2. az áruló Varys megölése, 3. megfélemlítési taktika alkalmazása (amikor arról beszél Jonnal, ha mások nem támogatják önszántukból a trónigényét, akkor tegyék félelemből), 4. offenzív stratégia.
Mielőtt megtámadták Királyvárat több haditanács is volt arról, hogy milyen stratégiát alkalmazzanak, és a 4. és 5. részben is a fő kérdés az volt, hogy aktív ostromot folytassanak, amit először Dany javasol,  vagy passzív ostromot, vagyis ne támadják meg Királyvárat, hanem vegyék körbe, éheztessék ki, és várják meg, míg a védők megadják magukat. Még a csata előtti éjszakán is, amikor Dany elvileg már kezd megőrülni, nem arról folyik a beszélgetés, hogy lerombolják-e az egész várost, hanem Dany itt veti el teljesen Tyrion javaslatát, és azt mondja, hogy akkor is eltakarítja a trónról Cerseit, ha ez áldozatokba kerül. Érthető, hogy Tyrion a várost akarja védeni, de stratégiailag egy gyors és hatékony támadással tényleg sokkal többet érnek, mint a hosszú várakozással.
Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-Memes

Szóval mi is volt a gond Dany mészárlásával? Az, hogy soha egyetlen egy korábbi párbeszéd nem vezetett efelé. A morális dilemma Dany számára végig az volt, hogy egy ostrommal kockáztassa-e ártatlanok halálát. Erre épült Tyrion és Varys érvelése: ha nem támadod meg a várost, jó uralkodó vagy, ha megtámadod, zsarnok vagy.
Danynek mindig csak egy célja volt, Cersei elpusztítása, ő sosem akarta aktívan lerombolni a várost vagy megbüntetni az embereket.
Erre, amikor lényegében megnyerte a harcot, és a város is megadta magát, Cersei teljesen egyértelműen elbukott, ő fogja magát, és random elkezdi égetni, amit ér, kilométerekre Cerseitől, amikor csak annyi dolga lett volna, hogy lerombolja a Vörös Erődöt.

Egyértelmű, hogy a Vörös Erőd lerombolása is szükségtelen pusztítás lett volna, és úgy is meghalt volna egy csomó ártatlan ember (látjuk korábban, hogy a lakosság egy részét Cersei begyűjti az erődbe, pontosan elrettentés céljából). Az is tökéletesen mutatta volna, hogy Dany eldobta az elveit, és bármit megtesz, csak hogy övé legyen a trón. De annak lett volna értelme, az kapcsolódott volna az előző párbeszédekhez, eldöntötte volna Dany morális dilemmáját, lett volna jelentősége.
Annak, hogy Dany a harangok megszólalása után nem Cerseit támadta, hanem a lakosságot irtotta, semmi értelme nem volt, és nem következett semmiből, nem volt sem belebegtetve, sem felvezetve.
Erre azt lehet mondani, hogy megőrült, de Jorah, Rhaegal és Missande halála után közvetlenül is képes volt taktikai döntéseket hozni (amik lehet, hogy könyörtelenek voltak, de nem őrültek), de amikor megnyerte a csatát, és az ellenség letette a fegyvert, lényegében már övé a trón, pont akkor őrül meg?

Szerintem erre az a magyarázat, hogy az írók szerint a skorpiók meg az Arany Kompánia elpusztítása önmagában nem elég drámai, és valamiért a Vörös Erőd lerombolását sem találták elég drámainak, valami sokkoló és látványos kellett, és pusztán ezért fordították Danyt a lakosság ellen.
Megjegyzem, azért az látszik, hogy ekkor Dany már mentálisan instabil, elhiszem, hogy ha valami konkrétan provokálja, akkor képes lett volna lerombolni a várost (például ha akkor lőtték volna le Rheagalt). De semmi nem provokálta, semmilyen közvetlen előzménye nem volt a mészárlásnak. Mindössze annyi, hogy Dany gyűlölettel néz a Vörös Erődre. A Vörös Erődre, ahol Cersei van.

Királyvár felégetése nem azért volt borzalmasan írói döntés, mert Dany adott esetben nem lett volna képes erre, hanem mert az írók nem is vették a fáradságot, hogy legalább tessék-lássék összeeszkábáljanak ehhez egy hihető indokot.
Dany sosem volt szadista vagy őrült, nem élvezte az emberek leölését (mint például Joffrey vagy Ramsey), mindig úgy gondolta, hogy ez szükséges a nagyobb jó eléréséhez. Másrészt Dany identitásának mindig fontos része volt, hogy ő az egyszerű emberek védelmezője, valójában ezt táplálta a nárcizmusát. Még a halála előtt is az emberek felszabadításáról beszél, a nagyobb jóról, amit ki kell harcolniuk. Egy ilyen személyiség nem fogja ok nélkül lemészárolni a civileket, mert szembe megy az érvelésével.
Attól még, hogy a sorozat eddigi évadai esetleg előkészítettek egy hasonló fordulatot, amikor megmutatták, hogy Dany képes a kegyetlenségre, konkrétan az adott jelentben is érthetővé kellett volna tenni, hogy a karaktert mi vezeti, különben hiteltelen lesz a fordulat. És a nézők ezen háborodtak fel, nem a mészárláson.
Mellesleg pedig ezzel gyengítették a sorozat egyik fő üzenetét is, hogy a túlzott idealizmus egy uralkodónál ugyanolyan veszélyes lehet, mint a rosszindulatú kegyetlenség.

Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-MemesSzerintem a készítők is pontosan látták, hogy nagyon inog ez a jelenet, és a nézők nem fogják lenyelni, ezért magyaráztatták el a zárórészben Tyrionnal, hogy amikor Dany korábban a rabszolgatartókat, a dothraki vezetőket és a többi ellenségét elégette, az már az őrültség jele volt, csak nem vettük észre, mert ugye ők gonoszok voltak, elintéztük a dolgot azzal, hogy megérdemelték.
Egy komment tökéletesen összefoglalta, miért volt teljesen hamis Tyrion beszéde: Tyrion nem látta Sansában az őrültség jeleit, amikor Ramsayt széttépette a kutyáival, vagy amikor megszervezte Kisujj kivégzését, nem látta Jonban, amikor embereket ölt a csatában, vagy felakasztatott egy fiút, nem látta az őrültséget Aryában, amikor kiirtott egy egész családot, aztán a családfővel megetette a gyerekeit, nem látta az őrültséget magában, amikor megfojtotta a szeretőjét, majd megölte az apját is. De valamiért az, hogy Dany megölte a rabszolgatartókat és a dothraki vezetőket, akik fogságban tartották, egyértelműen az őrültségére utal, és megmagyarázza, hogy később miért égetett fel ok nélkül egy egész várost.

Írói ígéretek, avagy ne prédikáljon vizet az, aki eddig pancsolt a vérben

Mindez pedig mutatja, hogy mi az igazi probléma a záróévaddal és konkrétan a zárórésszel, mert nem csupán az a baj, hogy a készítők elsietett vagy rosszul előkészített fordulatokat hoztak be, hanem olyan szinten megváltoztatták a történet logikáját és morális térképét, hogy mintha az utolsó évadban egy teljesen más sorozatot néztünk volna.
A 6. részben azért volt Tyrion és Jon beszélgetése nagyon kínos, mert az írók látványosan kifelé beszéltek a nézőkhöz, próbálták kimagyarázni az értelmetlen döntésüket, valamint próbálták erőltetetten nyitva hagyni azt, hogy Jon a következő jelenetben mit fog tenni, olyannyira, hogy Jon szinte már félkegyelműnek tűnt („de hát megölték a barátját”).
De a legrosszabb az egészben, hogy amikor Tyrion azt mondja, „amikor rossz embereket égetett el, akkor éljeneztünk”, azzal az írók valójában a nézőket oktatták ki, hogy ők milyen ostobák voltak egészen az utolsó évadig, hogy egy gyilkosnak drukkoltak.

Erős kijelentésnek tűnik, hogy az írás minősége részről részre butult, de nem tudok mást mondani arra, ha az író védekezés közben lábon lövi saját magát.
Minden 12 évesnél idősebb néző tudja, hogy Dany sosem volt morálisan feddhetetlen karakter, nem kell nekik elmagyarázni, hogy az emberek felégetés rossz, akkor is, ha gonosztevők. A nézők nem azért drukkoltak sokáig Danynek, mert helyeselték minden tettét, hanem elfogadták, hogy ez egy miénktől különböző világ, ami más szabályok szerint működik. Martin épp azt akarta megmutatni, hogy ahol farkasok vannak, ott nem lehet pusztán nemességgel és szép szavakkal célt érni.
A közönség képes volt arra, hogy egy kitalált világban élő szereplők döntéseit ne a saját 21. századi világnézete szerint értékelje, hanem figyelembe vegye azokat a társadalmi és politikai viszonyokat is, amik közepette a karakterek cselekedni kényszerültek. Egyetlen történelmi korszakot sem lehet úgy megérteni, ha azt valaki csak a saját korának felfogása szerint akarja megítélni.
Az írók a világ logikájának megkérdőjelezésével nemcsak a sorozat lezárását rontották el, hanem kétségbe vonták azt az élményt, amit a sorozat a 8 évadon keresztül a nézőknek nyújtott.

Ha Dany végig romlott karakter volt, akit már akkor el kellett volna ítélnünk, amikor jó indokkal ölt meg embereket, akkor el kell ítélnünk az összes többi „pozitív” karaktert is, Jont, Tyriont, Aryát, Sansát, Theont stb., akik szinték mind gyilkoltak, amikor kegyelmet is gyakorolhattak volna.
De az ő cselekedeteiket elfogadjuk (ha nem is helyeseljük), mert képesek vagyunk a történet kontextusában értelmezni azt, amit tettek. A negatív oldalon is például azért vált Cersei egy érdekes és komplex karakterré, nem pedig egy karikatúragonosszá, mert kaptunk hozzá annyi hátteret, hogy megértsük, hogy a környezete, a családja, a házassága, a társadalmi elvárások miképpen formálták őt.
A sorozat készítői, akik 8 évadon keresztül elvárták a közönségtől, hogy nézzék végig ártatlanok kínzását, megerőszakolását és megölését, és közben fogadják el és értsék meg, hogy mindezekre miért van szükség a történetmesélés szempontjából, az utolsó évadra odáig jutottak, hogy „a gyilkosság rossz, értem?”.

Ha viszont ez a végső üzenet, ha az emberölés és a hatalomért folyó törtetés rossz, ha a hibás döntésekért az emberek büntetést érdemelnek, akkor végül az egyik „pozitív” szereplőnek sem szabadott volna oda jutni, ahová végül eljutott. Azt mondják, hogy a sorozat lezárása keserédes, pedig valójában irreálisan rózsaszín ahhoz képest, ahogy a történet eddig felépült.
Ha a készítők tartották volna magukat ez előzőleg lefektetett szabályhoz, hogy a rossz döntésnek következménye van, akkor Jon nem élne, Tyriont minimum száműzték volna, amúgy meg Dany halála után a dothraki csapatok mészárlásba kezdenek, de a Makulátlanok is jó eséllyel elfoglalták volna Királyvárat, vagyis Észak készülhetne egy új háborúra.

Season-8-Finale-Game-Of-Thrones-Got-Memes
A Trónok harca húzott egy Gyűrűk Ura véget, csakhogy A Gyűrűk Ura kiérdemelte a felemelő befejezést. Tolkien műve a külső gonoszról szólt, ami ugyan megkísértheti a jókat is, de a jó lélek ki tudja űzni magából. Ezért amikor a jók győztek, az egy valódi változás és valódi diadal, megilleti az ünneplés és a hobbitok megkönnyebbült sörözése a Megyében.
A Trónok harcában is voltak jobb meg rosszabb karakterek, de ahogy Martin is elmondta, nála nem egy külső gonosz van, amit le kell győzni, és minden rendben lesz (ezért nem az Éjkirály legyőzése a tetőpont). A gonosz minden szereplőben benne van, ezért a zsarnok megölése és egy másik király megválasztása nem biztosíték semmire. Naiv elképzelés, hogy Dany halála után nem következne újabb káosz, hogy egyetlen civilizált tanácskozással helyre lehet billenteni a világot, és Westeroson nem jelennek meg újra a farkasok, és ezt az íróknak fel kellett volna ismerniük.
Bran megválasztása egy érdekes fordulat lehetett volna, ha értelmesebb indokot találnak hozzá annál, hogy „tud egy csomó dolgot”. Talán a készítők nem látták az iróniát abban, hogy egy olyan szereplőre bízták az emberek irányítását, aki már nem ember. Vagy nem látták bele egy érdekesebb csavar lehetőségét abba, hogy Bran össze volt kötve az Éjkirállyal.

A lezárásnál a készítők azt hitték kielégítő befejezésnek, ha minden népszerű szereplő megkapja végül, amit akart. Arya el akart hajózni keletre – elhajózott, Jon menekült a vezetés felelőssége elől – most szabadon élhet, Sansa Észak úrnője akart lenni – az lett. De vajon ki gondolta azt biztató zárszónak, hogy Tyrion, Sam, Bronn, Davos és Brienne vezeti ezentúl a birodalmat? Persze, kedveltük a hobbitokat, Aragorn még meg is hajolt előttük A király visszatér végén, de azért nem nevezték ki őket Középfölde vezetőivé.
Rengetegen méltatták Martint azért, hogy felrúgta a tolkieni hagyományokat, hogy nem követte a fantasy bejáratott kliséit. Ehhez képest a sorozatban kaptunk egy olyan lezárást, ami felerészt klisés, felerészt görcsösen sokkolni akaró, többnyire pedig értelem nélküli. Szép csak buta. Persze voltak olyan rajongók is bőven, akik elégedettek voltak a befejezéssel, érthető is, hogy miért, csak ez a sorozat eddig nem ezt ígérte.

***

Volt, aki felvetette, hogy a történetvezetés azért változott meg drámaian, amikor elfogytak a könyvek, mert Martin bevallottan egy pantser vagy kertész, vagyis nem tervez meg mindent előre, hanem elveti a magot, és várja, hová fejlődik. Benioff és Weiss érthető módon sokkal tervezettebben és strukturáltabban dolgoznak, a hollywoodi forgatókönyvírók amúgy is inkább plotterek (építészek).
Martin még azt sem tudja pontosan, hogy a könyvsorozatnak mi lesz a vége, ő elindítja a karaktereit egy úton, és megnézi, hova jutnak, aminek hátránya, hogy a cselekmény a végtelenségig nyúlhat, és valamikor alig érzékelhető benne haladás. Az előnye viszont az, hogy van idő kibontani a karaktereket, és a cselekedeteik egymásra épülnek.
Aki plotter, és előre tervez, az sokszor tudja, hogy adott pontokon minek kell történnie, csak azzal lehet gondja, hogyan jutnak el odáig a szereplők. Weiss és Benioff az utolsó évadra csak 6 részt vállalt be, így valószínűleg elsőként pontosan megszabták, hogy az első részben ennek kell történnie, a második, harmadik stb. részben annak, az egész sorozat meg így fog lezárulni.
Maguk a plot pontok nem feltétlenül lettek volna rosszak, de sokszor nem lehetett eljuttatni a karaktert értelmes módon A-ból B-be x idő alatt. Az időkorlát miatt viszont nem volt idő alapozásra vagy magyarázatokra, robogni kellett előre. Ebből adódnak az erőltetett, logikátlan megoldások, és az értelmetlen karakter-döntések. A történet és a karakterfejlődés már nem organikusan haladt előre.

Írói szempontból az fontos lecke, hogy nem lehet a szereplőket rángatni. A Trónok harca írói ebben az évadban pedig bemutatták, hogy önmagában hiába sokkoló és érzelmileg megkapó egy jelenet, ha nincsen megfelelően kivitelezve és felvezetve.
Martin nem azért ölt meg szereplőket, mert sokkolni akart, hanem mert ez volt az elkerülhetetlen folyománya a karakterek döntéseinek. Ned Stark azért halt meg, mert keresztbe tett Cerseinek, a Vörös Nász azért történt, mert Robb felrúgott egy megállapodást. Martin is kifejtette, hogy annak nincs értelme, ha egy író őrült csavarokat dob be a történetbe, csak mert azokra úgysem számít senki.
Az egy régi szabály, hogy egy valóban okos csavar meglepő, de elkerülhetetlennek tűnik, vagyis amikor az olvasó visszatekint, és átgondolja a fordulatot, akkor rájön, hogy nem is történhetett volna másként – a megoldás az előzményekből és a karakterekből nőtt ki.
Ezért nem mondta senki Ned halála vagy a Vörös Nász után, hogy Martin vagy sorozat készítői rossz írók, mert ezeknek a fordulatoknak volt értelmük. Bran királlyá választásának mi volt az előzménye? Tyrion beszélgetett vele egyszer a csata előtt?
A Trónok harcát persze lehetetlen lett volna úgy lezárni, hogy mindenki elégedett legyen vele, de nem is ez volt a gond, hanem hogy a történet egységét felülírták olyan külső szempontok, mint hogy mire van idő, mi mutat jól a képernyőn. Utolsó részekből legalább annyi tanulság származik, hogy az író tisztelje a közönségét, és tisztelje a saját mitológiáját.


2 megjegyzés: