Fanfiction, metafikció és az eredetiség kérdése a Carry On-sorozatban

Az utóbbi években a fanfiction mint műfaj észrevehetően kezd kifelé araszolni az árnyékból, az irodalmi élet is többet foglalkozik vele. Ha azt tekintjük a fanfiction fő jellemzőjének, hogy egy létező művet valaki más továbbír vagy újragondol, akkor fanficek már nagyon régóta léteznek. Akár komoly irodalmi műveket is lehet annak tekinteni, mint például Jane Rhys-tól a Széles Sargasso-tengert, John Gardnertől a Grendelt, Michael Cunninghamtől Az órákat, Tom Stoppardtól a Rosencrantz és Guildenstern halottat, és valaki a Hamletet és az Elveszett paradicsomot is annak tartja.

De a dolognak van persze egy etikai és jogi oldala is, hogy más szellemi tulajdonának felhasználásával valaki nem kereshet pénzt, főleg, ha a művet védi a szerzői jog.
Ennek ellenére sok olyan regény kerül a könyvesboltokba, melynek a szerzője vagy csak inspirálódott más művekből, vagy tényleg fanfictiont írt hozzájuk, csak változtatott annyit a karaktereken és a történeten, hogy ne lehessen jogilag felelősségre vonni
Lehet ezt persze etikátlanul is csinálni, és simán lekoppintani másnak a művét, de a kortárs kritika amúgy díjazza az intertextualitást, így elég értelmetlen amellett érvelni, hogy az írók nem használhatnak fel más műveket, vagy nem idézhetik őket (amíg nem ellopják és lemásolják, hanem kreatívan használják, illetve újraalkotják őket).
Az  elmúlt években regényekben is megjelent a fandom jelenség, fanfiction írás, valamint létezik egy olyan regénysorozat is, ami elmossa a határt az eredeti és a fanfiction között. Egyrészt emiatt is akartam írni a Rainbow Rowellnek a Carry On-sorozatáról, másrészt azért is, mert írástechnikai szempontból is érdekes, hogy ez a kísérlet mennyire sikerült, és mennyire nem.

Fanfiction és metafikció

Rainbow Rowellnek 2013-ban jelent meg a Fangirl című regénye (magyarul 2015-ben adta ki a Scolar). Ez még egy realista ifjúsági regény volt, ami egy Cath nevű lányról szól, aki éppen akkor kezdi az egyetemet. Cath szabadidejében a Simon Snow-sorozathoz ír fanficeket, és arra törekszik, hogy még azelőtt befejezze a fanficje utolsó részét, hogy az eredeti író, Gemma T. Leslie kijön a zárókötettel.
A Rowell által kitalált Simon Snow-sorozat főszereplője egy varázslótanonc, aki varázslóiskolában tanul. Már ez alapján is a Harry Potter asszociálnánk, és Rowellnek az is a szándéka, hogy ezt a kitalált történetet azonosítsuk Rowling sorozatával.

A Gemma T. Leslie „canon” sorozatában Simonnak van egy ellensége, Baz, akivel időnként összecsapnak, és a Fangirlben Cath Simon/Baz ficeket ír, vagyis ezt a két szereplőt hozza romantikus kapcsolatba. Vagyis lényegében Harry/Draco fanficet ír.
A Fangirlben egyébként szerepelnek rövidebb részletek az eredeti Simon Snow-sorozatból, és Cath ficjéből is.
Miután megjelent a Fangirl, Rowell gondolt egyet, és megírta Simon Snow történetét egy ifjúsági fantasy regényben, ami nem azonos a (fiktív) Gemma T. Leslie canon sorozatával, se Cath fanficjével, hanem azok egyvelege és továbbfejlesztett változata. Egyrészt Rowell úgy építette fel, hogy önmagában is megálló fantasy történet legyen, másrészt megtartott annyit a fanficből, hogy Simon és Baz kapcsolatára koncentrált. Ez lett a Carry On (2015).

Ez az egész kreálmány annyira gyönyörűen meta és intertextuális, hogy egy kortárs irodalomkritikusnak igazi csemege lehet.
Abban ma már semmi érdekes nincsen, hogy valaki ír egy fanfictiont egy létező műhöz, és azt kiadják. E. L. Jamesen kívül más írók is megtették már ezt. De a Carry On nem egyszerűen egy Harry Potter fanfiction, amiben megváltoztatták a szereplők neveit. Egy olyan bonyolult referenciális rendszerben áll benne, amiben előhívja a Harry Pottert, a fiktív Simon Snow-sorozatot, és annak fanficjét is. Nehéz eldönteni, hogy a Carry On kötet akkor most Rowling sorozatának fanficje, Cath ficjének canon változata, a Rowell által kitalált canon történet általa (nem Cath által) megírt fanficje, vagy a fiktív fanfic fanficje.

Mivel az alapötlet ennyire nyíltan megidézte a Harry Pottert, a szerző úgy sem tudta volna elleplezni ezt a kapcsolatot, ha amúgy szándéka szerint ez egy önálló fantasy regény. Pont ez teszi a Carry Ont érdekessé, mert egyrészt nagyon is ráhagyatkozik a „forrásműre”, másrészt igyekszik saját utakat keresni, továbbgondolni az eredetit, és érdekesen használja fel a benne található toposzokat is. Valamint meg is haladja a Harry Pottert, amennyiben leküzdi a diverzitás problémákat, és foglalkozik más vitatott aspektusaival is (pl. Dumbledore kétes viselkedése Harryvel szemben).
Tehát a Carry On nem egy naiv olvasatát adja a canon műnek (a ficekre sokszor a naiv olvasat jellemző), hanem kritikusan viszonyul hozzá, dekonstruálja, és amúgy akármilyen ponton eltérhet tőle, szembemehet vele, míg egy fanfiction nem rúghatja fel az eredeti mű mágiarendszerét vagy karakterábrázolását.
A regény írástechnikai szempontból is egy érdekes szöveg. Az alapötlet remek, vannak benne remek ötletek, de a kidolgozása nem százszázalékos.

Fanfictionből canon művet

Aki ismeri Rainbow Rowell munkásságát, az tudja, hogy főként realista történeteket írt, az előző ifjúsági regényei is realista művek voltak, a fantasy számára új terep.
A Carry On ráadásul nem ott kezd, ahol a Harry Potter, nem azzal indít, hogy az addig hétköznapi főszereplő belecsöppen a mágikus világba, és elkezdi a mágusképzőt, hanem Simon már évek óta varázslónak tanul, és ez az utolsó éve az iskolában.
Úgy kell elképzelni, mintha Rowling A Halál ereklyéivel kezdte volna a sorozatot (egyébként ez is egy kapcsolat a Fangirllel, mert Cath is az utolsó kötet fanfiction változatát írja a regényben). Vagyis a főszereplő Simon és baráti köre évek óta ismerik egymást, számos közös kalandjuk volt, Simon és Baz évek óta szobatársak és ellenségek, a Mage-nek nevezett varázsló, aki az iskola igazgatója, már évek óta istápolja az árva Simont, és felkészíti a „Kiválasztott” szerepre.
Ezzel kezdődnek a problémák, mert ha nem fanfictiont írsz, akkor nem kezdhetsz egy sorozatot a végjátékkal, az utolsó kötettel.

Annak ellenére, hogy a Carry On számos ponton eltávolodik a Harry Pottertől, nehezen értelmezhető önmagában, a Harry Potter ismerete nélkül. (Ami amúgy nem feltétlenül baj, a posztmodern irodalomra amúgy is jellemző, hogy más művekre utal, azok ismeretére támaszkodik.)
Persze Rainbow Rowell visszautal olyan korábbi eseményekre, amelyek a saját világában történtek meg, de egy kötetben nyilván nem tudja elmesélni, mi történt a több éves varázslóiskola alatt.
Ennek a sorozatnak is megvan a maga Voldemortja, a fő ellenség, akit Humdrumnak hívnak, és Voldemorthoz hasonlóan ő is többször veszélybe sodorta korábban a szereplőket. De ugye ezek a jelentős események nincsenek kifejtve, így amit Rowell nem mond el, azt a Harry Potterből ismert történetekkel egészítjük ki. Itt Voldemort nem Ginnyt rabolta el, hanem mást, de a Harry Potter alapján ki tudjuk találni, mi történt. Itt nem baziliszkusszal kellett megküzdeniük a szereplőknek, hanem kimérával, de kb. sejthetjük a forgatókönyvet.

Ahol még erősen támaszkodik a történet a Harry Potterre, azok a karakterek és a kapcsolataik. Még ha el is magyarázza Rowell, azt, hogy mit jelenthetett az árva Simonnak, hogy a varázslóiskolában otthonra talált, és az igazgató a szárnyai alá vette, elsősorban a Harry Potterből tudjuk. Valamint azt is, hogy milyen  lehetett, hogy folyton ütköznie kellett egy olyan fiúval, aki vagyonos, arisztokrata családból származik, akik ellene vannak mindennek, amit az igazgató szeretne elérni.
Annyiban erősen fanfiction jellege van a könyvnek, hogy az érzelmi részek sokszor attól működnek, hogy behívják azt a karakterábrázolást, amit egy másik író a „canon” műben felépített.
Bár Rowellnek a romantikus részeknél nincs szüksége segítségre, a Simon/Baz románcnak egy plusz réteget és élvezeti értéket ad, ha az olvasó ismeri a Harry Pottert, és emlékszik, hogy Harry és Draco hányszor csaptak össze. Valamint a Drarry fanok szeretik kiemelni A Félvér Hercegből azt a részt, amikor Harry megszállottan figyelte Draco minden lépését, és ezt titkos vonzalomnak értelmezték. A Carry Onban Simon szintén megszállottan figyeli az ellenségét, de ebben Rowell el is ismeri a vonzalmat.

Nézzük meg, melyek a regény pozitívumai. A világépítés nyilván nem olyan mély és szerteágazó, mint a Harry Potterben, de van néhány érdekes eleme. Például a mágia itt a nyelvre épül, vagyis olyan szófordulatokkal vagy szólásokkal tudnak varázsolni, amelyek beépültek az emberek mindennapi nyelvhasználatába. Ezek lehetnek szólások, lehetnek mondókák, dalszövegek, filmes idézetek stb.
Ez egyrészt a Harry Potter kifigurázásának is tekinthető, hogy a latinra hajazó, komolynak tetsző varázslatok helyett a Ragyogj, ragyogj kiscsillag gyermekdalt vagy Star Warst idézgetik, de a viccen túl ez a mágiarendszerben egy lényeges elem, és például amikor a második kötetben a szereplők Amerikába mennek, ott az angol szólások nem is működnek, tehát a kulturális különbség problémát okoz a varázslásban.

Szintén eredeti elem, hogy Rowell a főszereplőt a lehető legrosszabb kiválasztottnak hívja, aki mivel nem igazán tudja kontrollálni az erejét, olyan, mint egy kibiztosított gránát, ami provokálásra felrobban.
Emellett a főellenségnek, a Humdrumnak a legkárosabb tette, hogy létrehoz olyan területeket, ahol nincs mágia, nem lehet varázsolni. A végén pedig kiderül, hogy Simon maga volt a Humdrum, illetve az ő kivetülése, és ő hozta létre (öntudatlanul) a mágia nélküli területeket.
A másik érdekes ötlet, hogy a szerző az igazgatót teszi meg végül a főgonosznak, aki minden problémáért felelős, és Simont is felhasználta, hogy hatalomra kerülhessen. Ő a főszereplő életében egy abszolút Dumbledore (pótszülő) figura volt, akiről kiderült, hogy önző érdekből cselekedett. A Harry Potterben hiába volt egyértelműen pozitív karakter Dumbledore, vele kapcsolatban többen kifogásolták, hogy manipulált és felhasznált egy kiskorút.  Ez egy jó pont Rowellnek, hogy nemcsak átvesz toposzokat a Harry Potterből, hanem továbbgondolja és a kiforgatja őket (és igazából ez is a lényeg, nem az, hogy mindig valami teljesen egyedivel álljunk elő, hanem ha kölcsönzünk is, gondoljuk tovább).

Technikai problémák

Az írástechnikai kérdésekre rátérve, a Carry On szerkezetileg… hát… nem jó. Az első dolog, amit megjegyeznék: kilenc nézőpontkarakter.
Háromnál több nézőpontkaraktert alkalmazni egy ifjúsági történetben rossz ötlet, de ha az írónak nyomós oka van erre, vagy meg tudja úgy oldani, hogy ne csússzon szét a fókusz, akkor működhet. De Rowell már így is elég problémát kreált magának azzal, hogy megírta a Harry Potter utolsó részét előzmények nélkül (ami egy csomó in medias res világépítést és infósblokkot jelent), másrészt a Carry On eleve egy több szálon futó történet.
A lényegesebb nézőpontkarakterek Simon és Baz mellett még Simon barátai, Penelope és Agatha, valamint Simon néhai anyja. A két főszereplő szemszögére nyilván szükség van, de az egyetlen funkcióját abban látom a többi nézőpontnak, hogy például Simon anyjának fejezeteiben kiderül több a fiú múltjáról, ami a végén lényeges lesz, de ezeket az információkat máshogy is át lehetett volna adni, beleépítve a történetbe, nem a jelenbeli cselekményt random megszakítva egy ismeretlen szereplő emlékeivel.

A regénynek egy működőképes szála van: amikor Baz még kicsi volt, és az anyja volt a varázslóiskola igazgatója, vámpírok betörtek az iskolába, Baz anyja meghalt a harcban, őt meg vámpírrá változtatták. A jelenben Simon találkozik Baz anyjának szellemével, aki küld a fiának egy üzenetet, és Simon és Baz ideiglenes tűzszünetet kötnek, hogy kiderítsék, ki volt felelős az évekkel ezelőtti támadásért. A továbbiakban nyomozgatnak és szerelembe esnek.
Ez eddig rendben, van egy rejtély szálunk, van egy romantikus szálunk, és ezek együtt haladnak. A gond az, hogy ez a regény körülbelül felét tölti ki, ezen kívül még van a felvezetés, a múltbeli rejtélyek, a rengeteg nézőpontkarakter… Minden más csak háttérzaj, néha megtudunk fontos információkat a többi nézőpont által is, de amúgy ezek a fejezetek mintha nem tartoznának a történethez, csak a végén tudjuk meg, mi volt a jelentőségük.
Emellett ötletes volt például az a fordulat, hogy a főszereplő volt végig az antagonista, de erre is váratlanul jönnek rá, amikor nem is ezután nyomoznak, nem foglalkoznak a Humdrummal. Arra is váratlanul jönnek rá, hogy az igazgató gonosz.

Tehát a történet során szereplők teljesen más dolgot akarnak megoldani, és véletlenül közben megoldják azt a sokkal nagyobb rejtélyt és sokkal nagyobb problémát, ami már régóta érinti az egész mágustársadalmat. Mintha a Harry Potter utolsó részében a fiatalok egész végig a Félvér Herceg kiléte után nyomoznának, és a végén véletlenül leszámolnának Voldemorttal.
Másrészt mivel a főszálon küldetés az, hogy Baz múltját göngyölítsék fel, és az ő anyját bosszulják meg, ezért az érzelmi fókusz a végéig rajta van, nem Simonon és azon, hogy neki milyen viszonya van a múltjával, a Humdrummal és a mentorával. Így igazán nincs is annak érzelmi hatása, amikor felfedezik a Mage mesterkedését. Illetve az érzelmi hatás a Harry Potterre támaszkodik, mivel ott van kidolgozva Harry és Dumbledore kapcsolata, és abból kiindulva hisszük, hogy a Mage is jó. Voldemort tevékenysége és személyisége ki van fejtve a Harry Potterben, a Carry Onban a Humdrumot csak egyszer látjuk.

Írói ígéretek és második kötet szindróma

Térjünk rá a szereplőkre, és ehhez már behoznám a Carry On-sorozat második részét, a Wayward Sont is, ami idén jelent meg.
Az első kötetben a kilenc nézőpontkarakter közül, akik saját jogon nézőpontkarakterek, azok a fiatal csapat: Simon, Baz, Penelope, Agatha. Simonra nyilván szükség van, ő a főszereplő, kicsit faék karakter, de Harry is az volt, ettől függetlenül lehet(tett volna) érdekes szereplő.
A lányokat abszolút nem értem, miért kellett nekik saját szemszög (az infóátadáson túl). Penelope tiszta Hermione, eminens, okos, izgága, kicsit excentrikus, lojális, amúgy kedvelhető, de semmi saját konfliktusa nincs. Agatha az elsőre nem túl szimpatikus, cinikus karakter, aki kezd kiábrándulni a mágusok világából, és az első kötet végén el is megy egy varázstalan amerikai főiskolára tanulni.

A második kötet története az, hogy amikor az első részben Simon leszámolt a Humdrummal és a mentorával, elvesztette a varázserejét, így a második részben depressziós. Ez problémákat okoz a Bazzal való kapcsolatában is. Penelope kitalálja, hogy látogassák meg Agathát Amerikában, mert úgy sejti, hogy a lány bajban lehet (meg az út talán felvidítaná a fiút).
A regény cselekménye az, hogy egy kitérő után Simonék próbálnak Amerika egyik feléből átautózni a másikba, közben random lények megtámadják őket, és végül kiderül, hogy Agathát egy gonosz vámpír csoport ejtette fogságba, akik a mágusokból kinyert gének manipulálásával akarnak varázserőt szerezni maguknak (látszik, hogy ebben a kötetben Rowell már eltávolodott a Harry Pottertől).

A dramaturgiáról még fogok beszélni, de a karakterekre visszatérve, Penelope egy tipikus mellékszereplő legjobb barát karakter, önmagában nem túl érdekes, és Rowell semmi jelentősebb saját konfliktust nem ad neki itt sem, amitől érdekesebb lehetne, vagy ami egyáltalán indokolná, hogy miért kapott ő ismét saját szemszöget.
Agatha, aki az első kötetben elég szürke volt, most a második kötetben csilloghatna, hisz kapott egy teljesen önálló szálat, amiben ő azt hiszi, hogy valamiféle többnapos motivációs tréningen vesz részt a barátnőjével, és később kiderül, hogy egy őrült vámpír szekta közé keveredett. Ő nem akart mágus lenni, egy egyszerű főiskolás lánnyá akart válni, de a kötet végén rájön, hogy ha akarná, se tudná kiirtani magából a varázslatot. De a karakterábrázolás annyira elnagyolt, hogy nem tudjuk meg, hogy ez egy pozitív lépés, a lány elfogadta a mágiát, vagy ez neki egy tragédia, mivel rájön, hogy sosem lehet normális élete.
A kötet közepén még bejön egy ötödik nézőpontkarakter, akiről nem beszélek, mert ő is teljesen fölösleges. A végén kiderül, hogy van egy titka, de az nem volt rendesen előkészítve, nem voltak vele kapcsolatban horgok, a karakter ettől még fölösleges és unalmas.

A második kötetben elvileg még mindig Simon a főszereplő, ám az ő karakterábrázolása tragikusan rossz. Rowell itt is egy remek ötletből indul ki: mi történik, ha a Kiválasztott rájön arra, hogy noha egész eddig arra készítették fel, hogy megmentse a mágustársadalmat, ő okozta a bajokat, a mentora végig gonosz volt, ráadásul elvették tőle az egyetlen dolgot, ami különlegessé tette: a varázserejét.
Ez kicsit olyan szituáció, mint a Harry Potternek az az alternatív változata, amiben Harry a végén felébred a lépcső alatt, és rájön, hogy az egész varázslós kalandot csak álmodta.
Ebben az ötletben rengeteg potenciál is lett volna, ha a karakterábrázolás nem lett volna ennyire felszínes.

Egyrészt ahhoz képest, hogy ez a második kötet éppen a traumáról szólna, alig van visszautalás az első kötetre, pedig pont az lett volna érdekes, ahogy Simon lereagálja azt, hogy mennyi bajt okozott a mágustársadalomnak, hogy elvesztette a mentorát, akit közvetve ő ölt meg, hogy már nem tartozik sem a mágusokhoz, sem a „normálisokhoz” stb. Ezek mind nincsenek kifejtve, csak annyit tudunk, hogy Simon depressziós, mert folyton otthon ül, chipset eszik, és tévét néz.
Még a depresszió is annyira elnagyolva van ábrázolva, hogy azt sem tudtam eldönteni, hogy ez mennyiben depresszió, és mennyiben poszt-traumás stressz.
Simon szálán annyi történik, hogy  kötet elején vesztesnek érzi magát, ezért szakítani akar Bazzel, aztán a kalandok során kicsit visszanyeri az életkedvét, de mivel a végső összecsapásnál nem ő volt szuperhős, aki megment mindenkit, megint visszasüllyed a depresszióba, és megint szakítani akar Bazzel, de most sem sikerül neki.
Tehát elment egy egész regény arra, hogy a főszereplő egy centit se haladjon semmilyen irányba. Ami akkor nem is lenne baj, ha a szerzőnek az lett volna a célja, hogy realisztikusan ábrázolja a depressziót, és megmutassa, nem elég a szerető pár és néhány pozitív élmény, az ember nem lesz egyik pillanatról a másikra jobban, ez egy hosszabb folyamat. De mivel a szerző nem mélyedt el a mentális problémákban, ez a szál nem szólt nagyon semmiről.

Az egyetlen szereplő, akivel a szerző megközelítőleg tudott valamit kezdeni, az Baz. Már az első kötetben is részben lejátszotta Simont a pályáról, eleve a fő küldetésnél nála volt a nagyobb érzelmi tét, hisz az ő anyjának haláláról volt szó. A romantikus szálon is nála volt a nagyobb érzelmi tét, hisz ő volt az, aki már régóta szerelmes Simonba, de meg kell játszania, hogy utálja (részben utálta is).
Az első kötetben lényeges eleme volt a karakterábrázolásnak, hogy Baz vámpír, de a mágustársadalom nem tűri meg őket, ezért bujkálniuk kell (Bazről sem tudják az iskolában). A fiú számára egy trauma, hogy szörnyetegnek hiszi magát, akinek nincs lelke, és az anyjáról is tudta, hogy üldözte a vámpírokat. Emiatt az első részben megpróbál öngyilkos lenni, és a végére jut el odáig, hogy az életet választja.
A második kötetben pedig amikor találkozik egy vámpír közösséggel (ezektől a lényektől korábban teljesen el volt szigetelve), akkor jön rá arra, hogy Amerikában nem kéne bujkálnia, szabadon élhetne, ihat emberekből anélkül, hogy megölné őket, lenne egy közösség, ami befogadja. De ehhez el kéne hagynia a szerelmét, és fel kéne adnia azokat az elveket, amik mentén eddig élt. A második kötetben itt van egyedül egy érdekes és valódi konfliktus egy karakternél.

A dramaturgia tekintetében is tragikus a második kötet. Amikor a szereplők eljutnak Amerikába, Penelopéval szakít a barátja, akivel távkapcsolatban volt (mivel ez a kapcsolat csak említve volt, ez nem érdekes). Onnan viszont elég messze él Agatha, szóval rájönnek, hogy több napos út vár rájuk.
Nem történik semmi, aztán random összefutnak pár vámpírral, akivel megküzdenek, aztán random összefutnak más lényekkel, akikkel megküzdenek, aztán körülbelül a könyv felénél eljutnak odáig, hogy már elkezdenek nyomokat gyűjteni azzal kapcsolatban, hogy Agatha hol lehet, és kik rabolhatták el, és akkor kerülnek kapcsolatba a Las Vegas-i vámpírközösséggel. Innentől nyílegyenesen (persze néhány döccenővel) haladunk a végkifejlet felé, amiben a fiatalok összecsapnak a vámpírokkal, és megmentik Agathát.

A cselekményt két szálon lehetett előregördíteni. Az egyik a romantikus szál, ami erősen kötődik a karakterek fejlődési ívéhez – vagyis Simon depresszióját kellett volna kibontani, amellett, hogy a szerző mélyebben bemutatja, hogyan hat ez ki a kapcsolatára.
A másik szál pedig a rejtély meg a kaland szál, csakhogy Simonék nem is szereznek tudomást az Agathát elrabló vámpír csoportról, csak a történet második felében, így a kaland és krimi az első felében félre van téve, cserébe a végén össze van csapva.
Érdekes ötlet, hogy a motivációs tréningen lévő, megszállottan önfejlesztő, ezo- és wellnessguru résztvevők vámpírok, de ez sem volt kidolgozva, onnantól, hogy lelepleződnek, nem hallunk a tevékenységükről. (Rowell a világépítésnél össze tud hozni ötleteket, de úgy tűnik, nem akarja kibontani őket.)

Mit tenne egy fanfiction író?

A második kötetről volt egy érdekes kritika, ami rávilágított a regény kapcsolatára a fanfictionnel, és hogy ez milyen problémákat okozhatott: „A fanfictionöket egyrészt az teszi ennyire élvezetes olvasmányokká, hogy teljes mértékben a karakterek és a köztük lévő kapcsolat viszi őket előre. Kevésbé foglalkoznak a cselekménnyel, csak amennyiben a cselekmény megvilágítja a karaktereket, és azt, hogyan éreznek egymás iránt – megvan az a luxusa, hogy a karaktereket a történet fölé helyezheti, mert nincs szüksége a történetre, hogy az felkeltse az érdeklődést a karakterek iránt. Viszont a fanficek esetében az olvasókat eleve érdeklik a karakterek, a forrásműnek köszönhetően, pont ezért olvassák őket. És ez az egyetlen dolog, amit Rowell Carry On-sorozata nem tud átemelni.”

Ezek jó megállapítások a fanficekkel kapcsolatban, de Rowell sorozatára nem teljesen igazak. Rowell amúgy egy tökéletes fanfiction író lenne, az ő erőssége éppen a karakterekben és a kapcsolataikban van, a fiatalos hangban és a humorban. Ami nem megy neki, az éppen az, amivel a fanfic íróknak is kevésbé kell megküzdenie: a világépítés, szálak kezelése, infóadagolás, dramaturgia (bár igazság szerint ez minden műfajban fontos, fanficben néha el tudják fedni a cselekmény hiányát).
Rowell sokkal jobban járt volna, ha eleve fanfictionként kezeli a sorozatát, ami nem azt jelenti, hogy le kellett volna koppintania Rowling sorozatát, hanem megnézi stratégikusan, hogy ha már úgyis mindenki a Harry Potterre fog asszociálni olvasás közben, akkor hogyan lehet erre építeni.
És az első kötetnél ezt is teszi, amikor kiforgatja a Rowling sorozatában felbukkanó toposzokat. De a második kötetre teljesen eltávolodik a „forrásműtől”, és nemcsak a helyszín változik, hanem eltűnik belőle az iskolai történet jelleg, eltűnik a varázslótársadalom és az abban lévő politikai ellentétek, eltűnik a főgonosz…
Ezzel Rowell az első kötet világépítésének jó részét kidobta, és ezzel együtt kidobta azt az élvezeti értéket, amit az olvasó abból merített, hogy felismert figurákat és helyzeteket a Harry Potterből.

Amíg az első kötetről el lehetett mondani,hogy a Harry Potter dekonstruált, szatirikus változata, addig a Wayward Son egy átlag vámpíros-varázslós urban fantasy, de annak is klisés, a vámpírmítosszal sem kezd túl sok mindent.
A cikk írójának nincs igaza, hogy Rowellnek nehezebb dolga volt, mint egy fanfic írónak, mert a második részekben pont az könnyebbség, hogy akkor már ismerik az olvasók a szereplőket. Az olvasók szerették Simont és Bazt, mindössze annyit kellett volna a szerzőnek tennie, hogy erre épít, pont, mint a fanfiction írók.
Még ha az első kötettel el is jutott Rowell a Harry Potter végére, és elintézte a főgonoszt, továbbgondolhatta volna, akár a forrásművet, akár a saját történetét is úgy, hogy továbbviszi a világot és a bonyodalmakat, ahelyett, hogy elküldi a szereplőket a világ másik végére, mert valami kis vámpír csoport rosszban sántikál, és egy karakter véletlenül pont összeakadt velük.

A cikk abban is téved, hogy ez specifikusan a fanfictionökre jellemző, hogy a karakterábrázolásnak és a kapcsolatoknak alá van rendelve a cselekmény. Nos, körülbelül minden romantikus történetre ez jellemző – még ha van is egy külső bonyodalom, annak is az az egyik fő funkciója, hogy a karaktereket jobban megismerjük, azok pedig közelebb kerülhessenek egymáshoz (a dramaturgiai ív inkább a románcra épít, nem a külső konfliktusra).
A Carry Ont három dolog vitte el a hátán: fanfiction jelleg, a karakterek és a románc. Ezeket kimondottan szerették az olvasók, és ezért nagyon népszerű a kötet, a hibáival együtt is. De a Wayward Sonban a románc is rosszul felépített, azért is, mert nem támogatja a karakterábrázolás. Így a trauma mély és érzékeny ábrázolása helyett az mintha csak egy ürügy lenne, amivel az író mesterségesen távol tudja tartani a párost egymástól.

Rowell valóban sokkal jobban járt volna, ha úgy gondolkozik, mint egy fanfiction író. Bőven ki tudott volna még olyan helyzeteket találni, amelyekben a főszereplők közti konfliktus jobban kibontakozhatott volna.
Éppen az a gond, hogy Rowell elfelejtette, mi tesz egy fanficet élvezetessé: nem mélyít el konfliktusokat, nem ás le Simon depressziójának a mélyére, nem alkot olyan helyzetet, amiben Baz vámpír volta ellentétet szülhet (angst, erre kellett volna koncentrálni).
Hiába vannak a karakterek folyton együtt, alig kerülnek interakcióba egymással, alig kommunikálnak, és konkrétan ez az oka annak, hogy a kötet végére se a megbékélés, se a szakítás irányába se tesznek egy lépést sem.

Ezért volt ebben a kötetben is rémes döntés az öt nézőpontkarakter, mert emiatt sem fért bele az, hogy rendesen kidolgozza a szerző a karaktereket, a kapcsolatokat, a cselekményt. Rowellnek épp nem a karakterek rovására kellett volna pörgetnie a cselekményt (főleg, ha a random akciójeleneteket nézzük).
Ha el akart szakadni az eredeti világától, akkor is koncentrálhatott volna a karakterekre és a romantikus szálra, és ahogy az okos fanfic írók, kereshetett volna egy olyan bonyodalmat, ami önmagában is izgalmas, de alkalmas arra, hogy támogassa a karakterívet, fordulatokat vigyen a romantikus szálba.

***

Rainbow Rowelltől számos sikeres realista regény jelent meg, tud írni, nem egy tehetségtelen szerző, a YA regényei is jók. A Carry On regény is egy nagyon kreatív és ambiciózus kezdeményezés volt, és még ha nem is hibátlan, vannak kimondottan jó részei, amiért érdemes lehet elolvasni.
Bár a Wayward Sonban ugyanúgy felismerhető a szerző bájos, humoros stílusa, és a karakterei még mindig kedvelhetők, itt már jobban látszik, hogy Rowell mennyire gyakorlatlan a fantasztikus irodalom terén.
A hibák egy része a dramaturgiából ered, másik része koncepcionális. Az újítás jó dolog, de ha az író felépített egy olyan történetet és világot, ami még félkész és ingatag, akkor nem szabadna hátat fordítani neki, és eltáncolni teljesen más irányba, be kéne fejezni, amit elkezdett. Nyilván a második kötetben még nehezebb lett volna megtartani a fanfiction jelleget, megmaradni a referenciális rendszerben, de Rowell választotta ezt az utat. De a szerző inkább elmenekült az összes nehezebb kreatív döntés elől, ezért érződik a második kötet időhúzásnak, hogy közben kitalálhassa, mi a fenét is kezdjen ezzel a sorozattal. Viszont ezt a kötetet is érdemes lehet elolvasni, mivel technikai szempontból tanulságos.

Íróként milyen tippeket lehet meríteni ebből a sorozatból:
– annyi nézőpontkaraktert használj, amennyi feltétlenül szükséges a történet elmeséléséhez.
– minden főbb nézőpontkarakternek adj saját konfliktus és saját fejlődési ívet.
– ne tékozold el a legjobb ötleteidet, építs rájuk. A világod és a karaktereid legérdekesebb aspektusait dolgozd ki és fokozatosan mélyítsd.
– ne húzd az időt, ne tegyél kitérőket – be kell tudnod azonosítani, mi a főszálad, és azt kell végigvinned az egész regényen.
 – a random bonyodalmak és akciójelenetek nem teszi mozgalmasabbá vagy izgalmasabbá a regényt, ha amúgy nem viszik előre a történetet.
– tudd, hogy milyen írói ígéretet tettél le a történet elején, és mit várnak tőled az olvasók. Az olvasók várakozásaival pedig játszani kell, és ki kell őket használni, nem pedig figyelmen kívül hagyni.
– ahogy egy regényen belül is minden jelenetnek hozzá kell járulnia a történethez, úgy egy regénysorozat minden részének is hozzá kell járulnia az átívelő szálhoz, a karakterfejlődés ívéhez, méghozzá érdemi módon.

Kapcsolódó cikkek: - A nagy írók lopnak

- Hogyan (és hogyan ne) írj regénysorozatot