A nagy írók lopnak...

, , No Comments
Minden író lop – valaki tudatosan, valaki öntudatlanul, annak ellenére, hogy mindent elkövet ennek elkerülésére. Szinte biztos, hogy ha eszünkbe jut egy ötlet, azt valaki más már korábban megvalósította. A szerzők sokféle módon kölcsönöznek más íróktól. Minden alkotó rendelkezik irodalmi példaképekkel, művekkel, amelyek nagy hatással voltak rá, és szeretik ezt az örökséget a saját műveikben is kifejezni, sokszor egyértelműen utalva a forrásra. Egyesek pedig bestsellerek másolásával próbálják lemásolni azok sikerét is.
Természetesen itt nem plagizálásról van szó, más írók szövegének vagy történetének változatlan átvételéről, hisz az semmilyen formában nem elfogadható. Viszont ezen kívül még más formái is vannak a „lopásnak”, például mikor valaki egy általa szeretett művet használ inspirációként a saját munkájához, ami egy általánosan elterjedt gyakorlat, és senki nem gondolna erről rosszat. A másik út, amikor a szerző technikai fogásokat kölcsönöz a többiektől, ami az egyik legjobb módja annak, hogy bővítse az eszköztárát. Az már kényesebb kérdés, ha olvasunk egy könyvet, és az annyira emlékeztet egy másikra, hogy hamar nyilvánvaló lesz, bizony a szerző lekoppintotta másnak a regényét.

A népszerű mondás szerint a középszerű írók kölcsönöznek (vagy imitálnak), a nagy írók lopnak (legalábbis T. S. Eliot, Picasso és sok más művész szerint). Vagyis a jó író nem csupán passzívan leutánozza mások ötleteit, hanem átformálja és magáévá teszi őket. Szép számmal léteznek silány másolatok, amik egy másik regény farvizén, azt imitálva akarnak sikeresek lenni. Viszont sok jó írás született úgy, hogy a szerző különböző művekből vett át elemeket, és azokat egy eredeti és újszerű történetté rendezte. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e az ilyen kreatív „lopás”, hanem az, hogyan lopjunk okosan, hogy az a művünk előnyére váljon. Mert azok a szerzők, akik csupán koppintanak, nem kölcsönöznek okosan, nem gondolják át, hogy mit és miért érdemes ellesni, csak átvesznek egy sablont, de nem szabják a saját történetükre, így az övéken lógni fog, mint a nagyobb testvér levetett ruhája.

Alapvetően nem vagyok ellene a trendeknek, nincs abban semmi rossz, ha egy író látja egy könyvnek a sikerét, és azt mondja magában, hogy ő is megpróbálkozik valami hasonlóval. Ideális esetben viszont azon is elgondolkozik, hogy ezeken a kereteken belül, ő hogyan tudja a saját történetét egyedivé tenni.
Többféle módja van annak, ahogy egy szerző más művekből meríthet. Mondjuk, látja, hogy a disztópiák népszerűek, ezért ő is ír egy disztópiát, viszont attól függetlenül, hogy a két történet egy alzsánerbe fog tartozni, az egyes könyvek nagyon is különbözhetnek egymástól. Másik gyakori formája a merítésnek, hogy valaki vesz egy klasszikust, és arra alapoz, például a III. Richárd történetét használja fel a sci-fijéhez. A feldolgozásokat nagyon ötletesen és eredetien is meg lehet valósítani, és semmiben sem von le a mű értékéből, ha a magja valójában egy Shakespeare-dráma, attól még az nem lesz egyszerű másolat.
Azok a problémásabb esetek, amikor az író kezébe vesz egy bestsellert, és a főbb sajátosságait egyszerűen átemeli a saját művébe. Itt kezdődik a koppintás, mivel ilyenkor a szerző mindenféle kritika vagy megfontolás nélkül vesz át dolgokat. Ha valaki a III. Richárdot használja a sci-fijéhez, az nyilván azt jelenti, hogy neki a drámáról le kell hámoznia minden külsőséget, minden történelmi vonatkozást, és meg kell néznie, hogy mi is ennek a történetnek a gerince, tehát valamennyire kritikusan kell hozzáállnia a forráshoz, szelektálnia kell. Ezzel szemben a koppintás esetében a szerző nem elemzi a forrását, csak mazsolázgat a neki tetsző elemek között, aminek az a veszélye, hogy a rosszat veszi át. És ha valaki nem gyakorol kritikát a forrása fölött, csak lemásolja, szinte biztos, hogy átveszi a rosszat is, vagy pedig nála a jó is működésképtelenné válik.

Tehát eredendően nem azzal van a baj, ha valaki sikeres regényekből merít, vagy vesz át elemeket, hanem ha ezeket lemásolja anélkül, hogy venné rá a fáradtságot, hogy megnézze, mi az, ami ezeket sikeressé tette, és hogyan használhatná őket kreatívan.
Vegyünk egy kéziratot, mely erőteljesen hajaz más népszerű kalandregényekre, illetve filmekre. A gondolkodás nélküli átvevéssel ebben az esetben is az lesz a probléma, hogy az eredeti műben hiába működött jól az adott dolog, egy másik kontextusba átemelve nem biztos, hogy ott is fog. Mint mikor az egyszeri kertész hazaviszi az orchideát a dzsungelből, aztán csodálkozik, hogy az ő kertjében miért nem él meg.
Tegyük fel, hogy ez a kézirat fogja a A nemzet aranya című film történetét (két tudós elrabol egy műkincset a múzeumból, hogy ne juthasson a rosszfiúk kezébe), és bemutat egy hasonló felállást. Ott is bejött a dolog, miért ne jönne be nekem is? – gondolkodott a szerző. Igen ám, csak azt felejtette el, hogy a filmben nem csak az történt, hogy két unatkozó régészhallgató a reggeli kávéja mellett eldöntötte, hogy ellopják a Függetlenségi Nyilatkozatot. A forgatókönyvírók vették arra fáradtságot, hogy mire a szereplők erre az elhatározásra jutnak, már kimerítettek minden más lehetséges megoldási módot (szóltak az illetékes hatóságoknak, akik azonban kinevették őket), és mikor az összes többi kísérletük becsődölt, azután vetették fel ezt az eszement ötletet. Másrészt, míg egy munkanélküli történészről elhiszem, hogy ezt megkockáztatja, egy hivatalos személyről már nem hiszem el, hogy egy másik ország műkincsét úgy akarja megóvni, hogy ellopatja.
Ez a veszélye a kritikátlan másolásnak. Persze, hogy őrültség, persze, hogy fikció, de a filmben működött, mert a forgatókönyvírók bebiztosították magukat azzal, hogy kreáltak egy olyan szituációt, aminek ez az egyetlen logikus megoldása, és mindent megtettek azért, hogy ezt hihetően tálalják. Ugyanez a felállás egy másik regényben zagyvaság lesz, mert nincs mögötte az az építkezés, az a logika, ami az eredetiben megvolt.

A másik példa inkább írástechnikával és nem a tartalommal kapcsolatos, de egy kezdő író számára ez is hasonló buktatókat rejthet. Például a szerzőnek megtetszik A da Vinci-kód is, és elhatározza, hogy akkor ő is ír valami „da Vinci-kódosat”. Ezzel nincs is baj, Dan Brown előtt is, után is jelentek meg kincskeresős, rejtvényfejtős kalandregények. Igen ám, de ez az író nem csupán az ötletet veszi át, hanem szinte egyben lemásolja Brown technikájának sajátosságait, például az információadagolást, fejezetstruktúrát, nézőpontkezelést.
Azt szögezzük le, ha milliók olvasták, ha nem, Brown nem a legjobb író a világon, és A da Vinci-kód nem egy kimondottan jól megírt könyv. Nem baj, ha szerettük a regényt, és mi is valami hasonlót szeretnénk alkotni, de ne másoljuk le belőle azt, ami rossz. Azok a technikai dolgok, amiket a szerző alkalmazott a saját szövegében, éppen nem azok a dolgok voltak, amiket érdemes volt imitálni. Nem ezek miatt működött a könyv, hanem ezek ellenére.
Például Brownnál előfordul, hogy egyes fejezeteket hosszabb információs blokkokkal kezd. Na most, lehetőleg se könyvet, se fejezetet ne kezdjünk oldalas történeti leírásokkal, sőt végig kerüljük őket, amennyire lehet. A szerzőnk látta, hogy Brown berakja ezeket a kitérőket a fejezetei elejére, és úgy gondolta, ezt ő is ugyanúgy alkalmazhatja. De mi az, ami miatt Brownál ez elnézhető, nála meg nem?
Ez bizonyos szempontból szubjektív megítélés kérdése, de azért Brown igyekezett olyan dolgokat beletenni a szövegbe, amik vagy a rejtvény szempontjából lényegesek, vagy legalább érdekesek. Ha Brown tart egyoldalas kiselőadást mondjuk a gnoszticizmus történetéről, azt végig fogom olvasni szemforgatás és ásítozás nélkül, mert az érdekes, nem olyasmi, amiről szinte mindenki hallott. Ha viszont a szerző a fejezetet egyoldalas kiselőadással kezdi Velence kialakulásáról, a csatornákról és az áriázó gondolásokról, falhoz akarom majd csapni a könyvet. Senkit nem érdekelnek az útikönyvekből kiollózott, mechanikusan felmondott leírások, amiknek körülbelül annyi az újdonságértéke, mint annak a megállapításnak, hogy Róma Olaszországban van. Ha valaki éppúgy nem tudja organikusan beledolgozni a történetbe az átadni kívánt információt, mint Brown, az legalább a tartalmát tegye izgalmassá.

Még a technikai részhez tartozik a nézőpontok kezelése is. A da Vinci-kódban megvannak ugyan a fix nézőpontkarakterek, de időnként megjelenik egy új szereplő, és egyes dolgokat az ő szemszögéből látunk. Általánosságban, ha már van négy nézőpontkarakterünk, nem feltétlenül jó ötlet, ha behozunk melléjük még több szemszöget, mert fókuszvesztést eredményezhet. Viszont el tudok képzelni olyan eseteket, ahol ez is jól működhet, feltéve, hogy a nézőpontokat a szerző tudatosan kezeli, és nem pénzfeldobással dönti el, hogy éppen kinek a szemszögéből legyen a jelent. Brownnál az is probléma, hogy esetlegesen vált nézőpontot. Például az egyik jelenetben a két főszereplőt pisztollyal fenyegetik, de nem az ő szemszögükből látjuk az eseményeket, hanem a teljesen jelentéktelen mellékszereplőéből, aki rájuk szegezi a fegyvert. Semmilyen logikus indoka nem volt Brownak arra, hogy miért nem a főszereplők nézőpontjából mutatja a jelenetet, akiknek az élete veszélyben van, és akiknek az olvasó addig szurkolt. Ezzel éppen, hogy csökkentette a feszültséget, nem növelte. Ezért szintén hiba lenne, ha ezt a néha ad hoc nézőpontkezelést valaki átvenné Dan Browntól.

Nem csak azokkal a regényekkel kell vigyázni, amik (valamilyen szempontból) sikerületlenek, hanem azokkal is, amik jók. A Gyűrűk Uráról senki nem mondhatja, hogy egy rosszul megírt történet, de ha ma valaki azzal próbálkozna, hogy az epikus fantasyjét egy hasonló prológussal kezdi, nem valószínű, hogy az olvasói eljutnának az első fejezetig. Nem csak a trendek változnak, hanem az is, mit tekintünk „jó” írásnak. Bizonyos fogások felett már eljárt az idő, vagy ahogy régebben a múlt idejű E/3 elbeszélés volt a domináns, manapság viszont semmi újdonság nincsen abban, ha valaki jelen idejű E/1 könyvet ír.

A másik dolog, amiért nem javasolt a sikerkönyvek kritika nélküli másolgatása, mert minden írónak megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Amint láthattuk, A da Vinci-kódnak is vannak problémás aspektusai, azonban az alapötlet annyira tetszett az embereknek, hogy az felhúzta annyira a könyvet, hogy az egyéb hibái fölött szemet hunytak. Viszont ha ezt a gyengébb stílust lemásoljuk, de emellé nem társítunk lenyűgöző történetet, utána a negatív visszajelzéseket hallva ne sopánkodjunk, hogy „de hát Brown könyvét így is szerették”.
Még a legjobb írók sem tudnak mindent egyformán remekül csinálni. Valakinek a világépítés megy nagyon jól, valakinek a karakterábrázolás, valaki nagyon jó dramaturgiában. Ha például valaki gyenge a leírásokban, de szenzációsak a karakterei, akkor a két dolog kiegyensúlyozza egymást annyira, hogy az egy pozitív olvasmányélményt nyújt. De ha te egy ilyen írónak stílusát akarod utánozni, viszont nálad pont fordítva működik a dolog, akkor végeredményben a karakterábrázolásod is rossz lesz, a leírások is, és te meg csodálkozni fogsz, hogy a te könyvedet miért nem kapkodják el a boltokból, pedig pont olyan, mint a milliárdos xy-é.
Vannak olyan szerzők, akik nagyon jó megfigyelők, gyönyörűen tudnak írni, de cselekmény náluk csak jelzésszinten van. Akármennyire tehetségesnek tartom azt az írót, nem fogom a könyveit mintaképeknek tekinteni és lemásolni, ha egyszer tudom, fontos dolgokban hiányosságai vannak. És még ha meg is kísérelném az ő útját járni, és a nyelv minőségének alárendelni minden mást, nem valószínű, hogy nekem sikerül majd ezt az egy dolgot olyan tökéletesen kivitelezni, hogy mellette a többi probléma kevésbé tűnik majd fel.

Másoktól meríteni tehát nem bűn. Mióta irodalom létezik, azóta léteznek „fanfictionök”. Most nem fogom a kismilliárd (önmagában is figyelemre méltó és sikeres) alkotást felsorolni, amik korábbi remekművekből merítettek, de íme pár példa: Aeneis (Iliász), Ullysess (Odüsszeia), Elveszett paradicsom (Biblia), Rosencratz és Guildenstein halott (Hamlet), Az órák (Mrs Dalloway), Bridget Jones naplója (Büszkeség és balítélet), néhány száz fantasy, ifjúsági és egyéb regény (klasszikus mű- és népmesék). Azzal van probléma, ha valaki úgy másol, hogy fogalma sincs, mi tette az eredetit szerethetővé, értékessé, izgalmassá, működőképessé.
Ha valaki elhatározza, hogy ő ír egy varázslóiskolában játszódó történetet arra alapozva, hogy a Harry Potter mekkora bestseller volt, hiába veszi át az alapötletet és a mágiarendszert, fel fog vele sülni, mert amit viszont nem vesz észre, hogy a Harry Potter-sorozatért nem azért rajongtak sokan, mert olyan szenzációs lett volna az alapötlet (a varázslóiskola ötlete már akkoriban sem számított újdonságnak) vagy a mágiarendszer, hanem inkább a jól kidolgozott, komplex, szerethető karakterek miatt. A csomagolás ugyanaz lesz, de belül üres.
Akármennyire sikeres valami, akármennyien imádják, olvassunk mindent kritikusan, ismerjük fel mik a hiányosságai és erősségei, nézzük meg, mitől működik, és azt hogyan használhatnánk fel egyénien a saját munkánkban. Ne vegyünk át gondolkodás nélkül előgyártott sablonokat.


0 comments:

Megjegyzés küldése