A Skywalker kora és a karakter mélypontja

A legújabb Star Wars-filmről eddig is millió kritika jelent meg, és rengeteg vélemény meg ellenvélemény fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy az utolsó rész méltó lezárása-e ennek a trilógiának, vagy visszalépés. Mivel számos elemzés található a filmről, ami foglalkozik annak történetével, háttérvilágával, mágiarendszerének egységességével és logikai lyukaival, ezeket nem is fogom érinteni. Magának a történetnek boncolgatásával is meg lehetne tölteni egy könyvet, így erre sem vállalkozom, ehelyett ebben a cikkben a karakterábrázolásra fókuszálok, azon belül is a főszereplők mélypontjára, és hogy ezt a filmek hogyan kezelték.
Ez nem lesz átfogó dramaturgiai elemzés, viszont az új Star Wars-filmek jó lehetőséget adnak, hogy egy konkrét példán keresztül nézzük meg, milyen jelentősége van a mélypontnak a karakterív szempontjából.

A mélypont szerepe a történetben

A mélypontról röviden írtam már korábban is, ez a fordulat a háromfelvonásos szerkezet alapján a történet körülbelül háromnegyedénél található, ez a választóvonal a második és a harmadik felvonás között.
Ahogy a nevéből is ki lehet találni, ez az a szakasza a cselekménynek, amikor a főszereplő a legmélyebbre kerül, „a lélek sötét éjszakája”. Ez a terveit és egész identitását megrengető krízis, aminek következtében a főhős úgy érzi, már lehetetlen, hogy elérje a célját.
Ennek a dramaturgiai ív szempontjából olyan funkciója van, hogy még a tetőpont előtt meggyengíti a főszereplőt, visszaveti pár lépéssel, így a vele ellentétes erők még hatalmasabbnak és fenyegetőbbnek tűnnek.
A második felvonásban a főszereplő már aktív lépéseket tesz, hogy elérje a célját, és általában már elér kisebb sikereket. A krízis előtt a kezdetben kétkedő szereplő magabiztosabb lesz (olykor egyenesen önhitt), úgy érzi, legyőzheti az antagonistát, de az egy olyan csapást mér rá, amitől a főhős elveszti minden reményét.

Ez a csapás hőstörténetekben gyakran például a mentor elvesztése, az Egy új reményben például Darth Vader ekkor öli meg Obi-Want, így Luke elveszti a mesterét. A Harry Potter hatodik részében ekkor hal meg Dumbledore. A Gyűrűk Urában ekkor veszítik el Gandalfot.
Ez egy olyan pillanat is lehet, amikor a gonosz ereje váratlanul megnövekszik (általában éppen a főhős egy lépése miatt). A Harry Potter negyedik részében ez a pont az, amikor Harry vérével feltámasztják Voldemortot, az pedig megöli az iskolatársát.
Látszik, hogy sok esetben a mélypont halálhoz kapcsolódik. Ez lehet egy konkrét halál, mint egy főszereplőhöz közelálló ember, szülő, mentor, családtag, partner elvesztése, vagy a főszereplő is közel kerülhet a halálhoz. De lehet szimbolikus halál is, egy lelki értelemben vett halál, ami megrengeti a hős hitét és önképét. Ilyen mélypont, mikor A Birodalom visszavágban Vader elmondja Luke-nak, hogy ő az apja.
Ha nem hőstörténetekről beszélünk, akkor egy thrillerben ez lehet az a pont, amikor úgy tűnik, a főszereplő egy tévedése miatt a gyilkos végleg meglép. A romantikus történetekben – általában szintén a főszereplő egy hibás lépése miatt – szakít a szerelmespár.
Értelemszerűen a krízis ahhoz fog kapcsolódni, ami a cselekmény fő tétje volt, ha ez a szerelem megtalálása, akkor ahhoz, ha hősünk fő célja, hogy egy kóbor kiskutyának segítsen, akkor ahhoz (pl. a gyereknek eddig sikerült elrejteni a kutyát a házban, de szülei megtalálják, és közlik, hogy semmiképpen sem tartják meg, így a gyerek világgá megy).

A mélypont dramaturgiai szerepe, hogy emelje a téteket, megerősítse a fenyegetést, egy végső nagy kihívást állítson a főszereplő elé.
A szerepe a karakterábrázolásban az, hogy rávegye a főszereplőt, hogy konfrontálódjon a gyenge pontjával.
Az olyan történetekben, amelyekben a főhős változik, mindig van egy belső akadály, ami miatt a hős nem tud teljes életet élni. Ez a gyenge pontja, amivel eleinte a karakter nem akar szembenézni (ez kapcsolatban lehet egy olyan „sérüléssel”, amit a karakter maga és a világ elől is elrejt). Az első két felvonásban a szereplő aktív, próbálja elérni a célját, de ezt úgy teszi, hogy közben nem változik, nem fejlődik, nem néz szembe a gyenge pontjával, és nem próbál rajta felülkerekedni. És éppen ezért lesz képes az antagonista lesújtani rá a mélyponton.
Ez a vereség döbbenti rá a főhőst, hogy nem folytathatja ugyanazt a stratégiát, amit eddig, nem menekülhet a gyenge pontja elől, hanem szembe kell néznie vele, bármilyen fájdalmas is. Ha a karakter képes a pozitív változásra, akkor a tetőponton győzelmet arathat, ha nem, akkor veszít. (Persze a tetőpont mindig egy újabb nagy kihívás, egy végső probléma, amit meg kell a hősnek oldania, de a történet kimenetelét lényegében már a mélypont és az arra adott reakció eldönti – ezért olyan fontos.)

Egy más megközelítésben a mélypont az, ahol a szereplőnek konfrontálódnia kell azzal a Hazugsággal, amiben eddig hitt. Lassan kezdi meglátni az Igazságot.
Például Az éhezők viadalában Katniss eleinte azt mondogatta magának, hogy ebben a játékban nincsenek barátok vagy szövetségesek, semmi mást nem akart, csak túlélni és hazatérni a húgához. Ez volt a Hazugság, hogy a túlélés minden másnál többet számít. Viszont amikor a mélyponton megölik Rutát, rájön, hogy nem tudja érzelmileg elkülöníteni magát attól, ami történik körülötte, felelős másokért is. Így ezután segít Peetának.

Amit eddig elmondtam, az főleg pozitív karakterfejlődési ívre vonatkozott, amiben a főhős változik, de ezen kívül vannak más karakterívek is, például negatív és „lapos” karakterek.
A lapos karakter ugye nem változik, de ettől még a cselekménynek ugyanúgy van mélypontja, csak ez nem köthető a főszereplő belső konfliktusához. Ilyenkor a hős rendszerint egy olyan kutyaszorítóba kerül, amiből látszólag lehetetlen kimásznia, úgy tűnik, az antagonista legyőzte. De aztán a főhős az ügyességének köszönhetően mégis megoldja a helyzetet.

A negatív karakteríveknél a mélypont ugyanúgy egy krízis, viszont kétféle jellegű is lehet. Korábban írtam a Bukás típusról, ahol alapvetően egy pozitív szereplőből indulunk ki, aki a történet végére negatívba fordul. A pozitív és a negatív karakterekben is konfliktusban lehet a jó és a rossz oldal egymással, de míg a Változás karakterívnél a főhős a mélyponton úgy dönt, hogy nem enged sötétségnek, felülemelkedik a vereségen, a Bukás ívnél a vereség a főszereplőt olyan mélyre taszítja, ahonnan nincs ereje felemelkedni, és a rossz utat választja.
A negatív ív másik típusa a Hanyatlás, aminél egy inkább negatív karakterből indulunk ki, akiben viszont szintén viaskodik a jó és a rossz (ha nincs belső konfliktusa, ő ugyanúgy „lapos” szereplő). A mélypont nála is járhat egy nagy krízissel és veszteséggel, de egy negatív karakternél ez olyan fordulópont lehet, ami arra is lehetőséget ad számára, hogy rájöjjön, eddig rossz úton járt, és a hibás döntései juttatták ide.
Ahogy a pozitív íveknél a hős ekkor jut a legközelebb ahhoz, hogy feladja, és a rossz utat válassza, a Hanyatlás ívnél a karakter ekkor kerülhet a legközelebb ahhoz, hogy a jót válassza (de végül csak még mélyebbre süllyed).

Egyszóval, ha nem „lapos” karakterről van szó, hanem dinamikusról, akiben belső konfliktus tombol, akkor a mélypontnak mindenféleképpen egy fontos döntési szituációt kell előidéznie, aminek nemcsak a karakter szempontjából kell meghatározónak lennie, hanem az egész történet szempontjából.
Ahhoz, hogy az író ilyen mélypontot alkothasson, pontosan ismernie kell a karakter célját, szükségletét, gyenge pontját. Pontosan tudnia kell, hogy mi az a legrosszabb dolog, ami abban a pillanatban történhet vele, mi billentheti ki annyira, hogy rávegye őt a változásra (ami karakterívtől függően tehát lehet pozitív vagy negatív).
Ha az író ezeket az elemeket nem tudja meghatározni, akkor nem lesz igazán hatásos a karakterábrázolás, továbbá félreviheti a premisszáját meg az egész harmadik felvonást.

Karakterívek a Star Wars folytatástrilógiában

Ennek tudatában térjünk rá a legutóbbi Star Wars-filmekre, és hogy ezek hogyan kezelték a karakterek mélypontját. Sok szereplő van, aki érdekes lehet, és aki lényegi módon hozzájárult a történethez, de a főszereplő egyértelműen Rey, és másod-főszereplőnek lehet tekinteni Kylo Rent is.
Leginkább az ő döntéseik vannak kihatással a cselekményre, és az ő karakterívük az, ami a trilógia minden részében előtérben van. (Finn-nel és Poeval is próbáltak eleinte valamit kezdeni, de az utolsó részben visszavonultak mellékszereplői/segítő státuszba, már nincs nagyon saját konfliktusuk.)

Rey: az identitás keresése

Az előbb arról volt szó, ahhoz, hogy meg tudjuk határozni a megfelelő mélypontot, ismernünk kell, hogy a karakter mit akar, mi az, amire igazából szüksége lenne, és mi a gyenge pontja. Mik lehetnek ezek Rey esetében?
A folytatástrilógia első részében, Az ébredő Erőben Rey számára a központi kérdés az, hogy vajon kik voltak a szülei, és miért hagyták magára. Az egész élete akörül forog, hogy hisz benne, a szülei egyszer visszatérnek és megmentik. Ez adott neki erőt, hogy szörnyű körülmények között is túléljen.
Mindezek alapján, a filmeket figyelmen kívül hagyva, most határozd meg ennek a karakternek a mélypontját.

Mit akar a főszereplő: hogy a szülei visszajöjjenek. Mire lenne igazából szüksége: hogy lépjen túl a múlton, és ne töltse az egész életét azon a nyomorúságos helyen (amikor elmenekülnek Finn-nel, később vissza akarna menni a Jakkura – látjuk, hogy egy ábránd fontosabb neki, mint a jelen).
Szóval a karakter számára mi lehet a legnagyobb veszteség?
Pontosan az, hogy a szülei nem fognak visszajönni. A múltjában nincs semmiféle heroikus történet, a szüleinek nem volt valamiféle szupertitkos indoka, hogy miért voltak kénytelenek otthagyni a lányukat a Jakkun. Sőt, a megoldás a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb válasz, amit Rey mindezidáig képtelen volt elfogadni: a szülei utolsó senkik voltak, akik eldobták, mint a szemetet, mert nem törődtek vele.
Ez egy valódi mélypont és valódi trauma, ami kettétöri Rey identitását, aki egész eddig úgy hitte, hogy az ő értékét a szülei döntése határozza meg. Másképpen, ha ő a szülei számára értéktelen volt, akkor mindenki más számára is az.
Ekkor lép elő Kylo, és mondja azt, hogy lehet, Rey senki és semmi, de neki számít. Rey egy törékeny pillanatában felajánlja a lánynak azt, amire egész eddig vágyott, és ezzel teszi a sötét oldalt vonzóvá.

Az utolsó Jedik épített arra a karakterábrázolásra, amit az előző rész a főhősnél megalapozott, és helyesen határozta meg nála a megfelelő mélypontot.
Igaz, a Star Warsban eddig mindig nagy jelentősége volt a vérvonalaknak és a múltnak, és ezzel némiképp szembemegy, hogy kijelentették, a főszereplő a semmiből jött, nincs a felmenőivel kapcsolatban semmilyen lappangó titok (no meg így magyarázatot kéne adni a lány erejére). De éppen azért, mert mindenki egy meglepő fordulatra számított ezzel kapcsolatban, itt éppen az lesz a csavar, hogy nincs csavar. Valamint ez valóban olyan töréspont, ami ráveheti a szereplőt, hogy átértékelje az eddigi feltevéseit.

Nézzük meg a mélypontot a Skywalker korában. Ebben Rey megtudja, hogy ő Palpatine unokája, és az uralkodó miatt haltak meg a szülei, akik valójában szerették, és csak biztonságban akarták tudni.
Ezzel a mélyponttal az a gond, hogy nem mélypont.
Nyilván nem jó hír, hogy a lány kapcsolatban áll a főgonosszal, de az előzményeket figyelembe véve ez nem is teljesen negatív fordulat, mert Rey utólagosan megkapta azt a külső megerősítést, amire vágyott: fontos volt a szüleinek, nem dobták el, hanem meg akarták óvni. Csakhogy ezen a ponton ez már nem számít, mivel ez a karakterív lezárult, Reynek ebben a részben már más konfliktusai vannak, így nincs is hatással rá az új információ.
Az utolsó Jedikben a főszereplő eljutott a krízisig, és úgy tűnt, lemondott a szüleiről szövött ábrándjairól, de így is megmaradt a jó oldalon, és továbbra is segíti az Ellenállást. Miután megtette ezt a nagy lépést előre, jön a Skywalker kora, sutba dobja az eddigi fejlődési ívet, és arról próbál meggyőzni, hogy márpedig nagyon-nagyon fontos, hogy kik voltak a szülei, és az identitása szempontjából nagyon-nagyon meghatározó, hogy milyen vér folyik az ereiben.
Erre később még kitérek, de Rey és Kylo azért is ellentétei egymásnak, mert mindkettő rögeszmésen ragaszkodott a múlthoz (Rey a szüleihez, Kylo a nagyapja örökségéhez), de míg a lány képes a traumán túllépni, a férfit felemészti az. Erre a Skywalker kora próbálná visszarángatni a hőst a krízis előtti bizonytalanságba, de túl későn ahhoz, hogy a felfedezés lényegi módon befolyásolná a viselkedését.

Palpatine semmiből való előrántásával nemcsak az a probléma, hogy lusta és unalmas húzás, hogy nehezen lehet kimagyarázni, hogy nem volt előkészítve, hogy semmissé tette Vader áldozatát, hanem az is, hogy nincs igazán jelentősége a főszereplő szempontjából, közel sem akkora reveláció, mint amikor Luke megtudta, hogy Vader az apja.
Amikor A Birodalom visszavág végén elhangzik ez az információ, addigra Luke-nak már nagyon is személyes kapcsolata alakul ki Vaderrel, számára ő egy személyben testesíti meg a Birodalom kegyetlenségét, ráadásul személyes oka van arra, hogy gyűlölje őt: egyrészt úgy hiszi, ő ölte meg az apját, másrészt a szeme előtt végezte ki a mesterét, Obi-Want.
Luke-nak ez ugyanúgy kettétörte az identitását, mint Reynek az, hogy a szülei eldobták maguktól, a kettő egyenrangú mélypont.
Viszont Reynek korábban semmilyen személyes kapcsolata nem volt Palpatine-nal, és az sem egetrengető információ, hogy ő ölte meg a szüleit, mivel ekkor már lemondott róluk. Nemcsak az eredeti trilógia fordulatával összehasonlítva sokkal gyengébb ez a mélypont, hanem Az utolsó Jedik mélypontjával összehasonlítva is.

A Skywalker kora szeretné megalapozni, hogy Rey Palpatine unokája, így – jobb később, mint soha jelleggel – a film elkezdi azt behozni, hogy van a lányban sötétség. Látjuk, hogy indulatos, olyan képesség is megjelenik nála, ami Palpatine-nál, eközben majdnem megöli Chewie-t, és Kylo is rendszeresen feltűnik, hogy átcsábítsa a rossz oldalra.
Ám mindezek közül egyik sem elég ahhoz, hogy hihetővé tegye azt, hogy bármi esélye van annak, hogy Rey átáll a sithekhez.
Egyrészt a „nagyapám gonosz volt, ezért én is biztos az vagyok” érvről Reynek tudnia kell, hogy ostobaság. Elvégre Luke és Leia Darth Vader gyermekei.
Másrészt az előző részben volt értelme annak, hogy Kylo időnként feltűnik, és megpróbálja meggyőzni, mivel akkor még sokkal erősebb kapcsolat volt köztük, és Rey még valamennyire hitt benne. Az utolsó részben viszont teljesen kiábrándult a férfiből, így az fölöslegesen mondogatja neki, hogy térjen át.
Harmadrészt, amikor pár pillanatig mintha előtűnne a lány gonosz oldala, az írók azon nyomban visszacsinálják. Megölte Chewie-t? Ó, mégse. Leszúrta Kylot? Nem számít, rögtön meg is gyógyította.

Például Chewie a halála is egy olyan lökés lehetett volna a sithek felé, ami megerősíti a lányt abban, hogy ő nem tartozik a fényhez. De a történet nem adja meg a lehetőséget arra, hogy a főszereplő hibázzon, és ennek következményeit elszenvedje. És emiatt lesz Rey lapos karakter, akivel kapcsolatban (főleg az utolsó részben) semmi kétségünk nem lehet, hogy a jó oldalt választja.
Míg az előző részben a sötét oldal valóban fel tudott mutatni valamit, amire Rey kétségbeesetten vágyott, a Skywalker korában a sithek szinte semmit nem tudnak neki adni. Mikor az előző részben Kylo felajánlja, hogy uralkodjon mellette, és tegyenek rendet a galaxisban, az csábító lehet, főleg azután, a lány megtudta, hogy egy senki. De a madárijesztő Palpatine hasonló ajánlatát nyilván még viccből sem fogja meggondolni.
Nincs igazán mélypont, a főszereplőben nincs kiélezve a belső konfliktus, így ilyen szempontból a tetőpont sem igazán működik.

Persze el kell azt ismerni, hogy ha Az utolsó Jedik már eljutott a főszereplő töréspontjáig, úgy már nehéz folytatni a karakterívet. Ha Reynél a krízis az, hogy a szüleinek nem kellett, onnan már nehéz kitalálni valamit, ami ennél is rosszabb, ami még jobban megrengeti a hitét. (Általában ezt a filmet azért volt nagyon nehéz folytatni, mert szinte az összes fontosabb szereplő ívét lezárta, amit Abrams úgy kezelt, hogy a két főszereplőnél még próbált hozzáeszkábálni valami konfliktust, de a többieknél már nem is erőlködött.)
Mivel Rey konfliktusa az előző részben már megoldódott, és végül a jó oldalt választotta, innentől már nehéz meggyőzni a közönséget arról, hogy van esély arra, hogy mégis átáll. Az egyetlen lehetőség az lett volna, ha a felismerésnek hosszú távú negatív hatása lett volna Reyre nézve, és ő is elindul egy ahhoz hasonló úton, mint Kylo vagy Anakin.
De ehhez az kellett volna, hogy (mint Kylo és Anakin esetében) egyrészt a sithek felkínáljanak neki valamit, amire igazán vágyik, és a jedik útján nem elérhető, másrészt Rey egy olyan szörnyűséget kövessen el, ami után nem is nagyon térhet vissza a jedikhez.

Persze nem bűn az, ha valaki olyan főszereplővel dolgozik, akire a lapos karakterív jellemző (nem változik különösebben a történet során), ettől még az még lehet egy remek történet, de ebben az esetben nincs túl sok értelme mindannak, amit az utolsó részben Kylóval meg Rey sötét erőivel kapcsolatban építgetni próbáltak.
A problémához hozzátartozik az is, ha már ez a trilógia elkezdte mélyíteni a karaktereket, sokan azt várták tőle, hogy tovább haladjon ezen az úton, miközben ebből Abrams inkább egy szórakoztató kalandfilmet akart kihozni, mint drámát. A film nézése közben többször az Indiana Jones jutott eszembe, és a Skywalker kora inkább abba a kategóriába tartozik. Az Indiana Jones-filmek szórakoztató kalandfilmek, amik egy lapos hőssel és mindenféle dráma nélkül is jól működnek.
Viszont az új trilógia első két része erőteljesebben karakterközpontú volt: lényegében a galaxis sorsa állt azon, hogy Rey és Kylo hogyan választ. Az utolsó Jedikben Rey is meg van győződve róla, hogy a felkelés sikere azon múlik, hogy Kylót átállítja-e, és Kylo számára is központi kérdés Rey átállítása. A belső konfliktusoknak kihatása van az egész történetre.
De a Skywalker korában Palpatine feltűnése nem okoz Reyben belső konfliktust. Palpatine egy külső konfliktus: valahogy meg kéne ölni, de az nem olyan egyszerű. A tetőponton már Kylóban sem dúl belső konfliktus, az egész szituáció számára is külső konfliktus. Ezért érződik ez a tetőpont súlytalanabbnak (tanulság: a leglényegesebb konfliktusokat ne zárd le a tetőpont előtt).

Kylo: a kettészakadt identitás

Térjünk rá Kylo Renre, aki a trilógia másik főszereplőjének tekinthető. Esetében a végső megtéréssel szintén kreatív és technikai problémáim is vannak.
Alapvetően ugyanúgy elvihették Kylót jó irányba, mint rossz irányba, ahogy Reyből csinálhattak volna gonoszt is akár. Önmagában egyik sem rossz döntés, a lényeg az út, hogy azt mennyire hihetően sikerül kivitelezni.
Azzal, hogy a végére Kylóból pozitív karaktert csináltak, csak az a bajom, hogy nem érzem egy szükségszerű végpontnak a karakterfejlődésében, inkább külsőleg lett beleerőszakolva a történetében. Rey az Luke, Kylo pedig Vader. Vader az utolsó pillanatban megmenti Luke-ot, és átáll a jó oldalra, így a végső ütközetben Kylónak is fel kell áldoznia magát a főhősért. Minden áron le akarták másolni az eredeti trilógia megoldásait, így a fordulat úgy is erőltetettnek érződik, hogy a trilógiában Kylo végig viaskodott magában a jó és a rossz oldallal. Végül is hihetőbb, hogy ő a jókat választja, mint hogy Rey gonosszá válik.

Nézzük meg nála is a mélypontokat. Az ébredő Erőben a mélypont egyértelműen az, mikor megöli az apját. Mondhatnánk azt is, hogy az egész trilógiában ekkor van a legmélyebben, ekkor betonozza be magát sithek soraiba. Onnan, hogy megölöd egy szülőd, csak hogy bizonyítsd a mesterednek, te valóban elvetemült gonosz vagy, már nehezen lehet visszajönni.
Ha a negatív karakterfejlődési íveket nézzük, ő a Hanyatlás típusba tartozik: egy negatív karakternél felmerül az esély, hogy jól dönt, de végül még mélyebbre süllyed.
Az utolsó Jedikben azt látjuk, hogy Kylo kísérti Reyt, hogy álljon át a sötét oldalra, viszont Rey is kísérti a férfit, hogy térjen át a jókhoz. Erre látunk is némi esélyt, amikor megmenti a lányt Snoke-tól, de kiderül, hogy egyáltalán nincs szándékában áttérni, ehelyett még mindig azt szeretné, hogy Rey fordítson hátat az ellenállásnak, és csatlakozzon hozzá.
Tehát a két rész alatt Kylo többszörösen megerősítette, hogy ő nem egy pozitív karakter. Lehet, hogy belül vívódik, de amikor döntésre kerül a sor, ő konzisztensen a sithek útját választja.
Ettől még nem volt abszolút teljességgel kizárva, hogy végül megjavul, de a karakter nagyon mély gödörbe ásta be magát, amiből nem lehet csak úgy kiszökkenni.

Itt kitérnék a kreatív kérdésekre is. Számomra elég egyértelműen úgy tűnt, hogy Az utolsó Jedik azt készítette elő, hogy Kylo lesz a továbbiakban a főgonosz. Elvégre Snoke megölésével könnyedén magához ragadhatta a hatalmat. Ez olyan szempontból is érdekesebb folytatás lett volna, mert Kylo eddig mindig mások befolyása alatt állt, nem igazán hozott teljesen önálló döntéseket, Hant is azért ölte meg, mert Snoke ezt követelte tőle. De miután Snoke kikerült a képből, már senkinek nem kell megfelelnie, nem kell bizonyítania, hogy csak a sithek útját követi (Palpatine-t most távolítsuk el a színről). Izgalmas lett volna látni, hogy ha saját magának kell felelősséget vállalnia minden döntéséért, akkor miként cselekszik. Vajon a hatalom még jobban megrontja, vagy a jó oldala felülkerekedik?
De még ha számolunk is Palpatine-nal, akkor sem volt számomra világos, hogy miután Kylo átvette Snoke helyét, miért rohangál kisinasként, hogy Palpatine kéréseit teljesítse, meg megtalálja Reyt. Elvileg ő a legfőbb vezér, de úgy, hogy semmilyen vezetői tevékenységet nem végez. Megölte Snoke-ot, többek közt azért, hogy feljebb emelkedhessen, de úgy látszik, a pozíciójában semmiféle változás nem történt. Antagonistaként erősödnie kellett volna az utolsó részben, de még gyengébb ellenfele is Reynek, mint korábban volt.

Egyszóval azt egy kreatívabb megoldásnak találtam volna, ha Kylót teszik meg fő antagonistának, és ahelyett, hogy lemásolják Vader útját, továbbviszik a karaktert, és egy olyan pozíciót adnak neki, amit Vader sosem ért el.
A mélypontokhoz visszatérve, az első részben Kylo választhat, hogy megkíméli-e az apját, és a gyilkosságot választja, a második részben választhat, hogy Snoke megölése után átáll Rey és a jók mellé, de továbbra is a sötétséget választja. A harmadik részben a mélypont az, hogy Rey megöli.
Most gondolkozzunk el azon, hogy ez miféle mélypont. Meghalni nyilván senki nem szeret, de súlyosságban ez hol van az apja megöléséhez képest? Sehol.
A mélypontot gyakran nevezik egy „halál” pillanatnak, de a mélyebb történetekben ilyenkor legfőképpen nem a főszereplő élete van veszélyben. A legtöbb történet abból indul ki, hogy vannak olyan univerzális értékek, amik fontosabbak, mint az egyén túlélése. Minden hőstörténetnek az az alapvetése, hogy vannak dolgok, amikért érdemes feláldozni akár az életünket is. Ha karakterünk számára a legértékesebb dolog, amit veszélyeztethetünk, az az élete, akkor az egy elég sekélyes karakter.

Kylónál a tét mindig is a lelke volt, hogy teljesen elemészti a sötétség, vagy visszatalál a fényhez, ezért a mélypontjának mindig ezt a kérdést kell érintenie. Higgyük el, hogy eddig bármi történt is körülötte, Kylót semmi nem tudta letéríteni a rossz útról, de egy percig haldoklik, és ettől a személyisége teljes fordulatot vesz? Vagy ez annak a következménye, hogy megérezte, Leia meghalt? Miért? A sok szörnyű dolog, amit tett, nem ingatta meg, de történik valami, ami kivételesen nem az ő bűne, és pont ennek hatására fogja átgondolni a teljes életét, és rájön, hogy eddig rossz döntéseket hozott?
(Vagy pedig egyértelművé kellett volna tenni, hogy Leiát éppen az ölte meg, hogy biztos volt benne, Kylo végezne Reyjel, és csak úgy tudta megmenteni, hogy feláldozza magát. Így Kylónak valóban trauma lenne, hogy a két utolsó ember közül, akivel még törődik, az egyiket majdnem megöli, a másik meg miatta hal meg. Így viszont a következő jelenet Hannal fölösleges.)

Ahogy mondtam, a probléma nem azzal van, hogy a készítők úgy döntöttek, hogy a végén Kylónak a jók mellé kell állnia. A probléma ott van, hogy nem tudták ezt a fordulatot értelmesen kivitelezni, hogy a karakter szempontjából szükségszerűnek tűnjön. Egy ilyen fordulathoz komoly krízisre lett volna szükség, és egyszerűen ehhez nem választottak elég jó mélypontot (ahogy Reynél sem).
Ha már Hanos jelenet, Han nem volt jedi, ezért a szelleme nem jelenhet meg, ehelyett elvileg az, amit Kylo lát, egy emlék vagy fantázia.
A baj ezzel az, hogy ha ez az egész Kylo agyszüleménye, akkor lényegében ő megbocsájt saját magának, hogy megölte az apját. Közvetlenül azután, hogy talán ő ölte meg az anyját is. Valóban ez lenne az ideális első lépés, ha valaki jó útra akar térni?

Minden rajongó örült Han feltűnésének, de az a képzeletbeli beszélgetés a Kylo pálfordulásának szempontjából jóformán fölösleges volt, mert ő nem a bűntudat miatt maradt a sötét oldalon. Sőt, a bűntudat volt az egyik fő bizonyítéka annak, hogy nem teljesen gonosz.
Ahogy egy kritikában kifejtették, Han nem azért szerepelt, mert Kylónak tényleg erre a lökésre volt szüksége ahhoz, hogy áttérjen. Nem, Han azért jelent meg, hogy a megbocsátásával jelezze a nézőknek, hogy ők is megbocsáthatnak a fiának. Nem Kylónak volt erre szüksége, hanem a készítőknek ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban lenyomják a nézők torkán ezt az új, megtért Kylót, akinek drukkolniuk kell majd a fináléban.

A hős és az antagonista: ellentétes válaszok ugyanarra a problémára

Rey problémája az volt, hogy nem volt identitása, Kylónak meg túl sok volt, és nem tudta azt elrendezni magában, hogy a felmenői közt van egy hírhedt sith és egy hős jedilovag is. Rey előtt semmilyen példa nem állt, Kylót pedig ellentétes hatások érték, mindkettő válságba vezethet egy személyt.
A trilógia a két karakter szempontjából egy coming of age történet lenne, viszont a filmek egyikük esetében sem tudtak előállni egy válasszal, hogyan lehet az identitás válságát megfelelően kezelni.
Még a legértelmesebb megoldási stratégiának Kylo kijelentése tűnik, hogy hátra kell hagyni a múltat, egy olyan önálló útra kell lépni, amit nem terhelnek a régi ellenségeskedések. Csakhogy látjuk, hogy ő erre képtelen, mert a szónoklata után eszelős módon próbálja elpusztítani a teljes ellenállást, és főleg Luke-ot. Ő nem túllépni próbál a múlton, hanem mindent felégetni, ami ahhoz köti.

Az, hogy Leia meghal, és Rey leszúrja Kylót, akár jó mélypont is lehetett volna, de ehhez kontextusba kellett volna helyezni. Kylónak az utolsó részben nem vitték tovább a motivációját, nem is igazán tudjuk, mit akar elérni. Ha nála az „elpusztítani a múltat” célt folytatták volna az utolsó részben, a krízis lehetett volna az a pillanat, amikor rájön, hogy elérte, amit akart, a teljes családja meghalt, Reyt rávette egy sötét cselekedetre, az ellenállásnak nem maradt esélye. Most pedig, hogy leszámolt mindennel, semmi sem maradt, csak azoknak a szellemei, akiket megölt – akik, ahogy Luke figyelmeztette, kísérteni fogják élete végéig
Ez egy jelentéssel bíró töréspont lehetett volna, ami rávehette volna, hogy ne felégesse a múltat és az elődeit, csak függetlenítse magát tőlük.
De Kylo képtelen volt végül önálló identitást alkotni magának, ahogy Rey is képtelen volt.
A záróképsor fő üzenete, hogy Kylónak igaza volt, a lánynak nincs önálló helye a történetben, önmagában sosem lesz elég, fel kell vennie a Skywalker nevet ahhoz, hogy emlékezzünk rá.

***

A folytatástrilógia egészét nézve is úgy tűnik, hogy az identitás kérdése lenne az egyik fő téma, ami a két főszereplő útjában meghatározó, de még Poenál és Luke-nál is.
Ez nagyon jó témafelvetés, olyan szempontból is, mert ahogy az új generációs szereplők igyekeznek meghatározni magukat az elődökhöz képest, úgy a folytatástrilógiának ki kell alakítania egy viszonyt az eredeti trilógiával. És mint ahogy a szereplőknél, a filmeknél is a fő dilemma, hogy ragaszkodjanak-e az elődök útjához, vagy alakítsanak ki egy független identitást.
A gond az, hogy a folytatástrilógia egyes részei különböző válaszokat adnak erre a kérdésre – nemcsak különböző nézőpontokból közelítik meg, hanem ütköznek az üzenetek. Ezért nincs a szereplőknek egy egységes karakteríve, és nincs a trilógiának egy egységes premisszája.
(Azt mellékesen megemlítem, hogy a kilencedik rész a korábban felvetett "fény és sötétség egyensúlya" és "az Erő körforgása" tematikát is félresöpörte, pedig ez a vonal a szereplők és a cselekmény szempontjából is sokkal izgalmasabb lehetőségeket tartogatott volna annál, mint hogy megölték ugyanazt a sith nagyurat még egyszer, akit már az eredeti trilógiában megöltek.)

A fő probléma pedig, amit a trilógia az utolsó résszel egyértelműen bebizonyított, hogy ugyanúgy nincs ez elődeitől független identitása, amint ahogy a karaktereinek sem.
Minél inkább ragaszkodtak a készítők az eredeti trilógia megidézéséhez, annál jobban megkötötték a történetet és a karaktereket, akiket rákényszerítettek egy előre kijelölt ösvényre, ahelyett, hogy hagyták volna őket organikusan fejlődni.
Átgondolt történetmesélés és világos alkotói szándék nélkül viszont egy mű sem lesz több, mint néhány jó ötlet, esetleg néhol izgalmas cselekmény, ami végül nem szól semmiről sem.


Kapcsolódó cikkek: - Karakterábrázolási alapok és a Változás ív
- Negatív karakterívek
- A Lapos karakterív
- A háromfelvonásos szerkezet
- Gonoszok és antagonisták