Hogyan (és hogyan ne) írjunk regénysorozatot

Attól függetlenül, hogy valaki egy több könyvből álló sorozatot ír, aminek esetleg van egy összefüggő története, az egyes részeknek önmagukban is meg kell állniuk, élvezhetőknek kell lenniük az olvasó számára. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, mégis szinte biztos, hogy mindenki fel tud idézni olyan könyvsorozatot, ami erős kezdés után drámai visszaesést produkált, és akár el is vette a kedvét a további részek elolvasásától.
Sorozatot írni bizonyos szempontból könnyebbnek tűnhet, hiszen nem kell minden kötetnél egy teljesen új szereplőgárdát, világot kitalálnunk, viszont nem kis kihívást jelent, ha több részen keresztül hűek akarunk maradni a történetünk lényegéhez és a karaktereinkhez, és végig meg akarjuk tartani azt a színvonalat, amit az olvasónk megszokott, sőt, részről részre fokozni az izgalmakat.
A cikk első felében így arról lesz szó, hogy milyen problémák merülhetnek fel a sorozatokban, a második felében pedig a könyvsorozatok különböző típusairól.

A romantikus zsánerbe tartozó vagy erős romantikus szállal rendelkező sorozatoknál sokszor látni azt a stratégiát, hogy a két főszereplőt – akiket az első kötet végén összehozott, vagy akiknek addig építgette a kapcsolatát – a szerző a második könyvre elválasztja, és az egyikük (gyakran a férfi) egyáltalán nem, vagy alig szerepel abban a kötetben. Ez a stratégia működhet olyan történeteknél, ahol párkapcsolat inkább mellékszál, vagy van annyi potenciál a többi szálban, hogy megtartanak egy kötetet önmagukban is. Más esetekben viszont a párkapcsolatot kiiktatva a középső rész érdektelenségbe fullad, ugyanis az író a történet struktúráját, a benne megjelenő feszültséget a románcra alapozta, és a nélkül nem sok izgalom marad.
Ilyenkor látszik igazán, hogy a szerző rendesen kidolgozta-e a világot, elég izgalmas-e a főszál, vannak-e még a főhős szerelmén kívül érdekes mellékkarakterek, mert a románc hiányában a gyengeségek még jobban kiütköznek.  Néha egy olyan megfontolást érzek a szerző részéről, hogy „tudom, imádjátok xy-t, és ha elolvassátok a második kötetet, a harmadikban visszakapjátok”. Ne azzal próbáljuk rávenni az olvasót a sorozat végigolvasására, hogy a második részben „túszul ejtjük” a legnépszerűbb szereplőt.

Persze ez más szálakkal is előfordulhat, például a szerző kidolgozott az első könyvben egy nagyon érdekes mágiarendszert, de mondjuk a másodikra már megfosztja a főhősét a képességeitől, vagy egy mágia nélküli helyszínre küldi. Tehát lehetőleg ne játsszuk ezt az „ elveszem-visszaadom” játékot az olvasókkal, a középső kötet ne csak egy reklámszünet legyen a sorozatban, hanem ha már egy kicsit más irányba kalandozunk a sorozattal, akkor fontoljuk meg, hogy ha ez vagy az a szál most háttérbe kerül, akkor mit adhatunk helyette az olvasónak, amit hasonlóan élvezni fog.

A második kötet szindróma

Az egyik leggyakoribb átok, ami a sorozatokat, legfőképpen a trilógiákat sújtja, az a „második kötet szindróma”, vagyis hogy a középső rész sokkal gyengébb, mint a sorozat többi része. A legelső könyvben a szerző bemutatja a szereplőket és a világot, felvezeti a konfliktust, így ott még működik az újdonság ereje. Illetve ennek a résznek kell hogy legyen valamiféle épkézláb cselekménye, különben nem adták volna ki.
Az író a harmadik kötetre tartogatja a finálét, a hős ott számol le a főgonosszal, ott találnak egymásra a szerelmével, ott lepleződik le a nagy rejtély, abban a részben oldódik meg a konfliktus, tehát az szintén izgalmas szokott lenni. Viszont a középső rész sok esetben csak töltelék, időhúzás, átvezeti az olvasót az első résztől a másodikig, de a cselekmény szintjén eközben nem sok minden történik. Ez hasonlít ahhoz a problémához, ami az egykötetes regényeknél is gyakran felmerül, hogy a történet közepén leül a cselekmény. Az író tudja, mi történik a történet elején, azt is tudja, mivel akarja befejezni, mi lesz a tetőpont, de a kettő között csak tengenek-lengenek a szereplők. A trilógiák középső kötetére is gyakran ez a jellemző.

Most áttérnék egy konkrétabb példára, amit azért tanulságos megnézni, mert egyrészt jól szemlélteti, hogy milyen problémák lépnek fel sok középső kötetben, másrészt pedig dramaturgiai szempontból is érdekes. Ez a regény pedig a már korábban emlegetett V. E. Schwab sorozat, a Shades of Magic második része, A Gathering of Shadows.
A kötet legnagyobb hibája, hogy tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak hogy előkészítse a harmadik részt. A cselekmény középpontjában a mágikus játékok állnak, amelyen a birodalom különböző részéből érkező mágusok mérik össze az erejüket. A két főszereplő is benevez a játékokra álruhában, csakhogy annak ellenére, hogy ezt lett megtéve a főszálnak, a könyvet végigolvasva kiderül, hogy a nagyobb képet nézve ennek semmilyen jelentősége nem volt.
Már korábban volt szó a megfelelő tétek felállításáról, és ez a kötet pontosan ezen bukik el: egyik főhősnek sincs nyomós érve, miért vesz részt a játékokon, mindketten csak a kivívást keresik; a párbajok barátiak, súlyos sérülést nem okozhatnak egymásnak a felek, így még az életükért sem izgulhatunk; az író ugyan berak egy komoly fenyegetést (a játékokon mindenki álruhában versenyez, kivéve az utolsó meccsen, így valójában egyik főhős sem kerülhet közel a győzelemhez, különben lelepleződnek, és mivel elvileg egyiküknek sem szabadna versenyeznie, nagy bajba kerülnének), de ezt egyáltalán nem használja ki, a kockázatok ellenére semmilyen következménye nincs annak, hogy illegálisan vesznek részt a játékokban (ez majdhogynem az írói ígéret megszegése).

Lehet, hogy jól hangzik egy ilyen varázslóverseny, és az írónak így lehetősége van különböző akciójeleneteket írni, csak sajnos ha semmilyen tétje nincsen az egésznek, a cselekményt semmilyen formában nem mozdítja előre, akkor nincs értelme szerepeltetni.
Párhuzamosan látjuk ugyan, hogy egy másik világban készülődik valami, ami veszélyt jelenthet a hőseinkre, de egy távoli fenyegetés nem pótolja a valódi konfliktusok hiányát. A könyv végi cliffhanger, amit sebtében bedobott az író ezzel kapcsolatban, nem feledteti, hogy az előtte lévő több száz oldalon nem történt semmi lényeges.
A második kötetben látjuk, hogy milyen hatása volt az első könyv eseményeinek a szereplőkre, de a második rész végére nem érzékelhető gyökeres változás a szereplőkben, a helyzetükben vagy a világlátásukban, kapcsolataikban stb. Az egész könyv a világépítésre és a karakterek további árnyalására alapoz, csakhogy  ez egy kalandos fantasy történethez kevés, ha emellett a cselekmény jobbára csak időhúzás, amíg eljutunk az utolsó kötet nagyszabású akcióihoz.
Néhány esetben a második kötet ugyanannak a problémának a sikertelen megoldásáról szól, amit végül a harmadikban győznek le a szereplők, viszont ha közben semmilyen más előrelépést sem mutatunk fel, akkor lényegében visszajuttattuk a történetet a kezdőpontra, az első könyv végére, az olvasó pedig vakarhatja a fejét, hogy egyáltalán minek is olvasta végig a folytatást.

Persze a középső köteteknek egy fontos funkciója, hogy előkészítse az utolsó részt, a nagy finálét, de nem merülhetnek ki csak és kizárólag ebben az előkészítő szerepben. Nagyon fontos, hogy az első és a második kötethez képest lássunk valamiféle változást, ami lehet egy főhősben beálló változás, kapcsolatának átalakulása egy másik fontos szereplővel, a helyzetében, pozíciójában történő változás, vagy akár a világának átalakulása stb. Tehát ha összehasonlítjuk az első és a második kötet végét, a főhőst (bár lehet, hogy még egyikben sem érte el a célját) ne találjuk pontosan ugyanabban az állapotban, helyzetben.

Epizodikus vagy lineáris sorozatok

Eddig a potenciálisan felmerülő problémákról volt szó, ezután viszont azzal foglalkozom, milyen szempontokat érdemes átgondolni, mielőtt még nekikezdünk a regénysorozatunknak.
A legelső dolog, amit el kell döntenünk, hogy hány részes lesz a sorozatunk, két-három részes lezárt történetben gondolkozunk, vagy annál több kötetben. Itt leginkább nem is a részek száma az érdekes, hanem az, hogy a sorozatunk inkább epizodikus vagy lineáris jellegű lesz. Például a trilógiák leggyakrabban kerek, lineáris történetek, amiben az író az első kötetben felvázolja a fő konfliktust, az utolsóban pedig megoldja, tehát az 2-3-4 kötet így egyben kiad egy kerek történetet.
A másik típus az epizodikus, ami az "egy könyv–egy probléma" elvet követi, tehát a történet elején felvetett problémát a hős már abban a kötetben megoldja, a következőben pedig már egy új problémával néz szembe. Ennek tipikus példái a krimisorozatok, ahol a detektív az egyik könyvben egy gyilkossági ügyet göngyölít fel, de a másikban már egy gyerekrablás után nyomoz, és a kettő bűnesetnek nincs köze egymáshoz, a sorozat kontinuitása a főhős azonosságában rejlik.
Persze ez a két típus nem mindig válik el olyan élesen egymástól, de mielőtt erre rátérnék, ejtsünk szót a trilógiákról.

Tehát a trilógiák (bár lehet 2, 4 vagy több kötetes is, a lényeg szempontjából mindegy) rendszerint olyan kerek, zárt történetek, amelyek lineárisan épülnek fel. Itt ugye az események egymásra épülnek, egymásból nőnek ki, tehát igazából csak úgy élvezhetőek, ha valaki sorban olvassa a részeket. Itt a szereplőre és a cselekményre is jellemző a fejlődés, növekedés: a történések egyre nagyobb jelentőségűek, az egyes részek során az író fokozatosan emeli a téteket, ezzel együtt pedig a főhős komoly személyiségváltozáson megy át a nehézségek hatására.
Az egyes köteteknek lehet egy egyedi problémája, amit a szereplőknek meg kell oldani, de ezeket összeköti egy közös (a sorozaton átívelő) történetszál, vagyis végül ezek önálló problémák is összefüggenek valamilyen szempontból. Az ilyen sorozatoknál tehát nem árt, ha a szerző előregondolkozik, tisztázza magában, hogy ki ennek a sorozatnak a főszereplője, főgonosza, mi a központi konfliktusa, illetve premisszája.

Az epizodikus könyvsorozatoknál elég lehet, ha  az adott könyvre koncentrálunk, nem feltétlenül kell előre megterveznünk, mi fog történni a további kötetekben. Az epizodikus történeteknek az a jellemző tulajdonságuk, hogy akármilyen sorrendben olvashatjuk őket, nem von le az élvezeti értékükből. Sok krimisorozat ilyen, például Agatha Christie Poirot-regényeit is elolvashatjuk tetszőleges sorrendben, ugyanez a helyzet a kalandregények egy részével is, James Bond különböző küldetései sem feltétlenül állnak kapcsolatban egymással. Vagy pedig léteznek olyan romantikus regénysorozatok, amelyek egy család történetét mesélik el, de minden kötetben más családtag a főszereplő.
Tehát a megírásuk szempontjából ennél a típusnál az az érdekes, hogy a főhős köteteken át ugyanaz marad, bizonyos esetekben ugyanaz maradhat a helyszín és a szereplőgárda nagy része, de nincs egy sorozaton átívelő főszál, amit figyelembe kell vennünk az egyes részek megírásnál.

Az utolsó sorozattípus az előző kettőnek a keveréke, amire ugyan jellemző az epizodikus szerkezet, de emellett találunk benne egy köteteken átívelő szálat is. Ez a szál lehet egy mellékszál is, például krimisorozat esetében a bűntények epizodikus jellegűek, nem állnak kapcsolatban egymással, viszont lehet egy romantikus mellékszál a történetben, ami lineáris. Vagy ez a mellékszál lehet a detektív és a társa közti barátság kibontakozása is. Ebben az esetben ugye csak a kapcsolati szál esetében kell odafigyelnünk a kontinuitásra.
Vannak olyan sorozatok is, amelyek ennél hangsúlyosabban lineárisak. Első példa Richelle Meadnek a hatrészes Vámpírakadémia-sorozata, ami szintén egyszerre epizodikus és lineáris. Epizodikus abban az értelemben, hogy minden részben egy önálló kalandot találunk, és ugyan általában a kötetek végét úgy alkotta meg a szerző, hogy az átvezessen a következő könyvre, összekapcsolja a két részt, de a kalandok szempontjából ennek a hat résznek nincs egy összefüggő íve, nincs egy központi probléma vagy egy főgonosz, ami köré a részek rendeződnének.
Ez a sorozat azért is jó példa, mert – főként, ha valaki háromnál több részes sorozatot tervez – az emberben felmerülhet az a kérdés, hogyan tegye az egyes részeit izgalmassá, hogyan kerülje el az önismétlés. Meadnek az a módszere, hogy minden részt egy más ötletre épít, például az egyik kötet koncepciója az, hogy a főhőst elrabolják, és ki kell szabadulnia, mielőtt megölik. A másikban a főhős iskoláját ostrom alá vonják a vámpírok, aztán a be kell törnie egy szigorúan ellenőrzött börtönbe. Előfordul, hogy egy író ugyanazt a történetsablont erőlteti részről részre, ilyenkor pedig érdemes lehet írni az egyes részekhez logline-t, és megnézni, hogy a részek cselekménye valóban különböznek-e egymástól, van-e bennük eredeti ötlet.
Maguk a kalandok tehát epizodikusak, viszont a Vámpírakadémiában a kapcsolati szálak (barátság és szerelem) lineárisan épülnek fel, ami többek között azt is lehetővé teszi, hogy a főhős változzon, fejlődjön a sorozat során.

Amit a sorozatok kapcsán még fontos megemlíteni, az a karakterábrázolás. Korábban a különböző karakterfejlődési ívek kapcsán volt szó róla, hogy nem minden történetben áll be változás a főhős esetében, nem kell szükségszerűen fejlődnie. Például egy tisztán epizodikus krimisorozatnál a főhős általában nem változik a részek során, hisz nem is adunk neki egy köteteken keresztül átívelő központi konfliktust, amivel neki szembe kell néznie. Viszont az olyan sorozatoknál, ahol jelentősebb átívelő szál van, ott rendszerint a főhős is változik vagy fejlődik valamilyen mértékben (itt a Változás, a Fejlődés vagy a negatív fejlődési ív is szóba jöhet).

Vegyünk erre a hibrid típusra egy másik példát, amit szintén részben lehet epizodikusnak tekinteni (legalábbis eleinte). A Vámpírakadémiával ellentétben a Harry Potter-sorozat esetében egyértelmű, hogy van egy egész sorozaton átívelő központi konfliktus, amit minden egyes kötet érint, ez a fő konfliktus pedig az, hogy Harrynek le kell győznie Voldemortot. Emellett viszont az első négy kötet inkább epizodikus jellegű.
Amíg sok trilógiának a főszála egy mind a három részen átívelő probléma – mint például az, hogy A Gyűrűk Urában Frodóéknak el kell pusztítania a gyűrűt –, a Harry Potter első köteteiben az „egy könyv–egy kaland” struktúrát követi a szerző. Az első kettőben egy krimisablont használ: Harryék az első két részben egy rejtéllyel szembesülnek (a bölcsek köve és a titkok kamrája), és miután ezeket megoldották, megmentették az iskolát, lezárul az adott rész, az írónő feloldja a feszültséget, itt még a fő konfliktus Harry és Voldemort között csak a háttérben van jelen.
A negyedik részig ezt az epizodikus felépítést követi Rowling, viszont a negyedik kötet vége cliffhangernek tekinthető, ott nem oldja fel a feszültséget, hanem Voldemort visszatérésével jelzi, hogy innentől már valóban a sorozat központi konfliktusa kerül előtérbe. Az utolsó három kötet már főként ezzel foglalkozik, ezáltal kevésbé epizodikus jellegű.


Bármilyen sorozatot is tervezünk, még ha nem is találjuk ki az összes rész cselekményét már rögtön az első kötet megírása előtt, legalább azt érdemes eldönteni, hogy milyen jellegű sorozatot szeretnénk megalkotni. Ez pedig azt is eldönti, mennyire kell előre gondolkoznunk, de a lineáris a szerkezet, a trilógiák esetében mindenképpen tanácsos nagy vonalakban kitalálni a többi kötet történetét is, miközben az első részen dolgozunk. Emellett pedig az első részben érdemes a (kitalált) világot nagyobbra rajzolni, esetleg több mellékszereplőt behozni, elejteni utalásokat a szereplőkkel, világgal, történettel (múlttal) kapcsolatban, amiket lehet, hogy az adott részben nem fejtünk ki, viszont egy későbbi könyvben fordulatokat alapozhatunk rájuk.


Forrás: - http://elflands2ndcousin.com/2011/01/11/writing-an-episodic-genre-series-part-1-of-3-episodic-heroes/