Új szerkesztői és írástechnika oldal!

Leírás 1. Alapok

Bár sokak számára a leírás nem képezi olyan fontos részét a szövegnek, mint mondjuk a cselekmény vagy a karakterek, leírások nélkül a prózánk szegényes és jobbára élvezhetetlen lenne, arról nem is beszélve, hogy sok olvasó arról ismeri fel a jó írót, hogy gyönyörű leírásokat képes alkotni.
Köztudott, hogy az írók manapság ritkán viszik el szárazon, ha jókais hosszúságú leírásokkal tűzdelik tele a szövegüket. Ennek egyik oka, hogy az új vizuális médium, a film megjelenésével az embereknek megváltoztak a történetmeséléssel szembeni elvárásaik. Egyszerűen szólva filmszerűséget követelnek meg a regényektől is, ami azt eredményezte, hogy az elbeszélő részek és a leírások hosszúsága lecsökkent, a „valós időben” játszódó jelenetek pedig felértékelődtek. A másik ok pedig, hogy a leírások elvesztették bizonyos funkcióikat. Például 200 évvel ezelőtti olvasó egy 5 oldalas leírást az afrikai sztyeppékről még érdekesnek talált, de a mai olvasó nagy valószínűséggel átlapozza, mivel számára az már nem rendelkezik azzal az ismeretterjesztő- és újdonságértékkel. Ma már egyetlen kattintással ezernyi képet, videót találhatunk a világ legeldugottabb helyeiről, így magában az, ha valaki szimplán bemutat egy tájat, már nem elég. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a leírások elvesztették a létjogosultságukat, vagy hogy az olvasók ne élveznék őket, csupán azt, hogy már mást, többet várnak el tőlük.

A leírásnak elsősorban praktikus jelentősége van: olyan információkat oszt meg a szereplőkről és a környezetükről, amik alapján az olvasó be tudja tájolni magát, értelmezni tudja a cselekményt, valamint segítenek abban, hogy maga elé tudja képzelni a történetet. Ám azon túl, hogy meghatározzuk, hogy mi az a minimális tudnivaló, amit az adott jelenetben feltétlenül meg kell osztanunk, ránk van bízva, hogy azt milyen formában és részletességgel tesszük.
Az, hogy egy leírás mikor számít túlságosan hosszúnak vagy rövidnek, az attól is függ, hogy milyen zsánerben írunk és milyen jellegű művet. Például ha egy szépirodalmi regényről van szó, ami inkább az érzetekre, benyomásokra és a főszereplő egyéni látásmódjára koncentrál, ott nem meglepő, ha oldalakon keresztül húzódó leírásokkal találkozunk, de egy olyan cselekményközpontú, pörgősebb zsánernél, mint a thriller, ilyesmi frusztrálná az olvasókat. A szórakoztató irodalomban viszont a spekulatív fikcióba tartozó zsánerek (pl. fantasy, sci-fi, horror) több leírást igényelhetnek, főleg, ha egy kitalált környezetben játszódnak.

Amikor hosszabb leírásokat illesztünk a történetbe, akkor lelassítjuk a folyását, úgyhogy ezt mérlegelve kell eldönteni, hogy mennyi részletet rakunk bele. Egy lassabb folyású epikus fantasyben, amiben az író számára fontos az atmoszférateremtés és a környezet élővé tétele, ha a szerző tehetséges, akkor nem lesz probléma az akár egyoldalas városleírás. De akkor annak nyilván nem szabad puszta felsorolásnak lennie, hogy "itt ilyen épület, ott olyan szobor áll", hanem az ügyes író a leírást felhasználja hangulatkeltésre, világépítésre, karakterizálásra stb.
A filmszerű gondolkodásnak bizonyos szerzőknél van egy olyan hátulütője, hogy maguk elé képzelik a környezetet, aztán, mintha egy listát készítenének, szépen felsorolnak mindent, amit a fejükben látnak. Például: „A templom több mint hatvan méter magas. Két tornya van, minden oldalán egy-egy pár csúcsíves ablakkal. Az épület elején összesen három bejárat van, fölöttük egy sorban szobrok, a fal közepén nagy rózsaablak színes üveglapokból…” Ez így elég unalmas. Egyébként a Notre Dame-székesegyházat írtam le, amit nem nevezhetünk egy unalmas kinézetű épületnek, de ebből is látszik, hogy kitalálhatunk mi akármilyen fantasztikus épületet, tájat, űrhajót, mágikus lényt, hiába írjuk le azt pontosan, papíron nem fog működni, mert az irodalom nem egy vizuális médium. Attól függetlenül, hogy hosszú vagy rövid a leírás, nem akkor lesz sikeres, ha minél pontosabban és részletesebben mutatja be az adott dolgot, hanem ha képes közvetíteni a dolog érzetét. Erre kicsit később bővebben is kitérek, de előtte vegyünk még pár általános hibát.

A hiányos vagy a túlnyújtott leírások mellett egy gyakori hiba, hogy az író a látáson kívül semmilyen más érzékszervet nem használ a leírásoknál. Szinte mindenki a látható részletek felé hajlik, és inkább azokat sorolja fel, de a többi érzékszervet, a szaglást, hallást, tapintást, ízlelést teljesen figyelmen kívül hagyja. Ez egyrészt sajnálatos, mert a többi művészeti ággal szemben, aminek csak egy-kettő érzékszerv áll rendelkezésére, az írott szöveg felhasználhatja az összeset. Másrészt pedig, ha belegondolunk, az olyan leírás, ami csak a látásra koncentrál, eléggé természetellenes, hisz a valóságban a környezetünket az összes érzékszervünk segítségével tapasztaljuk meg.
Már egy korábbi cikkben volt szó arról, hogy a mély nézőpontnál hogyan használhatjuk a leírásokat. Nem akarom újra elismételni az ott leírtakat, a lényeg, hogy ha meg akarjuk adni az olvasónknak azt az illúziót, hogy ő benne van a karakter nézőpontjában, és rajta keresztül maga is megtapasztalja az ő benyomásait, akkor oda kell figyelnünk az ő percepcióira, használnunk kell az összes érzékszervet és a testérzeteket is.
Harmadrészt pedig egy vizuális részletnél sokszor jobban működik egy bármilyen másik. Például annál, ha azt írjuk, hogy „a csatatér tele volt halottakkal”, hatásosabb az, hogy „a csatatéren a vér fémes szaga keveredett a megperzselt húséval”.

A következő hiba, amit sokszor látni, hogy a leírás túlságosan színtelen, túlságosan általános. Ahhoz, hogy kiderüljön, ez miért is probléma, nézzünk meg egy részletet:
Végig a horizonton mást nem lehetett látni csak a végtelen tengert. A tengerpartot homok borította, a szélét pedig hullámok nyaldosták. A távolban a napfény megcsillant a habokon. A levegőben érezni lehetett a sós párát, amit a víz felől hozott a szél.

Akkor most ezt párosítsd össze az egyik lenti képpel.

Vajon melyik tengerpartot írja le a részlet? Pontosan, nem tudni, a világ legtöbb tengerpartjára ráillik a fenti részlet, mert klisé. Hibásnak nem hibás, de tintapazarlás, mert semmi lényegeset nem mondott el a környezetről – tautológia: a tengerpart olyan hely, ahol homok van, és a partot hullámok nyaldossák.
A leírás egyik fő funkciója, hogy az olvasó számára segítsen elképzelni az adott dolgot, hogy az a kép, ami az ő fejében olvasás közben megjelenik, minél pontosabban tükrözze azt a képet, amit te a számára meg akartál jeleníteni. Tehát az író akkor végezte jól a dolgát, ha az olvasója akár egy mondat után is pontosan meg tudja mondani, hogy a fenti 3 tengerpart közül ő melyiket írta le. Ez megint csak nem a leírás terjedelmén múlik, minimális mennyiségű részlettel is nagyon jól életre lehet kelteni egy helyet. Sőt, a tehetséges szerzőknek pár szó is elég lehet, míg a kezdő féloldalas leírásából sem kapunk képet a dologról.

Ehhez a témához nagyon jó hasonlat, amit egy író, Megan Whaler említett: a kutatások kimutatták, egy zeneműből az emberek kihallanak olyan hangokat is, amelyeket a zeneszerző bele sem tett, vagyis mentálisan kiegészítik a művet.
Az olvasáskor is valami hasonló történik:  lehet, hogy egy régen olvasott jelenet kapcsán te fel tudsz idézni  tengernyi részletet, hogy a kis falu, ahová a szereplők utaztak, hogyan nézett ki, a macskaköves utcáit, a házfalakon futó borostyánt, a kávézóból kiszűrődő zajokat… Aztán újraolvasva kiderül, hogy a faluról összesen ha két mondat leírás volt a szövegben.
Olvasás közben az agy kiegészíti a kapott információkat, hogy megkapja a teljes képet. Ebből a két tanulság, amit levonhatunk, hogy ne tegyünk az írásunkba olyan részleteket, amiket az olvasó magától is ki tud következtetni. Tehát a tengerparttal kapcsolatban ne ecseteljük a homokot vagy a kék vizet, hacsak az valamilyen szempontból nem érdekes (például ha a homok fekete, mert évtizedeken keresztül egy szénfeldolgozó működött a parton, érdekes részlet lehet), mint ahogy azt se kell elmagyarázni, hogy a főszereplő házának van négy fala, teteje és ablakai.

A másik tanulság, amit le lehet ebből vonni, hogy azok a részletek, amiket viszont megadunk, legyenek annyira frappánsak, hogy segítenek majd az olvasónak minél pontosabb és színesebb képet konstruálni. Ebben persze sokat segíthetnek az alakzatok, hasonlatok, metaforák stb. is.
Például ha azt írjuk, hogy a szereplő belépett egy terembe, aminek a közepén egy óriási, aranykaros, muránói üveg csillár függött, akkor olvasónak már lesz némi elképzelése a helyiségről, nem kell tovább részleteznünk a bársonyhuzatos szófát és a márványpadlót, mert az olvasó ebből már tudja, hogy a berendezés drága, és ennek megfelelően képzeli el a terem további részét.
Érdemes gyakorolni a forgatókönyv-módszert vagyis részletekbe menően elképzelni az adott helyszínt, tárgyat vagy személyt, és a sok jellemzőből kiválasztani azt a hármat-négyet, ami leginkább bemutatja (ezt kell csinálniuk a szerkesztési fázisban azoknak, akik elsőre rendszerint túlírnak). Erre találni példát egy korábbi cikkben, amiben látszik, hogyan lehet karakterizálni a főszereplőt a ruházatával vagy az otthonából kiemelt néhány tárggyal.

Térjünk vissza még egyszer a fenti részlethez: mit tudunk meg ez alapján az elbeszélőről? Fiatal vagy idős? Nő vagy férfi? Szereti a tengerpartot? Boldog, hogy ott lehet? Nem tudjuk.
A leírás egy másik funkciója a karakterizálás: általa nem csak a szereplő környezetéről tudunk meg dolgokat, hanem magáról a karakterről is. Ha E/1-ben vagy közeli E/3-ban írunk meg egy jelenetet, akkor nem csak arra kell odafigyelnünk, hogy a karakter mit lát, hanem arra is, hogyan látja.
A tengerparttal kapcsolatban például egyértelmű, hogy máshogy fogja leírni az az ember, aki szeret ott lenni, máshogy az, aki utál. Ugyanaz a tengerpart, ugyanúgy beazonosítható lesz, de valószínű teljesen más szavakkal fogják bemutatni.
De felemelhetjük ezt egy következő szintre. Hogyan írná le egy a tengert egy munkásember, aki még életében nem járt a tengerparton? Hogyan írná le egy nyugalmazott tengerész? Hogyan írná le egy ifjú tengerész, aki éppen csatába készül? Hogyan írná le egy anya, akinek korábban belefulladt a kislánya? Lehet azt pusztán leírással, pusztán a szóhasználattal érzékeltetni, hogy az elbeszélőnek tengerbe veszett egy hozzátartozója, anélkül, hogy erre bárhogyan utalnánk? Természetesen lehet.
John Gardner könyvében van erre egy gyakorlat, amit úgy hangzik, hogy írj le egy pajtát egy olyan férfi szemszögéből, aki most vesztette el a fiát a háborúban, de ne említsd a fiút, a háborút vagy a halált, és ne említsd a férfit, aki a megfigyelést végzi.
Természetesen ezt nem csak környezettel, hanem egy tárggyal vagy személlyel kapcsolatban is el lehet végezni. Érdemes több ilyen gyakorlatot is csinálni, hogy megtanuld, hogyan lehet egy adott szemszögön keresztül ábrázolni a világot, és mélyebb értelmet, nagyobb jelentőséget adni a leírásoknak.

A másik szempont amit még a karakterrel kapcsolatban figyelembe kell venni (az érzelmein túl) a személyisége, és hogy milyen célból van egyáltalán az adott helyen. Például ha belép egy szobába, mást fog észrevenni egy lakberendező vagy egy tolvaj. Ha egy egyszerű túrázó elmegy az erdőbe, ő nem fogja úgy megfigyelni az élővilágot, mint mondjuk egy botanikus. Ugyanazt a tárgyat egy nő és egy férfi máshogy fogja leírni. Például egy ruhadarabnál a férfi nem biztos, hogy látja, hogy az mályva, és nem rózsaszín, és nem fogja tudni, hogy az egy tulipánszoknya.
Ha a szereplő belép a szobába, egész máshogy fogja leírni, ha a barátjával ül le benne csevegni, vagy éppen egy gyilkos elől menekül. Nyugodt körülmények között lehet, hogy észreveszi a berendezést, a könyveket a polcon, a szőnyeg mintáját, de ha éppen menekül, akkor nem ezekkel lesz elfoglalva, hanem mondjuk arra koncentrál, hol bújhatna el. Sokszor látni kéziratokban, hogy a szereplőt üldözik, megtámadják, vagy éppen fut, de észreveszi a támadójának állán a sebhelyet, vagy hogy az utcán, amin végigrohan, milyen boltok mellett halad el. Ezekben az esetekben ne adjunk hosszú, részletes leírásokat, mert nem lenne hiteles, hanem dolgozzunk kevesebb részlettel és rövidebb mondatokkal.

Tehát valaminek a puszta bemutatása mellett a leírásnak funkciója lehet még: a karakterizálás, atmoszférateremtés, világépítés, „kellékrendezés”, információnyújtás (pl. nyomok). Egy bizonyos dolog leírásának persze nem kell az összes funkciót felvonultatni, de jobb, ha több funkciót adunk neki. Mindezek mellett pedig ne felejtsük el, hogy a mondanivalót, a premisszát is erősítheti, lehet szimbolikus tartalma, alkalmazhatunk benne visszatérő motívumokat.
Azokat a tanácsokat, amit az információadagolással kapcsolatban hoznak fel, alkalmazhatjuk a leírásokkal kapcsolatban is: oszd el, lehetőleg ne oldalas, féloldalas blokkokban rakd be a leírásokat; amit leírsz, az valamilyen szempontból legyen lényeges (pl. azért beszél a sivatag domborzatáról, mert a hősnek át kell kelnie rajta; a detektív azért foglalkozik annyit a fényképpel, mert az egy nyom), egyszerűsíts (ne tömd tele lényegtelen részletekkel a szöveget, gyakran a kevesebb több).

Sok író elhanyagolja a leírásokat, pedig azok teszik lehetővé, hogy felépítsünk az olvasó számára egy élő fiktív világot, és ez a világot akkor fogja ő valószerűnek elfogadni, ha biztosítunk számára érzékletes részleteket. Viszont tudnunk kell ezek között a részletek között válogatni, hogy a leírások által valóban gazdagabb legyen a prózánk, ne túlírt vagy vontatott.
Valamint nem feltétlenül kell mindent megmutatnunk az olvasóknak: a horror történetekből tudjuk, hogy időnként a legborzalmasabb szörnynél is félelmetesebb, ha nem árulunk el semmit a kinézetéről, és az olvasó fantáziájára bízzuk a dolgot. Nem hiába tiltotta meg Kaffka, hogy a „féreg” bármilyen formában is megjelenjen a könyve borítóján.
Ideális esetben az, amit elmondunk, és az, amit nem mondunk el, az olvasó fantáziájára bízunk, együttesen segít megteremteni a kívánt hatást.


A fenti pajtás gyakorlat mellett próbáld megcsinálni a következőket is:
– írj le egy tavat egy olyan fiú szemszögéből, aki nemrég megölt valakit, de ne említsd a gyilkosságot.
– írj le egy épületet egy olyan férfi szemszögéből, akinek nemrég betegségben elhunyt a felesége, aztán írd le ugyanazt az épületet, ugyanabban az időpontban és időjárási körülmények között, de egy boldog szerelmes szemszögéből (itt se említsd a körülményeket).
– írj le egy tájat egy madár szemszögéből, ne említsd a madarat.
– írj le egy hírességet egy rajongó szemszögéből, aki szerelmes belé, aztán olyasvalakiéből, aki gyűlöli, ne említsd az érzelmeiket.
– írd le a fenti három képen látható tengerpartot úgy, hogy beazonosíthatóak legyenek, mindegyikhez más részleteket találj.
– írd le a Notre-Dame-székesegyházat a saját szemszögedből, aztán egy afrikai bennszülött szemszögéből, majd egy marslakó szemszögéből.


Kapcsolódó cikkek: - Leírás 2. Fess szavakkal
Az olvasó és az érzelmi hatás 1. Mutasd, ne mondd


Forrás: - John Gardner: The Art of Fiction
- Sol Stein: On Writing
http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2012/06/how-would-you-describe-it.html
Réka

Kozma Réka szerkesztő

2 Megjegyzések

Megjegyzés küldése
Újabb Régebbi