Az, hogy egy író milyen atmoszférát közvetít, a művének milyen a hangulata, elég jelentős mértékben függ a leírásaitól. Némely író számára nem feltétlenül a leírások szépsége áll az érdeklődésük középpontjában, mert mondjuk az ő történeteikben nem ezen van a hangsúly. Viszont azok a szerzők, akik erősen hagyatkoznak az általuk megteremtett atmoszférára, vagy pedig azt szeretnék, hogy a leírásaik csillogjanak, érdemes lehet megismerkedniük azokkal az eszközökkel, amik segítségével változatosabbá tehetik a prózájukat.
A kiemelkedő írók gyakran merítenek más művészeti ágakból, és az ott ellesett fogásokat átfordítják az irodalom nyelvére. Például Hemingway párizsi tartózkodása alatt gyakran járt múzeumokba, hogy ott az impresszionistákat, legfőképpen Cézanne-t tanulmányozza, ami segített kialakítani saját prózai stílusát. Ez egyrészt megmutatkozik a leírásaiban is: hasonlóképpen, mint Cézanne, Hemingway síkokat és formákat használ a táj megjelenítésénél, és fény és árnyék helyett színekkel érzékelteti a tömegeket, ezzel ér el hasonlóan impresszionisztikus, többdimenziós hatást.
A másik mód, ahogy Cézanne hatott az íróra, az a kihagyás módszere. A festő kései képeire jellemző, hogy olykor a vászon egy része „üres”, ez pedig lehetőséget ad a befogadónak arra, hogy kiegészítse a képet. A mű ezáltal felkínálja a többféle nézőpontot, a különböző befogadók nézőpontját, akik már nem pusztán szemlélők, hanem részt vesznek a kép megalkotásában. Ez az, amit Hemingway észrevett Cézanne festményeiben, és számára ezek a kihagyott részletek azt jelezték, hogy létezik egy másik világ a látható mögött. Ez inspirálta Hemingwayt, hogy a saját műveiben is a kihagyás módszerével éljen, ezáltal pedig adjon egy olyan titkos jelentéstöbbletet a szövegnek, ami meghaladja a papíron olvasható szavakat.
Bár a szövegben leírt dolgokat az olvasó nem képes érzékelni, nem mindegy, azokat milyen szavakkal ábrázoljuk a számára. Az irodalom még mindig nem vizuális médium, és ezeknek eszközöknek önmagukban nem lesz olyan meghatározó hatásuk, mint egy festményen. Ha a vörös szín szerepel a szövegben, az nem gyakorol olyan mély érzelmi benyomást az olvasóra, mint mondjuk egy óriási, vörös Rothko-festmény. Ezzel együtt egyáltalán nem mindegy, hogy a regényünkben egy szereplő fehér ruhát visel vagy feketét, hogy fehér rózsát kap vagy pirosat. Bár a szöveg nem tartalmazza fizikai valójában a vörös színt, az olvasó számára hordoz bizonyos konnotációkat (élet, vér, szerelem, düh stb.), ez pedig árnyalja számára a szöveg jelentését.
A színek mellett a dolgok alakja, nagysága, egymáshoz való helyzete, tapintása, illata, hangja stb. is mind befolyásolja a képet, amit az olvasó kialakít a fejében. Ha a karakter hozzáér valamihez, és azt úgy írjuk le, hogy „érdes” annak egy más konnotációja van, mintha azt mondanánk, hogy „selymes”. Még a szinonimák estében is, ha azt írjuk, hogy valaminek a tapintása „hűs”, az kellemesebb fényben tünteti fel, mintha azt mondanánk, hogy „fagyos”.
A következő szövegrészletekben meg lehet figyelni, hogy attól függően, az írójuk milyen vizuális részletekre koncentrált, hogyan változik meg a leírások hatása.
Egyébként Szószeki leírása azért is nagyon találó, mert a nézőpontkaraktere, aki ezt a megfigyelést teszi, egy japán művész és esztéta – vagyis el lehet képzelni róla, hogy egy szép nőre portréként tekint, és azon gondolkodik, hogyan festené meg –, a japán művészetre pedig jellemző a rajzosság, az erős körvonalak. Tehát nemcsak, hogy a leírása megfelel a szereplő kulturális hátterének, hanem az olvasó számára meg is jelenít egy ilyen tipikus japán portrét.
A következő részletben – ami nem egy regényből származik, hanem egy festőről, Diego Riveráról szóló életrajzi kötetből – a szerző kombinálja az előbbi eszközöket.
Az a remek ebben a részletben, hogy nem elemzi Rivera festői stílusát, hanem leírja egy képét (az teljesen mindegy, hogy létezik-e ilyen képe, vagy nem). Nem azt mondja, hogy „a festő éles kontrasztokat, erős kontúrokat és élénk színeket használt”, hanem „képzelj el egy festményt, ami egy napfényben fürdő várost ábrázol, ahol a kapualjak feketén válnak el a világos falaktól, és a dombhát barnája kiemeli a mélykék eget…”
Ez az előbbi részleteknél komplexebb, egyszerre dolgozik fényhatásokkal (árnyékok), színekkel (barna domb, kék ég), körvonalakkal, tömegekkel és formákkal.
Annak ellenére, hogy az előbbi részlet nem is kreatív szöveg, mégis sikerült érzékletesen megjelenítenie a festményeket, és az azok alapjául szolgáló tárgyakat. Hasonlítsuk össze egy másik képleírással, ami viszont már egy regényben tűnik fel.
Ebben az esetben persze az is szempont, hogy magától a nézőpontkaraktertől hiteles-e ez a leírás, egy konyhalány mégse beszélhet úgy, mint egy művészetkritikus. Viszont ez a szolgálólány színelméletet tanul a gazdájától, és átrendezi képei kompozícióját. Az egyszerű fogalmazásmód a szereplő hátterét figyelembe véve elvárás, de ez a szürke, lélektelen beszámoló nehezen fér össze azzal, amit róla korábban megtudtunk.
A következő részlet szintén egy cselédlány nézőpontjában íródott:
Még érdemes itt azt is megemlíteni, hogy a leírásoknál elkülöníthetjük, hogy inkább főnevekre, igékre vagy melléknevekre épülnek. Az utóbbi gyakran használ mellékneveket, határozószókat, hasonlatokat és metaforákat az ábrázoláshoz (pl. „A szoba kellemetlen volt, nyirkos és hideg, akár egy földalatti barlang sötét ürege.”), viszont már kissé kiment a divatból, és hajlamos giccsbe hajlani.
A másik típus (ami a modern szövegekre jellemzőbb) a főneveken alapuló leírás, ami inkább a dolgok pontos, objektív bemutatására irányul azok precíz megnevezésével (pl. "A 42 éves férfi kiszállt meggypiros Camarojából, lesimította Burberry öltönyét, és megindult az italbolt felé.”)
Az utolsó típus pedig az igéken alapuló leírások. A leírásra általában úgy gondolunk, mint egy kimerevített képre, de nem feltétlenül kell statikusnak lennie.
Például: – „a vad hullámzásnak a parti sziklák állták útját” helyett „a vihar felkorbácsolta a hullámokat, amik hangos csattanással csapódtak a szikláknak”
– „félelmetes krétasziklák húzódtak a partszakaszon” helyett „a krétasziklák fenyegetőn görnyedtek a part fölé”
– „az űrhajó gépházában vaksötét volt” helyett „a gépházban sötétség leselkedett rájuk”
A második verziót mozgalmasabbnak érezzük maguk az igék miatt: állt – felkorbácsol és csapódik; húzódik – görnyed; volt – leselkedik. A pároknál az első ige sokkal statikusabb, a létigékre pedig külön érdemes odafigyelni, mert az összes közül azok a leggyengébbek. Egyértelmű, hogy a „volt”-tal teletűzdelt mondatok vontatott, unalmas hatást keltenek („A ház teteje piros volt. Volt hat ablaka, és annak minden párkányán muskátlik voltak.”)
De hogy a leírásunk mennyire legyen statikus vagy dinamikus, az a szándékolt hatástól függ – erős, mozgást kifejező igékkel (pl. „örvénylett a tenger”, „vihar szaggatta a partot”) jól lehet érzékeltetni egy zaklatott lelkiállapotot, statikusabb igékkel pedig nyugalmat (pl. „völgyben szendereg a város”).
Eddig inkább vizuális jelekről beszéltünk pedig a szöveg hatásához ugyanúgy hozzájárul a zenéje is. A jelentésen túl az is befolyásolja a szöveg hatását, hogy például milyen hosszú mondatokból épül fel. Sok rövid mondat egymás mellett pergő vagy darabos hatást kelthet, a hosszú mondatok ráérős, nyugodt hangulatot árasztanak. Ezért az akciójeleneteknél az írók inkább rövidebb mondatokat használnak, de ha a karakter mondjuk a városban sétálgat, inkább hosszabbakat. De ez sem törvényszerű, mivel egy hosszú mondat ugyanúgy kifejezhet idegességet, kapkodást, mintha a szereplő hadarná a történetet.
A másik zenei eszköz maguknak a szavaknak a hangzása: a mély hangrendű szavak komorabbak, a magas hangrendűek élénkebbek, a sok ’l’ betűt tartalmazó mondat andalító hatást kelt. Nem szabad megfeledkezni a hangutánzó, hangfestő szavakról sem, például a zúg és a döngicsél egymás szinonimái, mégis kicsit más jelentést tulajdonít neki az olvasó, már csak az eltérő hanghatás miatt is.
Tehát ha egy bizonyos hatást szeretnénk kiváltani a művünkkel, érdemes figyelembe venni az elsődleges jelentés mellett a szavak konnotációját, valamint azt a vizuális vagy hanghatást, amit kiváltanak. Teljesen mindegy, hogy egy leírásban inkább színeket, formákat, hangokat, illatokat vagy akár ezeknek a kombinációját használjuk. Ha valamit nagyon pontosan le szeretnénk írni, használhatunk ezek közül többet is (bár az összeset lehetőleg ne használjuk egyszerre). Ha egy bizonyos hatásra törekszünk, használhatunk csupán egyet.
Kapcsolódó cikkek: - Leírás 1. Alapok
- Az olvasó és az érzelmi hatás 1. Mutasd, ne mondd
Forrás: - Sol Stein: On Writing
- http://www.writersdigest.com/writing-articles/by-writing-goal/improve-my-writing/enrich-your-descriptions
- http://www.tameri.com/write/description.html
- http://departments.knox.edu/engdept/commonroom/volume_five/number_one/Lat/index.html
A másik mód, ahogy Cézanne hatott az íróra, az a kihagyás módszere. A festő kései képeire jellemző, hogy olykor a vászon egy része „üres”, ez pedig lehetőséget ad a befogadónak arra, hogy kiegészítse a képet. A mű ezáltal felkínálja a többféle nézőpontot, a különböző befogadók nézőpontját, akik már nem pusztán szemlélők, hanem részt vesznek a kép megalkotásában. Ez az, amit Hemingway észrevett Cézanne festményeiben, és számára ezek a kihagyott részletek azt jelezték, hogy létezik egy másik világ a látható mögött. Ez inspirálta Hemingwayt, hogy a saját műveiben is a kihagyás módszerével éljen, ezáltal pedig adjon egy olyan titkos jelentéstöbbletet a szövegnek, ami meghaladja a papíron olvasható szavakat.
Bár a szövegben leírt dolgokat az olvasó nem képes érzékelni, nem mindegy, azokat milyen szavakkal ábrázoljuk a számára. Az irodalom még mindig nem vizuális médium, és ezeknek eszközöknek önmagukban nem lesz olyan meghatározó hatásuk, mint egy festményen. Ha a vörös szín szerepel a szövegben, az nem gyakorol olyan mély érzelmi benyomást az olvasóra, mint mondjuk egy óriási, vörös Rothko-festmény. Ezzel együtt egyáltalán nem mindegy, hogy a regényünkben egy szereplő fehér ruhát visel vagy feketét, hogy fehér rózsát kap vagy pirosat. Bár a szöveg nem tartalmazza fizikai valójában a vörös színt, az olvasó számára hordoz bizonyos konnotációkat (élet, vér, szerelem, düh stb.), ez pedig árnyalja számára a szöveg jelentését.
A színek mellett a dolgok alakja, nagysága, egymáshoz való helyzete, tapintása, illata, hangja stb. is mind befolyásolja a képet, amit az olvasó kialakít a fejében. Ha a karakter hozzáér valamihez, és azt úgy írjuk le, hogy „érdes” annak egy más konnotációja van, mintha azt mondanánk, hogy „selymes”. Még a szinonimák estében is, ha azt írjuk, hogy valaminek a tapintása „hűs”, az kellemesebb fényben tünteti fel, mintha azt mondanánk, hogy „fagyos”.
A következő szövegrészletekben meg lehet figyelni, hogy attól függően, az írójuk milyen vizuális részletekre koncentrált, hogyan változik meg a leírások hatása.
„Az egyiken a sötétzöld levelek alja ezüstösen ragyogott, s számtalan virágának mindegyikéből ezüstharmat-fény permetezett alá, s odalent a földre foltokat festett leveleinek játéka. A másiknak halványzöldek voltak a levelei, akár a friss bükké, csillogó aranyszegéllyel. Sárga lángként lobogó virágainak izzó kelyhéből aranyeső záporozott a földre; s ennek a fának minden virága meleget és ragyogó fényt árasztott.”(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)
„Palotákká változtak a nagyáruházak, hol úgyszólván keleties fényűzés uralkodott: olvatag színű kárpitok között, titokzatos zenére, borostyánszín fényben mutogatták a portékát. Az éjjel-nappali specerájok vakító tükörpolcain úgy ragyogott a zöld és a lila sampon, mint a drágakő.”
(Anne Rice: Lestat, a vámpír)
„A száj csupán egy vonal. A szem viszont fáradhatatlanul cikázik ide-oda, mintha minden látni akarna. Az arc a klasszikus szépség halvány oválisa, kissé teltebb az állnál, visszafogott derűt tükröz, bár a kicsiny és keskeny homlokot csúcsos, szinte közönséges, a Fudzsi-hegyre emlékeztető hajvonal keretezi. A szemöldök lefelé görbül, és ideges érzékenységtől rezzen, de az orr formája nem bírja a könnyelmű természetre jellemző hegyességet, sem a tompára jellemző kerekséget – gyönyörű lenne megfestve.”Míg az első két részletben a színek domináltak, és jellemző volt rájuk egyfajta alaktalanság, mely hatásra a „fény”, a „harmat”, a „láng” főnevek és az „olvatag” jelző is ráerősít, addig az utóbbi leírás csupa forma és vonal. Konkrétan a vonal szó kétszer is szerepel, de emellett rengeteg alakot sorakoztat fel: ovális, telt, keskeny, csúcsos, hegyes, kerek. Ennek a részletnek épp ezért teljesen más vizuális hatása van, mint az előbbieknek, így más hangulatot is áraszt: az egymásba folyó színek inkább álomszerű, a határozott vonalak összeszedett, szigorú hatást keltenek.
(Nacume Szószeki: Kusamakura)
Egyébként Szószeki leírása azért is nagyon találó, mert a nézőpontkaraktere, aki ezt a megfigyelést teszi, egy japán művész és esztéta – vagyis el lehet képzelni róla, hogy egy szép nőre portréként tekint, és azon gondolkodik, hogyan festené meg –, a japán művészetre pedig jellemző a rajzosság, az erős körvonalak. Tehát nemcsak, hogy a leírása megfelel a szereplő kulturális hátterének, hanem az olvasó számára meg is jelenít egy ilyen tipikus japán portrét.
A következő részletben – ami nem egy regényből származik, hanem egy festőről, Diego Riveráról szóló életrajzi kötetből – a szerző kombinálja az előbbi eszközöket.
„Guanajuatot elárasztja a fény. A nap ragyogó intenzitással perzseli lapostetős házait, tölti meg lila árnyékokkal ablakait és kapualjait, ad tömeget szilárd alakjainak, és megélesíti a kontúrt, ami a környező dombokat elválasztja a fényben úszó égtől. A völgy, melyben a város szendereg, 7000 lábbal fekszik a tengerszint fölött. Szűk, macskaköves utcácskák kanyarognak át az óvároson, majd kaptatnak fel a domboldalon. A külvárosban a fák már elbátortalanodnak; a dombhát siváran és barnán magasodik a távoli, mélykék, vakító ég előtt, élesen emelkedve a fényes üresség elé.Ez a részlet akár egy regényben is megállná a helyét, követi a „mutasd, ne mondd” szabályt.
Ő, akinek szeme ezeken a tiszta formákon, szilárd tömegeken és fényáztatta tereken nevelkedett, sosem lel teljesen otthonra Párizs halványsárga napsütése, fáinak és tornyainak elmosódott kontúrjai között, ahol a fényt eloszlatja a pára, mely örökké az eső ígéretétől terhes. Egy itteni fiú egy darabig elveszhet a korabeli Párizs divataiban, kísérletezgethet meddőn a kósza fénynyalábokkal és a homály elmosódott foltjaival, amelyekben a körvonalak megreszketnek, a síkok egybeolvadnak, és a tárgyak elvesztik tömegüket; de sosem találja meg festői identitását, míg újra fel nem fedezi a szilárd formákat, a ragyogó színeket, a tiszta atmoszférát és a fény mindent betöltő ragyogását, mely megszilárdít minden tárgyat, melyre rávetül, anélkül, hogy maga feltűnne a képen.”
Az a remek ebben a részletben, hogy nem elemzi Rivera festői stílusát, hanem leírja egy képét (az teljesen mindegy, hogy létezik-e ilyen képe, vagy nem). Nem azt mondja, hogy „a festő éles kontrasztokat, erős kontúrokat és élénk színeket használt”, hanem „képzelj el egy festményt, ami egy napfényben fürdő várost ábrázol, ahol a kapualjak feketén válnak el a világos falaktól, és a dombhát barnája kiemeli a mélykék eget…”
Ez az előbbi részleteknél komplexebb, egyszerre dolgozik fényhatásokkal (árnyékok), színekkel (barna domb, kék ég), körvonalakkal, tömegekkel és formákkal.
Annak ellenére, hogy az előbbi részlet nem is kreatív szöveg, mégis sikerült érzékletesen megjelenítenie a festményeket, és az azok alapjául szolgáló tárgyakat. Hasonlítsuk össze egy másik képleírással, ami viszont már egy regényben tűnik fel.
„– A pék leánya az ablak előtti világos sarokban áll – kezdtem újra türelmesen. – Felénk néz, de a tekintete az ablak felé fordul, jobbra. Sárga-fekete szűk, selyem-bársony mellénykét visel sötétkék szoknyával. Fehér főkötőjének két hegyes csücske az álla alá lóg.Észrevehető, hogy ez az előbbinél sokkal kevésbé érzékletes, csak annak a felsorolása, hogy mi látható a képen. Egyébként ez egy Vermeer kép leírása lenne, de erre nem valószínű, hogy az olvasó rájön, és nem azért, mert ezek a részletek hibásak lennének, csak semmi nincs benne abból, ami egy Vermeer képet Vermeer képpé tesz, nem közvetíti a festmény érzetét. És erre természetesen minden leírásnál figyelni kell: a személy-, tárgy-, környezetleírásnak nem az a feladata, hogy listázza a jellemzőit, hanem hogy közvetítse a dolog érzetét.
– Úgy, ahogyan a tiéd szokott lógni? – kérdezte apám. Ezt eddig nem kérdezte, pedig minden alkalommal ugyanígy írtam le számára a főkötő látványát.
– Igen, ahogyan az enyém. És ha az ember sokáig nézi a főkötőt, akkor kiderül, hogy nem fehérrel festi, hanem kékkel, lilával és sárgával.”
(Tracy Chevalier: Lány gyöngy fülbevalóval)
Ebben az esetben persze az is szempont, hogy magától a nézőpontkaraktertől hiteles-e ez a leírás, egy konyhalány mégse beszélhet úgy, mint egy művészetkritikus. Viszont ez a szolgálólány színelméletet tanul a gazdájától, és átrendezi képei kompozícióját. Az egyszerű fogalmazásmód a szereplő hátterét figyelembe véve elvárás, de ez a szürke, lélektelen beszámoló nehezen fér össze azzal, amit róla korábban megtudtunk.
A következő részlet szintén egy cselédlány nézőpontjában íródott:
„Reggel korán, jó hangulatban ébredtem, mert az elsőként egy sárga fénysugarat pillantottam meg, ami az ablakon keresztül áramlott a padlásszobába, végignyújtózva az ágyon és a földön, mintha csak egy kannából öntenék. Az ablakon kinézve láttam, hogy az ég még mindig rózsaszín, de hamarosan teljesen kéken ragyog majd, hisz egy felhő se látszott, és a lombok se susogtak…Itt a fogalmazásmód szintén egyszerű, egy olyan szó sincsen, ami egy iskolázatlan cselédlány szájából idegenül hangzana, de itt már látni, hogy az író törekszik egyfajta vizuális hatásra, megpróbálja bemutatni, hogy a lány hogyan látja a környezetét, és az milyen érzelmeket vált ki belőle. Főleg E/1-ben oda kell figyelnünk a nézőpontkarakter szóhasználatára, hogy a hasonlatok is az ő világából származzanak (ebből a szempontból nagyon jó a „mintha kannából öntenék”), egyáltalán mi az, amit ő észrevenne, de ezen túl érdemes törekedni arra, hogy a leírásaink élénkek legyenek.
Szép volt az előtér, amin végigsétáltam, a napfény átsugárzott az ólomüvegablakokon, éles vörös, zöld és arany fénycsíkokat húzva a levegőben.”
(Valerie Martin: Mary Reilly)
Még érdemes itt azt is megemlíteni, hogy a leírásoknál elkülöníthetjük, hogy inkább főnevekre, igékre vagy melléknevekre épülnek. Az utóbbi gyakran használ mellékneveket, határozószókat, hasonlatokat és metaforákat az ábrázoláshoz (pl. „A szoba kellemetlen volt, nyirkos és hideg, akár egy földalatti barlang sötét ürege.”), viszont már kissé kiment a divatból, és hajlamos giccsbe hajlani.
A másik típus (ami a modern szövegekre jellemzőbb) a főneveken alapuló leírás, ami inkább a dolgok pontos, objektív bemutatására irányul azok precíz megnevezésével (pl. "A 42 éves férfi kiszállt meggypiros Camarojából, lesimította Burberry öltönyét, és megindult az italbolt felé.”)
Az utolsó típus pedig az igéken alapuló leírások. A leírásra általában úgy gondolunk, mint egy kimerevített képre, de nem feltétlenül kell statikusnak lennie.
Például: – „a vad hullámzásnak a parti sziklák állták útját” helyett „a vihar felkorbácsolta a hullámokat, amik hangos csattanással csapódtak a szikláknak”
– „félelmetes krétasziklák húzódtak a partszakaszon” helyett „a krétasziklák fenyegetőn görnyedtek a part fölé”
– „az űrhajó gépházában vaksötét volt” helyett „a gépházban sötétség leselkedett rájuk”
A második verziót mozgalmasabbnak érezzük maguk az igék miatt: állt – felkorbácsol és csapódik; húzódik – görnyed; volt – leselkedik. A pároknál az első ige sokkal statikusabb, a létigékre pedig külön érdemes odafigyelni, mert az összes közül azok a leggyengébbek. Egyértelmű, hogy a „volt”-tal teletűzdelt mondatok vontatott, unalmas hatást keltenek („A ház teteje piros volt. Volt hat ablaka, és annak minden párkányán muskátlik voltak.”)
De hogy a leírásunk mennyire legyen statikus vagy dinamikus, az a szándékolt hatástól függ – erős, mozgást kifejező igékkel (pl. „örvénylett a tenger”, „vihar szaggatta a partot”) jól lehet érzékeltetni egy zaklatott lelkiállapotot, statikusabb igékkel pedig nyugalmat (pl. „völgyben szendereg a város”).
Eddig inkább vizuális jelekről beszéltünk pedig a szöveg hatásához ugyanúgy hozzájárul a zenéje is. A jelentésen túl az is befolyásolja a szöveg hatását, hogy például milyen hosszú mondatokból épül fel. Sok rövid mondat egymás mellett pergő vagy darabos hatást kelthet, a hosszú mondatok ráérős, nyugodt hangulatot árasztanak. Ezért az akciójeleneteknél az írók inkább rövidebb mondatokat használnak, de ha a karakter mondjuk a városban sétálgat, inkább hosszabbakat. De ez sem törvényszerű, mivel egy hosszú mondat ugyanúgy kifejezhet idegességet, kapkodást, mintha a szereplő hadarná a történetet.
A másik zenei eszköz maguknak a szavaknak a hangzása: a mély hangrendű szavak komorabbak, a magas hangrendűek élénkebbek, a sok ’l’ betűt tartalmazó mondat andalító hatást kelt. Nem szabad megfeledkezni a hangutánzó, hangfestő szavakról sem, például a zúg és a döngicsél egymás szinonimái, mégis kicsit más jelentést tulajdonít neki az olvasó, már csak az eltérő hanghatás miatt is.
Tehát ha egy bizonyos hatást szeretnénk kiváltani a művünkkel, érdemes figyelembe venni az elsődleges jelentés mellett a szavak konnotációját, valamint azt a vizuális vagy hanghatást, amit kiváltanak. Teljesen mindegy, hogy egy leírásban inkább színeket, formákat, hangokat, illatokat vagy akár ezeknek a kombinációját használjuk. Ha valamit nagyon pontosan le szeretnénk írni, használhatunk ezek közül többet is (bár az összeset lehetőleg ne használjuk egyszerre). Ha egy bizonyos hatásra törekszünk, használhatunk csupán egyet.
Kapcsolódó cikkek: - Leírás 1. Alapok
- Az olvasó és az érzelmi hatás 1. Mutasd, ne mondd
Forrás: - Sol Stein: On Writing
- http://www.writersdigest.com/writing-articles/by-writing-goal/improve-my-writing/enrich-your-descriptions
- http://www.tameri.com/write/description.html
- http://departments.knox.edu/engdept/commonroom/volume_five/number_one/Lat/index.html