A narratív horog

Manapság, mikor rengeteg regény közül lehet választani, az olvasóknak pedig kevés a türelmük az olyan könyvekkel szemben, melyek nem képesek már az első oldalakon magukkal ragadni őket, az íróknak igyekezniük kell, ha nem akarnak csalódást okozni. Hasonló kihívásokkal néznek szembe, mint az Ezeregyéjszakában Seherezádé, akinek minden egyes este úgy kellett továbbfonnia a történetét, hogy az felkeltse a szultán kíváncsiságát annyira, hogy másnap hallani akarja a folytatást. Bár az íróknak nem kell kivégzéstől tartaniuk, ha untatni kezdenék a közönségüket, viszont ők is el szeretnék kerülni azt, hogy az olvasó néhány fejezet után lerakja a könyvüket, és izgalmasabb történet után nézzen. A figyelem fenntartásának pedig egyik legfontosabb eszköze – ahogy azt Seherezádé is bölcsen felfedezte – a narratív horog.
Egyszerűen megfogalmazva a horog egy kérdés, amire az olvasó választ akar kapni, egy rejtély, ami arra ösztönzi, hogy tovább olvasson. Nagyon sok minden működhet horogként, például akció, egy izgalmas helyzet, rejtély, érdekes kép vagy szereplő, akár egy meglepő elbeszélői hang is. Bármelyik legyen is, a horog funkciója az, hogy felkeltse az olvasó figyelmét, ezért különösen az első fejezetben kulcsfontosságú, de az érdeklődés fenntartásához az egész történeten keresztül használnunk kell.

Vegyünk egy konkrét regénykezdő horgot: „– Egész életedben egyetlen választás áll előtted – mondta egyszer Léonie néni, – az öltések útja vagy a tűké.
Rachelle emlékezett erre azon a napon, amikor megölte őt.”
Ebben a két mondatban több horog is van, de legfigyelemfelkeltőbb egyértelműen a „megölte őt”. Ezt látva az olvasónak rögtön beindul a fantáziája, és elkezd gondolkozni azon, hogy vajon mi oka lehetett arra a főszereplőnek, hogy meggyilkolja a nénikéjét. Az olvasónak már az első bekezdésben adtunk egy rejtélyt, okot, hogy továbbolvasson.
De az első mondatunknak nem feltételemül kell ilyen hatásvadásznak lennie, élhetünk finomabb eszközökkel is, mint például Orwell: „Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek.”
Vagy működhet horogként egy érdekes elbeszélői hang is: „Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.”
Vagy megalapozhatunk egy hangulatot: "Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Ebben alapból több horog is van: furcsa (miért volt furcsa?), villamosszék, miért nem tudta?, mit keres a városban?

Persze egyetlen horog a könyv elején nem elég. Az első fejezetben és utána végig a könyvön keresztül több kisebb-nagyobb horogra van szükségünk, ha fenn akarjuk tartani az olvasó érdeklődését. Arra viszont figyeljünk oda, hogy ne alkalmazzunk félrevezető horgokat pusztán a hatás kedvéért. Egy könyv első fejezetében találkoztam egy olyan mondattal, hogy „Mielőtt beszállt az autójába, apám hasba lőtt engem, a vérem eláztatta a feljárót.” A főhőst senki sem lőtte le, egyszerűen így próbálta kifejezni az író a lány szomorúságát amiatt, hogy az apja elköltözik, csak abban a kontextusban, ráadásul az első fejezetben, a mondat eléggé félrevezető volt.
Ezek után nézzük meg, néhány kezdők által kedvelt regénykezdési formával mi a probléma, és milyen eszközöket lehet használni helyettük.

Hogyan ne indítsunk a történetet

Az ok, amiért azt szokták javasolni, hogy ne kezdjünk időjárással, környezetleírással, szereplő ébredésével, az élettörténetének vagy egy napjának ismertetésével, mert ezekkel kicsi az esélye, hogy megragadjuk az olvasó figyelmét. Viszont ezek is működhetnek, ha elhelyezünk bennük horgokat.
Ha azt írjuk, „napsütéses május reggel volt” az nem túl érdekes, de az, hogy „villám hasított végig az égen, és eleredt az eső, ezer év után először” már működhet horogként. A tipikus „Az ébresztőóra hangos vijjogása szakította félbe az álmomat.” indítás unalmas, de az olyan ébredős jelenet, mint amit O’Malley alkalmazott A bástya című regényében, amiben a főszereplő egy parkban tér magához, körülötte hullák hevernek, a zsebében pedig egy levelet talál a testének előző tulajdonosától, már izgalmas.

Van egy másik típusú felvezetése a regényeknek, ami a kezdő író körében kimondottan népszerű, de néhány évvel ezelőtt kiadott regényekben is gyakran lehetett találkozni vele. Ezek a flash forward prológusok, amikor az író előreugrik az időben, és bemutatja, hogy a főszereplő milyen veszélyes helyzetbe fog kerülni a történet végén. Ehhez hasonló, amikor főhős visszatekint az átélt eseményekre, és elmondja, mit tanult belőlük (általában az énkeresős vagy romantikus regényekben fordul elő).
Utóbbi „az akkor még nem tudtam, hogy örökre megváltozik az életem” típusú felvezetés. A flash forward prológus pedig sokszor a következő egy változata: „Nagyon fájt a fejem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak sötétség vett körbe. A hátam alatt hideg volt a padló, de mást nem érzékeltem a környezetemből. Hol vagyok? Mi történhetett? Aztán meghallottam a lépéseket. A félelem jeges marokkal szorította a szívem, elfojtottam a torkomon felkúszó sikoltást. Nem tudtam, ki közeledik, csak azt, hogy menekülnöm kell.”
Körülbelül ilyesmit kapunk, csak persze hosszabban, viszont az ilyen bevezetéseknek a közös jellemzője, hogy nagyon gyakran fogalmunk sincs utánuk, hogy ki a főszereplő, valamikor még az se derül ki, hogy egyáltalán fiú vagy lány, nem ismerjük meg a környezetét, a fő konfliktusokat, és ha sci-fi, fantasy, misztikus-romantikus könyv nyit ilyesmivel, az se egyértelmű, hogy e zsánerek egyikébe tartozik a szöveg.

Ilyenkor a szerző tudja, hogy valami izgalmassal kéne nyitnia, ezért használja a flash forward prológust, de közben fél, hogy lelövi a poént, így nagyon rejtélyesre veszi a figurát. Csakhogy így a felvezetése nem titokzatos lesz, hanem semmitmondó, mert a világon semmi nem derül ki belőle. Konkrét részleteket nem ad az író, így az egyetlen, amit megkapunk, az a karakter érzelmi reakciója, de mivel a szereplővel még nem alapoztuk meg egy kapcsolatot, így hiába írjuk bele, hogy ijedt, szenved, menekülni próbál, ez önmagában nem fogja érdekelni az olvasót.
Ugyanez vonatkozik a nagy életigazságokat felfedő, múltba visszarévedő, „ő volt életem szerelme, de egyetlen rossz döntéssel mindent tönkretettem” típusú, szintén teljesen semmitmondó kezdésekre is.

Vannak olyanok, akiknek az előbbi felvezetések bejönnek, de ezernyi más ötletesebb és hatásosabb módon el lehet kezdeni egy regényt. Ellenpéldának itt a kezdőmondat a Száz év magányból: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”
Nem ködösít, rögtön elmondja, ki a főszereplő, elárulja hogyan hal meg, mégis sokkal hatásosabb, mint az üres rejtélyeskedés.
Itt egy másik nyitómondat Eugenides Egy test, két lélek című regényéből: "Kétszer születtem: először kislányként, egy egyébként feltűnően ködmentes decemberi napon, 1960 januárjában, aztán még egyszer, ezúttal kamasz fiúként, Petoskey (Michigan, Egyesült Államok) kórházának műtőjében, 1974 augusztusában."
Itt is rejtélyeskedhetett volna az író, választhatta volna a „nem tudtam, hogy egy januári napon teljesen megváltozik majd az életem” megoldást, de az sokkal kevésbé lett volna figyelemfelkeltő.

Sok kezdő azt hiszi, hogy kitörő érzelmi megnyilvánulásokkal és minél kevesebb információval lesz jó a felvezetésük. Valójában az se jó, ha túl sokat osztunk meg az első fejezetben, nem maradnak rejtélyek, viszont az se, ha túl keveset, ha ködösítünk. Az első példában az, hogy a főhős megölte a nénikéjét egy erős horog, sokkal erősebb, mint a titokzatosabb „évekkel ezelőtt valami szörnyűt tettem”. Viszont azt az író nem árulta el, hogy miért, mik voltak a gyilkosság körülményei, így megmaradt a rejtély is. Sok esetben azok a jó horgok, amikben a lényeget, az alapinformációkat megkapjuk, csak éppen a kontextus, a miértek hiányoznak, melyek segítségével értelmezni tudnánk az eseményeket.
A flash forward prológus sem feltétlenül rossz választás, csak ügyesen kell alkalmazni.

Horgok az első fejezeten túl

A kezdőmondatokon túl, ahova még érdemes berakni horgokat a bekezdések vége, a jelenetek vége és mielőtt nézőpontot váltanánk.
Egy másik terület ahol javasolt a horgok használata, a fejezetek vége. Minden író irigykedik, ha azt hallja egy másik könyvről, hogy az olvasók nem tudták letenni, akár éjszakába nyúlóan azt olvasták, és maguk is éppen ilyen „letehetetlen” regényt szeretnének írni. Ez viszont nem csak azon múlik, hogy mennyire izgalmas a cselekményünk, hanem hogy szerepel-e a fejezetek végén horog vagy cliffhanger, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy tovább lapozzon.
Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy utólag bele kell erőszakolnunk minden fejezet lezárásába egy horgot. Egyszerűen arról van szó, hogy okosan kell megválasztani, hogy mikor érjen véget az adott rész.

Vegyünk egy történetet, ami egy gyilkossági ügy megoldásáról szól, és az egyik fejezetünk azzal végződik, hogy a detektív egy kimerítő nap után hazamegy aludni, a következő fejezetben pedig bemegy a munkahelyére, ahol közlik vele, hogy találtak egy újabb hullát.
Ha a fejezet azzal ér véget, hogy a szereplő hazamegy megvacsorázni vagy lefekszik aludni, akkor az olvasó is nagyobb valószínűséggel fogja lerakni a könyvet. Hogy ezt megakadályozzuk, elég lehet, hogy egyszerűen kicsit eltoljuk a fejezet végét, vagyis a detektívünk ugyanúgy hazamegy, másnap megjelenik az őrsön, amikor is az egyik munkatársa rögtön útját állja, hogy találtak egy új hullát, és ezzel zárjuk le a fejezetet, a következő rész pedig kezdődhet a helyszíneléssel.

Ha olvasunk egy könyvet, legtöbbször akkor fogjuk félretenni, ha eljutottunk a fejezet végére. De ha a fejezet végén van valami, ami felkelti az olvasó érdeklődését, arra ösztönzi, hogy tovább lapozzon, akkor az a regény valóban letehetetlen lesz a számára.
Éppen ezért lehetőleg úgy tagold az írásodat, hogy a fejeztek végén a történet ne jusson nyugvópontra, tehát ne ott oldódjon meg egy probléma vagy konfliktus, ne ott fedd fel a kulcsrejtélyt, ne ott üljön le a cselekmény. Ehelyett zárd le egy fejezetet egy új rejtéllyel, egy új információval, ami viszont új kérdéseket vet fel, feloldatlan feszültséggel, csavarral, veszélyes szituációval, egy fontos döntéssel, ami a karaktert elindítja egy új úton…
Természetesen ugyanez vonatkozik a sorozatok egyes köteteire is. Még ha nem is zárjuk óriási cliffhangerrel a könyvünket, a végén mindenféleképpen lennie kell néhány horognak, megoldatlan konfliktusnak vagy rejtélynek, ha azt akarjuk, hogy az olvasó kíváncsi legyen a következő részre is.


Érdekességképpen meg lehet nézni A Da Vinci-kód fejezetzáró mondatait, melyek mind tartalmaznak horgokat (rejtély, új információ, veszély stb.).

Harminc másodperc múlva és negyven kilométerre onnan, a páncélozott jármű alvázába rejtett parányi műszer működésbe lépett.

– Ön egy Grál-szűz, drágám. Higgye el nekem, soha nem fogja elfelejteni a beavatást.

– Nem mi — suttogta Teabing —, hanem ki. A Szent Grál nem egy tárgy. Hanem egy... személy.

A hírekben egy férfi és egy nő fotóját sugározták... ugyanazét a két emberét, akiknek Rémy csak az imént szolgálta fel a teát.

A cilicium okozta fájdalomról tudomást sem véve, megkereste a pisztolyt és elindult a hosszú, füves lejtőn távoli célja felé.

A Sang Real szó szerint azt jelenti: királyi vér.

Silas elővette a pisztolyt a zsebéből, kibiztosította, és óvatosan kilépett a folyosóra.

Forrás: - http://theeditorsblog.net/2011/04/09/you-cant-hook-a-reader-with-a-yawn/ - - https://dailypost.wordpress.com/assignments/intros-and-hooks/
- http://jamigold.com/2012/05/cliffhangers-not-just-for-the-end-of-a-book/