Az előző, Olvass úgy, mint egy író poszthoz kapcsolódva mutatok egy listát, ami hasznos lehet. Nem minden író irodalomprofesszor, és nem is kell annak lennie, viszont mikor egy művet kéne elemeznünk, a gyakorlatban esetleg elbizonytalanodhatunk, hogy mégis milyen szempontokat érdemes figyelembe venni, mit „kérdezzünk” a szövegtől. Ebben segíthet az alábbi close reading ellenőrző lista.

1.  Első benyomások

– Mi az első dolog, amire felfigyelsz ennél a szövegrésznél?
– Mi a második?
– Ez a két dolog kiegészíti egymást, vagy egymással szemben állnak?
– Milyen érzést, hangulatot kelt benned ez a rész? Miért?

2. Szóhasználat és stílus

– Melyik az a szó, amit legelőször észreveszel? Miért? Mi ebben a szóhasználatban az érdekes?
– Hogyan viszonyulnak egymáshoz a fontosabb szavak?
– Van olyan szó, aminek a használata szokatlannak tűnik? Miért?
– Van olyan szó, ami kettős jelentésben áll? Vannak további konnotációi is?
– Vizsgáld meg, keresd ki a szótárban az ismeretlen vagy ritkább szavakat.

Már közhelynek számít az a tanács, hogy ha valaki író szeretne lenni, akkor írjon sokat, és olvasson sokat. Az igazság viszont az, hogy a legtöbben nem úgy olvasunk, hogy azáltal bármi használhatót megtudnánk az írásról. Azt persze nem tudom megmondani, hogy ez mennyire általános tapasztalat, vagy mennyire nem, de szerintem nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy régebben rosszul olvastam. A „rosszul” itt azt jelenti, hogy felületesen. A gyerekek olvasás közben elsősorban a történetre koncentrálnak, végigolvassák a könyvet, mert tudni akarják, mi történik a következő lapon. Ez sok felnőttnél is megmarad: elsősorban a történet köti le őket, és maga a mű megformáltságára kevésbé figyelnek. Semmi baj nincsen azzal, ha valaki így olvas, viszont egy író számára ez, a csupán az élvezet kedvéért való olvasás kevésbé hasznos.
Mikor így olvasunk, a nyelvet szinte úgy kezeljük, mint egy tökéletesen átlátszó médiumot, mint egy fényképet, aminek segítségével az író egyszerűen átadja a történetet, ami fejében van, mindenféle trükközés vagy torzítás nélkül. Ha csak magának a könyvnek a tartalmát nézzük, hogy miről szól, a formáját pedig nem, az olyan, mintha a festményeket aszerint osztályoznák, hogy mit ábrázolnak. Picasso Síró nője és Leonardo Mona Lisája is egy nőt ábrázol, tehát lényegében hasonlóak. Ahogy egy leendő festő sem megy azzal sokra, ha a műveknek csak a témáját tanulmányozza, úgy az íróknak is fontos, hogy a technikai kérdésekre is odafigyeljenek, és olvasás közben eltöprengjenek rajtuk.

„A túlzott beszéd közepes érzelmeket takargat, mintha a lélek teljessége olykor nem a legüresebb metaforákban áradna széjjel, mert hisz soha senki se képes pontos mértéket adni vágyainak, éppúgy nem, mint eszméinek vagy mint fájdalmainak, mivel az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni.” (Flaubert)

Kritikákban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy túlságosan „lila” egy írás, vagy valamit „lila művészieskedésként” írnak le, de azt talán nem mindenki tudja, hogy ez a „lilázás” honnan ered. Először Horatius hasonlította a túldíszített írást egy olyan ruhadarabhoz, amire lila anyagfoltokat varrtak. Abban a korban a lila festék igen drága volt, így akik nem engedhettek meg maguknak egy teljesen lila öltözetet, néhány ruhájukra varrt folttal próbálták a gazdagság illúzióját kelteni.
A lila stílust ugyanez ez a feltűnő oda nem illés jellemzi, kiugrik a szövegből, megakasztja az olvasót, mert magára a szöveg megformálására irányítja a figyelmet, és nem a történetre. Ilyenkor az embernek az az érzése olvasás közben, hogy az író rávág a vállára, és a fülébe ordít, hogy „láttad azt a hasonlatot? Ugye milyen szép? Látod, milyen ügyes vagyok, hogy ilyesmiket ki tudok találni?”
Egy szöveg nem csak azáltal lehet lila, hogy sok költői alakzatot tartalmaz, hanem a következők által is: melléknevek és határozószók halmozása, klisék, melodramatikus és giccses kifejezések, mindennapi beszédtől idegen szavak, hosszú leírások, amik nem tartalmaznak semmi lényegeset, és úgy általában a cirkalmas, túlbonyolított megfogalmazás.

Majdnem minden művészeti alkotásnak van valamiféle mondanivalója. Még akkor is, ha a művész nem is gondolkodott el alkotás közben, hogy mi is az. Minden műből kiolvasható egy bizonyos fokig az író világképe, értékítélete. Már csupán azzal, ha meghatározod, a te történetedben mi számít boldog végnek, és mi számít negatív végnek, állítasz valamit, kifejezésre juttatod, hogy szerinted mi teszi az ember életét jobbá. Néhányan hajlamosak úgy kezelni a premisszát, mintha az valami opcionális dolog lenne, egy plusz adalék, pedig az valójában olyan, mint a dramaturgia: attól még, hogy az író nem tervezte meg tudatosan, hogy milyen lesz a szövegének dramaturgiája, az nem azt jelenti, hogy nincsen neki.
Ahogy a dramaturgia esetében, a premissza esetében is hasznos, ha elgondolkozunk rajta. Egy történet működhet akkor is, ha az író nem határozott meg egy konkrét mondanivalót, de ha az izgalmas cselekmény és az emlékezetes karakterek mellett az olvasó gazdagodik egy másfajta látásmóddal is, akkor az a könyv többet fog jelenteni a számára, mint puszta szórakozást vagy egy szépen megírt szöveget.

Egy regény megírása nem könnyű feladat. Egyrészt az ember fejében lévő megannyi ötletből ki kell tudni választani a legjobbat, amire aztán érdemes hónapokat áldozni az életéből, másrészt pedig ez alatt a hosszú idő alatt folyamatosan szem előtt kell tartani két kérdést: miről szól a történet, és mit akarok vele mondani. Ebben pedig segítségünkre lehet három fogalom: a logline, a premissza és a téma.
Amivel ebben a cikkben foglalkozni fogok, az a logline, ami tulajdonképpen a történet egymondatos összefoglalása. Ha egy regény összefoglalójára gondolunk, akkor előbb jutnak eszünkbe olyan szavak, mint a szinopszis vagy a fülszöveg, de ami miatt én most nem ezekkel, hanem a logline-nal foglalkozom az, hogy az előbbieket általában a szerző már a kész könyvéhez írja, vagy azért, mert ezzel akarja eladni egy szerkesztőnek (szinopszis), vagy mert valaminek kerülnie kell a hátlapra és a könyv ismertetőjébe (fülszöveg), de magába az írás folyamatára, a kész szövegre ezek már nem lesznek hatással. Ezzel szemben a logline-t használhatjuk arra, hogy megtaláljuk a történetünk fókuszát.