Az írással kapcsolatban hajlamosak vagyunk főként a „nagy” témakörökkel foglalkozni, mint a dramaturgia vagy a karakterábrázolás, pedig ezek mellett az apróságok, a szavak és a mondatok is éppolyan fontosak, hisz ezekből épül föl a szöveg. Most konkrétan a művünkben megjelenő részletekkel foglalkozom, elsőként praktikus megközelítésből, majd pedig olyan irodalmi eszközként, aminek segítségével valószerűséget kölcsönzünk a kitalált történeteknek.
A részletek kiválasztásánál érdemes azokat kihagyni, amit az olvasó magától is kikövetkeztet. Mondjuk a jelenet helyszíne egy iroda, és azt szeretnénk bemutatni. Ebben az esetben fölösleges ecsetelni, hogy a szobában íróasztalok és számítógépek találhatók, mert ezek már eleve benne vannak az iroda fogalmában. Ehelyett azon gondolkodjunk el, hogy mi az, amiben ez az iroda eltér a többitől. Ha a helyszín egy titkos kormányhivatal, érdekesebb lehet az a részlet, hogy minden íróasztal alján van egy zseb, ahonnan támadás esetén a hivatalnokok előhúzhatják a pisztolyaikat. Ez többet elárul a munkahelyről, mint mondjuk az irathalmok. De ha ez a munkahely abban tér el a többitől, hogy még mindig kilencvenes évekbeli monstrum gépeket használnak, akkor ezt is meg lehet említeni.
Egy másik tanács, hogy mindig azokat a részleteket emeljük ki, amiket a nézőpontkarakterünk észrevenne, amik őt érdeklik. Ha az előbbi irodába belép egy gyerek, az nem foglalkozik a gépekkel, ehelyett azt nézi, mivel lehetne játszani. Ha a szereplőnk egy pályázó, aki ide jelentkezett egy állásra (nyilván őt érdeklik a munkakörülmények is), annak feltűnhetnek a kilencvenes évekbeli gépek, és mondhatja azt, hogy olyan helyen, ahol ilyen elavult eszközök vannak, ő nem akar dolgozni.
Ha valamilyen spekulatív fikciós történetet írunk, akkor is gondolkodjunk el rajta, hogy a nézőpontkarakterünknek milyen a kulturális háttere, mi a hivatása, hobbija, esetleg milyen fajhoz tartozik stb., hisz ezek is mind befolyásolják azt, hogy milyen részleteknél időz el. Például ha a szereplő egy erődvárosban tölt be valamilyen katonai pozíciót, amikor megérkezik egy olyan helyre, ahol mindenhol arabos, áttört falak vannak, ő mindebből lehet, hogy csak annyit vesz észre, hogy itt milyen gyengék a falak, egyetlen ágyúlövéssel le lehet őket rombolni. Egy építész viszont megcsodálná őket, vagy az épület statikáján elmélkedne.
Annak eldöntésénél, hogy körülbelül mennyi részletet bír el a történetünk, az is szempont lehet, hogy milyen zsánerben írunk. Ahol fontos a környezet és az atmoszféra megteremtése, mint például történelmi regényekben, fantasyben, sci-fiben stb., ott szükség lehet a részletes leírásokra. De egy mai környezetben játszódó thrillernél, ami akciódúsabb, pörgősebb, minimális mennyiségű részlettel is el lehet boldogulni. A szépirodalom is rendszerint sok részlettel dolgozik, és ott esetenként minőségjelző is, hogy melyik író milyen autentikus és egyedi jellemzőket tud kitalálni mondjuk egy szereplő leírásához.
A terjengős leírás lelassítja a cselekményt, erre legyünk tekintettel, de az atmoszférateremtéshez, a környezet életre keltéséhez elengedhetetlen, tehát az, hogy milyen hosszan időzünk valamin, az függ a történetünk jellegétől, a zsánertől, és hogy egyáltalán az adott jelenetnek mi a célja.
Például megemlítjük azt, hogy az egyik szereplőnknek maradt egy kis borotvahab a nyakán. Elsőre ez nem tűnik egy lényeges részletnek, de Sherlock Holmes ennek alapján következtette azt ki, hogy a gyilkost elhagyta a neje, mivel ha még együtt éltek volna, a nő figyelmeztette volna. Lényegtelen részlet volt, amíg valaki jelentőséget nem tulajdonított neki. Vagy például az Amerikai pszichóban a legtöbb olvasó számára teljesen feleslegesnek tűnhet a különböző ruha- és kiegészítőmárkák végtelen felsorolása, viszont a főszereplő számára ezek fontos részletek: ő le tudja „olvasni”, hogy a másik ember kicsoda, annak alapján, hogy milyen öltönyt hord.
A fenti esetekben jeleket találunk, amik önmagukon túlra utalnak, de a gyakorlatban az írás nem minden részére igaz, hogy egy jelnek egyértelmű jelöltje van. Egy jelenetben egy fiú és egy lány hosszú távollét után újra találkoznak. A lány háttal áll az erkélyablaknak, a fiú a válla mellett támaszkodik, az író pedig megjegyzi, hogy amikor megmozdul, az üveg megnyikordul a tenyere alatt. Lényegtelen apróság, nem szimbolizál semmit, nincs mélyebb értelme, mégis erre emlékeztem a regényből, míg a jelenet többi részére nem.
Rengetegen ismétlik azt a tanácsot, hogy egy irodalmi szövegben mindennek kell lennie valamiféle céljának, mindennek kell legyen értelme. Viszont amellett is lehet érvelni, hogy egy a műben megjelenő apró részletnek, még ha önmagában nem is fontos, mégis van funkciója, mégpedig az, hogy életszerűséget kölcsönözzön a fikciónak.
Néhány száz évvel ezelőtt a regényírók jelentősen kevesebb részletet alkalmaztak, mint később. Például Austen vagy Fielding nem nagyon írja le mondjuk a szobák berendezését, és többnyire azt sem tudjuk meg, hogy a főszereplőik pontosan hogyan is néznek ki. Ezzel szemben Flaubert és általában a modern realizmus egy seregnyi apró megfigyelés füzéréből áll, és a kortárs (elsősorban szép-) irodalomban is megtaláljuk ezt az irányt.
Ismerjük azt a kifejezést, hogy „sokatmondó” részlet, amikor valami többet jelent, mint önmaga, általa többet tudnunk meg a szereplőkről vagy a környezetről. Wood pedig felteszi a kérdést, hogy ha vannak jelentős részletek, akkor vajon van-e a fikcióban olyan részlet, ami valóban jelentéktelen.
Egy Flaubert-regénybeli leírást elemezve rámutat, hogy az irodalomban gyakran találkozni olyan részletekkel, amik csak úgy ott vannak (mint a Flaubert által bemutatott szobában a barométer), nem utalnak semmire, nem szembetűnőek, lényegtelenek. Az egyetlen dolguk, hogy valószerűséget kölcsönözzenek a leírásnak. A francia filozófus, Barthes ezt úgy hívta, valósághatás: „Roland Barthes „valósághatásnak” nevezi a narratív közlésnek azt a formáját, amely azt az illúziót kelti, mintha a dolgok maguktól jelennének meg, a narrációs tevékenység egyfajta regisztrációként működne. Ennek egyik fő okaként említi azon látványelemek, leíró részek, jelzők stb. jelenlétét, amelyek látszólag semmivel sem viszik előbbre a történetet, funkciójuk – legalábbis látszólag – kimerül a megmutatásban, az érzékeltetésben stb...
Barthes azonban a „valósághatást” kiváltó elemeken elsősorban a véletlenszerű, kontingens jelzőket, látványelemeket érti, amelyeknek mintha az lenne az egyetlen funkciójuk, hogy „ott” legyenek, és éppen véletlenszerűségük okán váltsák ki a „ténylegesség”, a közvetítetlenség hatását.”
Azonban attól még, hogy valami nem viszi előre a történetet, a cselekmény szempontjából irreleváns, kihagyható lenne, irodalmi szempontból lehet fontos. Pontosan azért fontos, mert éppen a valóság lényegtelenségére világít rá, így „lényegtelenül lényeges”, mert élethűséget kölcsönöz a kitalált történetnek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy árasszuk el a történetünket részletekkel, ugyanis ezeknek nem a mennyisége, inkább a minősége, ami fontos. Ehhez is tehetség kell, és az tud igazán jó részleteket kitalálni a művéhez, aki remek megfigyelő. Aki képes aprólékosan megfigyelni az életet, az a művében is képes visszaadni ezt a mindennapi életszerűséget a megfelelően megválasztott részletekkel.
A következő két regényrészlet ugyanazt az eseményt írja le, Boleyn Anna kivégzését, a megközelítésük mégis nagyon más.
Egyéb különbségek mellett (az első részlet Anna testvérének nézőpontjából van, a második pedig Bernard Cromwelléből) a kettő elbeszélés között a legszembetűnőbb különbség, hogy Mantelé sokkal részletgazdagabb. A jelenet tartalma ugyanaz, a célja szintén: hogy lássuk Anna kivégzését. A másik Boleyn lányban látjuk szépen egymás után az eseményeket, nem időzünk el egyetlen mozzanatnál sem, olyan, mintha egy többé-kevésbé tárgyilagos helyszíni tudósítást olvasnánk. Mantel ezzel szemben hosszan részletezi csupán azt, hogy Anna lecseréli a fejfedőjét. Lényeges? Nem igazán, és itt a kivégzés leírása tele van olyan „irreleváns” részletekkel, mint hogy a hóhérnak puhatalpú cipője van, hogy a nő ne hallja az érkezését; hogy a kardot szalma alá rejtik az utolsó pillanatig; hogy Anna, miután odamenet szétosztja az alamizsnát a szegényeknek, kifordítja az erszényt, hogy megnézze, nem maradt-e benne érme, akár „egy gondos háziasszony”. Mégis ezektől az apróságoktól lesz ez irodalom, és nem egy száraz helyszíni tudósítás.
George Orwell észrevette, hogy egy rab, miközben a kivégzésére vezetik, félrelép, hogy kikerüljön egy tócsát. Az egész eseményből nem a halál az, ami megragadt a fejében, hanem ez az apróság, ami lehet, hogy senki másnak (tán még a rabnak magának sem) fel sem tűnt. Orwell számára ez jelképezte az élet kifürkészhetetlenségét, hogy bár az elítéltnek csak pár perce van hátra az életből, mégis ügyel arra, hogy ne koszolja össze a cipőjét. Ez nem jelentős részlet, még csak nem is logikus vagy megmagyarázható, elvégre mi lenne annál logikátlanabb, ha valaki a cipőjével vagy a főkötője szalagjával foglalkozik közvetlenül a kivégzése előtt? Mégis remekül visszaadja az életet és az emberi természetet annak logikátlanságával és jelentéktelenségével együtt.
Nagyon sokan a minimalizmust kérik számon az írókon, a gazdaságosságot, ne használjunk hosszú leírásokat, ne időzzünk el a részleteknél, haladjunk a cselekménnyel, és igaz is, hogy bizonyos esetekben a szövegnek jó tesz az, ha megszabadítják a fölösleges kerülőktől és dekorációtól. Van olyan, hogy túl sok részlet. Viszont ha egy író csak a gazdaságosságra törekszik, csak a nagy mozzanatokra, akkor elsiklik az olyan apróságok fölött, mint a főkötő vagy a pocsolya. Ezek pedig, bármilyen jelentéktelenek legyenek is, igenis számítanak.
Kapcsolódó cikk - Részletek hatalma 2. Absztrakt vs. konkrét
Felhasznált irodalom: - James Wood: How Fiction Works
- http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20(E)/tankonyv/nezopont/index06.html
A részletek kiválasztásánál érdemes azokat kihagyni, amit az olvasó magától is kikövetkeztet. Mondjuk a jelenet helyszíne egy iroda, és azt szeretnénk bemutatni. Ebben az esetben fölösleges ecsetelni, hogy a szobában íróasztalok és számítógépek találhatók, mert ezek már eleve benne vannak az iroda fogalmában. Ehelyett azon gondolkodjunk el, hogy mi az, amiben ez az iroda eltér a többitől. Ha a helyszín egy titkos kormányhivatal, érdekesebb lehet az a részlet, hogy minden íróasztal alján van egy zseb, ahonnan támadás esetén a hivatalnokok előhúzhatják a pisztolyaikat. Ez többet elárul a munkahelyről, mint mondjuk az irathalmok. De ha ez a munkahely abban tér el a többitől, hogy még mindig kilencvenes évekbeli monstrum gépeket használnak, akkor ezt is meg lehet említeni.
Egy másik tanács, hogy mindig azokat a részleteket emeljük ki, amiket a nézőpontkarakterünk észrevenne, amik őt érdeklik. Ha az előbbi irodába belép egy gyerek, az nem foglalkozik a gépekkel, ehelyett azt nézi, mivel lehetne játszani. Ha a szereplőnk egy pályázó, aki ide jelentkezett egy állásra (nyilván őt érdeklik a munkakörülmények is), annak feltűnhetnek a kilencvenes évekbeli gépek, és mondhatja azt, hogy olyan helyen, ahol ilyen elavult eszközök vannak, ő nem akar dolgozni.
Ha valamilyen spekulatív fikciós történetet írunk, akkor is gondolkodjunk el rajta, hogy a nézőpontkarakterünknek milyen a kulturális háttere, mi a hivatása, hobbija, esetleg milyen fajhoz tartozik stb., hisz ezek is mind befolyásolják azt, hogy milyen részleteknél időz el. Például ha a szereplő egy erődvárosban tölt be valamilyen katonai pozíciót, amikor megérkezik egy olyan helyre, ahol mindenhol arabos, áttört falak vannak, ő mindebből lehet, hogy csak annyit vesz észre, hogy itt milyen gyengék a falak, egyetlen ágyúlövéssel le lehet őket rombolni. Egy építész viszont megcsodálná őket, vagy az épület statikáján elmélkedne.
Annak eldöntésénél, hogy körülbelül mennyi részletet bír el a történetünk, az is szempont lehet, hogy milyen zsánerben írunk. Ahol fontos a környezet és az atmoszféra megteremtése, mint például történelmi regényekben, fantasyben, sci-fiben stb., ott szükség lehet a részletes leírásokra. De egy mai környezetben játszódó thrillernél, ami akciódúsabb, pörgősebb, minimális mennyiségű részlettel is el lehet boldogulni. A szépirodalom is rendszerint sok részlettel dolgozik, és ott esetenként minőségjelző is, hogy melyik író milyen autentikus és egyedi jellemzőket tud kitalálni mondjuk egy szereplő leírásához.
A terjengős leírás lelassítja a cselekményt, erre legyünk tekintettel, de az atmoszférateremtéshez, a környezet életre keltéséhez elengedhetetlen, tehát az, hogy milyen hosszan időzünk valamin, az függ a történetünk jellegétől, a zsánertől, és hogy egyáltalán az adott jelenetnek mi a célja.
Sokatmondó részletek
Egyszerűen szólva tehát akkor olyan részleteket alkalmazzunk a történetünkben, amik valamilyen szempontból relevánsak. Igen ám, de mi alapján dönthetjük el, hogy valami lényeges-e, vagy nem? És mi van azokkal a részletekkel, amik ugyan nem lényegesek, mégis valahogy fontosak, szegényebb lenne a szöveg nélkülük?Például megemlítjük azt, hogy az egyik szereplőnknek maradt egy kis borotvahab a nyakán. Elsőre ez nem tűnik egy lényeges részletnek, de Sherlock Holmes ennek alapján következtette azt ki, hogy a gyilkost elhagyta a neje, mivel ha még együtt éltek volna, a nő figyelmeztette volna. Lényegtelen részlet volt, amíg valaki jelentőséget nem tulajdonított neki. Vagy például az Amerikai pszichóban a legtöbb olvasó számára teljesen feleslegesnek tűnhet a különböző ruha- és kiegészítőmárkák végtelen felsorolása, viszont a főszereplő számára ezek fontos részletek: ő le tudja „olvasni”, hogy a másik ember kicsoda, annak alapján, hogy milyen öltönyt hord.
A fenti esetekben jeleket találunk, amik önmagukon túlra utalnak, de a gyakorlatban az írás nem minden részére igaz, hogy egy jelnek egyértelmű jelöltje van. Egy jelenetben egy fiú és egy lány hosszú távollét után újra találkoznak. A lány háttal áll az erkélyablaknak, a fiú a válla mellett támaszkodik, az író pedig megjegyzi, hogy amikor megmozdul, az üveg megnyikordul a tenyere alatt. Lényegtelen apróság, nem szimbolizál semmit, nincs mélyebb értelme, mégis erre emlékeztem a regényből, míg a jelenet többi részére nem.
Rengetegen ismétlik azt a tanácsot, hogy egy irodalmi szövegben mindennek kell lennie valamiféle céljának, mindennek kell legyen értelme. Viszont amellett is lehet érvelni, hogy egy a műben megjelenő apró részletnek, még ha önmagában nem is fontos, mégis van funkciója, mégpedig az, hogy életszerűséget kölcsönözzön a fikciónak.
Valószerűség
A részletek szerepéről elég keveset hallani, és ha szóba is kerül valamikor, csakis a fentiekhez hasonló, praktikus tanácsokat olvasni, viszont sok esetben a részletek nem valamilyen praktikus feladatot teljesítenek be (pl. szimbolizálnak valamit), hanem, mondhatni, irodalmit. Ezzel foglalkozik James Wood a How fiction works című könyvében, és azt próbálja megmagyarázni, hogy mégis mi a szerepük ezeknek a cél nélküli, lényegtelen részleteknek.Néhány száz évvel ezelőtt a regényírók jelentősen kevesebb részletet alkalmaztak, mint később. Például Austen vagy Fielding nem nagyon írja le mondjuk a szobák berendezését, és többnyire azt sem tudjuk meg, hogy a főszereplőik pontosan hogyan is néznek ki. Ezzel szemben Flaubert és általában a modern realizmus egy seregnyi apró megfigyelés füzéréből áll, és a kortárs (elsősorban szép-) irodalomban is megtaláljuk ezt az irányt.
Ismerjük azt a kifejezést, hogy „sokatmondó” részlet, amikor valami többet jelent, mint önmaga, általa többet tudnunk meg a szereplőkről vagy a környezetről. Wood pedig felteszi a kérdést, hogy ha vannak jelentős részletek, akkor vajon van-e a fikcióban olyan részlet, ami valóban jelentéktelen.
Egy Flaubert-regénybeli leírást elemezve rámutat, hogy az irodalomban gyakran találkozni olyan részletekkel, amik csak úgy ott vannak (mint a Flaubert által bemutatott szobában a barométer), nem utalnak semmire, nem szembetűnőek, lényegtelenek. Az egyetlen dolguk, hogy valószerűséget kölcsönözzenek a leírásnak. A francia filozófus, Barthes ezt úgy hívta, valósághatás: „Roland Barthes „valósághatásnak” nevezi a narratív közlésnek azt a formáját, amely azt az illúziót kelti, mintha a dolgok maguktól jelennének meg, a narrációs tevékenység egyfajta regisztrációként működne. Ennek egyik fő okaként említi azon látványelemek, leíró részek, jelzők stb. jelenlétét, amelyek látszólag semmivel sem viszik előbbre a történetet, funkciójuk – legalábbis látszólag – kimerül a megmutatásban, az érzékeltetésben stb...
Barthes azonban a „valósághatást” kiváltó elemeken elsősorban a véletlenszerű, kontingens jelzőket, látványelemeket érti, amelyeknek mintha az lenne az egyetlen funkciójuk, hogy „ott” legyenek, és éppen véletlenszerűségük okán váltsák ki a „ténylegesség”, a közvetítetlenség hatását.”
Azonban attól még, hogy valami nem viszi előre a történetet, a cselekmény szempontjából irreleváns, kihagyható lenne, irodalmi szempontból lehet fontos. Pontosan azért fontos, mert éppen a valóság lényegtelenségére világít rá, így „lényegtelenül lényeges”, mert élethűséget kölcsönöz a kitalált történetnek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy árasszuk el a történetünket részletekkel, ugyanis ezeknek nem a mennyisége, inkább a minősége, ami fontos. Ehhez is tehetség kell, és az tud igazán jó részleteket kitalálni a művéhez, aki remek megfigyelő. Aki képes aprólékosan megfigyelni az életet, az a művében is képes visszaadni ezt a mindennapi életszerűséget a megfelelően megválasztott részletekkel.
A következő két regényrészlet ugyanazt az eseményt írja le, Boleyn Anna kivégzését, a megközelítésük mégis nagyon más.
„Láttam, ahogy Anna a lelkészhez fordul, hogy elmondja utolsó imáját, aztán leveszi a nyakláncát. Bosszúsan csettintgettem az ujjaimmal Anna hiúsága és Henrik lassúsága miatt. Miért nem képesek gyorsan bevégezni ezt a jelenetet és elengedni minket? Az egyik udvarhölgy – nem Catherine – előrelépett, bekötötte Anna szemét, és megigazította a kezét, ahogy a szalmán térdepelt. Aztán visszahátrált, s Anna egyedül maradt. Mint a szélben meghajló búzamező, a tömeg egyszerre térdelt le a vérpad előtt. Csak én álltam mozdulatlanul, a fejek fölött nővéremet néztem, aki fekete ruhában, merészen karmazsinvörös szoknyában térdelt, a szeme bekötve, az arca holtfehér.”
(Philippa Gregory: A másik Boleyn lány)
„Anna szünetet tart… De nem… befejezte. Nincs más, amit mondhatna, s e világon alig pát másodperce van hátra. Nagy levegőt vesz. Arcán zavar tükröződik. Ámen, mondja, ámen. Fejét lehajtja. Aztán mintha összeszedné magát, uralkodik az egész testét megrázó remegésen.
A lefátyolozott hölgyek egyike odalép hozzá és mond valamit. Anna reszkető kézzel felnyúl és leveszi főkötőjét. Könnyen leemeli, nem ügyetlenkedik vele; nyilván nem tűzték meg, fut át Cromwell agyán. A nő haja selyemhálóban van összefogva a tarkóján, egy mozdulattal kiszabadítja, majd összefogja a fürtöket, kezét felemelve feltornyozza a feje búbján; egy kézzel ott tartja, míg egyik hölgye át nem nyújt neki egy vászonsapkát, amelyet felvesz. Az ember el sem hinné, hogy ez megtartja majd a haját, pedig így van; biztosan kipróbálták. Most azonban úgy tekintget körbe, mintha utasításra várna. Félig leemeli a sapkát, majd visszahelyezi. Nem tudja, mihez kezdjen; Cromwell rájön, hogy azt nem tudja, vajon összekösse-e a sapka szalagját az álla alatt; hogy megmarad-e, ha nem köti meg, hogy van-e ideje összecsomózni; hogy hány szívdobbanásnyi ideje van még hátra az életből.”
(Hilary Mantel: Holtaknak menete)
Egyéb különbségek mellett (az első részlet Anna testvérének nézőpontjából van, a második pedig Bernard Cromwelléből) a kettő elbeszélés között a legszembetűnőbb különbség, hogy Mantelé sokkal részletgazdagabb. A jelenet tartalma ugyanaz, a célja szintén: hogy lássuk Anna kivégzését. A másik Boleyn lányban látjuk szépen egymás után az eseményeket, nem időzünk el egyetlen mozzanatnál sem, olyan, mintha egy többé-kevésbé tárgyilagos helyszíni tudósítást olvasnánk. Mantel ezzel szemben hosszan részletezi csupán azt, hogy Anna lecseréli a fejfedőjét. Lényeges? Nem igazán, és itt a kivégzés leírása tele van olyan „irreleváns” részletekkel, mint hogy a hóhérnak puhatalpú cipője van, hogy a nő ne hallja az érkezését; hogy a kardot szalma alá rejtik az utolsó pillanatig; hogy Anna, miután odamenet szétosztja az alamizsnát a szegényeknek, kifordítja az erszényt, hogy megnézze, nem maradt-e benne érme, akár „egy gondos háziasszony”. Mégis ezektől az apróságoktól lesz ez irodalom, és nem egy száraz helyszíni tudósítás.
***
George Orwell észrevette, hogy egy rab, miközben a kivégzésére vezetik, félrelép, hogy kikerüljön egy tócsát. Az egész eseményből nem a halál az, ami megragadt a fejében, hanem ez az apróság, ami lehet, hogy senki másnak (tán még a rabnak magának sem) fel sem tűnt. Orwell számára ez jelképezte az élet kifürkészhetetlenségét, hogy bár az elítéltnek csak pár perce van hátra az életből, mégis ügyel arra, hogy ne koszolja össze a cipőjét. Ez nem jelentős részlet, még csak nem is logikus vagy megmagyarázható, elvégre mi lenne annál logikátlanabb, ha valaki a cipőjével vagy a főkötője szalagjával foglalkozik közvetlenül a kivégzése előtt? Mégis remekül visszaadja az életet és az emberi természetet annak logikátlanságával és jelentéktelenségével együtt.
Nagyon sokan a minimalizmust kérik számon az írókon, a gazdaságosságot, ne használjunk hosszú leírásokat, ne időzzünk el a részleteknél, haladjunk a cselekménnyel, és igaz is, hogy bizonyos esetekben a szövegnek jó tesz az, ha megszabadítják a fölösleges kerülőktől és dekorációtól. Van olyan, hogy túl sok részlet. Viszont ha egy író csak a gazdaságosságra törekszik, csak a nagy mozzanatokra, akkor elsiklik az olyan apróságok fölött, mint a főkötő vagy a pocsolya. Ezek pedig, bármilyen jelentéktelenek legyenek is, igenis számítanak.
Kapcsolódó cikk - Részletek hatalma 2. Absztrakt vs. konkrét
Felhasznált irodalom: - James Wood: How Fiction Works
- http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20(E)/tankonyv/nezopont/index06.html