Gonoszok és antagonisták 2. Mi a kettő között a különbség, és kell-e őket sajnálnunk

, , No Comments
A poszt második részében két gonosztípust fogok bemutatni, amelyek közül az első az abszolút gonosz, aki a természetétől fogva csak a rosszra képes, a másik pedig az emberibb gonosz, akiben a negatív tulajdonságai és cselekedetei ellenére mégis találunk némi jóságot is.
Végül pedig ismertetem az antagonista és a gonosz közti különbséget, és ha van egy dolog, amit a cikkből érdemes megfogadni, az ez. Ha leszámolunk azzal a feltevéssel, hogy a gonosz minden esetben ugyanaz, mint az antagonista, és elkezdjük a műveket aszerint elemezni, hogy a főhős útja során melyik szereplő milyen szerepet tölt be, az teljesen új kreatív lehetőségeket vethet fel a történetvezetésben.

Az antagonistáknak rengetegféle felosztásával lehet találkozni, de én most egy szempontot emelnék ki, ami végül meghatározza, hogy az olvasónak adsz-e lehetőséget arra, hogy empatizáljon az ellenféllel, vagy sem.
Vegyük példának a Harry Potter-sorozatot, pontosabban Voldemort és Piton karakterét. Természetesen Voldemort a főgonosz, de mellette nagyon sokáig Piton a másik jelentősebb negatív karakter. Azért is lehet őket párhuzamba állítani, mert a „gonoszok” közül róluk tudnunk meg a legtöbbet, valamint Rowling mindkettőjüknek biztosított flashback jeleneteket, amelyekből megismerhetjük a fiatalkorukat is. A kettejük ellentéte az abszolút gonosz és a „megtévedt lélek” ellentéte: Voldemort egy olyan negatív szereplő, akiben a jóságnak még a csírája sem fedezhető fel, Pitont ezzel szemben az írónő inkább úgy ábrázolja, mint aki nem eredendően rossz, hanem akit a múltja és a körülmények vittek rá arra, hogy rossz döntéseket hozzon.
A flashback jeleneteiknek hasonló a tartalma, de más a funkciója: annak ellenére, hogy látjuk, Voldemortnak hasonlóan nehéz gyermekkora volt, a történet szerint vele már születésétől kezdve nem volt valami rendben, az ő személyiségét nem magyarázza, és nem menti fel a sanyarú gyermekkor. Ezzel szemben Piton fokozatos morális lesüllyedése az állandó negatív hatások miatt következett be. (Ezért is érdemes vigyázni azzal, ha egy karakter viselkedését egyetlen nagy múltbeli traumával akarjuk magyarázni. Ez egy folyamat, általában nem lesz egyik percről a másikra valakiből gonosz egyetlen esemény hatására.)

Egy ízben Dumbledore elmagyarázza Harrynek, hogy Voldemortnak az a nagy gyengesége, és azért menthetetlen, mert képtelen a szeretetre, és nem is ismeri fel annak erejét. Ennek megfelelően a Harry Potter-univerzumban az, aki képes a szeretetre, az menthető, az, aki nem képes, az nem. Lily iránti szeretete miatt lesz feloldozva Piton, és ezért lesznek végül feloldozva Malfoyék is, mert ugyan mindenki mással szörnyen bánnak, de egymáshoz ragaszkodnak.
Lehet, hogy ez a magyarázat giccsesen hangzik, de tény, hogy az emberek társas lények, és aszerint ítéljük meg a többieket, hogy ők hogyan viszonyulnak másokhoz, és mások hogyan viszonyulnak hozzájuk. Ha az antagonistád mellé adsz egyetlen olyan karaktert, akihez pozitívan viszonyul, akivel törődik, azzal rögtön humanizáltad. Nem tetted kedvelhetővé, nem tetted pozitív hőssé, de megadtad a lehetőséget az olvasónak, hogy empatizáljon vele, még ha nem is ért vele egyet. Ez még inkább így van, ha az illető viszontszereti a gonoszt, és látja benne a jót is, illetve ha ez egy olyan karakter, akit kedvelünk.
Egyszerűen szólva azzal tudunk empatizálni, akiről feltételezzük, hogy maga is képes az empátiára.

Például A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere rendkívül jól megformált karakter, de lehetetlenség vele empatizálni. Ijesztő, szórakoztató, a közönség imádja, de ő már annyira kívül van a normális emberi kereteken, hogy a személyiségének semmilyen aspektusával sem lehet azonosulni. Ehhez képest a későbbi Hannibal ébredése film és a Hannibal sorozat Lecterje teljesen más kategória. Ugyanaz a karakter, ugyanúgy sorozatgyilkos, de az utóbbi kettőben már behozták a történetbe Lecter kishúgát is. Azzal, hogy a gonosznak adtak egy olyan szereplőt, akivel pozitív kapcsolata van (az mellékes, hogy jelen van-e, vagy már évek óta halott), teljesen megváltoztatták azt, ahogy a közönség Hannibalhoz viszonyul. Ha már volt valaki az életében, akivel képest volt kiépíteni valamilyen kapcsolatot, akkor már nem lehet teljesen szociopata, akkor már nem kezelhetjük szörnyként.
Nem mondhatjuk, hogy az egyik megoldás jobb, mint a másik, sőt, sokak szerint a Hannibal ébredése elrontotta a karaktert azzal, hogy mindenáron magyarázatot akart adni Lecter viselkedésére. A probléma valószínűleg abból eredt, hogy egy abszolút gonosz karakterből akartak egy más típusú gonoszt kreálni, Lectertől azonban a közönség rettegni akart, és nem a hányatott ifjúkora fölött sajnálkozni.

Az olvasói empátia kiváltásával kapcsolatban azért lényegesebb a karakter viszonyulása a többi emberhez, mint a háttértörténet, mert pusztán a környezeti hatással nem magyarázhatjuk az abszolút gonoszok viselkedését. Az abszolút gonosz tulajdonképpen szociopata: nincsenek valódi emberi kapcsolatai, nárcisztikus, uralkodni akar másokon, nem hajlandó elfogadni a társadalmi normákat, agresszív, hazug, felelőtlen, hiányzik belőle az empátia és a megbánásra való képesség stb. Ennek ellenére nem minden szociopata gyilkos, és nem minden gyilkos szociopata, valamint nem minden emberből lesz szociopata, akinek szörnyű gyermekkora volt. A kutatások szerint eme személyiségzavar kialakulásába a környezet ugyanúgy belejátszhat, mint a genetikai tényezők vagy az agy működésének zavarai. Lecterhez visszatérve, a háttértörténete ugyan magyarázza azt, hogy miért lett belőle sorozatgyilkos, illetve a kannibalizmust, de nem magyarázza a személyiségét. Hasonló okból Pitont magyarázza a környezeti hatás, de Voldemortot nem. Az abszolút gonosz természetétől fogva gonosz, így nála a körülmények másodlagosak.

A motiváció és a logikusság minden típusú gonosztól elvárható, hisz A bárányok hallgatnak Lecterének is meg voltak a maga indokai, és Voldemort hajszája az örök életért is teljesen érthető, de azt minden szerzőnek magának kell eldönteni, hogy a története egy menthetetlen, abszolút gonosszal fog-e jobban működni vagy egy morálisan szürke karakterrel.
Akár egyszerre mindkét típust is lehet szerepeltetni. Számos olyan mű létezik, ahol az abszolút gonosz karakter mellett van egy emberibb karakter is: gondoljunk csak Voldemortra és Pitonra, Palpatine-ra és Darth Vaderre, Sauronra és Gollamra. Az abszolút gonosz mellett azért jó ötlet egy emberibb gonoszt szerepeltetni, mert az abszolút gonosz kiszámítható: benne nem dúl belső konfliktus, és képtelen a változásra. Ezzel szemben a másik típus dramaturgiai szempontból jobban kihasználható, mert bármikor meg lehet azzal lepni az olvasót, hogy esetleg máshogy választ, mint ahogy gondolnánk. Pitonnál, Darth Vadernél és Gollamnál is meg volt az a fordulópont, ahol választhattak a jó és rossz út között, és ez a belső kétely az, ami érdekessé teszi őket. Ez a kétely (lelkiismeret) nincs meg az abszolút gonosz karaktereknél.

Ahogy a főhős esetében szükséges, hogy adjunk neki néhány hibát, gyengeséget, hogy életszerűbbé és érdekesebbé tegyük a karaktert, a gonosz esetében is jó ötlet, ha adunk neki néhány hibát, de az ő esetében ezek a hibák a személyiségének emberi oldalához tartoznak, például hogy szereti a kisállatokat, vagy hétvégenként önkénteskedik az öregek otthonában.Valamint adhatunk neki gyenge pontot, ami lehet egy fájdalmas élmény, egy fontos személy vagy más is.
Népszerűek az olyan történetek is, melyek feltárják a gonosz előéletét, vagy melyekben a tradicionálisan jó és a gonosz karakter helyet cserél.  Például a Demónában a hagyományosan gonosz karaktert tették meg főhősnek, az antagonista pedig egy hagyományosan pozitív karakter, a hercegnő apja lett. A Jégvarázsban pedig a tipikus főhőst, „a herceg a fehér lovon”-t rakták antagonista szerepbe. Ehhez hasonló, az antagonistát főhősnek megtevő filmek még a Shrek, Gru, Rontó Ralph, Szörny Rt.

Azért azt érdemes talán figyelembe venni, hogy ma az abszolút gonosz karakter szerepel ritkábban. Ha van is, akkor kissé absztrakt, szimbolikus (mint Voldemort és Sauron esetében), az általános emberi gonoszság megtestesítője vagy pedig valamilyen szörny. Manapság a jó gonosz sokak szemében az, akinek erős motivációja van, illetve rendelkezik egy emberi oldallal is, ami a történet során előtérbe kerülhet. Ennek egyik oka az, hogy míg a meséknél és a gyerekeknek szóló történeteknél a jó és a gonosz karakter egyértelműen elkülöníthető egymástól, teljesen jó vagy teljesen rossz, addig a felnőttek már tudják, hogy az embereket nem lehet ilyen kategóriákba beosztani. Számukra a fekete-fehér karakterek inkább a mesék és a fantázia birodalmához tartoznak, kevésbé hitelesek. Ezért felnőtteknek szóló történeteknél vagy egy absztrakt gonosz entitás jelenik meg, vagy pedig a gonosz nem (teljesen) ember (szellem, démon, sátán ivadéka), az általános emberi erkölcsi törvények nem vonatkoznak rá (angyal, vámpír, sárkány, mitológiai alak), vagy pedig nagyon súlyos pszichológiai problémái vannak.


Gonosz vagy antagonista?

A témával kapcsolatban a legfontosabb kérdés az, hogy miként ismerhetjük fel az antagonistát. Valószínűleg a legtöbben erre most legyintenek, hisz ez körülbelül olyan világosnak tűnik, mint a főhős meghatározása. Azonban, amint látni fogjuk, a helyzet nem minden esetben ilyen egyértelmű.
A blog Facebook-oldalán nemrég ajánlottam a Writing Excuses podcast egyik epizódját, amiben a főbb karakter típusokról volt szó, és ezt a három típust protagonistaként, antagonistaként és a főhős társaként (eredetileg 'relationship character', az, aki végigkíséri a hőst az útján, de nem feltétlenül a szerelme vagy barátja) határozták meg. Az első film, amit ez alapján elemeztek A sötét lovag volt. A meghívott író megkérdezte a többieket, hogy ki az antagonista a filmben, és miután közölte, hogy nem a Joker, volt egy félpercnyi fejvakarás mire rájöttek, hogy A sötét lovagban Joker a „társ” karakter, az antagonista pedig Harvey Dent. A következő film a Casablanca volt. Ott az első tipp az antagonistára a nácik voltak – nyilván, hisz ha egy filmben vannak nácik, akkor biztosan ők az ellenség –, pedig az antagonista valójában Elza férje.
Mi valójában az antagonista meghatározása: az a karakter, aki akadályozza a főhőst a célja elérésében. Ennyi, nem kell gonosznak lennie, nem kell kisállatokat kínoznia, nem kell világuralomra törnie. És ebből ered a zavar. Mert ha a szereplők közül ki kell választanunk az antagonistát, automatikusan a leggonoszabb, legantipatikusabb, legőrültebb karakterre bökünk rá, holott az antagonista még akár jobb ember is lehet, mint a főhős. A gonosz viselkedésével szemben erkölcsi aggályaink vannak, de az antagonista esetében ez nem elvárás. A lényeg, hogy akadályozza a főhőst, és ehhez még az sem szükségeltetik, hogy tudatosan ártani akarjon neki.

Az antagonista meghatározásához első lépésként meg kell állapítani, hogy mi a főhős célja. A sötét lovagban Batman célja: fel akarja adni kettős identitását. Az antagonista pedig azért Harvey Dent, mert ő az, aki legjobban akadályozza ebben, hisz Batman arra számít, hogy Dent majd fölöslegessé teszi az ő ténykedését, de Dent folyamatosan rossz döntéséket hoz, ezzel meghiúsítja a visszavonulási tervét. A Casablancában a főhős célja az, hogy újból összejöjjön Elzával, és ki akadályozza ebben? Elza férje. Ezért ő az antagonista még akkor is, ha egyébként egy pozitív karakter.
Másik nagyon jó példa erre a Whiplash című film (ha nem láttad, feltétlenül nézd meg, már csak a dramaturgia miatt is). Ott ki az antagonista? A legtöbben erre rávágnák, hogy természetesen a pszichopata zenetanár, aki végkimerülésig vagy idegösszeroppanásig kínozza a diákjait. Valójában az antagonista ott a főhős apja. Róla azt kell tudni, hogy ő egy igazán kedves, szerető szülő, aki őszintén aggódik a fia sorsáért. Akkor miért ő az antagonista, és nem az őrült tanár, aki széket vág a főhős fejéhez, csak mert az kiesett a ritmusból?
Nézzük meg, mi a főhős célja: a világ legjobb dobosának lenni. Akármilyen brutális módszerekkel dolgozik is, a tanár minden megmozdulásával e cél elérése felé mozdította a srácot, szemben az apjával, aki azt tanácsolta a fiának, hogy éljen teljes életet, barátkozzon, szerezzen barátnőt, és ne csak a dobolás töltse ki a napjait. Vagyis a fiú szempontjából az apja hátráltatta a célja elérésében, egy olyan középszerű (noha kiegyensúlyozottabb) élet felé terelgette, amit a fiú határozottan nem akart.
Tehát egy történet kapcsán hivatkozhatunk egy karakterre gonoszként, attól még nem feltétlenül ő lesz az antagonista. Hasonlóképpen, a főhős szempontjából lehet, hogy a mű legpozitívabb szereplője lesz az antagonista. Gondoljunk csak arra az esetre, amikor a gonoszt teszik meg protagonistának (antihős), ekkor általában a jó lesz az antagonista.

Trükkmesterek: hamis-szövetséges ellenfél és hamis-ellenfél szövetséges

John Truby forgatókönyvírás-tanárnak külön kifejezése van azokra a szereplőkre, akik látszatra segítenek főszereplőnek, de közben akadályozzák, vagy akik látszatra akadályozzák, de közben segítik. Az első típus a hamis-szövetséges ellenfél (fake-ally opponent), a második pedig a hamis-ellenfél szövetséges (fake-opponent ally). Az előbbire példa Peter Pettigrew a Harry Potter könyvekben, a herceg a Jégvarázsban és a Batman: Kezdődikben Ducard.
Az hamis-ellenfél szövetségesre példa Piton, akiről szinte mindenki azt hitte, hogy Voldemortot szolgálja, és csak az utolsó kötetben derül ki, hogy végig Harryéket segítette. Truby egy másik példája A bárányok hallgatnakból Hannibal Lecter, de ezt a megállapítást azért nem árt megvizsgálni.
Itt Lecterrel ugyanaz a helyzet, mint Jokerrel: mivel ő a leggonoszabb karakter a történetben, sokan rögtön antagonistának könyvelik el. Nézzük meg ki a főszereplő: Clarice Starling; mi a célja: elkapni egy sorozatgyilkost, Buffalo Billt; ki segít neki ebben: Lecter. Az lehet, hogy nem könnyíti meg a dolgát, de Lecter az, aki fokozatosan rávezeti arra a nyomozónőt, hogy merre keresse a gyilkost, és egyben arra is megtanítja, hogyan legyen jó FBI-ügynök. Truby hetes felosztását követve meghatároztuk ki a főhős, mi a célja, a következő pedig a hős szükséglete. Clarice szükséglete az, hogy leszámoljon a múltjával, csak így lehet teljes értékű ügynök. Ki az, aki erre rákényszeríti? Lecter. Tehát Lecter duplán is szövetségese a főhősnek (a külső és a belső célját is segít elérnie).
Truby ez utóbbi példájával mindössze az a probléma, hogy Piton tudatosan tartotta fenn azt az álcát, hogy ő az ellenségnek dolgozik, így mikor kiderül, valójában kinek az oldalán áll, az egy reveláció, egy fordulat a történetben. Lecter, a Joker vagy a zenetanár nem akarta tudatosan megtéveszteni a környezetét, így nem valódi hamis-ellenfél szövetségesek, mert legföljebb a közönség feltételezte róluk, hogy ellenfelek. Ebből annyit érdemes megjegyezni, hogy a valódi hamis-ellenfél szövetségesre (és ugyanez igaz a hamis-szövetséges ellenfélre) lehet fordulatot, plot pontot építeni, a másikra nem.

Truby magyarázata alapján az antagonista az, aki akadályozza a protagonistát a célja elérésében, mégpedig azért, mert mindketten ugyanazt akarják elérni. Fontos, hogy a kettejük közti kapcsolatot úgy alapozd meg, hogy a törekvéseik feltétlenül keresztezzék egymást: ha mindkettő elérheti a célját anélkül, hogy összetűzésbe kerülnének, akkor nincsen konfliktus. A másik fontos szempont, amit kiemel, hogy az antagonista azért létfontosságú a hős történetében, mert őáltala fejlődik, pontosabban azáltal, hogy az antagonista megcélozza a hős gyenge pontját, ezáltal kényszerítve őt, hogy szembenézzen vele, és legyőzze a félelmeit.
Egy másik lehetőség, amit Truby az antagonistával kapcsolatban felvet, ahogy a főhős a történet végén leszámol a gyengeségével, és eljut magával kapcsolatban egy fontos felismerésig, úgy az ellenfele is eljuthat egy hasonló felismerésig. Így a protagonista tanul az antagonistától, és viszont. Ám ehhez az kell, hogy egy olyan antagonistát alkossunk, aki képes a változásra.
Korábban már volt szó róla, hogy a történet két mozgatórugója a konfliktus és a főszereplő személyiségében, életében beálló változás. Az antagonista (gonosz vagy sem) pontosan azért a második legfontosabb karakter egy műben, mert ő az, aki a konfliktust szolgáltatja, illetve a főszereplő jellemfejlődését lehetővé teszi.


A cikk első része



Forrás: - John Truby: The Anatomy of Story 
- Jessica Morell: Bullies Bastards and Bitches. How to Write the Bad Guys of Fiction

0 comments:

Megjegyzés küldése