Egy ideje már terveztem írni a Trónok harca karakterábrázolásáról, de a 8. évad után már szinte ironikusnak tűnt a sorozattal kapcsolatban pont a jó karakterábrázolást felhozni, amikor az utolsó évadokban hatalmas hibákat követtek el ilyen téren. De talán éppen azért fontos arra emlékezni, hogy a sorozat első pár évada milyen jó munkát végzett a karakterekkel, az összecsapott lezárás miatt nem értékelhetjük az egész sorozatot egy félresiklott kísérletként.
Viszont a kezdő íróknak olyan szempontból ajándék az utolsó két évad, hogy jól szemléltetik, mire figyeljenek történetírás közben. Bemutatják, hogyan lehet egy szépen felépített karaktert hiteltelenné tenni azzal, ha a szerző rángatja, és alárendeli egy előre megszabott cselekménynek.
De mielőtt a rossz döntésekre rátérnénk, nézzük, hogyan építette fel George R. R. Martin A tűz és jég dala szereplőit.

Nemrég arról írtam, hogy miért jó az, ha egy zsáneríró tisztában van a különböző zsánerekkel, korcsoportokkal, és tudja, hogyan szólítsa meg őket. Ez önmagában is nehéz feladat, emellett egy alkotónak még korlátozónak is tűnhet, ha azt hallja, hogy meg kell felelnie egy olvasói rétegnek.
Akkor ez azt jelenti, hogy nem lehetnek egyedi ötletei, hogy nem keverheti a különböző zsánerek elemeit, hogy csak bejáratott sablonok alapján dolgozhat? Természetesen nem, sőt, abból nem lesz jó írás, ha valaki csak más sikeres műveket másol, és semmi egyedit nem visz a történetbe. Az olvasók sem szeretik a kiszámítható, elcsépelt regényeket.
Ennek ellenére minden zsánernek és korcsoportnak megvannak a saját jellemzői, illetve a hozzájuk tartozó olvasói elvárások. Máshogy kell írni a 6 évesnek, a 10 évesnek, a 17 évesnek. Máshogy kell megírni egy thrillert, egy romantikus regényt, egy sci-fit, mindegyik zsánerhez kicsit más eszközkészletet kell használni.

Persze van olyan író, aki főként ösztönből ír, azt, ami neki tetszik, és olyan szerencsés, hogy az ízlése egybeesik a közönsége ízlésével. Alapvetően minden zsánerírónak erre kéne törekednie, hogy megtalálja azt az (al)zsánert, azt a korcsoport, azt az olvasói réteget, aminek az elvárásrendszere egybeesik az ő elvárásrendszerével. Vagyis a szerzőnek és az olvasóinak egyforma elképzelésük van arról, hogy milyen egy jó könyv.
És ha az író ezt az olvasóréteget megtalálta, akkor sikeres lesz, és örömmel fog nekik írni. Akkor nem lesznek ilyen problémái, hogy korlátozzák az írói szabadságát, hogy nem tud kiteljesedni, hogy a külső vélemények eltérítik őt az eredeti elképzeléseitől.
Ilyen esetben sokkal sikeresebben tud majd kísérletezni is, mert érezni fogja, a célközönségének mi fér még bele, mi működőképes.

Hónapokkal ezelőtt írtam az írói tevékenység túlmisztifikálásáról, és hogy ez ahhoz vezethet, hogy nem ismerik el az alkotók szorgalmát és munkáját kellőképpen. Mostanában pedig feltűnt, hogy a misztifikálódás a szórakoztató irodalom egy másik szegmensével kapcsolatban is felütötte a fejét, ezek pedig a különböző célcsoportok, és hogy miképpen lehet nekik sikeresen írni.
Az egyes célcsoportok behatárolása valóban bonyolult feladat, még egy tapasztalt szerkesztőnek sincs bombabiztos receptje arra, mi fog tetszeni a férfi és női olvasóknak, a 10 éveseknek és a 20 éveseknek, mi az, ami megrengeti majd a fantasy vagy a thriller piacot.
De sokan nem is jutnak el eddig a problémakörig, hanem rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a különböző zsánerelvárásokkal és olvasói rétegekkel nemcsak, hogy nem kell egy szerzőnek foglalkoznia, hanem egyenesen a művének kerékbe törése és az írói kreativitás elnyomása az, ha valaki ezeket is figyelembe veszi.