Az, hogy egy író milyen atmoszférát közvetít, a művének milyen a hangulata, elég jelentős mértékben függ a leírásaitól. Némely író számára nem feltétlenül a leírások szépsége áll az érdeklődésük középpontjában, mert mondjuk az ő történeteikben nem ezen van a hangsúly. Viszont azok a szerzők, akik erősen hagyatkoznak az általuk megteremtett atmoszférára, vagy pedig azt szeretnék, hogy a leírásaik csillogjanak, érdemes lehet megismerkedniük azokkal az eszközökkel, amik segítségével változatosabbá tehetik a prózájukat. A kiemelkedő írók gyakran merítenek más művészeti ágakból, és az ott ellesett fogásokat átfordítják az irodalom nyelvére. Például Hemingway párizsi tartózkodása alatt gyakran járt múzeumokba, hogy ott az impresszionistákat, legfőképpen Cézanne-t tanulmányozza, ami segített kialakítani saját prózai stílusát. Ez egyrészt megmutatkozik a leírásaiban is: hasonlóképpen, mint Cézanne, Hemingway síkokat és formákat használ a táj megjelenítésénél, és fény és árnyék helyett színekkel érzékelteti a tömegeket, ezzel ér el hasonlóan impresszionisztikus, többdimenziós hatást.

A másik mód, ahogy Cézanne hatott az íróra, az a kihagyás módszere. A festő kései képeire jellemző, hogy olykor a vászon egy része „üres”, ez pedig lehetőséget ad a befogadónak arra, hogy kiegészítse a képet. A mű ezáltal felkínálja a többféle nézőpontot, a különböző befogadók nézőpontját, akik már nem pusztán szemlélők, hanem részt vesznek a kép megalkotásában. Ez az, amit Hemingway észrevett Cézanne festményeiben, és számára ezek a kihagyott részletek azt jelezték, hogy létezik egy másik világ a látható mögött. Ez inspirálta Hemingwayt, hogy a saját műveiben is a kihagyás módszerével éljen, ezáltal pedig adjon egy olyan titkos jelentéstöbbletet a szövegnek, ami meghaladja a papíron olvasható szavakat.

Bár sokak számára a leírás nem képezi olyan fontos részét a szövegnek, mint mondjuk a cselekmény vagy a karakterek, leírások nélkül a prózánk szegényes és jobbára élvezhetetlen lenne, arról nem is beszélve, hogy sok olvasó arról ismeri fel a jó írót, hogy gyönyörű leírásokat képes alkotni.
Köztudott, hogy az írók manapság ritkán viszik el szárazon, ha jókais hosszúságú leírásokkal tűzdelik tele a szövegüket. Ennek egyik oka, hogy az új vizuális médium, a film megjelenésével az embereknek megváltoztak a történetmeséléssel szembeni elvárásaik. Egyszerűen szólva filmszerűséget követelnek meg a regényektől is, ami azt eredményezte, hogy az elbeszélő részek és a leírások hosszúsága lecsökkent, a „valós időben” játszódó jelenetek pedig felértékelődtek. A másik ok pedig, hogy a leírások elvesztették bizonyos funkcióikat. Például 200 évvel ezelőtti olvasó egy 5 oldalas leírást az afrikai sztyeppékről még érdekesnek talált, de a mai olvasó nagy valószínűséggel átlapozza, mivel számára az már nem rendelkezik azzal az ismeretterjesztő- és újdonságértékkel. Ma már egyetlen kattintással ezernyi képet, videót találhatunk a világ legeldugottabb helyeiről, így magában az, ha valaki szimplán bemutat egy tájat, már nem elég. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a leírások elvesztették a létjogosultságukat, vagy hogy az olvasók ne élveznék őket, csupán azt, hogy már mást, többet várnak el tőlük.

A helyes információadagolást általában nem tekintik a legizgalmasabb témának, ha az írásról van szó, mégis érdemes többször is foglalkozni vele, mivel ez az, amit sok kezdő író – szinte törvényszerűen – elszúr. Az a típusú „mesélős” (vagy csúnyábban mondva szájbarágós) expozíció, ami múltban gyakori volt, mára már kiment a divatból, és sokan a szerző technikai felkészületlenségét látják abban, ha ezt alkalmazza. 

Az első fejezet egyértelműen kritikus ebből a szempontból. Sok kezdő egyszerűen nem érzi, mennyi információt kellene a felvezetésben megosztania, és azt hogyan teheti meg úgy, hogy ne lassítsa le vele a történetet.

Először azt mutatom meg, hogy egy konkrét szövegben hogyan nyilvánul meg a rossz információadagolás. Majd pedig arról lesz szó, hogyan lehet észrevétlenül beleépíteni a szükséges expozíciót az első fejezetünkbe.

Attól függetlenül, hogy valaki egy több könyvből álló sorozatot ír, aminek esetleg van egy összefüggő története, az egyes részeknek önmagukban is meg kell állniuk, élvezhetőknek kell lenniük az olvasó számára. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, mégis szinte biztos, hogy mindenki fel tud idézni olyan könyvsorozatot, ami erős kezdés után drámai visszaesést produkált, és akár el is vette a kedvét a további részek elolvasásától.
Sorozatot írni bizonyos szempontból könnyebbnek tűnhet, hiszen nem kell minden kötetnél egy teljesen új szereplőgárdát, világot kitalálnunk, viszont nem kis kihívást jelent, ha több részen keresztül hűek akarunk maradni a történetünk lényegéhez és a karaktereinkhez, és végig meg akarjuk tartani azt a színvonalat, amit az olvasónk megszokott, sőt, részről részre fokozni az izgalmakat.
A cikk első felében így arról lesz szó, hogy milyen problémák merülhetnek fel a sorozatokban, a második felében pedig a könyvsorozatok különböző típusairól.