A kortárs írók egyik legfőbb törekvése, hogy egy erős emocionális köteléket építsenek ki a főhős és az olvasó között. Azonban, ahogyan arra már kitértem az előző posztban, nem elég, ha a szereplőinket tragikus vagy meseszerűen boldog szituációkba helyezzük – ha azt akarjuk, hogy annak bármiféle hatása legyen az olvasóra, magának az esemény ábrázolásának kell olyannak lennie, hogy az kiváltsa belőle a kívánt érzelmet. Ennek pedig az egyik legfontosabb eszköze a helyes nézőponthasználat.

Korábban már volt szó róla, hogy hasonlóan, mint a filmeknél, a prózában is kiválaszthatjuk, hogy milyen távolságról mutatjuk be a történéseket: egészen messzire is húzódhatunk, mint a nagytotálnál, vagy olyan közel is mehetünk a szereplőhöz, hogy megmutathassuk minden apró arcrendülését, mint a szuperközeli felvételeknél. A prózában, ha például dramatikus nézőpontot veszünk fel, és csak kívülről, objektíven, mindenféle belső monológ nélkül leírjuk a nézőpontkarakter cselekedeteit, az érzésre távolabbinak fog tűnni, mintha ezzel együtt belső monológot is használnánk, és ismertetnénk a szereplő érzéseit, gondolatait is.

A mai olvasók megragadásához nem elég egyszerűen felmondani nekik a történetet, elvárják, hogy bele tudják élni magukat az eseményekbe, hogy a főhőssel együtt maguk is átéljék az ő boldogságát és szenvedéseit. Ebben segít a mély nézőpont, amivel most foglalkozni fogok.

Még mielőtt valaki megijedne, hogy az ismert nézőpontok mellé most még egy újabbat is el kell sajátítania, a mély nézőpont nem egy önálló nézőpont, mindössze így emlegetik azt a technikát, aminek segítségével az író még inkább bevonhatja az olvasót a történetbe. Ennek a technikának az elemei pedig a kis narratív távolság, ezzel együtt az elbeszélés hangjának szubjektívvá tétele, a szereplő érzékelésének használata és a filter szavak kiiktatása.

Annak ellenére, hogy az olvasók jelentős része éppen az emocionális hatásért olvas, ezt keresik, amikor kezükbe vesznek egy regényt, ennek a hatásnak a kiváltásával kapcsolatban kevés gyakorlati tanácsot olvasni. Az oka az lehet, hogy általában az emberek nem gondolnák, hogy az érzelmek ábrázolásához bármiféle segítségre lenne szükségük. Elvégre az írók nem robotok (még), mindegyikük rendelkezik egy komplex belső élettel, és természetesen tudják, mit jelent örülni, félni, mérgesnek lenni. Igen ám, de olvasóként már biztos mindenki megtapasztalta azt, hogy a szerző egy szörnyű tragédiát mutat be, vagy éppen egy epikus szerelmi történetet próbál eladni, és a lapokról lecsöpögő érzelmi cunami ellenére a történet mégis teljesen hidegen hagyta.
Van egy mondás ezzel kapcsolatban: attól még, hogy a karakter a történetben sír, az olvasó nem fog.
Attól még, hogy elmondjuk, hogy adott szereplő éppen milyen lelki állapotban van, az olvasó nem kerül ugyanabba az állapotba. Sőt, attól még, hogy a szerző megtapasztal egy érzelmet írás közben, az még nem biztosíték arra, hogy olvasás közben mások is megtapasztalják majd ugyanazt. Sok szerző ösztönösen jól tud játszani az olvasók érzelmeivel, de mások számára ez olyasmi, amihez szükségük van némi gyakorlásra.

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy három könyvük is megjelent harmincéves koruk előtt. Az persze előny, ha valaki már gyerekkora óta szívesen kalandozik az általa kitalált világokban. Róbert Katalin első regényét, a Nalávia titka című mesekönyvet 2014-ben adták ki, és még ugyanazon évben megjelent az Aranymosás pályázatot nyert Színből, szívből, igazán, ami egy testvérpár és a báty legjobb barátja között szövődő szokatlan szerelmi háromszög történetét meséli el. Az interjú apropója pedig, hogy a napokban jelent meg az író legújabb regénye, a Kezdjetek el élni!, melyben ismét komoly kérdéseket boncolgat: mihez kezdjünk, ha harmincéves korunkra még mindig nem találtuk meg a helyünket, és úgy érezzük, az életünk tévútra került? Mi mindent áldoznánk fel azért, hogy megvalósíthassuk az álmainkat?

Tőled is megkérdezem, hogy mi a legjobb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Nem nekem mondták, hanem a Kisasszonyok című regény alapján készült filmben Winona Rydernek, de mégis ez egy olyan tanács, ami akkor, amikor először hallottam (tíz éves korom körül) nagyon megérintett, és a mai napig a fejemben jár, fontos nekem: az ember arról írjon, amit ismer.

Kiegészítve persze azzal, hogy kutatni nem csak, hogy ér, hanem külön ajánlott is, mert nem az a ciki, ha az író nem ért mindenhez, hanem az a kínos, ha találgat és pontatlan, és ez azonnal szembetűnik másoknak. Szóval az ismeretet kiegészíteném azzal, hogy olyasmiről, aminek az ember alaposan utánanézett.

De egyébként én abban hiszek, hogy a legjobban arról lehet írni, ami foglalkoztatja az embert, és nyilván az a probléma, élethelyzet, érzés, kérdéskör foglalkoztat, amihez valamilyen módon kapcsolódunk. Azaz amit ismerünk. Még egy zsánerregényben, mondjuk egy krimiben, ahol a legfőbb konfliktus az, hogy kinyomozzuk, ki a gyilkos, is van valamilyen motiváció, elem, probléma a háttérben, ami fontos és ismerős a szerzőnek. Ettől lesz élet a szövegben, és ez ragadja meg az olvasót.

Mi a legrosszabb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Talán a legrosszabb, amit mondani lehet valakinek, az, hogy ez így tökéletes, zseniális vagy. Kezdő íróként hatalmas szüksége van mindenkinek a pozitív visszajelzésre és a megerősítésre – viszont nagyon félrevihet bárkit az, ha csak az egóját simogatják. Ez egy nehezen kiegyenlíthető mérleg, egyszerre kell az embernek magát erősíteni, hinnie abban, amit csinál, és közben elfogadni, hogy van még hová fejlődni, sőt, nem lesz minden szövege egyformán erős.

Egyébként sok „rossz” dolog történhet egy íróval, sok tanácsnak szánt mondat szúrhat mélyre, mert ez egy nagyon érzékeny állapot, amikor minden segítség kétélű fegyver: bánthat és fejleszthet egyszerre. De sokszor azt látom, hogy az amatőr szerzők önmaguk ellenségei. Például ha olvasnak valamit, ami tetszik nekik, hajlamosak összeomlani, hogy „én sosem leszek ilyen jó, hagyom inkább az egészet”. Pedig ha az ember talál egy erős szöveget, üljön le, és elemezze végig, hogy mitől erős, és mit lehet tanulni belőle.

Az alkotás mellett az utóbbi időben szerkesztettél is, és eközben több kezdő író kézirata a kezedbe került. Melyek azok a problémák, amik a tapasztalatod szerint a kezdőknél jellemzően előfordulnak? Hogyan lehet őket elkerülni?

Sokszor látni olyat, hogy valaki az első kéziratába annyira belead mindent, hogy túl sok lesz. Túl csavaros a történet, túl sok a mellékszál, nem elég kidolgozott és világos vonalú a dramaturgia.

Két oka lehet a dolognak. Az egyik, hogy a szerző rengeteg mindenről akar mesélni, és még nincs meg benne az az önbizalom, amit egy befejezett kézirat adhat: hogy meg tudok írni valamit az elejétől a végéig, tehát nem kell minden ötletemet beletenni abba az egy regénybe, mert hátha nem írok soha többé mást, hanem mesélhetek itt egy dologról, egy másik kéziratban meg valami másról.

A másik oka a szétcsúszó fókusznak az lehet, hogy a történet írás közben alakul. Ez teljesen természetes folyamat, van, aki vázlatot készít és ahhoz szigorúan tartja magát, van olyan ember is, aki engedi, hogy hömpölyögjön a szöveg, ahogy szeretne – nincs ezzel a baj. A baj akkor lesz, ha a szerző „elfelejt” a kész kéziraton végigmenni, és szépen összeigazítani az elejét meg a végét, hogy végig ugyanazt a történetet mesélje.

Sokszor felbukkanó probléma még a leírások hiánya. Teljesen tipikus, rám is igaz volt, pedig szívesen olvastam leírásokat mások könyvében (külön nehéz helyzetben van az a szerző, aki mindig is gyűlölte Jókai dagályos leírásait, vagy aki sokszor hallgatta, hogy mások gyűlölik őket). Szóval az ember hajlamos azt hinni, hogy ha azt mondja, „osztályterem”, „utca”, „erdő”, máris mindenki látni fogja maga előtt azt, amit ő lát. Aki kitalál egy teljesen új világot egy fantasyben, az azért jobban szokott leírni is a dolgot, de az ismert tereket alapvetőnek vesszük.

Pedig rengetegféle osztályterem, utca vagy erdő létezik, és nagyon hatásosan lehet átadni az olvasónak a hangulatot azzal, ha eláruljuk hogy szűk utcán magasodnak fölénk az épületek, vagy széles sugárúton kéklik felettünk az ég, és szinte távolba vesznek kétoldalt a házak. És persze filmszerűvé is tehetjük a szöveget, könnyebb lesz az olvasóknak elképzelni a helyzeteket. És jobban szeretik majd a végeredményt. (Ez amúgy a leírások nagy ellentmondása: elméletben sokan a párbeszéd-centrikus szöveget kedvelik, gyakorlatban meg azt, ha megjelenik előttük a kép, amihez kell némi leírás. Persze nem túlzó vagy túl sok.)

Vannak írói példaképeid? Létezik olyan mű, ami nagy hatást gyakorolt rád szerzőként is?

A legfőbb példaképem Szabó Magda. Szeretem a stílusát, azokat a nagyon emberi történeteket, amik tökéletesen működnek akkor is, ha ma olvasom és mondjuk a rendszerváltás előtt játszódnak. Szeretem azt, hogy tud beszélni mesékkel a gyerekek nyelvén, ifjúsági történetekkel a kamaszok nyelvén és gyönyörű regényekkel a felnőttek nyelvén.

Egyébként minden jó könyv hat rám. Szeretem a szavakat, ha a mondatoknak külön van lüktetése, ha ízlelgetni őket is élvezet. Szeretek megállni egy szöveg fölött, és örülni annak, hogy szép. Meg szeretem azt, ha egy zsánerregény jól van összerakva, ha egy thrillerben izgulok és találgatok, ha egy scifi világa elgondolkodtat, egy fantasyé meg beránt. Mindezek rövid- és hosszútávon is biztosan hatnak arra, ahogy írok, mert igyekszem tanulni belőlük. Ha valami nagyon tetszik, megállok, és végiggondolom, hogy miért. Még akkor is, ha utána arra jutok, hogy nem tudnék ilyet írni.

A most megjelenő regényedhez az inspirációt egy dal jelentette, ami végül a cím formájában is visszaköszön a borítóról. Egy általad szeretett dalszövegből végül hogyan született meg a könyv története?

A dal és egy ötlet összetalálkozott. A regény egy olyan alapötletből született, ami szerint egy fiú egy nap elindul a munkahelyére, de nem érkezik meg, és a szerettei kapnak egy-egy üzenetet, amiben az van, hogy „ha ismersz, megtalálsz”. Ez elég krimiszerű, és én meg nem vagyok egy krimit író ember. Vagy még nem vagyok, nem tudom. Mindenesetre vonzott az ötlet, de azt is tudtam, hogy az én kezemben nem lesz belőle krimi.

Közben pedig az Anna and the Barbies Márti dala című számával valahogy egymásra találtunk tavaly ilyenkor, és ez a dal megerősített bennem érlelődő gondolatokat – hogy az ember inkább lépjen ki rossz helyzetekből, minthogy végigtétovázza az életét –, meg hozzájött az egyszer csak elinduló, eltűnő fiú története, és ezekből együtt fonódott össze mindaz, ami a regény lett.

Az előző regényedben is három szereplő nézőpontjából meséled el az eseményeket, valamint külön érdekesség, hogy ezen belül váltogatod a közeli E/3-as narrációt az E/1-gyel. A Kezdjetek el élni!-ben pedig öt nézőpontkaraktert ismerhetünk meg. A több szemszög íróként miért izgalmasabb számodra? 

A Szívből, színből, igazán megírásakor úgy éreztem, hogy az E/1-es szakaszok azok, ahol a szereplők őszinték, sőt, ahol kicsit távolabbról nézve rálátnak mindarra, amit korábban tettek, és talán kicsit érettebb fejjel tudnak mesélni miértekről, ez pedig kiegészíti az E/3-as történetvezetést. A kettő együtt segít nagyon mélyre ásni a figurákba. Mert nekem fontos volt, hogy mindhárom karakter – Lilla is – érhető és akár megszerethető legyen.

A Kezdjetek el élni! esetében semmiképpen sem akartam volna öt hangon megszólalni, de az öt nézőpont sokat segített abban, hogy mindenkit lássunk kívülről és belülről is. A hátteret, az érzéseket, a motivációkat és a változásokat így tudtam mindenkinél alaposan megmutatni. És persze azt is, hogy egymásról mit gondolnak.

Az életben is igyekszem egy történetnek megérteni minden oldalát, és közeli E/3-ban is ezért írok szívesen több szemszöget, mert regényeimben is szeretném úgy megmutatni a dolgokat, hogy az olvasó többet lásson és értsen, mint a szereplők maguk.

Mesélnél egy kicsit arról, hogy miért pont ezt az öt szereplőt választottad nézőpontkarakternek? Mi vonzott bennük?

Különböző, mégis együtt működni tudó karakterek kellettek. Olyanok, akik között a barátságok-féltékenységek érzékeny hálója izgalmas lehet. Akiknél kiderül, hogy miért fontosak egymásnak, de az is, hogy akár miért kezdik el egy idő után akadályozni egymást. Marci, Zsófi és Vencel barátságának alakulása olyasmi, amit sok ember ismer, akinek megvannak középiskola óta a barátságai: hol szorosabb, hol kevésbé szoros, mégis eltéphetetlen viszonyok ezek. Barbi és Vencel között sokkal újabb és ettől akár tisztább is lehet a barátság, mert nem rakódnak rá emlékek, amik miatt másképp látunk embereket.

Margó az, aki kilóghat a történetből, hiszen ő a szülők generációja – mégis nagyon közel került hozzám az írás alatt. A megannyi félelem, hogy kudarcot vall az életében, hogy végleg elrontott valamit, és emellett a bizonyítási vágy miatt nagyon erős lett számomra a figurája. Kedves nekem, talán éppen azért, mert nem tökéletes felnőtt vagy szülő. Egyébként a gyerekek sokszor csak felnőttként tudják vagy akarják megérteni, hogy a szüleik is éppen olyan sikerekkel, félelmekkel, megbánt döntésekkel együtt élő emberek, mint ők maguk. Ebben a regényben benne van ez a felfedezés is, a szülők korosztályának „emberivé” tétele.

Nagyon sokszínűek a karaktereid, és némelyikük személyisége, tapasztalatai, élete nyilván nagyon más, mint a tiéd. Gondolok itt például Vencelre, akinek a családja még évek múltával is nehezen fogadja el a másságát, vagy a középkorú Margóra, aki az ellaposodott házasságából próbál menekülni, miután a gyermekei kirepültek a fészekből. Te mit mondanál, hogyan ábrázolható hitelesen egy tőlünk nagyon különböző szereplő?

Szerintem ehhez az kell, hogy az ember figyeljen maga körül a világra, az emberekre, a történetekre. Rengeteg dolgot nem tudok, mert nem élhetek egyszerre tízezer életet. De egyvalamit tudok: meghallgatni történeteket, észrevenni megjegyzéseket, elcsípni akár a metrón félmondatokat, gesztusokat, viszonyokat és érzéseket. Figyelni a barátokra, ha mesélnek másról vagy magukról. Figyelni a könyvekre, filmekre, színházi előadásokra. Figyelni akár interjúkra, szociológiai tanulmányokra, pszichológiai cikkekre. Olyan információforrásokat találni, amik segítenek megérteni másokat. Különben csak magamról írhatnék – és az túl unalmas lenne idővel. Persze így is állandóan figyelem a saját érzelmi reakcióimat is, hogy meg tudjam írni. Ez meg kicsit már beteges…

Máshol azt mondtad a regényről, hogy ez amolyan „beszélgetős” könyv – életük legnagyobb döntéseit a szereplők kávézás vagy éppen sörözés közben hozzák meg.  Szerinted mitől lesz egy dialógus jó? Mivel éred el, hogy ezeket a csendes pillanatokat is izgalmasnak találja az olvasó?

Az a jó, ha már írás közben élvezem én is a párbeszédet. Ha töprengenem kell, hogy erre most mit feleljen az egyik szereplő, akkor az nem lesz erős. Nem lesz életszagú. Olyankor jobb kicsit félretenni a dolgot. Mert a párbeszédnek olyannak kell lennie, hogy ha hangosan felolvasom, akkor is elhiggyem, hogy valakinek ilyen mondatok kijöhetnek a száján. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene javítani a leírt párbeszédet is, de elsőként akkor működik, ha pörög.

Aztán akkor jó, ha információt közöl. Nincs autós üldözés, nincs lövöldözés, nincs egy olyan fantasy világ, amit meg kellene érteni – de azért vannak nagy titkok és felfedezések, és ezeket ki kell mondani, ezeknek a gondolatmenetén az olvasót is végig kell vezetni, hogy érzelmileg és logikailag is eljusson oda, ahová a szereplők. Ha csak felmondjuk az eddig történteket, akkor bizony unalmas lesz a párbeszéd, ha meg csak bejelentjük a következtetést, akkor logikátlan.

Végül legyen lényegretörő. Ez a fenti kettő ötvözete kicsit. Ne fussunk felesleges köröket (ha A szereplő elmeséli B szereplőnek, hogy mi történt eddig regényben, azt elég narrációban tudatni az olvasóval), sem az információközlésben, sem például a üres frázisokkal. Ahogy egy jelenetnek (sőt, egy regénynek) is a legelső fontos pillanatban kell kezdődnie, felesleges előjáték nélkül, ugyanúgy a párbeszédnek is.

Vannak persze még technikai tanácsok, nem is egy. De talán a legfontosabb az élő szöveg és az önismétlés hanyagolása.

Talán mondhatjuk, hogy a hatodik főszereplő a regényben Budapest, hisz a karaktereid számos ismerős és kevésbé ismert helyen megfordulnak a városban. Véleményed szerint mennyire fontos egy történet esetében a helyszín? Téged hogyan inspirált a környezet?

Itt megint kicsit arról van szó, hogy arról szeretek írni, amit ismerek. Én itt nőttem fel, és Budapest nekem nagyon otthonos, könnyű elképzelni, hogy merre mennének itt a szereplőim, akár teljesen konkrét helyszínre „küldtem” őket, akár egy fiktív kávézóba. Jelen helyzetben tehát Budapest még élőbbé tette számomra a történetet.

Egyébként a környezet nyilván számít, de főként az, amit hozzáad a történethez. Ugyanazok az események másképp működnek egy faluban és másképp egy nagyvárosban. Emellett adhat valami pluszt, ha olyan városban, helyszínen játszódik egy történet, amit ismer az olvasó, ahol ráismer terekre. Én legalábbis olvasóként nagyon élvezem az ilyet.

Olyan dilemmákat, helyzeteket mutatsz be, amivel rengeteg mostani magyar fiatal (vagy akár az idősebbek is) szembe találhatja magát. Fontosnak tartod, hogy olyasmiről írj, ami az embereket a saját életükben is foglalkoztatja?

Nagyon. Az egyik legfontosabb dolog számomra olvasóként az, hogy kapjak valamit a könyvtől, ami miatt úgy érzem, közel került hozzám. Azaz persze jól lehet szórakozni egy olyan történeten is, ami elrepít egy távoli és egészen más világba. De azért az az igazi finomság, ha még ott is megjelenik egy ismerős szituáció, döntéshelyzet, probléma. És én kimondottan szívesen olvasok olyan történeteket, amik tényleg ismerősek, mert az én életemhez, környezetemhez, barátaim életéhez hasonlítanak.

És ahogy olvasóként értékesnek találom azt, ami reflektál az életemre, íróként is nyilván reflektálok olyan ügyekre, kérdésekre, problémákra, amik fontosak nekem, amik itt vannak előttem. Persze nem szó szerint a saját bajaimat írom bele a regényekbe, de ismerős probléma az önkeresés és önelfogadás, a célok újragondolása, a szembenézés a kudarcokkal – amikkel a szereplőimnek meg kell küzdenie.

Tudom, hogy nagyon korai ilyet kérdezni, hisz még csak most készülsz a Kezdjetek el élni! könyvbemutatójára, de esetleg már van ötleted a következő művedhez?

Van, de nem szeretek beszélni róla. Nem sok babonám van, de ez valahogy mégis kialakult, hogy amíg még csak a tervezés meg első fejezetek írása megy, addig kevés emberrel beszélgetek a következő műről. Mert olyankor még rengeteg minden változhat, nagyon képlékeny az egész, lehet, hogy beugrik holnapután valami, és félre is teszem azt, amin eddig dolgoztam. Úgyhogy ez egyelőre titok.

Köszönöm az interjút! Ha pedig első kézből akartok értesülni Kati legújabb titkos regényterveiről, látogassatok el az oldalára.

Kiegészítésként a zsánertérképhez, ebben a posztban ismertetem a fő zsánereket és a fontosabb alzsánereiket.

Krimi

Valamilyen bűntény és elkövetésének körülményei köré összpontosul a cselekmény. Ennek megfelelően központjában a nyomozó(k) és az elkövető(k) állnak. A két népszerű megközelítés közül az egyik, amelyikben a történet során a nyomok alapján a detektív kideríti, hogy ki követte el a bűncselekményt (whodunit). A másik megközelítés, hogy az olvasó már kezdettől fogva tudja, ki a bűnös, és azt mutatja be a történet, hogy a detektív hogyan kapja el (howcatchem).

– detektívtörténet (whodunit): a detektív a regény során nyomokat gyűjt, és a történet végén feltárja az elkövető személyét. Példa: Agatha Christie detektívtörténetei, pl. Az Ackroyd-gyilkosság

– cozy mistery: lényegében ugyanaz, mint a detektívtörténet, kivéve, hogy ebben az alzsánerben a vér és az erőszak egyáltalán nem, vagy csak nagyon enyhe, illetve humoros formában jelenik meg. Gyakran egy kisebb közösségben játszódik a történet, főhőse általában amatőr/nyugdíjas detektív vagy egy joviális rendőr. Könnyed, otthonos, humoros történetek, amiben a gyilkos elfogása után helyreáll a rend. Példa: M. C. Beaton krimisorozatai, pl. Agatha Raisin és a spenótos halálpite
Ennek ellentéte a hardboiled típus, ahol az erőszak és szex erőteljesebben van jelen, és a nyomozás közben is gyakran véres helyzetekbe kerül a detektív. Itt a hangulat gyakran sötét, cinikus, ami jellemző a főszereplő nyomozóra is (aki gyakran antihős). Példa: Raymond Chandler: Hosszú álom

– procedurális és tárgyalótermi: a procedurális típusnál a fókusz a rendőrök munkáján van, és általában részletesen bemutatja a modern nyomrögzítési technikákat, igazságügyi orvosszakértő munkáját, profilozókat, kihallgatási technikákat stb. Példa: Patricia Cornwell: Postmortem
A tárgyalótermi típusban az ügyvédek és ügyészek állnak a központban, akik az általuk végzett nyomozás során megszerzett bizonyítékokkal akarják alátámasztani majd az érvelésüket a tárgyaláson. Példa: John Grisham: Ha ölni kell

– történelmi krimi: egy letűnt történelmi korban zajlik a nyomozás. Példa: Steven Saylor Roma Sub Rosa-sorozata vagy Caleb Carr: A halál angyala

Thriller

Izgalmas, pörgős történetek, amik magukhoz szegezik az olvasó figyelmét, és nem eresztik egészen a befejezésig. Céljuk, hogy erős érzelmeket váltsanak ki az olvasóban, mint a feszültség, izgalom, félelem, meglepetés, és ezt olyan írói eszközökkel érik el, mint a cliffhanger (valamikor szinte minden fejezet végén), red herring, meglepő csavarok, mindezeken kívül pedig a gyakoriak harci vagy üldözési jelenetek is. Ez egy akcióközpontú zsáner, ahol az izgalom fokozásához gyakran egy előre meghatározott határidő is hozzájárul (pl. egy napjuk van, hogy megtalálják a bombát), ami alatt a főszereplőnek megoldás kell találnia a problémára.

– kém: a regény főszereplője egy kém; ha történelmi korban játszódik, gyakran használják a második világháborút vagy hidegháborút háttérként, kortárs regényekben pedig a főhős sokszor a terroristákkal veszi fel a harcot. Példa: Robert Ludlum: A Bourne-rejtély

– orvosi: a főszereplő általában orvos, aki valamilyen orvosi katasztrófát próbál elhárítani (például egy halálos vírus elterjedését). Példa: Robin Cook: Kóma

– eco/techno: a techno thriller a modern technológia veszélyeit mutatja be (pl. egy újonnan kifejlesztett fegyver lehetséges következményei). Példa: Dan Brown: Digitális erőd
Az eco típusban az ember és a természet viszonya áll a középpontban, a szereplőknek valamilyen (gyakran az emberiség által előidézett) természeti katasztrófát kell megakadályozniuk. Példa: Michael Crichton: Az Androméda törzs

– katonai: a főszereplő katona, vagy valamilyen speciális egységnél teljesít szolgálatot, esetenként az ellenséges vonalak mögött. Példa: Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

– politikai/összeesküvés: a politikai thrillerekben politikai csatározások és manipulációk vannak a fókuszban, benne gyakran korrupt vagy illegális eszközökkel próbálnak hatalmat szerezni. Példa: David Baldacci: A Teve Klub
Az összeesküvés alzsánernél a főhős általában egy nagyvállalattal áll szembe, és az ő hazugságaikat próbálja leleplezni. Példa: Dan Brown: A Da Vinci-kód (itt a „vállalat” a Sion-rend)

– pszichológiai: a konfliktus a karakterek között kevésbé fizikai, inkább mentális és érzelmi; a hangsúly a szereplők pszichológiai állapotán, gondolatain és (gyakran torz) valóságérzékelésén van (megbízhatatlan narrátor). Példa: Thomas Harris: A bárányok hallgatnak

– bűnügyi: valamilyen bűntény áll a történet központjában, de a krimivel szemben, ahol a nyomok megtalálásán van a hangsúly, itt nem maga a bűn felgöngyölítése, hanem hős előtt álló akciók és a veszélyes helyzetek okozzák az izgalmat. Példa: Stieg Larsson: A tetovált lány

Horror

A zsáner fő célja, hogy félelmet keltsen az olvasóban, gyakran az ismeretlentől való ősi rettegést aknázza ki. Egyesek olcsónak és hatásvadásznak tartják, de sok esetben a történetekben megjelenő gonosz szimbolikus, a társadalomban meglévő problémákra és félelmekre világít rá, így komplex mondanivalót is hordozhat ez a zsáner.

– gótikus: a horror legrégebbi alzsánere, a legtöbb klasszikusa ebbe a kategóriába tartozik. A 18. századból eredeztethető, és a romantikus művészeti mozgalomhoz kapcsolódik a megjelenése. Jellemző elemei a rejtélyes vagy elhagyatott kastély, próféciák és megmagyarázhatatlan események, természetfeletti lények (pl. szellemek, vámpírok), intenzív érzelmek és őrültség, ártatlan, naiv főhősnő. Példa: Anne Rice: Interjú a vámpírral, Edgar Allan Poe novellái

– pszichológiai: a külső fenyegetés helyett – amivel lehet, hogy testi valójában a karakterek nem is kerülnek szembe – a szereplők érzelmeire, félelmeire és lelki instabilitására (őrültség) helyeződik a hangsúly. A feszültség általában nem a horrorisztikus események leírásából ered, hanem az emberi elme legsötétebb zugainak feltárásából. Példa: Stephen King: Ragyogás

– szörny: ez inkább kategória, mint alzsáner. Ide tartoznak az olyan történetek, melyekben a szereplőket valamilyen szörny, például zombi, vérfarkas, mutáns állat fenyegeti. Példa: Max Brooks: World War Z – Zombiháború

– természetfeletti: a szereplők valamilyen természetfeletti, paranormális lénnyel állnak szemben, mint például szellemek, démonok, boszorkányok, ördög által megszállt emberek. Példa: Susan Hill: A fekete ruhás nő

Fantasy

A zsáner jellegzetessége, hogy benne a mágikus, természetfölötti elemeket találunk, melyek fontos részét képezik a cselekménynek. Többek között az különbözteti meg a többi spekulatív zsánertől, konkrétan a sci-fitől, hogy a benne megjelenő mágikus elemeket nem lehet tudományosan megmagyarázni. Sok fantasy kitalált világban játszódik (second world fantasy), amit mágikus lények népesítenek be. A szerzők gyakran a nyugat-európai középkorra emlékeztető környezetbe helyezik a cselekményt (de ez nem elvárás, sőt), az inspirációt számukra pedig legtöbbször a mitológia és a folklór jelenti. Vagy pedig a mi világunkban játszódik a történet, és itt bukkannak fel természetfölötti elemek (gyakran úgy, hogy a társadalom nagy része nem is tud a létezésükről).

– epikus: a történet egy miénktől különböző világban játszódik, amit a szerzők általában aprólékosan kidolgoznak (történelem, kultúra, nyelvek, vallások, népcsoportok stb.), így ebben az alzsánerben kiemelten fontos szerepe van a világépítésnek. Általában nagy szereplőgárdával dolgoznak, valamikor több szálon, több egymástól távoli helyszínen zajlanak az események, amik rendszerint epikus jelentőségűek – az egész birodalom vagy akár a világ sorsa múlik rajtuk. Példa: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

– hős: a világ története helyett egyetlen hős kalandjai állnak a középpontban, aki egy kitalált világban küzd a gonosz erői ellen. A hős gyakran alacsony származású, és több harcon, illetve háborúskodáson kell átesnie, hogy elérje a célját. Példa: David Gemmel: Legenda

– urban fantasy: általában (de nem kizárólagosan) a történet a saját világunkban, mai modern városi környezetben játszódik, és ebben jelennek meg a paranormális/fantasy elemek, mint például mitológia lények, vámpírok, démonok, alakváltók. Példa: Jim Butcher Dresden-akták sorozata

– dark: sötétebb hangvételű, mint a többi alzsáner, kölcsönöz elemeket a horrortól is, gyakran a gonosz szemszögéből meséli el a történetet (antihős). Példa: Mark Lawrence: Tövisek Hercege

– szuperhős: az amerikai képregényektől eredeztethető ez a kategória. A történetben szuperképességekkel rendelkező hősök és gonoszok szerepelnek. Példa: Brandon Sanderson: Acélszív

– weird: nehezen behatárolható alzsáner, ugyanis a horrort a fantasy és sci-fi elemekkel ötvözi. Példa: China Miéville: Kraken

– mágikus realizmus: a mindennapi, racionális világban mágikus elemek jelennek meg, a latin-amerikai szerzőktől eredeztetik a feltűnését. Példa: Gabriel García Márquez: Száz év magány

Sci-fi

Olyan tudományos fantasztikus történetek tartoznak ebbe a zsánerbe, amelyek elsősorban a tudományok egyénre és társadalomra gyakorolt hatását vizsgálják. Általában a jövőben játszódnak, és képzeletbeli világokat, civilizációkat, technológiákat mutatnak be, gyakran tudományos igénnyel (legalább részben tudományon alapul, többnyire igazolható). Gyakori témái az űr, a fénysebességgel való utazás, párhuzamos univerzumok, földön kívüli élet, mesterséges intelligencia stb. Emellett erkölcsi és filozófiai kérdéseket is felvethet a technológiai fejlődéssel, társadalmakkal, az emberiség jövőjével kapcsolatban.

– hard: olyan tudományos fantasztikus történetek, amik nagy hangsúlyt fektetnek a technikai pontosságra és a hihetőségre, emellett pedig részletesen ismertetik a technológia működését, ami rendszerint fontos szerepet játszik a cselekményben. Példa: Isaac Asimov: Alapítvány 

– soft: a hard alzsánerrel ellentétben, amik olyan „kemény” tudományokhoz kapcsolódnak, mint a fizika, asztronómia, biológia stb., ez a „könnyű” tudományokra, vagyis a társadalomtudományokra alapoz (pl. antropológia, szociológia, politológia), és ennek megfelelően inkább a karakterekre és a kitalált társadalmakra koncentrál, nem a technológiára. Példa: Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

– űropera: nagyrészt az űrben, űrhajó fedélzetén játszódó történetek, űrcsatákkal és melodramatikus kalandokkal, emellett gyakran szerepelnek benne űrlények és futurisztikus fegyverek. Példa: Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

– disztópia: sötét jövőképet mutat, amiben általában egy elnyomó, totalitárius rendszer uralkodik az embereken (eleinte viszont lehetséges, hogy a karakterek számára ideálisnak tűnik a világ), és a főszereplők rendszerint ezen önkényuralmi rendszer ellen lázadnak fel. Példa: Aldous Huxley: Szép új világ

– posztapokaliptikus: általában egy olyan kataklizmatikus esemény utóhatásait mutatja be, ami elpusztította az addig fennálló civilizációt, a főszereplőknek pedig az új, viszontagságos körülmények között kell túlélniük. Példa: Cormac McCarthy: Az út

– steampunk/cyberpunk: a steampunk regények a viktoriánus korszakban játszódnak, és bennük a hagyományos 19. századi gőztechnológia keveredik a modernebb találmányokkal. Példa: Scott Westerfeld: Leviatán
A cyberpunk történetek általában a közeli jövőben játszódnak, amiben fejlett az információs- és kompjútertechnológia, és a cselekmény is sokszor a programozáshoz, kompjútertechnológiához, virtuális valóságokhoz kötődik. Példa: William Gibson: Neurománc

– alternatív történelem: általában a mi világunkban játszódik, azzal a különbséggel, hogy ezek a művek azt vizsgálják, hogyan alakult volna a történelem, ha egy fontos eseménynek más lett volna a kimenetele, mint ahogy mi a történelemkönyvekből ismerjük (pl. mi lett volna, ha a németek nyerik meg a második világháborút). Példa: Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban

Romantikus

A romantikus zsáner központjában a két szereplő közti kapcsolat áll, és az, hogy ez a kapcsolat hogyan fejlődik történet során, emellett pedig nagy hangsúlyt fektet a karakterábrázolásra is. Fontosak még mindazok az akadályok, melyek a két szereplőt (akiket az olvasó végül együtt szeretne látni) távol tartják egymástól, lényeges, hogy ezek izgalmasak és hitelesek legyenek. Tartalmazhat még mellékszereplőket, mellékszálakat is, de itt mindenféleképpen a romantikus kapcsolatnak kell lennie a főszálnak. Rendszerint az ilyen történetek happy enddel végződnek, általában egymásra talál a főhős és a hősnő, de a végnek mindenféleképpen optimistának és felemelőnek kell lennie az olvasó számára.

– kortárs: kortárs környezetben játszódó történetek, a legnagyobb romantikus alzsáner. Példa: Nicholas Sparks: Menedék

– chic-lit: ugyanúgy kortárs történetekről van szó, de hangvételük kifejezetten könnyed, humoros, hősnői húszas-harmincas éveikben járnak. Példa: Fejős Éva: Eper reggelire

– történelmi: általában az ’50-es évek előtt játszódó romantikus történeteket sorolják ide. Az ide tartozó regényeket elkülöníthetjük helyszín és kor szerint, a legnépszerűbbek, mint például a középkori, régenskori, viktoriánus már szinte külön alzsánernek tekinthetők. Példa: Julia Quinn: A herceg és én

– erotikus: a fókuszban az erotikus jelenetek vannak. Példa: Sylvia Day: Hozzád kötve

– misztikus-romantikus: az angol paranormal romance alzsánert szokták itthon így emlegetni. Paranormális elemeket tartalmazó romantikus történetek vámpírokkal, démonokkal, vérfarkasokkal vagy más fantasztikus lényekkel; gyakran kölcsönöznek az urban fantasytől is. Példa: J. R. Ward: Éjsötét szerető

– romantic suspense: a romantikus szál mellett a történet tartalmaz valamiféle rejtélyt, krimi és thriller elemek is lehetnek benne. Példa Nora Roberts: Ártatlan áldozatok

– gótikus/időutazós/fantasy: attól függően, hogy vannak-e benne sci-fi, fantasy vagy más elemek, a romantikuson belül elképzelhető még több alzsáner is. Ezek közül, ami jelentősebb, az a gótikus romantikus kategória, amiben szerelmi szál mellett a gótikus horror elemei is megjelennek (pl. elhagyatott kastély, szellemek, titokzatos, byroni hős). Példa: Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Történelmi

Az ilyen történetek cselekménye a múltban játszódik, egy létező történelmi korba kalauzolják el az olvasót, és megismertetik annak sajátosságaival. A hátteret gyakran egy fontos történelmi esemény adja (például háborúk és forradalmak), főhőse lehet kitalált vagy akár egy ismert történelmi személy is (királyok, művészek, hadvezérek). Rendszerint a szerző itt egy olyan korszakot mutat be, amiről nincsen személyes tapasztalata, ezért ez a zsáner kiterjedt kutatómunkát igényel, legfőképpen azért is, mert ebben az esetben az olvasók elvárják a történelmi hűséget, és hogy hiteles legyen a korszak és a környezet bemutatása (azért némi kreatív szabadságot megengednek az íróknak). Itt nem beszélhetünk konkrétan alzsánerekről (hacsak valaki nem akarja ide sorolni az alternatív történelmet és a történelmi romantikusokat), aszerint osztályozhatjuk a műveket, hogy milyen korban játszódnak, például középkori, honfoglaláskori, első világháborús, hidegháborús stb.
Példa: Hilary Mantel: Farkasbőrben vagy Robert Merle Francia história sorozata

Akció/Kaland

Kalandos, akciódús történetek, melyekben az izgalmas, fordulatos cselekményen van a hangsúly, és a főhősnek gyakran rendkívüli és veszélyes helyzetekben kell helytállnia. A főszereplők gyakran a mindennapi életüktől gyökeresen eltérő szituációkban találják magukat, vagy pedig messze sodródnak az otthonuktól (egzotikus helyszínek), nagy utakat tesznek meg, hogy teljesítsék a küldetésüket.

– robinzonád: az elnevezés Defoe Robinson Crusoe-jától ered, ami annyira népszerű volt, hogy önálló alzsánert teremtett, amiben a főhősnek egy lakatlan szigeten kell túlélnie. Példa: Umberto Eco: A tegnap szigete

– utazás kitalált vidékeken/elveszett városok: olyan kalandokról számolnak be, amiket a főhős vagy egy kitalált, vagy pedig egy elveszett(nek hitt) világban, civilizációban tapasztal meg. Példa: Michael Crichton: Kongó

– tengerészeti: a történet tengeren játszódik, valamilyen hajó fedélzetén, az ember és az elemek küzdelmét mutatja be. Példa: Patrick O’Brian: Kapitány és katona

– háborús: a cselekmény hátterét a háború adja. Példa: Sven Hassel: Kárhozottak légiója

Western

A vadnyugaton, általában a 18-19. században, Észak-Amerikában játszódó írások, cowboyokat, banditákat, sheriffeket, esetleg indiánokat szerepeltető kalandos történetek.
Példa: Charles Portis: A félszemű

Humor

Komikus történetek, melyek egyik válfaja a szatíra, ami ironikus, abszurd módon mutatja be a valóságot (példa: George Orwell: Állatfarm), a másik pedig a paródia, ami egy másik művet imitál, illetve figuráz ki (Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik). Olykor átfedésben van más zsánerekkel (pl. sci-fi, fantasy), mint például Terry Pratchett vagy Douglas Adams esetében.


Forrás: - http://www.litrejections.com/genres/
- http://www.bookcountry.com/ReadAndReview/Books/GenreMap/
- http://www.writersdigest.com/qp7-migration-all-articles/qp7-migration-fiction/genredefinitions
- Wikipédia

Az írók a legtöbbet nem tankönyvekből tanulhatnak, hanem egymástól. Ezért is örültem, amikor Kae
Westa beleegyezett ebbe az interjúba, és engedte magát kifaggatni arról, hogyan történik a varázslat, miként alkot szavakból új világokat. A szerzőről azt érdemes tudni, hogy első regénye, A démon és a papnő Az év elsőkönyves debütálása lett a tavalyi Magyar Könyvek Viadalán. Második fantasy regénye, a Karvalyszárnyon, amely egy otthonátvesztett, megárvult grófkisasszony és egy megátalkodott zsoldoscsapat kalandos útját meséli el keresztül a háború szélére sodródott birodalmon, pedig a napokban jelenik meg a könyvesboltokban.

Mi a legjobb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Az, hogy a munka nem ér véget, amikor az ember kiteszi a pontot az utolsó mondat végén, és hogy az újraírás nem a szóismétlések javítgatásából meg néhány plusz jelző beiktatásából áll. Pedig eleinte szentségtörésnek éreztem, hogy kitöröljek egy mondatot, ha már begépeltem, és puszta szavak cseréjére is piszok nehezen szántam rá magam. Keményen meg kellett tanulnom, hogy az újraírás komplett jelenetek áthelyezésével, törlésével, szereplők kiírásával, viszonyrendszerek és olykor konfliktusok megváltoztatásával járó, akár hónapokig tartó munka. Viszont onnantól, hogy rákaptam az ízére, nagyon megszerettem, és szinte már jobban is élvezem, mint magának a legelső, nyers kéziratnak a megírását.

A másik, ami egyszerűnek hangzik, de olyan könnyen kikopik a mindennapokból: hogy olvassak, sokat és változatosan, a komfortzónámon kívül is.

Mi a legrosszabb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Kifejezetten rossz tanácsra nem emlékszem, de nagyon zavar az a káros szemlélet, hogy az írástechnika gúzsba köti az embert, és szűkös keretek közé kényszeríti. Számomra egy aha-élményekkel teli felfedezőút volt például Ansen Dibell: Plot című írástechnikai könyvének az olvasása, és a mai napig hiszem, hogy megmentette egy nagybeteg kéziratomat. Azt javasolni valakinek, hogy élből vesse el a „korlátokat”, a legrosszabb tanács, amit el tudok képzelni.

Szerinted az írást lehet tanítani?

Abszolút, sőt kell is, de nem mindegy, hogy mikor, illetve milyen tálalásban. Úgy gondolom, meg kell érni a nemcsak a kritika, hanem az irányelvek befogadására is. Persze, az ember magától is rengeteg mindenre rájöhet, ha elég sokáig foglalkozik kreatív írással, és nyitott szemmel olvas másokat, viszont ezt az időt oktatással drasztikusan le lehet rövidíteni.

Abba is érdekes belegondolni, hogy a képzőművészetet, iparművészetet, zeneművészetet mind-mind erre szakosodott felsőoktatási intézményekben tanítják. Egy szobrásznak, zeneszerzőnek, festőművésznek evidens, hogy vannak szakmai fogások, amiket el kell sajátítani. Angol nyelvterületeken az írásról is ugyanezt gondolják, és remélem, hogy egy nap nálunk is alapvető lesz ez a hozzáállás.

Régebben te is részt vettél különböző írókurzusokon. Mesélj egy kicsit arról, hogy ezzel kapcsolatban mik a tapasztalataid! Kinek ajánlanád ezeket a kurzusokat?

Szemléletformáló hatásuk volt. Az elvnek is, hogy „jé, ez tanulható”, meg a konkrét tananyagnak is. Kiemelném fontosságban az első részletes szerkesztői visszajelzést, ami roppant érzékletesen világította meg, milyen borzalmakra vetemedtem túlírásra hajlamos szerzőként. Itt ébredt fel bennem az igény, hogy a magam szakállára is olvassak írástechnikai segédanyagokat, a leírás kurzus alapos cikkeit, embert próbáló feladatait és a megoldásuk utáni elégedettséget pedig mindennél jobban élveztem. Úgy gondolom, kreatív írás kurzus(ok)ra mindenkinek járnia kellene, aki egy kicsit is komolyan gondolja az írást, lehetőleg még azelőtt, hogy publikálni kezdene – és jó lenne egy szélesebb paletta is, ahol a többkötetes szerzők is hasznos továbbképzésekre bukkanhatnak.

Kik az írói példaképeid, akikért nem csupán olvasóként rajongsz, hanem akikre kezdőként azt mondtad, „én is így akarok írni”?

Ma már azt hiszem, nem divat felnézni rá, de számomra mindig is Tolkien marad ez a bizonyos példakép. A másik, akit megemlítenék, hazai szerző, nevesül J. Goldenlane.

Ahány író, annyiféle munkamódszer. Valakinek megszületik a fejében az ötlet, és máris beleveti magát az írásba. Valaki neki sem áll az írásnak, amíg nincs kész a cselekményvázlattal. Te milyen módszerrel dolgozol? Röviden vezess át a folyamaton, hogyan lesz az ötletből befejezett kézirat?

Az ötlet felvillanása olyan, mintha meglátnék a távolban egy dzsungelt, és elkezdene viszketni a kezem annak a bozótvágó késnek a nyelén, amit ilyen esetekre hordok magamnál. Közelebb megyek, megpróbálom szemügyre venni, hol is vagyok, és mi rejtőzhet az adott dzsungel mélyén – jegyzeteket készítek a világhoz, karakterekhez, ötletekkel játszom, settingeket próbálok ki, aztán amikor úgy érzem, megtaláltam a pontot, ahonnan érdemes elindulni, nekiugrom a bozótnak a késemmel, és elkezdem átvágni magam rajta. Előfordul, hogy valami egész másra bukkanok, mint amit eredetileg képzeltem, olyan is történt már, hogy az ígéretes dzsumbuj mögött végül nem volt semmi, vagy hogy tévútra indultam, és le kellett térnem egy másik ösvényre. Ha végül eljutok valahová – a kézirat végére –, akkor kifújom magam, és visszamegyek az út elejére, hogy rendet tegyek a nagyjából letakarított útvonalamon: ez az újraírás fázisa. Akkor vagyok elégedett, ha ennek a végére egyetlen fölösleges ág sem lóg ki, és egy kellemes, látványos sétálóút lesz az ösvényből, amit ebben a bizonyos dzsungelben hasítottam ki magamnak, de nem veszíti el az eredeti szellemiségét sem, ami a távolból először megfogott benne.

A legtöbb szerzőknek vannak az írással kapcsolatban „szeretem” és „nem szeretem” részei. Például valaki utál átírni, valaki imád. Valaki szívesen végez kutatómunkát, más kevésbé. Mi az, amit szeretsz csinálni, és mi az, ami elől legszívesebben elmenekülnél? Mivel veszed rá magad, hogy azt is elvégezd, amihez nincs nagyon kedved?

Piszok nehezen adok atmoszférát egy helyszínnek. Leírni nagyon szeretek, viszont addig eljutni – részleteket kidolgozni, úgymond látni magam előtt a világot, a szobát, a tájat – nettó kínszenvedés. Ha néha véletlenül megtalál egy jó ötlet, azonnal fel is írom magamnak, nehogy elfelejtsem elsütni. Megcsinálom, mert tudom, hogy jót tesz a kéziratnak, de vért izzadok közben.

Nagyon szeretek viszont az információadagolással játszani. Civilben lelkes krimiolvasó vagyok, a legfáradtabb estéimen Agatha Christie hősei szoktak társaságomul szegődni. A mostani kéziratomban pedig egy-két olyan élvezetes párbeszéddel is megleptek a szereplők, amit nem győztem gépelni, hogy tarthassam velük a lépést.

A Karvalyszárnyon a második könyved, ami a Könyvmolyképző Kiadónál megjelenik, tehát már túl vagy két szerkesztésen. Kívülről homályos dolognak tűnhet, mi tulajdonképpen a szerkesztés célja, és mi történik közben a kézirattal. Te mit mondanál, miért fontos a szerkesztés, és mire készüljön az író, aki ez előtt áll?

Minden kéziratnak nagy szüksége van külső szemre, mert az író annyira benne él, hogy nem tudja megítélni, mennyire sikerült átadnia, amit szeretett volna. Egy tesztolvasó – aki ha barát, rokon, már eleve lehet elfogult – sokszor megérzi, ha valami nem stimmel a történetben, de laikusként valószínűleg nem tudja megmondani, pontosan micsoda, és pláne hogyan kellene orvosolni. Találkoztam olyan történettel netes amatőr korszakomban, ahol a tesztolvasó azt javasolta az írónak, tegyen be leírásokat, mert csak azt érezte, hogy hiányzik valami. A végén még a polc dőlésszöge is bekerült az adott jelenetbe, és mondani se kell, nem igazán tett jót neki. Persze Orson Scott Card tanácsai alapján, célorientált kérdésekkel ezt a folyamatot is meg lehet könnyíteni, és egy jó béta aranyat ér, de óhatatlanul előfordulnak vak vezet világtalant szituációk is.

A szerkesztő az az ember, aki – szakmai tudása folytán – meg tudja mondani, pontosan mi az, amivel gond van, és megoldási javaslatokkal él. Neki ugyanaz a fontos, ami – ideális esetben – a szerzőnek is: a kézirat. Főleg a második regényem szerkesztésénél éreztem, hogy még soha senki nem élt így benne ebben a világban, és nem értette meg így a szereplőimet rajtam kívül, mi több, volt, amire magamtól soha nem jöttem volna rá az adott karakter kapcsán, pedig gyönyörűen beleillett a képbe.

Ha viszont a szerkesztés átmegy egópárbajba, vagy sértődés lesz belőle, az baj. Szerencsére ilyen tapasztalatom nincs.

A most megjelenő könyved egy igazi, klasszikus fantasy regény, ennél a zsánernél pedig a világépítés kiemelten érdekes. A Karvalyszárnyonban egy komplex birodalmat mutatsz be a maga egyedi politikai konfliktusaival, kultúrájával, vallásaival, és emellett még kapunk egy kis betekintést a szomszédos ország szokásaiba is. Mi inspirált a különböző kultúrák kitalálása közben?

Ha nagyon-nagyon őszinte akarok lenni, a Karvalyszárnyon esetében egy „mi lenne, ha” szituációból indultam ki (mi lenne, ha fognám a grófkisasszonyt, és bedobnám egy zsoldoscsapatba, ahol helyt kell állnia), magát a világot pedig eleinte elintéztem három szóval (sziklafa, snauka és dörgőpor), amikről én is csak nagyjából sejtettem, hogy mit takarnak. Menet közben bomlott ki az egész, történelemmel, vallásokkal és kultúrával együtt, de régi olvasóktól, barátoktól, ismerősöktől is kaptam tanácsokat, azt például egy anyagmérnök barátnőm javasolta, hogy a dörgőpor égjen zöld tűzzel – ami amellett, hogy egy fantasy közegben látványos lehet, teljesen logikus is, amennyiben rézport kevernek bele.

A történetednek két főhőse van, két nézőpontkaraktere, akik tulajdonképpen annyira különböznek egymástól, amennyire lehetséges: az egyikük egy elkényeztetett grófkisasszony, a másikuk pedig egy bárdolatlan zsoldoskapitány. Miért pont kettőjüket választottad nézőpontkarakternek? Írás közben nehézség vagy könnyebbség volt, hogy ennyire más a két szereplő?

Érdekes módon (és itt kicsit visszautalok a korábbi bozótvágós-dzsungeles analógiámra) eredetileg nem terveztem két nézőpontkarakterrel dolgozni, a zsoldoskapitány szemszögét a történet első felében összesen talán háromszor mutattam be. Aztán azon vettem észre magam, hogy egyre több hangot követel magának, és visszamenőleg írtam át az ő nézőpontjába olyan jeleneteket, amiket korábban a gróflányéból narráltam. Abszolút könnyebbség volt nemcsak az, hogy elkülönült egymástól a hangjuk, hanem az is, hogy más és más okból, de ugyanazok az emberek játsszák a legfontosabb szerepet az életükben, és személy szerint nagyon szeretem a kettejük közötti dinamikát.

A szereplőidnek a történet során nemcsak a veszélyes küldetéssel kell megbirkózniuk, aminek teljesítésén a birodalom sorsa múlhat, hanem meg kell küzdeniük a saját múltbeli sebeikkel és kételyeikkel is. A nehézségek hatására végül mindkét főhős, Calina és Shastor is komoly jellemfejlődésen megy át. Szerinted mitől lesz érdekes és élő egy karakter?

Azt hiszem, az tesz érdekessé egy szereplőt, ha olyan problémával vagy döntési kényszerrel néz szembe, amiből az olvasó reflektálni tud a saját életére. A két főhősnél maradva: Shastornak lehet ez akár a testvérével való, megromlott viszonya, amit szeretne is meg nem is újraépíteni, no meg a félelme attól, hogy érzelmileg sebezhetővé válik, Calinánál pedig az, hogy rájön, másmilyen életet szeretne élni, mint eddig, ám ennek mások innák meg a levét. Belőlünk valószínűleg nem lesz holnapra zsoldoskapitány vagy grófkisasszony, az viszont előfordulhat, hogy nem merünk békülést kezdeményezni egy szerettünkkel, vagy szeretnénk, de félünk is otthagyni a munkahelyünket.

Élővé pedig talán attól válik egy-egy karakter, ha a szerző sokkal többet tud róla, mint amennyi végül bekerül a történetbe. A legjobban sikerült szereplőim számomra már-már családtagok, akikhez kötődöm, és akiket gyakran jobban ismerek, mint akár a legközelebbi barátaimat. (És vice versa: alighanem azért ők sikerültek a legjobban, mert effajta érdeklődést ébresztettek bennem saját maguk iránt.) Világteremtésnél szokták elmondani, szerintem karakterábrázolásnál is alkalmazható: az a jó, ha a regényben csak a jéghegy csúcsát mutatjuk meg, de alatta, vagyis a fejünkben igenis ott van az a bizonyos jéghegy a maga teljességében.

Sok fantasy szerzőt foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is egy jó csatajelenet. A Karvalyszárnyonban nincs ezekben hiány, hisz van benne rajtaütés, kardpárbaj, ráadásul mágikus képességek is szerepet kapnak a harcokban. Milyen tippjeid vannak ahhoz, hogyan lehet izgalmasan megkoreografálni egy csatát?

Ki kell hagyni belőle azokat a dolgokat, amiket mások csatajeleneteiben unalmasnak talált az ember. Távol álljon tőlem, hogy bárkit negatív színben tüntessek fel, de kamaszkori olvasmányaim részletes ki-milyen-ívben-suhintotta-meg-a-fegyvert-és-milyen-sebet-okozott-vele harcleírásait még a legtürelmesebb napjaimon is átlapoztam. Engem az érdekel, hogyan érzi magát az adott szereplő csata közben, mit fog fel belőle, mit él át, illetőleg az, hogy mi az egésznek a tétje számára. Nem szeretek csak azért harcjelenetet írni, hogy felpörgessem a cselekményt – úgy gondolom, ha erre van szükség, az régen rossz.

Közben már dolgozol a sorozat második részén. Miben más ez, mint első kötetet írni?

A legszembetűnőbb különbség az, hogy mások a szemszögkarakterek. Idő kellett, amíg megszoktam őket, a hangjukat – azt, hogy az egyikük roppant szenvtelen és gyakorlatias (ami én nem vagyok), és olyan részleteket is készségszinten észrevesz, amiket én álmomban sem, a másikuk pedig önzetlen idealista, és jóval többet szeretne lelkizni, mint amennyi teret engedek neki hozzá. Más a helyszín is, a sziklafák túloldala, jóval többet kell foglalkoznom a világépítéssel, mint az első kötetben. Ott az átívelő szál, amire muszáj figyelni, meg a nyomás, hogy általában a második kötetek gyengébben szoktak muzsikálni, mint az elsők és a harmadikok – bár még nem látom tisztán, itt lesz-e harmadik, vagy lezárom a cselekményt ebben a kötetben. Mégis, valahol az egész ugyanaz, mint a Karvalyszárnyon volt: útkeresés a dzsungelben a bozótvágó késemmel. Nemrég találtam egy új ösvényt, ami teljesen másfelé visz, mint gondoltam volna. Tetszik, elindultam rajta – aztán majd meglátjuk.

Köszönöm az interjút! Ha pedig többet szeretnétek megtudni Kae-ről és írásairól, látogassatok el a honlapjára.