Westa beleegyezett ebbe az interjúba, és engedte magát kifaggatni arról, hogyan történik a varázslat, miként alkot szavakból új világokat. A szerzőről azt érdemes tudni, hogy első regénye, A démon és a papnő Az év elsőkönyves debütálása lett a tavalyi Magyar Könyvek Viadalán. Második fantasy regénye, a Karvalyszárnyon, amely egy otthonátvesztett, megárvult grófkisasszony és egy megátalkodott zsoldoscsapat kalandos útját meséli el keresztül a háború szélére sodródott birodalmon, pedig a napokban jelenik meg a könyvesboltokban.
Az, hogy a munka nem ér véget, amikor az ember kiteszi a
pontot az utolsó mondat végén, és hogy az újraírás nem a szóismétlések
javítgatásából meg néhány plusz jelző beiktatásából áll. Pedig eleinte
szentségtörésnek éreztem, hogy kitöröljek egy mondatot, ha már begépeltem, és puszta
szavak cseréjére is piszok nehezen szántam rá magam. Keményen meg kellett
tanulnom, hogy az újraírás komplett jelenetek áthelyezésével, törlésével,
szereplők kiírásával, viszonyrendszerek és olykor konfliktusok
megváltoztatásával járó, akár hónapokig tartó munka. Viszont onnantól, hogy
rákaptam az ízére, nagyon megszerettem, és szinte már jobban is élvezem, mint
magának a legelső, nyers kéziratnak a megírását.
A másik, ami egyszerűnek hangzik, de olyan könnyen kikopik a
mindennapokból: hogy olvassak, sokat és változatosan, a komfortzónámon kívül is.
Mi a legrosszabb
tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?
Kifejezetten rossz tanácsra nem emlékszem, de nagyon zavar
az a káros szemlélet, hogy az írástechnika gúzsba köti az embert, és szűkös
keretek közé kényszeríti. Számomra egy aha-élményekkel teli felfedezőút volt
például Ansen Dibell: Plot című írástechnikai könyvének az olvasása, és a mai
napig hiszem, hogy megmentette egy nagybeteg kéziratomat. Azt javasolni
valakinek, hogy élből vesse el a „korlátokat”, a legrosszabb tanács, amit el
tudok képzelni.
Szerinted az írást
lehet tanítani?
Abszolút, sőt kell is, de nem mindegy, hogy mikor, illetve
milyen tálalásban. Úgy gondolom, meg kell érni a nemcsak a kritika, hanem az
irányelvek befogadására is. Persze, az ember magától is rengeteg mindenre
rájöhet, ha elég sokáig foglalkozik kreatív írással, és nyitott szemmel olvas
másokat, viszont ezt az időt oktatással drasztikusan le lehet rövidíteni.
Abba is érdekes belegondolni, hogy a képzőművészetet,
iparművészetet, zeneművészetet mind-mind erre szakosodott felsőoktatási
intézményekben tanítják. Egy szobrásznak, zeneszerzőnek, festőművésznek
evidens, hogy vannak szakmai fogások, amiket el kell sajátítani. Angol
nyelvterületeken az írásról is ugyanezt gondolják, és remélem, hogy egy nap
nálunk is alapvető lesz ez a hozzáállás.
Régebben te is részt
vettél különböző írókurzusokon. Mesélj egy kicsit arról, hogy ezzel
kapcsolatban mik a tapasztalataid! Kinek ajánlanád ezeket a kurzusokat?
Szemléletformáló hatásuk volt. Az elvnek is, hogy „jé, ez
tanulható”, meg a konkrét tananyagnak is. Kiemelném fontosságban az első
részletes szerkesztői visszajelzést, ami roppant érzékletesen világította meg, milyen
borzalmakra vetemedtem túlírásra hajlamos szerzőként. Itt ébredt fel bennem az
igény, hogy a magam szakállára is olvassak írástechnikai segédanyagokat, a
leírás kurzus alapos cikkeit, embert próbáló feladatait és a megoldásuk utáni
elégedettséget pedig mindennél jobban élveztem. Úgy gondolom, kreatív írás
kurzus(ok)ra mindenkinek járnia kellene, aki egy kicsit is komolyan gondolja az
írást, lehetőleg még azelőtt, hogy publikálni kezdene – és jó lenne egy
szélesebb paletta is, ahol a többkötetes szerzők is hasznos továbbképzésekre
bukkanhatnak.
Kik az írói
példaképeid, akikért nem csupán olvasóként rajongsz, hanem akikre kezdőként azt
mondtad, „én is így akarok írni”?
Ma már azt hiszem, nem divat felnézni rá, de számomra mindig
is Tolkien marad ez a bizonyos példakép. A másik, akit megemlítenék, hazai
szerző, nevesül J. Goldenlane.
Ahány író, annyiféle
munkamódszer. Valakinek megszületik a fejében az ötlet, és máris beleveti magát
az írásba. Valaki neki sem áll az írásnak, amíg nincs kész a
cselekményvázlattal. Te milyen módszerrel dolgozol? Röviden vezess át a
folyamaton, hogyan lesz az ötletből befejezett kézirat?
Az ötlet felvillanása olyan, mintha meglátnék a távolban egy
dzsungelt, és elkezdene viszketni a kezem annak a bozótvágó késnek a nyelén,
amit ilyen esetekre hordok magamnál. Közelebb megyek, megpróbálom szemügyre
venni, hol is vagyok, és mi rejtőzhet az adott dzsungel mélyén – jegyzeteket
készítek a világhoz, karakterekhez, ötletekkel játszom, settingeket próbálok ki,
aztán amikor úgy érzem, megtaláltam a pontot, ahonnan érdemes elindulni,
nekiugrom a bozótnak a késemmel, és elkezdem átvágni magam rajta. Előfordul,
hogy valami egész másra bukkanok, mint amit eredetileg képzeltem, olyan is
történt már, hogy az ígéretes dzsumbuj mögött végül nem volt semmi, vagy hogy
tévútra indultam, és le kellett térnem egy másik ösvényre. Ha végül eljutok
valahová – a kézirat végére –, akkor kifújom magam, és visszamegyek az út
elejére, hogy rendet tegyek a nagyjából letakarított útvonalamon: ez az
újraírás fázisa. Akkor vagyok elégedett, ha ennek a végére egyetlen fölösleges
ág sem lóg ki, és egy kellemes, látványos sétálóút lesz az ösvényből, amit
ebben a bizonyos dzsungelben hasítottam ki magamnak, de nem veszíti el az
eredeti szellemiségét sem, ami a távolból először megfogott benne.
A legtöbb szerzőknek
vannak az írással kapcsolatban „szeretem” és „nem szeretem” részei. Például
valaki utál átírni, valaki imád. Valaki szívesen végez kutatómunkát, más
kevésbé. Mi az, amit szeretsz csinálni, és mi az, ami elől legszívesebben elmenekülnél?
Mivel veszed rá magad, hogy azt is elvégezd, amihez nincs nagyon kedved?
Piszok nehezen adok atmoszférát egy helyszínnek. Leírni
nagyon szeretek, viszont addig eljutni – részleteket kidolgozni, úgymond látni
magam előtt a világot, a szobát, a tájat – nettó kínszenvedés. Ha néha
véletlenül megtalál egy jó ötlet, azonnal fel is írom magamnak, nehogy
elfelejtsem elsütni. Megcsinálom, mert tudom, hogy jót tesz a kéziratnak, de
vért izzadok közben.
Nagyon szeretek viszont az információadagolással játszani.
Civilben lelkes krimiolvasó vagyok, a legfáradtabb estéimen Agatha Christie
hősei szoktak társaságomul szegődni. A mostani kéziratomban pedig egy-két olyan
élvezetes párbeszéddel is megleptek a szereplők, amit nem győztem gépelni, hogy
tarthassam velük a lépést.
A Karvalyszárnyon a második könyved,
ami a Könyvmolyképző Kiadónál megjelenik, tehát már túl vagy két szerkesztésen. Kívülről homályos
dolognak tűnhet, mi tulajdonképpen a szerkesztés célja, és mi történik közben a
kézirattal. Te mit mondanál, miért fontos a szerkesztés, és mire készüljön az
író, aki ez előtt áll?
Minden kéziratnak nagy szüksége van külső szemre, mert az
író annyira benne él, hogy nem tudja megítélni, mennyire sikerült átadnia, amit
szeretett volna. Egy tesztolvasó – aki ha barát, rokon, már eleve lehet
elfogult – sokszor megérzi, ha valami nem stimmel a történetben, de laikusként valószínűleg
nem tudja megmondani, pontosan micsoda, és pláne hogyan kellene orvosolni.
Találkoztam olyan történettel netes amatőr korszakomban, ahol a tesztolvasó azt
javasolta az írónak, tegyen be leírásokat, mert csak azt érezte, hogy hiányzik valami. A végén még a polc dőlésszöge is
bekerült az adott jelenetbe, és mondani se kell, nem igazán tett jót neki.
Persze Orson Scott Card tanácsai alapján, célorientált kérdésekkel ezt a
folyamatot is meg lehet könnyíteni, és egy jó béta aranyat ér, de óhatatlanul
előfordulnak vak vezet világtalant szituációk is.
A szerkesztő az az ember, aki – szakmai tudása folytán – meg
tudja mondani, pontosan mi az, amivel
gond van, és megoldási javaslatokkal él. Neki ugyanaz a fontos, ami – ideális
esetben – a szerzőnek is: a kézirat. Főleg a második regényem szerkesztésénél
éreztem, hogy még soha senki nem élt így benne ebben a világban, és nem értette
meg így a szereplőimet rajtam kívül, mi több, volt, amire magamtól soha nem
jöttem volna rá az adott karakter kapcsán, pedig gyönyörűen beleillett a képbe.
Ha viszont a szerkesztés átmegy egópárbajba, vagy sértődés
lesz belőle, az baj. Szerencsére ilyen tapasztalatom nincs.
A most megjelenő
könyved egy igazi, klasszikus fantasy regény, ennél a zsánernél pedig a
világépítés kiemelten érdekes. A Karvalyszárnyonban
egy komplex birodalmat mutatsz be a maga egyedi politikai konfliktusaival,
kultúrájával, vallásaival, és emellett még kapunk egy kis betekintést a
szomszédos ország szokásaiba is. Mi inspirált a különböző kultúrák kitalálása
közben?
Ha nagyon-nagyon őszinte akarok lenni, a Karvalyszárnyon
esetében egy „mi lenne, ha” szituációból indultam ki (mi lenne, ha fognám a
grófkisasszonyt, és bedobnám egy zsoldoscsapatba, ahol helyt kell állnia),
magát a világot pedig eleinte elintéztem három szóval (sziklafa, snauka és
dörgőpor), amikről én is csak nagyjából sejtettem, hogy mit takarnak. Menet
közben bomlott ki az egész, történelemmel, vallásokkal és kultúrával együtt, de
régi olvasóktól, barátoktól, ismerősöktől is kaptam tanácsokat, azt például egy
anyagmérnök barátnőm javasolta, hogy a dörgőpor égjen zöld tűzzel – ami
amellett, hogy egy fantasy közegben látványos lehet, teljesen logikus is,
amennyiben rézport kevernek bele.
A történetednek két
főhőse van, két nézőpontkaraktere, akik tulajdonképpen annyira különböznek
egymástól, amennyire lehetséges: az egyikük egy elkényeztetett grófkisasszony,
a másikuk pedig egy bárdolatlan zsoldoskapitány. Miért pont kettőjüket
választottad nézőpontkarakternek? Írás közben nehézség vagy könnyebbség volt,
hogy ennyire más a két szereplő?
Érdekes módon (és itt kicsit visszautalok a korábbi
bozótvágós-dzsungeles analógiámra) eredetileg nem terveztem két
nézőpontkarakterrel dolgozni, a zsoldoskapitány szemszögét a történet első
felében összesen talán háromszor mutattam be. Aztán azon vettem észre magam,
hogy egyre több hangot követel magának, és visszamenőleg írtam át az ő
nézőpontjába olyan jeleneteket, amiket korábban a gróflányéból narráltam.
Abszolút könnyebbség volt nemcsak az, hogy elkülönült egymástól a hangjuk,
hanem az is, hogy más és más okból, de ugyanazok az emberek játsszák a
legfontosabb szerepet az életükben, és személy szerint nagyon szeretem a
kettejük közötti dinamikát.
A szereplőidnek a
történet során nemcsak a veszélyes küldetéssel kell megbirkózniuk, aminek
teljesítésén a birodalom sorsa múlhat, hanem meg kell küzdeniük a saját múltbeli
sebeikkel és kételyeikkel is. A nehézségek hatására végül mindkét főhős, Calina
és Shastor is komoly jellemfejlődésen megy át. Szerinted mitől lesz érdekes és élő
egy karakter?
Azt hiszem, az tesz érdekessé egy szereplőt, ha olyan
problémával vagy döntési kényszerrel néz szembe, amiből az olvasó reflektálni
tud a saját életére. A két főhősnél maradva: Shastornak lehet ez akár a
testvérével való, megromlott viszonya, amit szeretne is meg nem is újraépíteni,
no meg a félelme attól, hogy érzelmileg sebezhetővé válik, Calinánál pedig az,
hogy rájön, másmilyen életet szeretne élni, mint eddig, ám ennek mások innák
meg a levét. Belőlünk valószínűleg nem lesz holnapra zsoldoskapitány vagy
grófkisasszony, az viszont előfordulhat, hogy nem merünk békülést kezdeményezni
egy szerettünkkel, vagy szeretnénk, de félünk is otthagyni a munkahelyünket.
Élővé pedig talán attól válik egy-egy karakter, ha a szerző
sokkal többet tud róla, mint amennyi végül bekerül a történetbe. A legjobban
sikerült szereplőim számomra már-már családtagok, akikhez kötődöm, és akiket gyakran
jobban ismerek, mint akár a legközelebbi barátaimat. (És vice versa: alighanem
azért ők sikerültek a legjobban, mert effajta érdeklődést ébresztettek bennem
saját maguk iránt.) Világteremtésnél szokták elmondani, szerintem
karakterábrázolásnál is alkalmazható: az a jó, ha a regényben csak a jéghegy
csúcsát mutatjuk meg, de alatta, vagyis a fejünkben igenis ott van az a
bizonyos jéghegy a maga teljességében.
Sok fantasy szerzőt
foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is egy jó csatajelenet. A Karvalyszárnyonban nincs ezekben hiány,
hisz van benne rajtaütés, kardpárbaj, ráadásul mágikus képességek is szerepet
kapnak a harcokban. Milyen tippjeid vannak ahhoz, hogyan lehet izgalmasan
megkoreografálni egy csatát?
Ki kell hagyni belőle azokat a dolgokat, amiket mások
csatajeleneteiben unalmasnak talált az ember. Távol álljon tőlem, hogy bárkit
negatív színben tüntessek fel, de kamaszkori olvasmányaim részletes
ki-milyen-ívben-suhintotta-meg-a-fegyvert-és-milyen-sebet-okozott-vele
harcleírásait még a legtürelmesebb napjaimon is átlapoztam. Engem az érdekel,
hogyan érzi magát az adott szereplő csata közben, mit fog fel belőle, mit él át,
illetőleg az, hogy mi az egésznek a tétje számára. Nem szeretek csak azért
harcjelenetet írni, hogy felpörgessem a cselekményt – úgy gondolom, ha erre van
szükség, az régen rossz.
Közben már dolgozol a
sorozat második részén. Miben más ez, mint első kötetet írni?
A legszembetűnőbb különbség az, hogy mások a
szemszögkarakterek. Idő kellett, amíg megszoktam őket, a hangjukat – azt, hogy
az egyikük roppant szenvtelen és gyakorlatias (ami én nem vagyok), és olyan
részleteket is készségszinten észrevesz, amiket én álmomban sem, a másikuk
pedig önzetlen idealista, és jóval többet szeretne lelkizni, mint amennyi teret
engedek neki hozzá. Más a helyszín is, a sziklafák túloldala, jóval többet kell
foglalkoznom a világépítéssel, mint az első kötetben. Ott az átívelő szál,
amire muszáj figyelni, meg a nyomás, hogy általában a második kötetek
gyengébben szoktak muzsikálni, mint az elsők és a harmadikok – bár még nem
látom tisztán, itt lesz-e harmadik, vagy lezárom a cselekményt ebben a
kötetben. Mégis, valahol az egész ugyanaz, mint a Karvalyszárnyon volt:
útkeresés a dzsungelben a bozótvágó késemmel. Nemrég találtam egy új ösvényt,
ami teljesen másfelé visz, mint gondoltam volna. Tetszik, elindultam rajta –
aztán majd meglátjuk.
Köszönöm az interjút! Ha pedig többet szeretnétek megtudni
Kae-ről és írásairól, látogassatok el a honlapjára.