Nem sokan mondhatják el magukról, hogy három könyvük is megjelent harmincéves koruk előtt. Az persze előny, ha valaki már gyerekkora óta szívesen kalandozik az általa kitalált világokban. Róbert Katalin első regényét, a Nalávia titka című mesekönyvet 2014-ben adták ki, és még ugyanazon évben megjelent az Aranymosás pályázatot nyert Színből, szívből, igazán, ami egy testvérpár és a báty legjobb barátja között szövődő szokatlan szerelmi háromszög történetét meséli el. Az interjú apropója pedig, hogy a napokban jelent meg az író legújabb regénye, a Kezdjetek el élni!, melyben ismét komoly kérdéseket boncolgat: mihez kezdjünk, ha harmincéves korunkra még mindig nem találtuk meg a helyünket, és úgy érezzük, az életünk tévútra került? Mi mindent áldoznánk fel azért, hogy megvalósíthassuk az álmainkat?
Nem nekem mondták, hanem a Kisasszonyok című regény alapján készült filmben Winona Rydernek, de mégis ez egy olyan tanács, ami akkor, amikor először hallottam (tíz éves korom körül) nagyon megérintett, és a mai napig a fejemben jár, fontos nekem: az ember arról írjon, amit ismer.
Kiegészítve persze azzal, hogy kutatni nem csak, hogy ér,
hanem külön ajánlott is, mert nem az a ciki, ha az író nem ért mindenhez, hanem
az a kínos, ha találgat és pontatlan, és ez azonnal szembetűnik másoknak.
Szóval az ismeretet kiegészíteném azzal, hogy olyasmiről, aminek az ember
alaposan utánanézett.
De egyébként én abban hiszek, hogy a legjobban arról lehet
írni, ami foglalkoztatja az embert, és nyilván az a probléma, élethelyzet,
érzés, kérdéskör foglalkoztat, amihez valamilyen módon kapcsolódunk. Azaz amit
ismerünk. Még egy zsánerregényben, mondjuk egy krimiben, ahol a legfőbb
konfliktus az, hogy kinyomozzuk, ki a gyilkos, is van valamilyen motiváció,
elem, probléma a háttérben, ami fontos és ismerős a szerzőnek. Ettől lesz élet
a szövegben, és ez ragadja meg az olvasót.
Mi a legrosszabb
tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?
Talán a legrosszabb, amit mondani lehet valakinek, az, hogy
ez így tökéletes, zseniális vagy. Kezdő íróként hatalmas szüksége van
mindenkinek a pozitív visszajelzésre és a megerősítésre – viszont nagyon
félrevihet bárkit az, ha csak az egóját simogatják. Ez egy nehezen
kiegyenlíthető mérleg, egyszerre kell az embernek magát erősíteni, hinnie
abban, amit csinál, és közben elfogadni, hogy van még hová fejlődni, sőt, nem
lesz minden szövege egyformán erős.
Egyébként sok „rossz” dolog történhet egy íróval, sok
tanácsnak szánt mondat szúrhat mélyre, mert ez egy nagyon érzékeny állapot,
amikor minden segítség kétélű fegyver: bánthat és fejleszthet egyszerre. De
sokszor azt látom, hogy az amatőr szerzők önmaguk ellenségei. Például ha
olvasnak valamit, ami tetszik nekik, hajlamosak összeomlani, hogy „én sosem leszek
ilyen jó, hagyom inkább az egészet”. Pedig ha az ember talál egy erős szöveget,
üljön le, és elemezze végig, hogy mitől erős, és mit lehet tanulni belőle.
Az alkotás mellett az
utóbbi időben szerkesztettél is, és eközben több kezdő író kézirata a kezedbe
került. Melyek azok a problémák, amik a tapasztalatod szerint a kezdőknél
jellemzően előfordulnak? Hogyan lehet őket elkerülni?
Sokszor látni olyat, hogy valaki az első kéziratába annyira
belead mindent, hogy túl sok lesz. Túl csavaros a történet, túl sok a
mellékszál, nem elég kidolgozott és világos vonalú a dramaturgia.
Két oka lehet a dolognak. Az egyik, hogy a szerző rengeteg
mindenről akar mesélni, és még nincs meg benne az az önbizalom, amit egy
befejezett kézirat adhat: hogy meg tudok írni valamit az elejétől a végéig,
tehát nem kell minden ötletemet beletenni abba az egy regénybe, mert hátha nem
írok soha többé mást, hanem mesélhetek itt egy dologról, egy másik kéziratban
meg valami másról.
A másik oka a szétcsúszó fókusznak az lehet, hogy a történet
írás közben alakul. Ez teljesen természetes folyamat, van, aki vázlatot készít
és ahhoz szigorúan tartja magát, van olyan ember is, aki engedi, hogy
hömpölyögjön a szöveg, ahogy szeretne – nincs ezzel a baj. A baj akkor lesz, ha
a szerző „elfelejt” a kész kéziraton végigmenni, és szépen összeigazítani az
elejét meg a végét, hogy végig ugyanazt a történetet mesélje.
Sokszor felbukkanó probléma még a leírások hiánya. Teljesen
tipikus, rám is igaz volt, pedig szívesen olvastam leírásokat mások könyvében
(külön nehéz helyzetben van az a szerző, aki mindig is gyűlölte Jókai dagályos
leírásait, vagy aki sokszor hallgatta, hogy mások gyűlölik őket). Szóval az
ember hajlamos azt hinni, hogy ha azt mondja, „osztályterem”, „utca”, „erdő”,
máris mindenki látni fogja maga előtt azt, amit ő lát. Aki kitalál egy teljesen
új világot egy fantasyben, az azért jobban szokott leírni is a dolgot, de az
ismert tereket alapvetőnek vesszük.
Pedig rengetegféle osztályterem, utca vagy erdő létezik, és
nagyon hatásosan lehet átadni az olvasónak a hangulatot azzal, ha eláruljuk
hogy szűk utcán magasodnak fölénk az épületek, vagy széles sugárúton kéklik
felettünk az ég, és szinte távolba vesznek kétoldalt a házak. És persze
filmszerűvé is tehetjük a szöveget, könnyebb lesz az olvasóknak elképzelni a
helyzeteket. És jobban szeretik majd a végeredményt. (Ez amúgy a leírások nagy
ellentmondása: elméletben sokan a párbeszéd-centrikus szöveget kedvelik,
gyakorlatban meg azt, ha megjelenik előttük a kép, amihez kell némi leírás. Persze
nem túlzó vagy túl sok.)
Vannak írói
példaképeid? Létezik olyan mű, ami nagy hatást gyakorolt rád szerzőként is?
A legfőbb példaképem Szabó Magda. Szeretem a stílusát,
azokat a nagyon emberi történeteket, amik tökéletesen működnek akkor is, ha ma
olvasom és mondjuk a rendszerváltás előtt játszódnak. Szeretem azt, hogy tud
beszélni mesékkel a gyerekek nyelvén, ifjúsági történetekkel a kamaszok nyelvén
és gyönyörű regényekkel a felnőttek nyelvén.
Egyébként minden jó könyv hat rám. Szeretem a szavakat, ha a
mondatoknak külön van lüktetése, ha ízlelgetni őket is élvezet. Szeretek
megállni egy szöveg fölött, és örülni annak, hogy szép. Meg szeretem azt, ha
egy zsánerregény jól van összerakva, ha egy thrillerben izgulok és találgatok, ha
egy scifi világa elgondolkodtat, egy fantasyé meg beránt. Mindezek rövid- és
hosszútávon is biztosan hatnak arra, ahogy írok, mert igyekszem tanulni
belőlük. Ha valami nagyon tetszik, megállok, és végiggondolom, hogy miért. Még
akkor is, ha utána arra jutok, hogy nem tudnék ilyet írni.
A most megjelenő regényedhez
az inspirációt egy dal jelentette, ami végül a cím formájában is visszaköszön a
borítóról. Egy általad szeretett dalszövegből végül hogyan született meg a
könyv története?
A dal és egy ötlet összetalálkozott. A regény egy olyan
alapötletből született, ami szerint egy fiú egy nap elindul a munkahelyére, de
nem érkezik meg, és a szerettei kapnak egy-egy üzenetet, amiben az van, hogy „ha
ismersz, megtalálsz”. Ez elég krimiszerű, és én meg nem vagyok egy krimit író
ember. Vagy még nem vagyok, nem tudom. Mindenesetre vonzott az ötlet, de azt is
tudtam, hogy az én kezemben nem lesz belőle krimi.
Közben pedig az Anna and the Barbies Márti dala című
számával valahogy egymásra találtunk tavaly ilyenkor, és ez a dal megerősített
bennem érlelődő gondolatokat – hogy az ember inkább lépjen ki rossz
helyzetekből, minthogy végigtétovázza az életét –, meg hozzájött az egyszer csak
elinduló, eltűnő fiú története, és ezekből együtt fonódott össze mindaz, ami a
regény lett.
Az előző regényedben
is három szereplő nézőpontjából meséled el az eseményeket, valamint külön
érdekesség, hogy ezen belül váltogatod a közeli E/3-as narrációt az E/1-gyel. A
Kezdjetek el élni!-ben pedig öt nézőpontkaraktert ismerhetünk meg. A több
szemszög íróként miért izgalmasabb számodra?
A Szívből, színből, igazán megírásakor úgy éreztem, hogy az
E/1-es szakaszok azok, ahol a szereplők őszinték, sőt, ahol kicsit távolabbról
nézve rálátnak mindarra, amit korábban tettek, és talán kicsit érettebb fejjel
tudnak mesélni miértekről, ez pedig kiegészíti az E/3-as történetvezetést. A
kettő együtt segít nagyon mélyre ásni a figurákba. Mert nekem fontos volt, hogy
mindhárom karakter – Lilla is – érhető és akár megszerethető legyen.
A Kezdjetek el élni! esetében semmiképpen sem akartam volna
öt hangon megszólalni, de az öt nézőpont sokat segített abban, hogy mindenkit
lássunk kívülről és belülről is. A hátteret, az érzéseket, a motivációkat és a
változásokat így tudtam mindenkinél alaposan megmutatni. És persze azt is, hogy
egymásról mit gondolnak.
Az életben is igyekszem egy történetnek megérteni minden
oldalát, és közeli E/3-ban is ezért írok szívesen több szemszöget, mert regényeimben
is szeretném úgy megmutatni a dolgokat, hogy az olvasó többet lásson és értsen,
mint a szereplők maguk.
Mesélnél egy kicsit
arról, hogy miért pont ezt az öt szereplőt választottad nézőpontkarakternek? Mi
vonzott bennük?
Különböző, mégis együtt működni tudó karakterek kellettek.
Olyanok, akik között a barátságok-féltékenységek érzékeny hálója izgalmas
lehet. Akiknél kiderül, hogy miért fontosak egymásnak, de az is, hogy akár
miért kezdik el egy idő után akadályozni egymást. Marci, Zsófi és Vencel
barátságának alakulása olyasmi, amit sok ember ismer, akinek megvannak
középiskola óta a barátságai: hol szorosabb, hol kevésbé szoros, mégis
eltéphetetlen viszonyok ezek. Barbi és Vencel között sokkal újabb és ettől akár
tisztább is lehet a barátság, mert nem rakódnak rá emlékek, amik miatt másképp
látunk embereket.
Margó az, aki kilóghat a történetből, hiszen ő a szülők
generációja – mégis nagyon közel került hozzám az írás alatt. A megannyi
félelem, hogy kudarcot vall az életében, hogy végleg elrontott valamit, és emellett
a bizonyítási vágy miatt nagyon erős lett számomra a figurája. Kedves nekem,
talán éppen azért, mert nem tökéletes felnőtt vagy szülő. Egyébként a gyerekek
sokszor csak felnőttként tudják vagy akarják megérteni, hogy a szüleik is éppen
olyan sikerekkel, félelmekkel, megbánt döntésekkel együtt élő emberek, mint ők
maguk. Ebben a regényben benne van ez a felfedezés is, a szülők korosztályának
„emberivé” tétele.
Nagyon sokszínűek a
karaktereid, és némelyikük személyisége, tapasztalatai, élete nyilván nagyon
más, mint a tiéd. Gondolok itt például Vencelre, akinek a családja még évek
múltával is nehezen fogadja el a másságát, vagy a középkorú Margóra, aki az
ellaposodott házasságából próbál menekülni, miután a gyermekei kirepültek a
fészekből. Te mit mondanál, hogyan ábrázolható hitelesen egy tőlünk nagyon
különböző szereplő?
Szerintem ehhez az kell, hogy az ember figyeljen maga körül
a világra, az emberekre, a történetekre. Rengeteg dolgot nem tudok, mert nem
élhetek egyszerre tízezer életet. De egyvalamit tudok: meghallgatni
történeteket, észrevenni megjegyzéseket, elcsípni akár a metrón félmondatokat,
gesztusokat, viszonyokat és érzéseket. Figyelni a barátokra, ha mesélnek másról
vagy magukról. Figyelni a könyvekre, filmekre, színházi előadásokra. Figyelni
akár interjúkra, szociológiai tanulmányokra, pszichológiai cikkekre. Olyan
információforrásokat találni, amik segítenek megérteni másokat. Különben csak
magamról írhatnék – és az túl unalmas lenne idővel. Persze így is állandóan
figyelem a saját érzelmi reakcióimat is, hogy meg tudjam írni. Ez meg kicsit
már beteges…
Máshol azt mondtad a
regényről, hogy ez amolyan „beszélgetős” könyv – életük legnagyobb döntéseit a
szereplők kávézás vagy éppen sörözés közben hozzák meg. Szerinted mitől lesz egy dialógus jó? Mivel
éred el, hogy ezeket a csendes pillanatokat is izgalmasnak találja az olvasó?
Az a jó, ha már írás közben élvezem én is a párbeszédet. Ha
töprengenem kell, hogy erre most mit feleljen az egyik szereplő, akkor az nem
lesz erős. Nem lesz életszagú. Olyankor jobb kicsit félretenni a dolgot. Mert a
párbeszédnek olyannak kell lennie, hogy ha hangosan felolvasom, akkor is
elhiggyem, hogy valakinek ilyen mondatok kijöhetnek a száján. Persze ez nem
jelenti azt, hogy ne kellene javítani a leírt párbeszédet is, de elsőként akkor
működik, ha pörög.
Aztán akkor jó, ha információt közöl. Nincs autós üldözés,
nincs lövöldözés, nincs egy olyan fantasy világ, amit meg kellene érteni – de
azért vannak nagy titkok és felfedezések, és ezeket ki kell mondani, ezeknek a
gondolatmenetén az olvasót is végig kell vezetni, hogy érzelmileg és logikailag
is eljusson oda, ahová a szereplők. Ha csak felmondjuk az eddig történteket,
akkor bizony unalmas lesz a párbeszéd, ha meg csak bejelentjük a
következtetést, akkor logikátlan.
Végül legyen lényegretörő. Ez a fenti kettő ötvözete kicsit.
Ne fussunk felesleges köröket (ha A szereplő elmeséli B szereplőnek, hogy mi
történt eddig regényben, azt elég narrációban tudatni az olvasóval), sem az
információközlésben, sem például a üres frázisokkal. Ahogy egy jelenetnek (sőt,
egy regénynek) is a legelső fontos pillanatban kell kezdődnie, felesleges
előjáték nélkül, ugyanúgy a párbeszédnek is.
Vannak persze még technikai tanácsok, nem is egy. De talán a
legfontosabb az élő szöveg és az önismétlés hanyagolása.
Talán mondhatjuk,
hogy a hatodik főszereplő a regényben Budapest, hisz a karaktereid számos
ismerős és kevésbé ismert helyen megfordulnak a városban. Véleményed szerint
mennyire fontos egy történet esetében a helyszín? Téged hogyan inspirált a
környezet?
Itt megint kicsit arról van szó, hogy arról szeretek írni,
amit ismerek. Én itt nőttem fel, és Budapest nekem nagyon otthonos, könnyű
elképzelni, hogy merre mennének itt a szereplőim, akár teljesen konkrét
helyszínre „küldtem” őket, akár egy fiktív kávézóba. Jelen helyzetben tehát
Budapest még élőbbé tette számomra a történetet.
Egyébként a környezet nyilván számít, de főként az, amit
hozzáad a történethez. Ugyanazok az események másképp működnek egy faluban és
másképp egy nagyvárosban. Emellett adhat valami pluszt, ha olyan városban,
helyszínen játszódik egy történet, amit ismer az olvasó, ahol ráismer terekre.
Én legalábbis olvasóként nagyon élvezem az ilyet.
Olyan dilemmákat,
helyzeteket mutatsz be, amivel rengeteg mostani magyar fiatal (vagy akár az
idősebbek is) szembe találhatja magát. Fontosnak tartod, hogy olyasmiről írj,
ami az embereket a saját életükben is foglalkoztatja?
Nagyon. Az egyik legfontosabb dolog számomra olvasóként az,
hogy kapjak valamit a könyvtől, ami miatt úgy érzem, közel került hozzám. Azaz
persze jól lehet szórakozni egy olyan történeten is, ami elrepít egy távoli és
egészen más világba. De azért az az igazi finomság, ha még ott is megjelenik
egy ismerős szituáció, döntéshelyzet, probléma. És én kimondottan szívesen
olvasok olyan történeteket, amik tényleg ismerősek, mert az én életemhez,
környezetemhez, barátaim életéhez hasonlítanak.
És ahogy olvasóként értékesnek találom azt, ami reflektál az
életemre, íróként is nyilván reflektálok olyan ügyekre, kérdésekre,
problémákra, amik fontosak nekem, amik itt vannak előttem. Persze nem szó
szerint a saját bajaimat írom bele a regényekbe, de ismerős probléma az
önkeresés és önelfogadás, a célok újragondolása, a szembenézés a kudarcokkal –
amikkel a szereplőimnek meg kell küzdenie.
Tudom, hogy nagyon
korai ilyet kérdezni, hisz még csak most készülsz a Kezdjetek el élni! könyvbemutatójára,
de esetleg már van ötleted a következő művedhez?
Van, de nem szeretek beszélni róla. Nem sok babonám van, de
ez valahogy mégis kialakult, hogy amíg még csak a tervezés meg első fejezetek
írása megy, addig kevés emberrel beszélgetek a következő műről. Mert olyankor
még rengeteg minden változhat, nagyon képlékeny az egész, lehet, hogy beugrik
holnapután valami, és félre is teszem azt, amin eddig dolgoztam. Úgyhogy ez
egyelőre titok.
Köszönöm az interjút! Ha pedig első kézből akartok értesülni Kati legújabb titkos regényterveiről, látogassatok el az oldalára.