Kreatív írás kurzusok – Mi végre?

, , No Comments
Ha meghallják azt, hogy "kreatív írás kurzus", sokaknak ez az első kérdés, ami bevillan: minek?
Miért kéne az írást tanulni? Hát ez nem ösztönös dolog? Hisz a tehetséget nem lehet elsajátítani, írónak születni kell (Adynak is hat ujja volt, ugye).
Vannak olyanok, nem is kevesen, akik azt állítják, hogy az írást nem lehet tanítani, hogy az összes ilyen képzés időpazarlás, de amikor ezt mondják, úgy sejtem, nem egy átlagos könyvpiaci szereplő jár a fejükben, hanem olyan korszakalkotó szerzők, mint Hemingway, Tolkien, McCarthy stb. Valójában tehát azt állítják, senkit sem lehet arra megtanítani, hogy olyan jelentős író legyen, mint Cormac McCarthy, és ebben teljesen igazuk is van. De hány McCarthy van napjainkban?
Ha körbenézünk egy könyvesboltban, vajon a mostanában kiadott több száz könyv közül melyik igazán kiemelkedő, mennyi lesz köztük olyan, amire 50 év múlva is emlékeznek az emberek? Ha azt mondom, öt, még nagyon optimista voltam. És mégis, nemcsak azt az ötöt adják ki, és nemcsak azt az ötöt olvassák az emberek.

Biztos sok kezdő íróval előfordult már az, hogy nézegette a könyvesboltban a legnépszerűbb regényeket, és magában azt gondolta: „ilyet én is tudnék írni”. Valószínűleg nem is téved olyan nagyot. Azoknak a műveknek a fele, amik az aktuális bestseller listán fent vannak, olyan, hogy a legtöbb kezdőben megvan a képesség, hogy valami hasonlót alkosson. Mert ezek a művek nem korszakalkotók, nem akarják megújítani a zsánert. Amivel rendelkeznek, az egy olvasócsalogató ötlet, egy jól felépített történet, érdekes főszereplő és kellemes stílus. Ne mondja azt senki, hogy ezeket egy fogékonyabb kezdő nem tudja megtanulni.

Persze minden kiadó arra vágyik, hogy ott tolongjanak a küszöbén a zsenik, de a valóságban ez ritkán történik meg. Ha mindenki csak a zsenikre várna, akkor évente kiadnának összesen mondjuk egy tucat regényt. Ami a beérkező kéziratokat illeti, elsősorban nem az velük a baj, hogy nem elég zseniálisak, egyszerűen nem érik el a kiadható szintet. Sok esetben nem is az a probléma, hogy a szerzőjük nem elég tehetséges, hanem egyszerűen nincsen meg a szükséges mesterségbeli tudása. És hogy ez miért is olyan fontos, arra mondok egy példát. 
Szeretnél az ebédlőbe egy szép új étkezési garnitúrát, ki is hívsz egy asztalost, aki megtervez neked egy sor gyönyörű, egyedi bútort, ami a rokokót keresztezi a futurisztikus indusztriál dizájnnal. Az egész zseniálisan néz ki, csakhogy amikor a család leül mellé vacsorázni, az egész összedől. Lehet az akármilyen kiemelkedő kreatív teljesítmény, ha annak az alapvető funkciónak nem tesz eleget, hogy enni lehessen rajta. 
Sok kezdő íróval épp ez a probléma: nem tehetségtelenek, vannak ötleteik, érdekes a stílusuk, de a történeteik nem állnak meg a lábukon. Nem ismerik az alapokat, nem tudják, hogyan lehet egy történetet élvezhetően elmesélni.

Egy idő után az ember nem a zseniket hiányolja, hanem a tisztes iparosokat, akinek már nem kell magyarázni az alapokat, tudja, hogyan kell felépíteni a cselekményt, ismeri a saját zsánerét és az olvasók elvárásait, van egy kialakult hangja, és képes a fejlődésre. A kezdők nem is tudják, hogy milyen értékesek ezek az írók, akiknek a szerkesztés alatt már nem az „eleje-közepe-vége” fogalmát kell magyarázni.
Ehelyett olykor még a kiadott szerzők sem a technikai kérdésekkel foglalkoznak, hanem elképzelt irodalmi ideáknak próbálnak megfelelni. Vegyünk például egy szerzőt, aki szuper romantikus történeteket ír, amiben viszont fejlődnie kéne, az a karakterábrázolás és a dramaturgia. Aztán nem arra alapoz, amiben ő már eleve jó, és közben próbál javítani azon, ami kevésbé megy, hanem nekiáll dekonstrukciós, posztmodern regényt írni, mert az irodalmibb. Másik szerző ír egy fantasyt, ami jó ugyan, de vannak még problémák a világépítéssel, az információadagolással, a dramaturgiával. De az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, hanem azzal, hogyan lehetne az is irodalmibb, mert ő igazából szépírói babérokra akar törni.
Semmi baj azzal, ha valaki például szépirodalmi igényű fantasyt szeretne írni, vannak erre is pozitív példák, de ha valakinél rámutatnak, hogy nem a nyelvi szinttel van gondja, hanem a világépítéssel, akkor első körben nem a stilisztika meg a mondanivaló szempontjából kellene fejleszteni a könyvét, hanem a problémás területeken. Ez olyan, mintha az asztalos elkezdene újfajta intarziaberakási módszerekkel kísérletezni, miközben még mindig nem képes egy olyan asztalt összerakni, ami nem dől össze.

Aki zsánerirodalommal foglalkozik, ezért jobb először azt megtanulnia, hogyan kell tisztes iparosnak lenni, és csak utána művésznek. És aki degradálónak tartja az iparos elnevezést, annak csak zárójelben megjegyezném, hogy amikor az ókori görögök művészetről beszéltek, akkor valójában mesterségbeli tudásról beszéltek. Az általunk ismert művészeti ágakra, mint például a festészet vagy a szobrászat, azt a kifejezést használták, hogy techné, vagyis szakértelem, és az előbb említett művészeteteken kívül ebbe tartozott még például az építészet, fazekasság, szabászat vagy a retorika. Igen, az asztalosság is.
És mivel mesterségbeli tudásról beszélünk, a művészet fogalmába beletartoztak a szabályok is, vagyis az jó alkotó, aki tisztában a saját művészetének szabályaival: „Ha valamit szabályok nélkül, pusztán inspiráció vagy a képzelet alapján csináltak, az az ókoriak vagy a skolasztika szemében nem volt művészet: a művészet ellentéte volt.” (Ha valaki bővebben olvasna a témáról – W. Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai)
Ennek megfelelően a költészetet az ókorban sokáig nem is tekintették művészetnek, mígnem Arisztotelész rá nem mutatott a szabályaira a Poétikában, aminek az eredeti címe Techné Poétiké – vagyis a költészet egyszerre létrehozás, alkotás és tanulható mesterség.
Szóval aki szerint az írás nem tanulható, az Arisztotelésszel és többévszázados művészetfelfogással helyezkedik szembe. Persze csak viccelek, de mégiscsak érdekes, hogy miközben ilyen hosszú ideig teljesen egyértelmű volt, hogy a művészetnek azért vannak szabályai, és kapcsolódik hozzá egy olyan tudásanyag, amit nem árt elsajátítani, ma olyan elképzelések vannak, amik szerint az írás egy teljes mértékben ösztönös, intuitív folyamat, és semmi köze a mesterséghez.


Csak úgy nagy általánosságban azért azt a tanácsot adnám, hogy mielőtt jelentkezünk valamilyen kreatív írás kurzusra, nézzük át a tematikáját. Ha valaki szépirodalmat szeretne írni, annak jobban hasznára válik egy olyan tanfolyam, ami arra koncentrál, de ha valaki szórakoztató irodalmat írna, az értelemszerűen olyan kurzust keressen. Ha a leírásban érezhetően inkább a stílus csiszolására mennek rá, ha olyan szavakat látni benne, hogy próza, motívum, téma, mondanivaló stb., és esetleg még versírási gyakorlatok is vannak benne, az valószínűleg inkább szépirodalmi irányú. Ha olyan szavakat látni a leírásban, mint zsáner, dramaturgia, feszültségkeltés, karakterábrázolás stb., az a kurzus nagyobb valószínűséggel koncentrál a szórakoztató irodalomra.
Nem azt mondom, hogy egy zsáneríró ne menjen el egy szépíróknak szóló kurzusra, vagy fordítva, csak ezekkel előtte jó tisztában lenni.
Azt is érdemes megnézni, egyáltalán ki tartja a kurzust. Ha egy író, akinek már több könyve megjelent, az valószínűleg már ismeri a különböző szakmai fortélyokat (annak is járjunk utána, hol jelent meg, ha van pár magánkiadásban megjelent könyve, az még nem meggyőző ajánlólevél). Ha az egyik kiadónak a munkatársa (elsősorban szerkesztő), neki naprakész tudása lesz arról, mit várnak a kiadók, hogyan érheti el azt valaki, hogy megjelenjen a könyve, mihez kell ebben fejlődnie. Ha egy irodalomprofesszor tartja, az biztos sok érdekes dolgot tud elmondani, de főként szépíróknak, mert aki kizárólag klasszikus és kortárs szépirodalmat olvas, az nem fogja tudni elmagyarázni, hogy az epikus fantasynkben hogyan adagoljuk az információt, vagy hogyan építsük fel a romantikus szálat.

Most, hogy tisztáztam az elméleti, esztétikai, etikai és művészetfilozófiai problémákat az írás tanításával kapcsolatban, rátérnék arra, hogy mi is lehet annak a gyakorlati haszna, ha valaki elvégez egy kreatív írás kurzust. 

–Személyes szakmai segítség
Valaki akármilyen régóta ír, akármennyi irodalmat vagy írástechnikai szakkönyvet elolvasott, ő saját maga nem biztos, hogy észreveszi, miben kellene még fejlődnie. Saját magunk nem mindig tudjuk felmérni, hogy amit írunk, az mennyire jó, esetleg milyen területen vannak még gondjaink. Hiába gyakorol valaki sokat, lehet, hogy néhány tekintetben egyre jobb lesz, de mellette ugyanúgy elköveti ugyanazokat a hibákat újra és újra.
Ebben tanácsot adhatnak a béták is, de egy béta sok esetben legfeljebb csak észleli, hogy gond van, és ha javasol is valamit, az gyakran vagy pontatlan, vagy félrevezető. 
Egy szerkesztő nemcsak pontosan meg tudja mondani, milyen területeken kell az írónak még fejlődnie, hanem arra is ad javaslatokat, hogy ezeket a képességeket hogyan fejlesztheti.

– Megbízható tudás
Igen, rengeteg cikk megtalálható a neten is, de egyrészt nem tudni, hogy az adott poszt mennyire igaz, mennyire releváns, egyáltalán mennyire használható a magyar piacon. Én is olvastam már számtalan olyan cikket, amiben vagy butaságokat írtak le, vagy elavult volt (mert mondjuk egy 50 éve megjelent könyvből másolták ki), vagy egyszerűen magyar szövegekre nem alkalmazható (a legnépszerűbb például, hogy a „mondta” helyett ne használjunk más igét, de például az angol mondattani megjegyzésekkel se ér sokat egy magyar író).
A kurzusokhoz úgy válogatják össze a tananyagot, hogy az hasznos legyen, érthető és releváns.

– Közösség
Szerintem a legtöbbeknek az egyik legpozitívabb élmény a kurzusokkal kapcsolatban, hogy több héten keresztül együtt lehetnek olyan emberekkel, akiknek éppúgy a szenvedélyük az írás, mint nekik. Vannak, akik már valamilyen írókör tagjai, de sokaknak egyáltalán nem, vagy alig vannak író ismerőseik, és már az egy hatalmas plusz jelent a számukra, hogy lehetőségük adódik másokkal beszélgetni az írásról.
Nagyon jó azt is látni, hogy olykor ezek a csoportok együtt maradnak, és a kurzus végeztével alkotnak egy saját írókört, vagy pedig ketten-hárman összeállnak, és a továbbiakban is véleményezik egymás írásait.

– Fejlődési lehetőség
Nyilván egy kurzus se tudja azt garantálni, hogy valakit adott idő alatt biztosan megtanít írni, vagy hogy a következő regényét biztosan kiadják majd. De én még olyannal nem találkoztam, hogy valaki egy kurzus elvégzése után ne fejlődött volna valamilyen szempontból. Valamikor kisebb dolgokban, valamikor egészen látványosan. Például volt olyan eset, amikor egy jelentkező egy olyan írást nyújtott be, ami tele volt szóismétlésekkel, fogalmazási problémákkal, emellett túlírt volt, és nehezen követhető. A kurzus végére aztán beadott egy jól felépített, átgondolt, gördülékeny novellát, amiben már szinte nyoma sem volt az előbbi hibáknak.
De valakinek nincs is szüksége ilyen drámai változásra, lehet, hogy alapvetően nincs nagy baj az írásaival, csak egy bizonyos területen van szüksége segítségre.

Aki tehetséges és kitartó, azt előbb-utóbb úgyis megtalálják a lehetőségek, de a tanulás, a gyakorlás és egy írástechnikai kurzus elvégzése jelentősen lerövidítheti az utat, amit addig meg kell tennie.


Ha szívesen részt vennél az áprilisban induló Szövegboncnok kurzusomon, kattints ide.

Az Íróiskola összes idei kurzusához pedig ide.

0 comments:

Megjegyzés küldése