Bolyongás a lila ködben – a prózagyilkos művészieskedésről

, , No Comments
„A túlzott beszéd közepes érzelmeket takargat, mintha a lélek teljessége olykor nem a legüresebb metaforákban áradna széjjel, mert hisz soha senki se képes pontos mértéket adni vágyainak, éppúgy nem, mint eszméinek vagy mint fájdalmainak, mivel az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni.” (Flaubert)

Kritikákban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy túlságosan „lila” egy írás, vagy valamit „lila művészieskedésként” írnak le, de azt talán nem mindenki tudja, hogy ez a „lilázás” honnan ered. Először Horatius hasonlította a túldíszített írást egy olyan ruhadarabhoz, amire lila anyagfoltokat varrtak. Abban a korban a lila festék igen drága volt, így akik nem engedhettek meg maguknak egy teljesen lila öltözetet, néhány ruhájukra varrt folttal próbálták a gazdagság illúzióját kelteni.
A lila stílust ugyanez ez a feltűnő oda nem illés jellemzi, kiugrik a szövegből, megakasztja az olvasót, mert magára a szöveg megformálására irányítja a figyelmet, és nem a történetre. Ilyenkor az embernek az az érzése olvasás közben, hogy az író rávág a vállára, és a fülébe ordít, hogy „láttad azt a hasonlatot? Ugye milyen szép? Látod, milyen ügyes vagyok, hogy ilyesmiket ki tudok találni?”
Egy szöveg nem csak azáltal lehet lila, hogy sok költői alakzatot tartalmaz, hanem a következők által is: melléknevek és határozószók halmozása, klisék, melodramatikus és giccses kifejezések, mindennapi beszédtől idegen szavak, hosszú leírások, amik nem tartalmaznak semmi lényegeset, és úgy általában a cirkalmas, túlbonyolított megfogalmazás.

Nem csak az amatőröknél, hanem kiadott könyvekben is olykor rémes hasonlatokat és metaforákat találni, ami például egy romantikus ponyva esetében nem meglepő (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek igényesen megírt romantikus regények), de néha olyan szerzőknél is megjelenik ez a probléma, akik szépirodalmat írnak. Rendszerint azok az írók, akik a szépirodalmat választják, rendkívül olvasottak, otthon vannak a kortárs és klasszikus irodalomban, és kiforrott ízléssel rendelkeznek. De vannak olyan kezdők, akik fiatalságukból vagy a kevesebb tapasztalatból kifolyólag még nem rendelkeznek olyan csalhatatlan ízléssel, hogy észrevegyék, ha esetleg túlzásba vitték a költőiséget. Emögött olykor egyfajta zavart sejtek azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz „szép” egy szöveg.
Tévhitek:  – a metaforáktól és hasonlatoktól „szebb” lesz a szöveg
– ezektől irodalmibb lesz a szöveg, vagyis a szépirodalmat az is megkülönbözteti a szórakoztató irodalomtól, hogy több (vagy bonyolultabb) metaforát és hasonlatot tartalmaz
– az a jó metafora, ami jól hangzik

A költői alakzatok nem díszítőelemek, hanem kifejezőeszközök. Nem az a funkciójuk, hogy általuk valami szebben vagy irodalmibban hangozzon, hanem hogy velük a szöveg többet jelentsen, mint nélkülük.
Nem csak irodalmi művekben, de a mindennapi kommunikáció során is használjuk a metaforákat, akár mondatonként is, legfeljebb nem tudatosan. Elég csak meghallgatni egy politikus beszédét, végigolvasni egy híroldal szalagcímeit, vagy megnézni az időjárás-jelentést. A metaforák nem csupán kifejezőeszközök, hanem a gondolkodásunk is metaforikus: sokszor az ismeretlen dolgokat úgy próbáljuk megérti, hogy valami ismerthez hasonlítjuk őket. Érzelmeket, absztrakt fogalmakat és komplex elképzeléseket szinte lehetetlen kifejezni metaforák nélkül. Amikor a kardiológus a szívet biciklipumpához hasonlítja, ugyanúgy tömörségre törekszik, mint Shakespeare, amikor Júliát napnak nevezi – a metafora a könnyebb út ott, ahol egyébként bonyolult körülírásra lenne szükség.

Ludwig Wittgenstein szerint az etika, az esztétika vagy a vallás körébe tartozó jelenségekről nem lehet logikus állításokat megfogalmazni, ezeket a nyelv nem képes megragadni. Például a csodálatos kapcsán megjegyzi, hogy a leírását célzó minden kísérlet szükségképpen értelmetlen kijelentéseket eredményez. Ebben az esetben az ember „nekirohan a nyelv korlátainak”. Nem véletlen, hogy a filozófia, ami elég nagy részben foglalkozik vallási, etikai, esztétikai és általában létet és annak lényegét érintő kérdésekkel, gyakran fordul szimbólumokhoz, hasonlatokhoz, metaforákhoz és általában a költői nyelvhasználathoz. Akár irodalmi igényességgel megírt filozófiai művekről van szó (Nietzsche, Heidegger, Lukács), akár filozófusok által írt irodalomról (Nietzsche, Sartre, Blanchot, Murdoch), a filozófusok jelentős százaléka fordul a költői nyelvhez akkor is, ha általános érvényű kijelentéseket tesznek. Ennek egyik oka, hogy a Wittgenstein által megnevezett témákkal nem lehet a természettudományok nyelvén foglalkozni, ezért a filozófusok rá vannak szorulva a metaforákra, hogy valahogy utalni tudjanak a nyelven túli lényegre.
Ebben a tekintetben tehát a filozófusok és az írók egy cipőben járnak: valami olyasmit akarnak leírni, ami nyelvileg nem megragadható. Mindkettő tevékenységet jellemzi ez a „nekirohanás a nyelv korlátainak”, és ez a nekirohanás szüli a metaforákat. Ha valamiről nem lehet logikailag érvényes kijelentéseket tenni, akkor egyedül „logikátlan” beszéd által megközelíthető. A metafora és a dolog, amit leír, sosem illeszkedik teljesen; az a kijelentés, hogy „a féltékenység zöldszemű szörny” sosem lesz úgy igaz (illetve logikailag nem igazolható), mint az, hogy „a fa 10 méter magas”.
Éppen, mert a metaforák nem fedik le pontosan a valóságot, tartalmaznak egyfajta többletet, és erre többletre a filozófusoknak és az íróknak szükségük van, ha valami nyelven túli lényeget akarnak megfogalmazni. Az irodalom pedig leginkább ezekkel a nyelven túli témákkal foglalkozik, ellenkező esetben tudományos értekezéseket produkálna.


Kanyarodjunk vissza az irodalomban használatos metaforákhoz és hasonlatokhoz (bár e kettőnél persze sokkal több alakzat létezik, ezt a kettőt használják az írók a leggyakrabban – legalábbis tudatosan) vagy általánosságban a képekhez. Már fentebb volt szó róla, hogy ezek nem díszítőelemek, hanem kifejezési eszközök, melyek által egy szöveg többet jelent, mint nélkülük, tehát az a jó alakzat, ami ennek megfelel.
Ez szinte már evidencia, de egy metafora vagy hasonlat attól is lehet rossz, ha klisés vagy giccses. Aki már kicsit olvasottabb, az nem fog ilyeneket leírni, hogy „az arca kivirult, mint a rózsabimbó” vagy „az ajka csillogott, akár a zamatos gyümölcs”, de száz évvel ezelőtti hasonlatokat sem fog előszedni, mint az „elváltak egymástól, mint ágtól a levél”. Ha valaki nem tudja, milyen hasonlatok számítanak cikinek, olvasson ponyvákat, romantikus regényeket, és vegye észre a visszatérő alakzatokat, vagy amik jellemzően előfordulnak. Lopni nem érdemes, elcsépelt kliséket főleg nem, de még ha találsz egy nagyon jó alakzatot, azt sem. Tehát a klisé, a giccs minden esetben kerülendő, akkor is, ha történetesen romantikus könyvet írsz.

A másik gond, ami még veszélyesebb, ugyanis ebbe minden író beleeshet, hogy magának a képeknek nincs értelme. A leírás sokszor csak azon ez egyszerű körülményen bukik el, hogy az ember próbálja valahogy logikailag helyre tenni az alakzatot, elképzelni, de minél tovább gondolkodik rajta, annál kevésbé sikerül. Tulajdonképpen ezért volt a hosszú bevezető a metaforák gyakoriságával és Wittgensteinnel, mert ilyen esetekben (úgy sejtem) az író belerakja a szövegbe a metaforát, mert jól hangzik, aztán hogy az esetleg nem utal semmire, nincsen semmi értelme, az mellékes, hisz olyan szépen hangzik.
 „Tudom, hogy mindennap leszakad az ég.
A Nap belecsobban az óceánba, és barnát és vöröset és sárgát és narancsszínt fröccsent az ablakomon kívüli világba. Száz különböző ágról milliónyi levél mártózik a szélbe, rezeg a repülés hamis ígéretével. Az erős légáram elkapja fonnyadt szárnyaikat, de nem repülnek, a szél csak lenyomja őket a feledés talajára, ahol rájuk taposnak a járőröző katonák.”
A fenti részlet Tahereh Mafi Ne érints című könyvéből származik, amit nagyon ajánlanék mindenkinek, elrettentő példának. Tele van lila leírásokkal, amik néha ugyan működnek, de többnyire nem. Azt mindenféleképpen értékelni kell, hogy a szerző fogta a disztópia műfaját, és megpróbált legalább a próza szintjén valami újat nyújtani, csak sajnos nem jól sült el a dolog, ahogy mondani szokták, a műtét sikerült, a beteg meghalt.
Menjünk a fenti részleten végig. „Mindennap leszakad az ég” – mit jelenthet ez? Az égszakadás a magyarban vihart jelent, de ha megnézzük a kontextust, az egész oldalon nincs szó esőről, tehát nem igazán lehet ezt úgy értelmezni, hogy mindennap esik az eső, az eredeti angol szöveg alapján sem. Ez valami olyasmit jelentene, hogy mindennap valami katasztrófa történik, de a következő mondatból tudjuk, hogy itt az író arra céloz, hogy mindennap lemegy a nap.
Már az első metafora nem működik. Nem jó ötlet fogni valami teljesen hétköznapi dolgot, és úgy beállítani, mintha valami hihetetlen dolog lenne. A lila próza egyik ismérve, hogy egyszerű dolgokat felnagyít, és nagyon bonyolultan és költőien ír le. Melodramatikus, komikus hatást kelt, épp ezért viszont humoros írásokban nagyon jól lehet használni ezt a technikát.
A következő kép nagyjából rendben van, nyilván arra utal, hogy a lemenő nap fénye visszatükröződik a vízről, ezt még el lehet képzelni, bár a barna színt nem értem.
A következő is vizualizálható (viszont az világépítési hiba lehet, hogy ha a természeti katasztrófa után nem nagyon maradtak élőlények a Földön, miért lát erdőt az ablakából), bár a „száz különböző ággal” és „milliónyi levéllel” tulajdonképpen csak annyit mond, hogy a fáknak sok ága és levele van. Nem túl eredeti, tipikusan csak a dekoráció miatt lett belevéve. Utána a „a szél csak lenyomja őket a feledés talajára” szintén túlzás.
A fenti részlet jellemző példája annak, hogy egy szerző egymásra pakolja a metaforákat, amik lehet, hogy első olvasásra jól is hangzanak, de végiggondolva vagy nincs sok értelmük, vagy pedig evidenciákat próbálnak meg drámaian megfogalmazni.

„Mindig csodáltam az esőcseppeket.
Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé. Ez olyan, mint amikor az ember kiüríti a zsebeit a földre, és nem igazán érdekli, hova esnek a tárgyak, mintha nem érdekelné, hogy az esőcseppek szétloccsannak, ha földet érnek, hogy ami a padlóra esik, széthullik, hogy az emberek átkozzák a napot, amikor a cseppek kopogni mernek az ajtóikon.
Esőcsepp vagyok.”
Ezt már nem is próbálom értelmezni. Egyébként az „esőcseppek megbotlanak a lábukban” aranyos lenne, egy tízéves narrátortól. Egy másik általános szabály, hogy a természeti elemeket ne nagyon személyesítsük meg, manapság már nem divat.

Még néhány példa a regényből: „Feje billenése kettészeli a gravitációt.”
„Arcomról mintha piros rózsaszirmok hullanának, testem körül potyognak alá, betakarnak, vékony réteget húznak rám, ami mintha bátorsághiányt okozna.”
„Az ajtó mélységnyire nyílik.”
„Ajka olyan mosolyra húzódik, amitől úgy érzem, megreped a gerincem.”
„Szempillám a szemöldökömig ér; állam az ölembe esik.”

Néhány kezdő kézirata ehhez hasonló képekkel van tarkítva. Szépen, irodalmiasan szeretnének fogalmazni, de az eredmény néha pont az ellenkezője lesz a szándékolt hatásnak: értelmetlen szóvirágokkal és semmitmondó metaforákkal lesz tele a szöveg, vagy evidenciák és közhelyek hangzanak el, csak éppen cifra megfogalmazásban.
Minden költői képnél el kell gondolkozni, hogy ez valóban kifejez-e valamit, van-e mögötte eredeti gondolat vagy találó megfigyelés, van-e értelme. Attól nem lesz jobb az írás, hogy ha a „leesett az álla” kifejezés helyett azt mondjuk, hogy „ölébe esett az álla”. Az olvasó csupán azt fogja hinni, hogy a főhős zombivá változott, és elkezd szétesni.


Már sikerült kivesézni, hogy milyenek a rossz költői alakzatok, ezentúl a jobbakról lesz szó.
Az E/3 elbeszélésekkel kapcsolatban már szó volt róla, hogy közeli E/3-ban lehetőleg próbáljunk olyan képeket használni, amit maga a nézőpontkarakter is használna. E/1-ben biztos mindenkinek egyértelmű, ha van egy tizennégy éves narrátorunk, olyat nem adunk a szájába, hogy „a szobának olyan szaga volt, mint a KGST piacnak” vagy „olyan hangokat adott ki, mint egy törött kardántengely”. Ugyan E/3-ban kicsit nagyobb a szabadság ilyen téren, de ha egy hasonlat nagyon nem illik a karakterhez, az ott is szemet szúr.
Jó példa a sokat emlegetett Henry James-regény, a főszereplő kislányhoz kapcsolódó „ugrókötél szemöldök”-kel. Vagy például Csehov Parasztok című elbeszélésében a hasonlat, hogy a madár úgy hangzott, mint egy tehén, akit egész éjszakára az istállóba zártak.
A nézőpontkarakteren túl persze a zsánert és az egész mű hangulatát is figyelembe kell venni.

Egyébként a költői képeknek elég nagy részben a tárgy elidegenítése, furcsává tevése a feladata. A formalistáktól indult ki az a gondolat, hogy a szöveg formájának az a funkciója, hogy a mindennapi életben számunkra adott dolgokat egy új, eredeti érzékelésben tárja elénk. Az író célja, hogy azt a hétköznapi tárgyat, amit leír, többé ne a szürke, mindennapi megszokottságában lássuk, hanem valami újként és váratlanként csodálkozzunk rá, így egy másfajta érzékelést mutasson fel – ez az elidegenítés (osztranyenyije). Ez a „furcsává tevés” tehát a költői eszközök feladata.
Hányszor láttunk már naplementét? Hány műben olvastuk már a naplemente leírását? Önmagában sem a naplemente szerepeltetése, sem a leírása nem túl érdekes, kivéve, ha azt az író képes olyan újszerűen ábrázolni, hogy az olvasó rácsodálkozik. Ezért kell kerülni a kliséket, a bejáratott alakzatokat.
Sokszor emlegetik, hogy a jó írók általában jó megfigyelők is. Az a hasonlat, hogy a New York-i panoráma olyan, mint „egy felfordított fésű, aminek a fogainak fele hiányzik” (szintén Henry James), nem hangzik különösebben poétikusnak, de találó észrevétel. A jó hasonlatok, metaforák sokszor azok, aminél az ember felkiált, hogy „tényleg! így még nem gondoltam rá, de valóban erre hasonlít”, tehát amikor két egymástól nagyon is távol álló dolog között az író talál egy erős, de elsőre nem nyilvánvaló kapcsolatot, ami által egy új szemszögből látjuk az ismerős dolgot.


A lila stílus elkerülésére nem feltétlenül az a megoldás, hogy ragaszkodunk a lehető legegyszerűbb, legletisztultabb fogalmazáshoz.  Nagyon fontos megérteni, hogy stílus tekintetében létezik két irányvonal, és mind a kettőnek megvannak a maga szószólói és példaképei. Azt a két irányt pedig nevezhetjük egyszerű és barokkos prózának, vagy Orwell nyomán ablaküveg és ólomüveg prózának.
Azért lényeges a kettő megkülönböztetése, mert az olyan írással foglalkozó szabályzatok, mint például a Strunk and White-féle The Elements of Style, amely évtizedek óta a legnépszerűbb stílussal foglalkozó kézikönyv, és az olyan meghatározó íróóriások, mint Hemingway és Orwell egyértelműen az egyszerűbb, letisztultabb „ablaküveg” stílus mellett kardoskodnak, aminek a célja, hogy teljesen áttetszővé, láthatatlanná tegye a kifejezésmódot, hogy a mondanivaló legyen előtérben. Ezen írók és kézikönyvek szerint egyszerű, hétköznapi szavakat kell használnunk, a fölösleges szavakat, mondatokat ki kell húznunk, és nem szabad egymás mellé halmoznunk a költői eszközöket. Ezek megfontolandó tanácsok, de leginkább olyan szerzőknek, akik ilyen ablaküveg prózát szeretnének írni.
A másik irány a barokkos, ólomüveg stílus, aminél sokkal inkább előtérbe kerül a szöveg megformáltsága (ezért is ólomüveg, mert nem egy láthatatlan üveglap, amin keresztül rálátunk a mondanivalóra, hanem a kifejezésmód olyan, mintha különböző színes üveglapokon néznénk keresztül). Itt nem előírás az egyszerűség, a tömör, világos megfogalmazásmód, a hétköznapi kifejezések, a megfontoltan adagolt metaforák.
Tehát ez két különböző stílus, és persze ez nem azt jelenti, hogy senkinek sem kellene hallgatni Hemingwayre vagy Strunk and White-ra, viszont ha valaki inkább az ólomüveg stílust érzi magáénak, akkor ne kezdje el lecsupaszítani az írását, csak mert egy könyv úgy állította be, hogy márpedig minden prózának tömörnek és egyszerűnek kell lennie. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy Nabokov nem tudott írni.

Tehát barokkosabb stílus nem feltétlenül lila is. Viszont egyes írók, ha megpróbálkoznak az ólomüveg prózával, lehet, hogy erőltetett, lila művészieskedés lesz belőle. A nagyon egyszerű, letisztult prózát is nehéz jól csinálni, de talán a barokkos prózát könnyebb elrontani, illetve ha erőltetett, sokkal inkább szemet szúr. Ha valaki jól csinálja, remek, ne fogja vissza magát. De a művészieskedő, rossz értelemben vett cikornyás kifejezésmód – ne legyenek illúzióink – tönkretehet egy művet. Akármilyen jó a történet, akármilyen érdekesek a szereplők, az emberek nem bírják majd végigolvasni, mert az értő olvasóra körülbelül olyan hatása van, mintha egy gyerek Mozart-szonátát próbálna elnyekeregni a hegedűjén. Ha valaki bizonytalan a stílus tekintetében, akkor talán érdemesebb előbb az egyszerűséggel próbálkoznia, és onnan építkezni a bonyolultabb felé (már ha valakinek ez a célja).


Forrás: - James Wood: How Fiction Works
- Ben Yagoda: The Sound on the Page
- James Geary: I is an Other
- http://marcykennedy.com/2013/01/6-ways-your-metaphors-are-hurting-your-novel/
http://phil.elte.hu/logic/filtort/wittgenstein_eloadas.pdf

0 comments:

Megjegyzés küldése