Különböző regényszerkezetek (és az egy, amit használni fogsz)

, , No Comments

Több írótól hallottam, hogy jó lenne, ha többféle történetstruktúrával is megismerkedhetnének, és tudnának köztük válogatni. 

A blogon ugyan foglalkoztam már különféle szerkezetekkel, például az alap háromfelvonásos struktúrával, a hős útjával, a save the cattel és a távol-keleti struktúrával, de ha a szerzőket érdekli több alternatíva, úgy gondoltam, megéri rászánni egy bejegyzést.

Megkérdeztem a blog Facebook-oldalán és az íróiskolás csoportban is, hogy ki milyen történetstruktúrákat ismer, ami nem a háromfelvonásos, nem a hős útja, és nem is az egyik ismert forgatókönyvírós szerkezet.

Kaptam rengeteg remek javaslatot, így elsőként ezek közül válogatnék.

(Aztán rátérek arra, hogy valójában miért nem számít, melyiket alkalmazod.)


Az első ábra Dan Harmon plot köre. Ha valaki ismeri a hős útja kört vagy Christopher Vogler leegyszerűsített változatát, az észreveheti, hogy Harmon köre is a hős útjának egy leegyszerűsített változata: a hős éli a megszokott kis életét, egy vágy kalandra hívja, átkerül egy ismeretlen világba, alkalmazkodik hozzá, megküzd azért, amire vágyik, áldozatot hoz, majd visszatér a világába, de a kaland megváltoztatta. Ez egy jó alternatíva annak, akinek a hős útja túl bonyolult.


Második ábra az úgy nevezett Fichtean Curve, aminek a lényege, hogy a szerző in medias res kezd (belecsap a cselekménybe), a történetet kis szakaszonként képzeli el, és mindegyik végén ott egy krízis. De ez annyiban nem epizodikus történetvezetés, hogy ez a szerkezet is emeli a téteket, és egy tetőpont felé építkezik, majd lezárja a cselekményt. Ezt a logikát látjuk regénysorozatoknál, átívelőszálas tv sorozatoknál: az egyes részekben van egy kisebb krízis, ami el kell hárítani, de  az egész egy nagyobb krízisben kulminálódik. Ezt persze meg lehet csinálni egy köteten belül is.

Harmadik ábra K. M. Weilandnak az ábrája (Helping Writers Become Authors). Tulajdonképpen ez a tipikus háromfelvonásos szerkezet, csak körön. (Ez pinch pointokat is használ, amik tulajdonképpen további akadályok, és kiélezik a konfliktust.)


Ötödiknek meg nézzük meg a Dramatica struktúráját. Ez a rendszer valamivel bonyolultabb, de látszik, hogy ennek is az alapja a háromfelvonásos szerkezet.


Itt pedig egy összefoglaló ábra, amin rajta van több struktúra pl. a hős útja, és még egy sor írós meg forgatókönyvírós könyv struktúrája (pl. Robert McKee, Michael Hague).

Ha megnézzük ezeket az ábrákat (főleg az utolsót), látni, hogy lényegében mindegyik ugyanaz a szerkezet. Lehet, hogy a különböző írók máshogy magyarázzák, több vagy kevesebb plot pontot használnak, máshogy nevezik a pontokat, de a cselekményív mindegyiknél ugyanaz, a történet fejlődése ugyanaz. Az interneten meg a könyvekben fellelhető írástechnikai segédletek mind ugyanazt alapszerkezetet tanítják, ami tulajdonképpen ez:


 

Valahol három felvonást említenek, valahol négyet, valahol ötöt vagy nyolcat, valahol kört rajzolnak, valahol hullámvonalat, valahol egyenlő szárú háromszöget (Freytag piramisa), de nem számít, mert akkor is mind ugyanarra az alapszerkezetre építenek.

A fenti ábrák közül bármelyiket használhatod, amelyik csak szimpatikus. Nyugodtan próbálj ki többfélét, de ami miatt az íróknak a legegyszerűbb alapszerkezetet tanítom, mert ez a legkevésbé komplikált, ezt bárki tudja használni bármilyen történethez, és aki ezt megérti, az összes többit is alkalmazni tudja.


A hagyományos regényszerkezeten túl


Ám mi van azokkal az írókkal, akik a háromfelvonásos szerkezetet el szeretnék hagyni? A probléma az, hogy hiába kérdeztem meg több írós közösségben, senki nem tudott mondani olyan általános struktúrát, aminek semmi köze nincs a háromfelvonásoshoz. Mert valójában a zsánerírók nem nagyon használnak mást (tudatosan). (Persze a szépirodalomban számos regény van, ami nem a háromfelvonásos szerkezetre épül, de most kimondottan a szórakoztató irodalomról beszélünk.)

Nemrég beszélgettem egy íróval, aki szintén arra panaszkodott, hogy mindenhol a tipikus történetstruktúrát meg a hős útját erőltetik. Megkérdeztem, hogy ő milyen szerkezettel dolgozik szívesen. Erre mutatott egy olyan ábrát, ami a háromfelvonásos szerkezet egy változata.


Egy forgatókönyvírással foglalkozó szakértő John Truby (akire korábban én is hivatkoztam már ebben a cikkben), azt állította, hogy a háromfelvonásos szerkezet valójában használhatatlan. Rendben, akkor nézzük meg, mit javasol Truby helyette:

Az ő struktúrája szintén a háromfelvonásos szerkezetre épül, ebben is ott vannak az ismert plot pontok, mint a támadáspont, a „küszöb átlépése”, tetőpont stb. Csak ezek mellé ő még berakott még egy sor más fordulatot is. Trubynak sem az volt a problémája, hogy a háromfelvonásos szerkezet rossz lenne, csak ő nem találta elég részletesnek. 


Mindehhez hozzá kell tenni, hogy attól, hogy egy regény keretes szerkezetű, párhuzamos narratívát visz, több főszereplőt követ, több idősíkon játszódik, nem lineáris a történetvezetése, még jellemző lehet rá a szokásos dramaturgiai ív, és ott lehetnek benne a szokásos plot pontok. 

Azért nézzük meg, hogy milyen olyan általános szerkezetek létezhetnek, amelyeknek valóban nincs köze a háromfelvonásoshoz.

Az egyik ilyen a távol-keleti kishōtenketsu struktúra, amiről ebben a cikkben írtam. Ez egy olyan sablon, amit még használhatónak is tartok, ha valaki ügyesen alkalmazza. Körülbelül ez az egyetlen olyan struktúra, amihez található némi irodalom, de a világ más részein használt szerkezetekről olvashatsz ebben a cikkben

Itt említenek még olyan struktúrákat, mint az afrikai, bengáli és egyéb indiai struktúrák. Jó, ha tudjuk, hogy ezek is léteznek, de egy magyar író nem nagyon tud ezekkel dolgozni úgy, hogy nem ismeri a kulturális kontextusukat.

Ezen kívül vannak olyan történetek, amik egyszerűen csak egy szereplőt követnek a születéstől a halálig. Valamint léteznek pikareszk regények, epizodikus történetek, amiket szoktak is írni, de inkább online, lásd folytatásos blogregények.

Egy érdekes rajz még VanderMeer Wonderbookjából a lenti.



Nem arról van szó tehát, hogy a háromfelvonásos struktúrán kívül nem is létezik másfajta az egész világon, csak a nyugati kultúrában ezzel találkozunk a leggyakrabban, és ezt értjük leginkább.

Nincs azzal gond, hogy egy író azt mondja, hogy a megszokott szerkezet neki már kicsit unalmas, kipróbálna mást. Viszont írói körökben sok tévhit kering a háromfelvonásos szerkezettel kapcsolatban, és a dramaturgiai problémák nem abból erednek, ha valaki mást használ, hanem abból, ha a szerző nem veszi észre, hogy ezt használja, csak nem jól.


A hagyományos regényszerkezet és az eredetiség


Az egyik ilyen tévhit, hogy ezt a szerkezetet már azért nem kéne alkalmazni, mert sablonos lesz tőle a történet. Nos, ezt a szerkezetet már rendkívül régóta használják (az ókor óta, lásd Arisztotelész drámaelméletét), több millió mű épül rá, olyan klasszikusoknál is felfedezhetjük, mint a Büszkeség és balítélet vagy a Bovaryné. Azért elég merész kijelentés azt mondani, hogy a világirodalom jó része, még a szeretett klasszikus regények is mind sablonos fércművek, mert hasonló a szerkezetük.

Ha kicsit kitekintünk a filmek felé, azok is nagyrészt hasonló szerkezettel dolgoznak, sokszor még kritikuskedvenc művészfilmek is, és ennek kapcsán szintén merész kijelentés lenne, hogy a filmművészet csupa unalmas sablon alkotásból áll.


Az előbbi kritikában azért annyi igazság van, ha valaki egy adott történetstruktúrát úgy használ, mint egy pontösszekötős színezőt, és nem organikusan, a szereplőket meg a világot figyelembe véve építi fel a cselekményt, hanem csak végigmegy egy listán, hogy melyik jelenetben minek kell történnie, az valóban sablonos művet eredményezhet. (Bár az alapstruktúrában 5 plot pont van, egy regényben pedig nem 5 jelenet van, hanem több tucat, tehát arra önmagában képtelenség felhúzni egy teljes regény. A pontösszekötős cselekményvezetés az olyan struktúráknál fordulhat elő, ahol megadnak legalább egy tucat plot pontot.)

A háromfelvonásos szerkezetet akkor tud mechanikusnak érződni, ha a történet több része nagyon kidolgozatlan és lapos, például felszínes a világépítés és a karakterábrázolás. Ha valakinek nagyon lapos a főszereplője, nem érződik élőnek, kerek személyiségnek, az olvasó úgy érezheti, hogy nem ő viszi előre a történetet, hanem az író „rángatja” egyik plot ponttól a másikig. Ám ez bármilyen szerkezetnél előfordulhat.


Egy jól kidolgozott és kerek történetet nem tesz sablonossá vagy ötlettelenné a szerkezet, mert az olvasó nem fogja benne érzékelni.

Hangsúlyozom, ha a szerző más, ritkább szerkezetet használ, az is ugyanúgy mechanikusnak és kényszeredettnek fog érződni, ha az egyéb elemeket nem dolgozta ki kellőképpen, és csak végigrángatja a szereplőket a plot pontokon.


Egy másik gyakori írós tévhit, hogy a háromfelvonásos szerkezetet azért nem kéne használni, mert némileg kiszámítható, az olvasó előre sejti, hogy például a történet vége felé lesz egy mélypont, meg a főszereplő majd a végén összecsap az antagonistával.

Tévedés, hogy a legjobb történet az, amiben semmit nem lehet megjósolni előre. Ha valaki megvesz egy romantikus regényt, előre tudja, kik jönnek benne össze – de ezért veszi meg. Ha egy fantasy könyv fülszövegében benne van, hogy abban az emberek és az orkok háborúznak a varázskőért, akkor az olvasó előre tudni fogja, hogy a tetőponton majd az emberek meg az orkok fognak csatározni – ezért veszi meg a könyvet.

Rengeteg technikai fogás arra irányul, hogy megsúgjuk előre az olvasónak, hogy mi fog történni, ezzel keltünk benne várakozást. Ilyenek például a horgok, amikről ebben a cikkben írtam, de ilyen eszköz az előrevetítés is, amiről itt írtam.


Az olvasó számára azért izgalmas egy romantikus regény, mert tudja, hogy abban szerelembe esnek a karakterek, de azt is, hogy a kapcsolatot valami majd próbára teszi. Vagy a kalandregényen azért izgulunk, mert hiába tűnik úgy, hogy a főhős nyerésre áll, sejtjük, hogy a vége felé az antagonista visszavág.

Az ügyes író nem az, aki mindenféle őrült fordulatot rak a regényébe, és mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amit az olvasó várna, csak hogy kiszámíthatatlan legyen. Az ügyes író az, aki még ha követi is nagyjából a megszokott ívet, beépít annyi ötletet, csavart a történetbe, hogy frissnek hasson. (Amúgy nagyon furcsa, hogy az emberek mennyire nem ismerik fel, éppen ahhoz mekkora kreativitás kell, hogy valaki egy ismerős történetet megújítson.)

Például a Trónok harca sorozat végén nem hiszem, hogy sokan számítottak arra, hogy Brant választják királynak, de annak ellenére, hogy ez egy meglepő fordulat volt, a nézők többsége ostobának tartotta. Az szintén meglepő fordulat volt, hogy A Skywalker korában visszahozták Palpatine-t antagonistának, de ezt is mindenki ostobának tartotta. 

Ezek a fordulatok nem működtek, mert nem voltak rendesen előkészítve. Általában azok a jó csavarok, amiken a közönség meglepődik ugyan, de visszatekintve megérti, miért így kellett történnie – mert az író elrejtett korábban rá utaló jeleket, megteremtette a lehetőségét.


A leleményes író nem találomra behozott fordulatokkal próbál eredeti lenni, hanem a háromfelvonásos szerkezetet is arra használja, hogy játsszon az olvasó elvárásaival.

Egy pozitív példa A jedi visszatérből, hogy a közönség várta, hogy Luke majd összecsap Darth Vaderrel, és ez meg is történt, arra viszont nem számított, hogy végül Vader segít neki elpusztítani a fő antagonistát. Vagy a Harry Potterben mindenki tudta, hogy Harrynek a könyvsorozat végén össze kell csapnia Voldemorttal, és ez meg is történt, de arra nem számítottak, hogy a győzelemhez Harrynek előbb meg kell halnia.

Az nem lett volna a zseniális húzás, ha az alkotók azt mondják, hogy tudjátok mit, Luke inkább elmegy nyaralni, és hagyja a lázadókat elpusztulni, vagy Harry is inkább hagyja Voldemortnak elpusztítani az iskolát.


Az nem jó megoldás, ha az író az olvasónak letett ígéreteit egyszerűen felrúgja, ehelyett építeni kell az ígéretekre, de úgy, ahogy arra az olvasó nem számít. 

Emellett meg kell említeni a rengeteg retellinget: némelyik mesét meg klasszikust több ezerszer feldolgozták már, és bár ismerjük a történet alapját, mégis kíváncsiak vagyunk az újabb változatokra. 

Nem igaz, hogy a háromfelvonásos szerkezet korlátozná a kreativitást és mindenképpen sablonos történeteket eredményez (lásd az elmúlt évszázadok művészetét). Minden írástechnikai eszközt fel lehet használni leleményesen és kreatívan, és fel lehet használni rosszul, ötlettelenül.


Egy másik tévhit, hogy a kiadók meg a szerkesztők várják el az íróktól, hogy a háromfelvonásos szerkezetet használják. Valójában a szerkesztőt nem érdekli, milyen struktúrát használsz, ha a történet élvezhető. Mivel az olvasót sem érdekli a szerkezet, nem fogja nézegetni, jó helyen vannak-e a plot pontok.

Az igazság az, hogy csak azért foglalkozunk ezzel a szerkezettel, mert szinte mindegyik író ezt használja. Legfeljebb nem tudnak róla.

Ha egy szerző csak úgy leül és elkezd írni egy szórakoztató regényt, ha nem jelöl ki magának egy struktúrát, akkor minimum 90% esély van rá, hogy a háromfelvonásos szerkezetet fogja használni. Teljesen ösztönösen, mindenféle külső befolyástól függetlenül.

Miért? Pontosan azért, mert kisgyermekkorunk óta főként olyan történetekkel találkozunk, amire ez az alapszerkezet jellemző. Ha megkérsz egy gyereket, hogy meséljen egy történetet, ösztönösen ez alapján fog mesélni.


Már szó volt Joseph Cambellről meg a monomítoszról, az archetipikus történetekről, de Cambellen kívül is rengeteg kutató írt már arról, hogy a történetek többsége hasonló ívet jár be.

Ha valaki szeretne még olvasni arról, hogy a történetmesélésben miért lett domináns a háromfelvonásos struktúra, és mi az egyes elemeknek a jelentősége, javaslom John Yorke könyvét, aminek Into the Woods a címe. York rengeteg példát hoz fel a filmekből, sorozatokból, klasszikus művekről, és rámutat arra, hogy még azok az alkotók is, akik elutasítják a háromfelvonásost, a műveiket gyakran erre építik.


Íróként azt fontos tudni, hogy 1. a szerkesztőt nem érdekli, milyen szerkezettel dolgozol, ha az egy jól felépített, kerek, élvezetes történet. Nem zavarja, ha elhagyod a háromfelvonásos struktúrát.

2. Ami zavarja a szerkesztőt, ha a háromfelvonásos szerkezettel dolgozol, de nem tudatosan, és nem áll össze a történet.

3. Ha nem vagy biztos benne, milyen logika szerint épül fel a regényed, akkor jó esély van rá, hogy háromfelvonásos szerkezettel dolgoztál.


***


Az irodalom és a film is régóta kísérletezget különböző narrációs módokkal, és ha valaki szeretné, kipróbálhatja az afrikai spirális narrációt, vagy az indiai faágként szétágazó narrációt is. Manapság pedig lehet inspirálódni a videójátékok játékosközpontú történetmeséléséből is.

Ezekkel az alternatívákkal érdemes lehet foglalkozni, de nem szabad annak hinni, aki sznobizmusból vagy tudatlanságból azt magyarázza, hogy a háromfelvonásos szerkezetet alsóbbrendű. Aki tényleg elhiszi, hogy egy több ezer éves történetmesélési tradíció azért népszerű a mai napig, mert ezt "erőltetik rá" a szerzőkre, arra nem kell odafigyelni, mert nem tudja, miről beszél.


A háromfelvonásos szerkezet azért maradt fent ilyen hosszú ideig, mert (ahogy John Yorke is kifejti a könyvében) modellezi a gondolkodásunkat, kifejezi a rend és fejlődés iránti igényünket. „A történetmesélés annak a folyamatnak a dramatizálása, ahogy a tudást asszimiláljuk. A dráma főszereplője visszatükrözi a szerző és az olvasó vágyát is: mindannyian detektívek, akik az igazságot keresik. Minden archetipikus történetben a főszereplő éppen úgy tanul, ahogy mi is.”

Azért is olvasunk történeteket, hogy megtudjunk valamit a világról és az életről. A három felvonást úgy is fel lehet fogni, mint egy érvelésben a tézist, antitézist, szintézist (erről és a premisszáról itt), vagyis az első felvonásban felvetünk egy kérdést, a másodikban ezt körüljárjuk, a harmadikban meg levonjuk a konklúziót. (A jelenetekre is hasonló ív jellemző.)

A háromfelvonásos szerkezet valójában nem annak a modellje, hogy egy történetben milyen eseménynek mikor kell megtörténnie, hanem azé, hogy a főhős milyen lépéseken megy keresztül, hogy elsajátítsa az új tudást, és ezáltal hogyan visz rendet a világba.

A dramaturgiai ívvel azért gyűlik meg a legtöbb írónak a baja még úgy is, hogy a plot pontokat már ezerszer hallotta, mert a szerkezetet tudja, de a pontok funkcióját nem. A legtöbb esetben pedig ez az, ami szerkesztési probléma, és amivel a szerkesztő ténylegesen foglalkozni fog: ha van egy plot pontod, ami nem tölti be a szerepét.


Nem kötelező mindenkinek ezt a szerkezetet használnia – és a szépirodalomban sok mű nem is használja –, de aki szórakoztató irodalmat ír, annak illik ismernie. Enélkül nem képes az irodalmi alkotások jó részét elemezni, emellett azt sem fogja felismerni, hogy ő hogyan építi fel a történetét.

Úgy nem lehet újítani, ha az alkotó nem tudja, mihez képest újít. Valószínűleg senki nem akar az a szerző lenni, aki elmarasztalja a sok (szerinte) ötlettelen, sablonos regényt, miközben nem veszi észre, hogy ő is ugyanezekkel a sablonokkal dolgozik (csak öntudatlanul és nem túl sikeresen).


Nyugodtan alakítsd a szerkezetet, ahogy szeretnéd, de előtte azért ismerd meg a történetvezetés alapjait, és tudd, hogy mit miért változtatsz.

A háromfelvonásos szerkezet vagy a fenti ábrák egyike sem egy sikerrecept, ami automatikusan bestsellert csinál egy kéziratból. Egy regény nem lesz csak azért jobb, mert ezt a szerkezetet követi, de nem is lesz csak azért rosszabb, mert ezt követi. Ez is csak egy eszköz, mint a többi, és az író tehetségén múlik, mennyire ügyesen használja.


0 comments:

Megjegyzés küldése