Az utóbbi években a fanfiction mint műfaj észrevehetően kezd kifelé araszolni az árnyékból, az irodalmi élet is többet foglalkozik vele. Ha azt tekintjük a fanfiction fő jellemzőjének, hogy egy létező művet valaki más továbbír vagy újragondol, akkor fanficek már nagyon régóta léteznek. Akár komoly irodalmi műveket is lehet annak tekinteni, mint például Jane Rhys-tól a Széles Sargasso-tengert, John Gardnertől a Grendelt, Michael Cunninghamtől Az órákat, Tom Stoppardtól a Rosencrantz és Guildenstern halottat, és valaki a Hamletet és az Elveszett paradicsomot is annak tartja.
De a dolognak van persze egy etikai és jogi oldala is, hogy más szellemi tulajdonának felhasználásával valaki nem kereshet pénzt, főleg, ha a művet védi a szerzői jog.
Ennek ellenére sok olyan regény kerül a könyvesboltokba, melynek a szerzője vagy csak inspirálódott más művekből, vagy tényleg fanfictiont írt hozzájuk, csak változtatott annyit a karaktereken és a történeten, hogy ne lehessen jogilag felelősségre vonni
Lehet ezt persze etikátlanul is csinálni, és simán lekoppintani másnak a művét, de a kortárs kritika amúgy díjazza az intertextualitást, így elég értelmetlen amellett érvelni, hogy az írók nem használhatnak fel más műveket, vagy nem idézhetik őket (amíg nem ellopják és lemásolják, hanem kreatívan használják, illetve újraalkotják őket).
Az elmúlt években regényekben is megjelent a fandom jelenség, fanfiction írás, valamint létezik egy olyan regénysorozat is, ami elmossa a határt az eredeti és a fanfiction között. Egyrészt emiatt is akartam írni a Rainbow Rowellnek a Carry On-sorozatáról, másrészt azért is, mert írástechnikai szempontból is érdekes, hogy ez a kísérlet mennyire sikerült, és mennyire nem.
De a dolognak van persze egy etikai és jogi oldala is, hogy más szellemi tulajdonának felhasználásával valaki nem kereshet pénzt, főleg, ha a művet védi a szerzői jog.
Ennek ellenére sok olyan regény kerül a könyvesboltokba, melynek a szerzője vagy csak inspirálódott más művekből, vagy tényleg fanfictiont írt hozzájuk, csak változtatott annyit a karaktereken és a történeten, hogy ne lehessen jogilag felelősségre vonni
Lehet ezt persze etikátlanul is csinálni, és simán lekoppintani másnak a művét, de a kortárs kritika amúgy díjazza az intertextualitást, így elég értelmetlen amellett érvelni, hogy az írók nem használhatnak fel más műveket, vagy nem idézhetik őket (amíg nem ellopják és lemásolják, hanem kreatívan használják, illetve újraalkotják őket).
Az elmúlt években regényekben is megjelent a fandom jelenség, fanfiction írás, valamint létezik egy olyan regénysorozat is, ami elmossa a határt az eredeti és a fanfiction között. Egyrészt emiatt is akartam írni a Rainbow Rowellnek a Carry On-sorozatáról, másrészt azért is, mert írástechnikai szempontból is érdekes, hogy ez a kísérlet mennyire sikerült, és mennyire nem.
