Nemrég beszélgettem egy íróval, aki elmesélte, hogy kétségi voltak az új regényével kapcsolatban, mert azt hallotta, hogy nem jó ötlet, ha a szerző zsánert vált. Miközben erről beszélt, nekem az járt a fejemben, hogy „milyen zsánerváltás?” és „miért is lenne ez számára gond?”.
Valóban zsánert váltott az író, hisz korábban inkább romantikus történeteket írt, most pedig a fantasy felé kalandozott, de az én szememben ezzel nem okozott semmiféle törést a munkásságában, mivel ez az új urban fantasy, amin dolgozott, szépen illeszkedik az eddigi regényei sorába.

Tényleg sokszor hallani, hogy nem feltétlenül jó az, ha valaki ugrál a zsánerek között, és egy publikált szerző ezzel olvasókat is veszíthet. Ebben lehet némi igazság, az viszont nem igaz, hogy a zsánerváltás minden esetben probléma, és minden esetben olvasók elvesztéséhez vezet. A gyakorlat sem igazolja ezt, elvégre ismerünk rengeteg sikeres írót, akik nem maradtak meg egy zsánerben.
A cikkben azt a témát fogom körüljárni, hogy mikor nem gond a zsánerváltás, és mikor okozhat valódi hátrányt.

A hazai irodalmi életben már sok éve téma, hogy hiányzik a piacról az a „köztes” kategória, ami hidat képezhetne a szépirodalom és a szórakoztató irodalom között. Nincs elég „minőségi szórakoztató regény” vagy „minőségi lektűr”, ami a népszerűsége és olvasmányossága mellett valamiféle irodalmi értéket is fel tud mutatni.
Pedig számos szerzőnek kimondott célja a minőségi zsánerregényeket írni, olyan történeteket, amelyek az olvasók számára nemcsak könnyed kikapcsolódást nyújtanak, hanem annál többet, a nyelvi minőség és a tartalom tekintetében is.
Az előző cikkemben már írtam arról, hogy bár a piac elég egyértelműen elválasztja egymástól a szórakoztató és a szépirodalmat, a műveket tekintve a két szféra nincs hermetikusan elzárva egymástól, mert inkább egy spektrumról beszélhetünk, és a szétválasztás sokszor mesterséges.

Igen ám, de a gyakorlatban a kritika nehezen tudja a „köztes” műveket kezelni, ugyanúgy, mint a könyvesboltok, szükségét érzi, hogy minden művet besoroljon a két oldal valamelyikéhez, aminek sokszor az az eredménye, hogy ami „minőségi szórakoztató irodalom” lenne, az is kiesik a komolyabb kritika látószögéből.
Egy másik érdekes probléma, hogy bár a lektűr fogalma elvileg zsánersemleges, mégis a „minőségi lektűr” kifejezést leginkább csak a realista művekre használják a kritikusok, esetleg még néha krimikre vagy történelmi regényekre, de rengeteg zsáner így szintén kimarad a látószögből. Egy komoly irodalmi folyóirat kevéssé valószínű, hogy például egy epikus fantasyt elemez, mint az igényes szórakoztató irodalom ékes példáját, pedig az vitathatatlan, hogy egy fantasy is lehet épp olyan minőségi, mint egy kortárs realista történet. (Ez nem csak itthon probléma, a következő részben lesz még szó erről).