Társadalmi sokszínűség és az író felelőssége

Legelső lépésként azt kell tisztázni, hogy íróként (ha már itt tartunk, olvasóként is), miért lehet számunkra fontos a diverzitás kérdése. A diverzitáson vagy kulturális sokszínűségen azt értjük, hogy a művek mennyire ábrázolják a társadalomban jelen lévő különböző csoportokat.

Más országokban ez a probléma sokkal inkább előtérben van, sokkal több a párbeszéd azzal kapcsolatban, hogy az irodalmi (vagy akármilyen más) műveknek milyen formában érdemes ezzel foglalkozniuk. Ezzel együtt az olvasók is tudatosabban vizsgálják, hogy az egyes művek ezt hogyan kezelik. Ha pedig többen úgy gondolják, hogy például egy regény nem megfelelően reprezentál egy csoportot, az megjelenik a kritikákban.

Az ismertebb regényeket illetően az itthoni olvasókhoz is eljutnak ezek a kritikák, viszont a külföldiekkel szemben a magyar véleményezők esetében gyakori reakció az értetlenség.

Ez a reakció pedig nemcsak a „mezei” olvasóknál található meg, hanem amatőr íróknál is. Őszerintük teljesen mindegynek kéne lennie a főszereplő identitásának, és az írói kreativitás megnyirbálásaként értékelik, ha egy regénnyel kapcsolatban problémaként hozzák fel, hogy például a benne szerepelő két kitalált nép közül a fehérek a fejlett, civilizált hódítók, a feketék pedig a civilizálatlan, barbár agresszorok.

Egy-egy ilyen cikk vagy értékelés kapcsán sokan nem értik, hogy általánosságban miért kell azzal foglalkozni, hogy a különböző rasszú, vallású, nemi identitású és szexuális orientációjú emberek hogyan vannak reprezentálva a könyvekben, egyáltalán reprezentálva vannak-e. Nem értik, valakinek miért lehet ez egy szempont.

Ha valaki egy fehér, hetero, cisz ember, aki nem vallja magát semmilyen kisebbségbe tartozónak, számára nehezebben átélhető, milyen fontos egy feketének, hogy láthat egy olyan sikeres hollywoodi filmet, amiben nagyrészt feketék szerepelnek. Vagy egy meleg fiatal olvashat egy olyan romantikus könyvet, amiben egy meleg fiú a főszereplő. De ez azért van, mert mi fehér, hetero, cisz emberek agyon vagyunk reprezentálva.

Ha eldobok egy kavicsot a könyvesboltban, az nagy eséllyel  olyan könyvön landol, aminek az előbbi tulajdonságokkal rendelkező karakter a főszereplője, sőt, sokszor kizárólag ilyen karakterek szerepelnek benne. Ha viszont egy más bőrszínű vagy más szexuális irányultságú ember megy be a könyvesboltba, ő órákig keresgélhet, mire talál valamit, amiben feltűnik egy hozzá hasonló szereplő.  Múltkor olyan epikus fantasyt kerestem magyarul, aminek meleg a főszereplője. Összesen hármat sikerült eddig találni (jóindulattal, mert az egyik nem kimondottan epikus fantasy). Hány fantasy regény jelenik meg egy évben?

Ha egy olvasót nem érdekli az, hogy milyen bőrszínű (vagy nemű, szexuális irányultságú, etnikumú stb.) szereplők vannak a könyvben, amit olvas, az bizonyos szempontból érthető. De nem mondhatja más bőrszínű (vagy nemű, szexuális irányultságú, etnikumú, vallású stb.) olvasóknak, hogy őket sem kéne érdekelnie, hogy alig vannak reprezentálva vagy a reprezentációjuk káros.

A tavalyi Csodanő filmnek (és évtizedekkel korábban a képregénynek) nagy hatása volt a nőkre (és a kislányokra), akik addig nem sűrűn találkoztak olyan szuperhősfilmmel, aminek egyértelműen egy nő a főszereplője, és nem csak a férfi főhős segédjeként vagy szerelmeként funkcionál.

Az idei Fekete párduc képregényfilm fontos mérföldkő volt a feketéknek, hasonló okok miatt.

Diego Luna egy interjúban említette, hogy egy mexikói származású néző elmesélte neki, mekkora élmény volt számára, hogy a Zsivány egyes Star Wars-film főszerepére egy mexikói színészt kértek fel, és még az akcentusát is meghagyták.

James Ivory, aki többek között a Maurice forgatókönyvét is jegyzi, egy interjúban elmondta, hozzá még ma is odamennek emberek az utcán azzal, milyen sokat jelentett nekik, hogy láttak egy olyan filmet, amiben a meleg főszereplő nem hal meg, nem ér valamilyen tragikus véget, hanem párra lel.

Sok fogyatékkal élő embernek nagy dolog volt az, hogy Jojo Moyes nagysikerű Mielőtt megismertelek című regényében egy kerekesszékhez kötött férfi a főszereplő szerelme. Pont ezért voltak csalódottak, hogy ennek a szereplőnek a bemutatása problematikusra sikerült.

Lehet, hogy te a fenti példák egyikével sem tudsz azonosulni, de egy alkotó embernek rendelkeznie kell annyi empátiával, hogy megértse, miért lényeges az, hogy a művek is éppen olyan sokszínűek legyenek, mint a közönség, ami befogadja őket.

Ha valaki további magyarázatot szeretne arra nézve, miért fontos a reprezentáció, a neten rengeteg cikket talál erről. Az előítéletek és negatív sztereotípiák elterjedéséhez nagyban hozzájárul az információhiány, vagyis ha nincs alkalmunk arra, hogy a miénktől eltérő nézőpontokkal és életutakkal is megismerkedjünk. Ezért az itthoni oktatásba is igyekeznek bevonni úgy nevezett érzékenyítő olvasmányokat, melyek a tájékoztatás mellett a fiatalok empatikus képességeit is fejlesztik.

Társadalomtudományos szempontból is meg lehet vizsgálni azt a kérdést, hogy miért fontos a diverzitás a kultúra és a média területén. Fel lehet hozni Pierre Bourdieu elméletét a szimbolikus erőszakról, mely szerint a domináns pozícióban lévők képesek ráerőltetni a saját kulturális és szimbolikus produktumaikat a társadalom többi részére, ez pedig fontos szerepet játszik a hatalmi viszonyok újratermelődésében.

Másik kapcsolódó fogalom a szimbolikus megsemmisítés, ami egy magyar származású médiakutatóhoz, George Gerbnerhez fűződik. A szimbolikus megsemmisítés fogalmával írja le bizonyos kisebbségi csoportok médiabeli reprezentációjának hiányát vagy alulreprezentáltságukat:  „egy fikciós világban való jelenlét társadalmi jelenlétet jelez; ennek hiánya szimbolikus megsemmisítés”.
Másképpen szólva ha egy csoport alig vagy egyáltalán nem jelenik meg a médiában vagy a szórakoztatóipari termékekben, azzal mintha tagadnák vagy elhallgatnák, hogy ezen csoportok jelen vannak a társadalomban.

És fordítva, ha megfelelő módon és arányban vannak reprezentálva, azáltal elismerik és legitimizálják ezeknek a csoportoknak a létezését. (Egyébként, Bourdieu elképzeléseihez hasonlóan, Gerbner a szimbolikus megsemmisítést is a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásának eszközeként írja le).

Ezért nem „teljesen mindegy”, hogy ezek a marginalizált csoportok megjelennek-e szereplőként az irodalmi művekben. Azok a véleményeknek pedig, amelyek szerint ez a téma „túl van lihegve” vagy ezen csoportoknak a reprezentációja „túl van tolva”, statisztikailag semmi valóságalapjuk, mivel nemhogy sokkal kisebb arányban találni a művekben ilyen szereplőket, de még olyan százalékban sem jelennek meg, amilyen százalékban előfordulnak magában a társadalomban.

Az „engem nem érdekel a főszereplő hovatartozása” kijelentésekkel addig nincs gond, amíg az illető azt érti rajta, hogy nincsenek előítéletei egy művel kapcsolatban, csak mert abban tőle eltérő nemű, bőrszínű, etnikumú, szexuális orientációjú stb. karakterek szerepelnek. Ebből kiindulva viszont nem lehet elhallgattatni azokat a véleményeket, amelyek rávilágítanak arra, hogy bizonyos csoportok képviselőivel aránytalanul kevesebbszer találkozni a művekben.

Ahogy más területeken, az irodalomban is a diverzitás kérdésének elhallgatása, szőnyeg alá söprése vagy trivializálása csak fenntartja a jelenlegi igazságtalan helyzetet, amelyben ezeknek a marginalizált csoportoknak bele kell törődniük, hogy szinte egyáltalán nem, vagy olykor káros, sztereotipizált formában vannak reprezentálva.

Ez nem azt jelenti, hogy minden magyar írónak feladatának kell éreznie, hogy ezeken az arányokon javítson. 

Abban bizonyos szempontból igazuk van a kritikusoknak, hogy a sokszínű szereplőgárda manapság divat lett, ami egyre több szerzőt késztet arra, hogy ő maga is „színes” karakterekkel dolgozzon.

Ezzel önmagában nincs is gond, viszont egyes szerzők ezeket a karaktereket pusztán háttér-dekorációnak használják. Úgy kezelik ezt a kérdést, mintha valami kvótát kéne teljesíteniük, és írás közben pipálgatják, hogy „színesbőrű karakter – megvan, LMBTQ – megvan, mentálisan beteg – megvan”.

Önmagában egy történet még semmivel sem lesz jobb attól, hogy megjelenik benne egy ilyen vagy olyan szereplő. A lényeg az, hogy a szerző mit kezd vele.

A másik oldala a problémának, hogy az írók látják azokat az olvasói visszajelzéseket, amelyekből kiderül, hogy sokan viszont kifejezetten igénylik és értékelik, ha egy regényben sokszínű a szereplőgárda. Emiatt a szerző belerak ilyen karaktereket, de valójában fogalma sincs ennek a csoportnak az életéről, mindennapjairól, és ezt a hátrányt nem is pótolja kellő mélységű kutatómunkával.

Így kényszerűségből a sztereotípiákhoz nyúl vissza, ami jobbik esetben csak egy hiteltelen, lapos karaktert eredményez, rosszabb esetben pedig kifejezetten sértő lesz az olvasók számára.

Azzal is vigyázni kell, ha valaki megelőzésképpen próbálja a lehető legjobb fényben feltüntetni azt a karaktert, mert ezzel beleeshet egy másik csapdába, ami a fetisizáció.

A fetisizáció többféle formában is megtalálható, például felbukkanhat a valakinek a származásával, bőrszínével, szexuális orientációjával, fogyatékosságával kapcsolatban. Biztos már mindenki találkozott olyan történettel, amiben a távol-keleti nő „titokzatos és egzotikus csábító”-ként van bemutatva, és ebben ki is merült a jellemzése.

Elsőre talán nehéz megérteni, mi ezzel a gond, miért ugyanolyan károsak a pozitív sztereotípiák is. Képzeld el, hogy megismerkedsz valakivel, rögtön szimpatikusnak vagytok egymásnak, és reméled, hogy a kapcsolat elmélyülhet. Mire a másik közli veled, hogy őt semmi más nem érdekli veled kapcsolatban, csak hogy fehér vagy. Nem érdekli, hogy mik a hobbijaid, mi a kedvenc könyved, milyen elképzeléseid vannak a világról, egyes egyedül azért beszélget veled, azért vonzódik hozzád, mert fehér vagy.

Te ezt hízelgőnek találnád? Szóba állnál újra egy olyan emberrel, aki leredukál téged egyetlen tulajdonságodra, aminek semmi köze a személyiségedhez, vagy hogy milyen ember vagy, csak egy külsődleges dolog, amivel véletlenül együtt születtél?

Ugyanezért káros az, ha egy karaktert egyetlen jellemzőjére redukálunk (ő a szexi, csokoládébarna szépség, vagy a szolgálatkész, porcelánbőrű japán lány, vagy a vad latin szerető), még akkor is, ha ezt a jellemzőt pozitív fényben mutatjuk be.

Emellett hiába használ többségben más kultúrából érkező karaktereket az író, nagyon gyakori, hogy a főszereplő így is fehér, és végül ő menti meg a többieket (lásd. fehér megmentő szindróma).

Ahol gyakran tetten érhető a fetisizáció, az a melegség ábrázolása. Az olyan műveknek, amelyekben meleg párkapcsolat szerepel, sok esetben nők a szerzői. Külföldön meleg romantikus könyvpiacon több a női szerző, mint a férfi, és ha más területeket nézünk, például a slash ficeket, azokat is főleg nők írják, a melegekről szóló mangák és animék nagy részét heteroszexuális nők készítik nőknek.

Így magának az alkotónak sokszor semmilyen személyes tapasztalata nincs a témával kapcsolatban, amiről ír, ráadásul sokszor nem is törekszik arra, hogy a szereplői hitelesnek tűnjenek.
A probléma ott kezdődik, hogy az olvasókban olykor nem is tudatosul, hogy ezek csupán heteró fantáziák. Némely írót azért ünnepelnek, hogy milyen progresszív, hogy LMBTQ karakterekről ír, miközben azok nem valódi LMBTQ karakterek, hanem az író romantikus fantáziájának két kelléke.

Kitekintésként, hogy mi ezzel a gond, meg lehet nézni Japánt, ahol számos yaoi, BL stb. történet jelenik meg, pedig állítólag a japán társadalom amúgy eléggé homofób. Ez ellenmondásnak tűnhet, de ezt némelyek azzal magyarázzák, hogy mivel ezek a történetek csak a romantikus kapcsolatot és csak a szereplők szexualitását hangsúlyozzák, tárgyiasítják és dehumanizálják a karaktereket.

Egy vélemény szerint azért nem zavarják a japánokat ezek a túlszexualizált, fetisizált ábrázolások, mert ezek azt hangsúlyozzák, hogy ezek nem átlagos, mindennapi kapcsolatok, hanem csak valóságtól elrugaszkodott fantáziák, amelyeket sokkal könnyebb a szőnyeg alá söpörni. Ezzel szemben egy átlagos (nem yaoi-ként kategorizált), PG12-esnek besorolt animében nem mutathatnak azonos neműek közötti csókot jogi következmények nélkül.

A magyar piacon is vannak pozitív példák, amelyekben a szerzők (nemüktől és orientációjuktól függetlenül) hitelesen, komplexen és érzékenyen jelenítik meg az LMBTQ szereplőket. Ám ugyanúgy ott vannak a negatív példák is, amikre ez a tárgyiasító hozzáállás a jellemző. És amíg a szerző nem tájékozódik, és a valóság helyett  fanficekből vesz át elemeket, addig nem is lesz képes komolyan vehető történetet írni. És nem, attól, hogy megjelenik benne homofóbia vagy diszkrimináció, attól az a történet nem lesz automatikusan hitelesebb, komolyabb vagy szociálisan érzékeny.

Más közösségek esetében is nagyon fontos, ha maga a szerző nem tagja annak a csoportnak, akkor szerteágazó kutatómunkát végezzen, és kérje ki többek véleményét is.

A korábban emlegetett Mielőtt megismertelek könyvet sokan diszkriminatívnak találták a fogyatékkal élőkkel szemben. Többek között az a fő gond vele, hogy azt a nézetet propagálja, hogy ha valaki mozgássérült, az már nem élhet teljes életet, de leginkább semmilyen életet sem. Rengeteg olyan ember, aki hasonló fogyatékossággal él, mint a főszereplő, sértőnek találta, hogy a regény (és a film) lényegében azt mondja, még a halál is jobb, mint így élni.

Ez volt az egyik része a problémának, a másik része, hogy a Mielőtt megismertelek valójában nem a mozgássérült szereplőről szól, Willről, hanem gondozójáról és később szerelméről, az egyébként egészséges Louisa-ról. Mert mi is a történet lényege? Az, hogy a lány, aki addig elzárkózott a világtól, és nem mert új dolgokba belevágni, Will mellett megtanulja az élet értékét, és azt, milyen szerencsés, hogy ő tud búvárkodni meg futni a tengerparton.

Rémisztően gyakori, hogy a fogyatékos (vagy a krónikus beteg vagy akármilyen más problémától szenvedő) karakter nem önmagáért része a történetnek, hanem azért, hogy mellettük az egészséges szereplő(k) megtanulják azt a fontos leckét, hogy mekkora ajándék az élet, és az ő hatásukra megváltoztatják a sorsukat. Ők csak inspirációként vannak ott, egyrészt a többi karakter számára, másrészt az olvasó számára.

Mindezzel tárgyiasítjuk a fogyatékos embereket, ha úgy fogjuk fel, hogy ők nem önmagukért érdekesek, hanem hogy jobb fényben tüntessék fel vagy motiválják a többieket.

A mentálisan beteg karakterekkel is hasonló gondok fordulnak elő. Az író olykor csak a probléma média által bemutatott (hollywoodiasított) változatát ismeri, pl. a kényszerbeteg mindig takarít, a depressziót meggyógyítja a szerelem, a skizofrén folyton a különböző személyiségeivel beszélget, az autisták mind matekzsenik. Félelmetesen sokszor látni azt, hogy kezdő szerzők akár mentális zavarokról, akár traumákról, akár azok kezeléséről írnak, nem jutnak tovább a Wikipédiánál, és azt hiszik, elég, ha elképzelik, milyen lehet ezekkel a nehézségekkel együttélni.

Az internetnek köszönhetően a kritikusok köre is kitágult, most már nemcsak őszülő halántékú irodalmárok tehetik közkinccsé a recenzióikat irodalmi lapokban, hanem bárki elmondhatja a véleményét a moly.hu-n, Goodreadsen, Amazonon, könyves blogokon stb. És ennek köszönhetően sokkal jobban le lehet mérni azt, hogy egy mű mennyire hiteles. Ma már amikor egy olyan szerző ír egy fogyatékos szereplőről, akinek amúgy ezzel kapcsolatban semmi saját tapasztalata nincsen, a fogyatékos olvasónak is megvan az a lehetősége, hogy a blogján, a Twitteren, a YouTube- csatornáján, vagy akárhol elmondja, hogy az író miben tévedett.

Manapság felértékelődött a hitelesség, már évek óta él a Twitteren és más csatornákon is az OwnVoices hashtag, amit olyan művekre használnak, melyeknek az írója ugyanahhoz a marginalizált csoporthoz tartozik, mint a főszereplője (például egy amerikai-japán ír egy japán fiúról). Az olvasók szemében pozitívummá vált az, ha egy könyvre azt mondják, hogy „ownvoices”, és vannak olyan kiadók is, akik kifejezetten keresik az olyan alkotókat, akik a saját kultúrájukról, közösségükről, identitásukról mesélnek.

Emellett a kiadók is sokkal jobban ügyelnek arra, hogy az általuk kiadott könyvek ne reprezentáljanak félre kisebbségeket. Ma már léteznek úgy nevezett „sensitivity reader”-ek, aki  egy olyan adott kisebbségbe tartozó lektor, aki ellenőrzi a kéziratokat, hogy ha a szerző nem is tartozik abba a közösségbe, amiről ír, ne állítson róla butaságokat.

A reprezentáció tehát fontos, mert ha mindenki csak egészséges, fehér, heteró, cisz emberekről írna, az azt jelentené, hogy az olvasóknak egy jelentős része soha nem találkozna a könyvek lapjain olyan szereplőkkel, akikben magára ismerhet.

De ez nem azt jelenti, hogy már önmagában ezért plusz pontokat kap a szerző, egy rosszul megírt történet akkor is rossz marad, ha a szivárvány minden színe benne van.
Ezzel együtt persze nem szabad senkire ráerőltetni, hogy milyen karakterekről írjon, mert az se jó, ha valaki csak külső elvárások miatt próbálja kulturálisan sokszínűbbé tenni a történetét.

Csak annyit javaslok, hogy ha például egy olyan történetet írsz, ami egy budapesti középiskolában játszódik, kérdezd meg magadtól, hogy vajon realisztikus-e az, hogy az iskolában nincs egy olyan tanuló, aki nem fehér vagy nem hetero. Mert az én tapasztalataim szerint ez nem realisztikus.

De ha spekulatív fikciót írunk, ugyanúgy tegyük fel ezt a kérdést. Például ha a mi fantasy világunk éghajlatilag hasonló, mint a Föld, és a mediterrán térségben mászkál a főhősünk egy nagy kereskedővárosban, akkor eléggé valószínűtlen, hogy kizárólag csupa hófehérkét lát maga körül. Még a mi középkorunkra sem igaz az, hogy Európában nem élt egy színesbőrű ember sem. Ahogy az sem igaz, hogy a történelemben nem voltak jelentős női szereplők.

***

És hogy miért kell ezzel a témával foglalkozni egy írástechnikai blogon? Azért fontos erről is beszélni, mert az, ha valaki a művében sztereotípiákra épít, elnagyolja a karakterábrázolást, nem néz utána a szereplői hátterének, azzal elrontja a művét. Minden más szemponton túl ez éppúgy technikai probléma is, mint ha mondjuk hiányosak lennének a leírások.

Ha valakinek a története az űrutazásról szól, és fogalma sincs róla, mi ennek a technikai háttere, az nem egy kis vonatkozásban probléma, hanem hiteltelenné teszi az egész regényt. Ugyanúgy, ha nem törekszünk arra, hogy a karaktereinket hitelesen ábrázoljuk, azzal nemcsak egy bizonyos csoportot teszünk csalódottá vagy bántunk meg, hanem hiteltelenné tesszük az egész történetünket.

Alkotói szempontból pedig egy másik lényeges kérdés, hogy megéri-e kulturálisan sokszínű művet írni. A statisztikák azt mutatják, hogy igen. A filmek terén már több éve tartó trend, hogy a legnagyobb nézőszámot hozó filmek jelentős része változatos szereplőgárdával rendelkezik.

De ha megnézzük az utóbbi évek könyvsikereit, azok között is szép számmal találunk diverz regényeket. Persze aki magyar piacra ír, annak az itthoni viszonyokat célszerű figyelembe vennie. Egy magyar iskolának vagy munkahelynek egész más lesz az összetétele, mint egy amerikainak vagy angolnak, így ezeket ne külföldi regényekből másoljuk. Valószínűleg nem kell a magyar piacra évi hat könyv a latin-amerikai fiatalok beilleszkedési problémáiról sem, de sok más csoport és téma van mindenki környezetében, amiről érdemes írni, mert ma már az olvasók is nyitottabbak.

De a végső érv mégis az a sokszínűség mellett, hogy ha az író hajlandó rászánni a plusz energiát, és a szereplőinek különböző hátteret ad, átgondolja, hogy az hogyan formálta a világlátásukat, az nemcsak jobb karaktereket, hanem összességében egy érdekesebb történetet eredményez.


Lásd még: - https://writingexcuses.com/2012/09/30/writing-excuses-7-40-writing-the-other/
- https://www.writersdigest.com/editor-blogs/guide-to-literary-agents/7-tips-for-writing-about-other-cultures
- https://www.buzzfeed.com/danieljoseolder/fundamentals-of-writing-the-other
- https://edmcdonaldwriting.com/2018/01/18/world-building-diversity-and-politics-in-fantasy-writing/
- https://mythcreants.com/blog/eight-easy-tips-for-writing-a-diverse-story/