Dialógus 2. Konfliktus a párbeszédben

A párbeszédnek, akárcsak bármilyen másik jelenetnek, előre kell mozdítania a történetet. Egri Lajos szerint pedig bármilyen szellemesen van is megírva egy dialógus, nem teljesíti be ezt a célt, ha nem mozdítja előre a konfliktust. Éppen ezért a műben fellelhető összes párbeszédnek tartalmaznia kell valamiféle konfliktust. Ennek alapja pedig az, hogy minden szereplőnek adunk egy célt, amit el szeretne érni, és ezek a különböző célok keresztezik egymást, ami súrlódást okozhat a karakterek között, és ez kifejeződik a kettejük között lezajló beszélgetésekben is. Más esetekben a jelenetben feltűnő feszültséget a szereplő belső dilemmája szolgáltatja. Emellett pedig írhatunk olyan párbeszédeket is, ahol a külső (interperszonális, vagyis a beszélgetőpartnerek közötti) és a belső (intraperszonális, vagyis a személyen belüli) konfliktus egyaránt tetten érhető.
Az alapelv nem bonyolult, mégis sokan idegenkednek a konfliktusoktól olyan esetben, ha a szereplők egymással családi, baráti vagy romantikus kapcsolatban vannak. A konfliktus azonban nem jelent veszekedést vagy ellenséges érzelmeket. A romantikus regényekben például a központi konfliktus általában az, ami a két szerelmest távol tartja egymástól – és alapvető fontosságú, mivel ha nem lenne ilyen akadályunk, akkor a cselekmény néhány oldal után véget érne –, és ebben az esetben ez az a konfliktus, ami a kettejük dialógusaiban meg kell, hogy mutatkozzon.

Technikai oldalról nézve több trükköt is alkalmazhatunk, hogy feszültséget keltsünk a dialógusainkban. Ilyen eszköz például, ha az egyik szereplő félbeszakítja a másikat, ha nem válaszol a kérdésére vagy kitérő választ ad, ha terel, ha témát vált, a hirtelen beálló csönd és természetesen a testbeszéd és az akció. Ezen kívül pedig mögöttes jelentéssel és fontos események előrejelzésével is elérhetünk ilyen hatást. Stilisztikailag pedig a rövid, pergő, ütős mondatokkal is növelhetjük a feszültséget, és ha a párbeszédet nem szakítjuk meg hosszabb helyszín- vagy cselekvésleírással, illetve belső monológgal.
Hogy több konfliktust tegyünk a párbeszédbe, a szereplők fenyegethetik, gúnyolhatják, kényszeríthetik, utasíthatják egymást, hízeleghetnek vagy hazudhatnak egymásnak, vitatkozhatnak vagy veszekedhetnek. Akkor is fokozzuk a feszültséget, ha az egyik karakter a másikat arra kényszeríti, hogy várjon rá, megvédje magát, visszavonuljon, lemondjon valamiről vagy visszavágjon.
Mindezeken kívül persze a feszültségnek nem feltétlenül kell negatív előjelűnek lennie: feszültséget gerjeszthetünk azzal is, ha két karakter flörtöl, évődik, ugratja a másikat vagy játékosan vitatkozik.

Ki nyeri a párbeszédet?

Egy megközelítés, amit itt a párbeszédeknél jól lehet használni, ha megkérdezzük, hogy a résztvevők közül melyik „nyeri” a jelenetet. Már említettem, hogy minden karakternek adnunk kell valamilyen célt, amit ő az adott jelenetben el szeretne érni, és hogy ezeknek a különböző szereplők találkozásából valamiféle konfliktus szülessen, az ő akaratuknak némileg ellentétben kell állnia egymással. Zéró összegű játszmákat kell felállítanunk, melyekben az egyik karakter győzelme szükségképpen azzal jár, hogy a másik karakter valamiféle veszteséget szenved. Ha olyan párbeszédeket írunk, melyekben a szereplőknek nincs egy meghatározott célja, vagy nem igazán fontos nekik annak az elérése, illetve mindketten elérhetik a céljaikat anélkül, hogy a másikat ez a legkisebb mértékben érintené, akkor olyan rémunalmas dialógusokat kapunk, mint ez:
– Hova menjünk nyaralni, drágám? Én az Alpokra gondoltam.
– Tavaly is ott jártunk, szívem, mi lenne, ha idén a tengerhez mennénk?
– Rendben, igazad van, túrázni mehetünk akármikor. Mit szólnál, ha elhívnánk a szüleimet is?
– Remek ötlet! Úgyis olyan ritkán látom anyukádat, de akkor már jöhetne a nővérem is.
– Ő már nem fér el a kocsiban, drágám.
– Erre nem is gondoltam, akkor őt elhívjuk legközelebb.

A „ki nyeri a jelenetet”megközelítéshez érdemes megnézni a következő elemzést, ami A bárányok hallgatnak című film egy jelenetét boncolgatja, amiben a főszereplő, Clarice Starling először találkozik Hannibal Lecterrel.

A jelenetben van két szereplőnk, aki között eredendően nem áll fenn ellentét, hisz nem is ismerik egymást, viszont az első pillanattól kezdve érezhető közöttük a feszültség. Ennek a kulcsa az, hogy mindkettőnek megvannak a saját céljai, és ezek konfliktusban állnak egymással. Clarice rá akarja venni Lectert, hogy besegítsen a nyomozásba, neki ez a célja, a motivációja erre pedig az, hogy előbbre jusson az FBI-nál. Lecter célja is egyértelmű: a nőnek szüksége van rá, és ezt a maga javára akarja fordítani, ehhez viszont nem szabad megadnia azt, amit Clarice akar, mert akkor a nő sarkon fordul, és vissza se jön többet. Ez a jelenet kiindulópontja, ebből táplálkozik a fő konfliktus, de azt is érdemes megnézni, hogyan építi fel a feszültséget az író az egyes megszólalásokkal – erről szól a fenti videóelemzés.
(Elsősorban a kameraállásokról van szó, ami az írás szempontjából kevéssé releváns, de a rendezés is a forgatókönyvre épül, azt erősíti, tehát azt, amit a kameramunkáról elmond, nyugodtan lehet a párbeszédre vonatkoztatni. Egyébként egy írónak ugyan kamera nem áll rendelkezésre, de ugyanúgy ráerősíthetünk a párbeszédre a testbeszéddel, akcióval, hasonlatokkal stb. Pl. „Clarice leült a kényelmetlen fémszékre, és akaratlanul is behúzta  a nyakát. Lecter úgy nézett le rá, mint a macska a fészekből kiesett fiókára.” – ennek a leírásnak ugyanaz funkciója, mint a ferde kameraállásnak.)

Az elemzésből kitűnik, hogy a jó dialógus párbaj: két hasonlóan erős ellenfél feláll egymással szemben, kipuhatolják egymás erősségeit és gyengeségeit, mígnem az egyikük győzelmet arat a másik fölött. Ha valamelyik nyilvánvalóan gyengébb, és az ellenfele egy támadásból leterítheti, vagy ha az összetűzés helyett csak fecsegnek egymással, a harc unalmas lesz. Márpedig Egri szerint csapás és válaszcsapás nélkül nincs emelkedő konfliktus.
Ha két erős egyéniség kerül egy légtérbe, mind a ketten dominálni próbálják majd a helyzetet, és pont ez a dominanciaharc – az apró manőverek, amikkel a szereplők próbálják irányításuk alá vonni a helyzetet – az, ami szórakoztatóvá tesz egy jelenetet. Itt alapvetően Clarice van domináns helyzetben: ő szabadon járkálhat, miközben Lecter be van zárva. A párbeszédben mikor inog meg ez a dominancia? Akkor, amikor Lecter hellyel kínálja a nőt, mintha nem is börtönben lennének, hanem Clarice a saját házában látogatta volna meg: ha eleinte úgy is hittük, most kiderül, hogy valószínűleg nem a nő fogja irányítani ezt a beszélgetést.

Egyébként is érdekes megnézni egy jelenetben a „rangsort” a karakterek között, ki áll ki fölött, és mi alapján. Ezt befolyásolhatja a résztvevők neme, kora, származása, státusza, iskolázottsága stb. Nem egyetlen összetevő, hanem ezek összessége határozza meg, hogy a karakterek milyen pozíciót foglalnak el egymáshoz képest. Egy királynak hatalma van az alattvalói fölött, így legtöbb helyzetben valószínűleg ő irányít majd, viszont a szeretőjével vagy az anyjával szemben lehet, hogy ő kerül alávetett pozícióba a beszélgetésben.
Például a Júlia kisasszony című Strindberg darabban a címszereplő grófkisasszony rangban egyértelműen fölötte áll apja lakájának, viszont a neme miatt alávetett helyzetben van. Ez a relatíve egyenrangú pozíció teszi lehetővé a drámán végighullámzó dominanciaharcot, ami egy olyan egyenlőtlen párosításból, mint mondjuk a gróf és a szolgája nem is jöhetett volna létre.
Látszólag Clarice Lecter fölött áll, mert ő nincs korlátozva és egy hivatalos szervhez tartozik, viszont alatta áll, mivel fiatalabb, tapasztalatlanabb, nő és nem annyira okos. Emiatt valójában Lecter áll fölötte, viszont érdekli a nő, ezért hajlandó „leereszkedni” hozzá, másrészt ő is akar valamit a nőtől, és ez pedig (amint az később kiderül) az esély a szökésre – a szereplők nem szívesen konfrontálódnak egymással, hacsak nincs valami, amit a másiktól meg akarnak kapni.

Konfliktus a romantikus szálnál

Annak ellenére, hogy azt hinnénk, a romantikus történeteknél a legfontosabb, hogy bemutassuk, az a két személy miért a legösszeillőbb pár, akit csak ki lehet találni, ezek a regények sem fognak működni konfliktus nélkül. Bizonyos esetekben a szerelmeseket egy külső akadály tartja távol egymástól (társadalom/vallás/szülő megtiltotta), de sokszor egy belső akadály az egyik vagy mindkét félen belül (pl. bizalmatlanság, félelem az elköteleződéstől). Ezért lehet úgy is értelmezni, hogy a romantikus történetek egy jó részében az antagonista a potenciális partner: a főhős célja a boldogság, amihez ezen a partneren keresztül vezet az út, és ha az illető nem megfelelően viselkedik, azzal akadályozza a célja elérését. Ilyenkor a happy end végül azon múlik, hogy a hős vagy a partner vagy mindketten képesek-e leküzdeni magukban ezt a belső akadályt.
Szemléltetésnek azért választottam romantikus szálhoz kötődő jelenetet, mert jól látszik benne, hogy a párbeszéd úgy is tartalmazhat konfliktust, hogy nem ellenséges természetű, és végül nem hátraveti a két szereplő kapcsolatát, hanem éppen ellenkezőleg.

„– Elmondom hát, de készüljön el a legszörnyűbbre. Előrebocsátom, hogy először életemben egy hertfordshire-i bálon találkoztam vele – és mit gondol, mit művelt ezen a bálon? Összesen csak négy fordulót táncolt! Sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom, de így volt. Csak négyszer táncolt, pedig alig volt férfi a teremben, s biztos tudomásom szerint nem egy lány, partner híján, petrezselymet árult. Mr. Darcy, ezt a tényt ön sem tagadhatja.
– Akkor még egyetlen hölgyet sem volt szerencsém ismerni a teremben, saját társaságomon kívül.
– Ez igaz, és persze nincs is rá mód, hogy egy urat bemutassanak egy hölgynek a bálon. Nos, ezredes úr, most mit játsszak? Ujjaim az ön parancsára várnak.
– Talán jobban tettem volna, ha bemutattatom magamat – mondta Darcy –, de idegenekkel szemben nehezen küzdöm le a feszélyezettséget.
– Kérdezzük meg unokaöccsétől, hogy miért? – mondta Elizabeth, még mindig Fitzwilliam ezredeshez intézve szavait. – Kérdezzük meg tőle, miért van az, hogy egy okos, művelt ember, aki sokat forgott a világban, feszélyezettséget érez idegenekkel szemben?
– Meg tudok erre felelni anélkül is, hogy megkérdezném – mondta Fitzwilliam. – Azért, mert nem is igyekszik azt leküzdeni.
– Bennem valóban nincs meg a tehetség, mint némely emberben, hogy könnyedén el tudjak beszélgetni olyanokkal, akiket még sohasem láttam – mondta Darcy. – Nem tudom megütni társalgásuk hangját, nem tudok annyi érdeklődést mutatni ügyeik iránt, mint azt gyakran látom másoknál.
– Az én ujjaim – mondta Elizabeth – nem mozognak a billentyűkön olyan mesteri módon, mint ezt sok nőnél láttam. Nincs bennük annyi erő, annyi gyorsaság, nem is érik el ugyanazt a hatást. De én azért mindig magamat hibáztatom: nem vesződtem eleget a gyakorlással. Nem az ujjaimat okolom, hogy nem képesek oly mértékben a művészi játékra, mint más nőké.
Darcy elmosolyodott, és így felelt: – Önnek teljesen igaza van: sokkal jobban használta fel az idejét. Aki abban a szerencsében részesül, hogy hallhatja a játékát, nem találhat benne semmi hiányt. Idegenek előtt pedig egyikünk sem produkálja magát.”

Jane Austen regényeiben a társas összejövetelek célja sokszor az, hogy kiderüljön, ki „nyeri” a társalgást, ki a legszellemesebb, ki tudja úgy érzékeltetni a saját fontosságát, hogy az ne tűnjön hivalkodásnak, ki tudja úgy megalázni a rangban alatta állókat, hogy az humorosnak hasson, ne otrombának. Ez is harc, csak éppen láthatatlan pengékkel vívják, és Elizabeth a regény során sokszor keveredik ilyen szópárbajokba, amikből éles elméjének köszönhetően rendszerint kivágja magát.
A fenti párbeszéd is egy a Darcyval folytatott szópárbajai közül, viszont más alkalmakkal ellentétben, amikor beszélgetésnek egyértelműen ellenséges színezete volt, és gyakran vitába torkollt, ez inkább játékos. Emellett viszont ebben is megtalálható ugyanaz a vetélkedés: Elizabeth Darcy gőgjét támadja azzal, hogy megpróbálja kellemetlen helyzetbe hozni a rokona előtt, Darcy pedig hárítja ezeket az támadásokat. Látszólag Elizabeth megnyeri a játékot, amikor kijelenti, hogy társaságbeli feszélyezettsége csakis a férfi hibája, Darcy viszont meglepi azzal, hogy ellentámadás helyett dicsérni kezdi, és rámutat, hogy valójában mindketten hasonlóan gondolkoznak. A férfi ügyesen ismeri fel, hogy akkor nyerhet, ha hajlandó veszíteni: feltár egy kínos igazságot magáról, hogy bebizonyítsa, ő mégse az a büszke, érzéketlen ember, akinek a lány megpróbálja beállítani – Elizabeth elveszti a játékot, viszont kissé más színben kezdi látni Darcyt.

A dialógus jól mutatja, hogy romantikus jeleneteknél is lehet használni a „ki nyeri a párbeszédet” megközelítést, és a konfliktus beillesztésével nem verünk éket a szereplők közé, sőt, még meg is erősíthetjük egymás iránti vonzalmukat.


Kapcsolódó cikk: - Dialógus 1. Mögöttes jelentés a párbeszédben


Forrás: - Egri Lajos: A drámaírás művészete
- James Scott Bell: Conflict and Suspense
- http://writerswrite.co.za/dialogue-and-conflict