Unalmas szereplők = unalmas történet? – A karakterreakciókról

Biztosan mindenkinek volt már olyan tapasztalata egy regénnyel kapcsolatban, hogy a cselekmény maga jól felépített volt, a főhős célja egyértelműen körülhatárolt, konfliktusban sem volt hiány, valahogy mégis hiányérzete támadt a könyv elolvasása után. A történetet magában nem lett volna rossz, de a néhány egyedi ötlettől függetlenül is azt érzi az ember, hogy ezt már olvasta valahol. Az ilyen műveket szokták sablonosnak vagy kiszámíthatónak nevezni, és ha egy történet kiszámítható, az bizonyos esetekben arra vezethető vissza, hogy az író kiszámítható karaktereket alkotott. 

Előfordul, hogy annak ellenére, hogy az szerző  kidolgozta a főhőst, adott neki célokat, motivációt, ez utóbbiak annyira uralják, lekorlátozzák a karakterábrázolást, hogy egyéb jellemvonásainak nem marad játéktér. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a céljai és motivációi kevésbé fontosak, épp ellenkezőleg, azok meghatározása a leglényegesebb, hisz ezek jelölik ki a történet irányát. Viszont ha ennyivel már ki is merítettük a szereplő jellemzését, azzal lehet, hogy a történet működőképes lesz, de maga a karakter viszont lapos és élettelen benyomást kelthet. Nem minden történet esetében szükséges nagyon mélyen kidolgozni a főszereplőket, ahogy a Lapos történettípus kapcsán említettem, például James Bondtól sem várunk el nagyfokú érzelmi komplexitást. Viszont más esetekben problémát okozhat, ha a karaktert csupán pár jellemvonással intézzük el.

Adott szereplő kidolgozásánál felmerülhetnek olyan szempontok, mint a háttértörténet, gyerekkori élmények, vallási meggyőződés, hivatás, de amivel itt foglalkozni fogok, azok a karakter reakciói, ugyanis nem az előbbi tényezők, hanem mindenekelőtt az határoz meg egy szereplőt, hogy egy adott szituációra hogyan reagál. Másodsorban pedig a karakter laposságának és unalmasságának az okát, ezzel együtt pedig a történet unalmasságának okát bizonyos esetekben abban lehet megtalálni, hogy túlságosan is kiszámíthatóak a karakter reakciói. Hangsúlyozom, hogy ez nem minden történet esetében és nem minden szereplőnél hiba, de például ha egy karakterközpontú regényt írunk, érdemes figyelembe venni ezt a szempontot is.

Nézzük meg, hogy mi is a szerepe tulajdonképpen a karakter reakcióinak. Legegyszerűbben úgy írhatjuk le a történetmesélést, hogy annak két alkotóeleme van: az akció és a reakció. Az élettel szemben, ami sokszor logikátlan és véletlenszerű, a fikcióban a legtöbb esemény között ok-okozati kapcsolat van (ez történt, ezért ez történt, de aztán ez történt, ezért ez történt). Tehát a cselekmény (és a jelenetek) egyszerűen szólva úgy halad előre, hogy veszünk egy történést, egy akciót, utána bemutatjuk az arra adott reakciót, majd a döntést, ami meghatározza majd a karakter következő cselekedetét (a következő akciót).

Tehát ez a történet sémája: akció → reakció (döntés) → akció → reakció (döntés) → akció

Nyilván az nem túl szerencsés, ha olvasás közben a befogadó minden egyes akciónál meg tudja jósolni a rá adott reakciót. Ennek kézenfekvő ellenszere, hogy berakunk olyan előre nem látható, külső körülményeket, amik letérítik a karaktereket a számukra kijelölt útról. Az ilyen külső körülmények kiemelten fontosak lehetnek bizonyos cselekményközpontú zsánereknél (pl. a kalandregények élvezhetősége nagyrészt azon áll, hogy mennyire ötletesek azok az akadályok, amiket az író a főhős elé gördít), és ilyenkor nem is áll fenn annak a veszélye, hogy a történetünk túlságosan kiszámítható lesz. Viszont a karakterközpontú írásoknál vagy az olyan történeteknél, melyek nem arról szólnak, hogy a szereplő hogyan győzi le a külső akadályokat, hanem inkább a karakter belső életére, konfliktusaira, változására fókuszálnak, nagyobb szerep jut a karakter személyes választásainak.

Egy kalandregényben például általában nem az a kérdés, hogy a hős vajon kockáztatja-e majd az életét, behatol-e a gonosz hőkövető rakétákkal őrzött rejtekhelyére, mert biztosak vagyunk benne, hogy nem futamodik meg – a kérdés nem az, hogy megteszi-e, hanem az, hogyan. Ezzel szemben az olyan történeteteknél, melyek inkább a karakterre (is) fókuszálnak a kérdés az, hogy ő a lehetséges utak közül melyiket fogja választani, tehát egy dilemma elé állítjuk. Vagyis az első esetben a konfliktus külső (hős vs. külső akadály), a másikban belső (két szükséglet ellentéte a hősön belül). (Azért a legtöbb történetben egyaránt vannak külső és belső konfliktusok, maximum az egyik dominánsabb lehet.)

Ennek alapján láthatjuk, hogy a probléma az egydimenziós karakterekkel nemcsak az, hogy – ahogy mondani szokták – papírízűek, hanem azon túl, hogy önmagukban is unalmasak, a történetet is unalmassá teszik. Ha egy egyoldalúan jó vagy egyoldalúan rossz szereplőnek választania kell két alternatíva között, az olvasó számára eleve nyilvánvaló lesz, hogy melyiket választja. Az egyoldalúan jó vagy rossz karakterek számára azok a morális döntések, melyek egy árnyaltabb karakter számára óriási dilemmát jelentenének, egyértelműek. Náluk a választás nem jár belső konfliktussal, magától értetetődő, a kiszámítható reakcióik pedig kiszámítható történetet eredményeznek. Ez persze nem csak akkor áll fenn, ha tökéletesen jó vagy gonosz alakokról beszélünk, hanem akkor is, ha a karakterünknek csak egyetlen meghatározó tulajdonságot adunk (pl. nagylelkű, cinikus, fukar).

Robert McKee szintén kiemeli a karakter reakcióinak fontosságát, ő pontosan ebben látja a történetmesélés egyediségének zálogát:

„A történetekben, ahogy az életben is, azon események száma, amik egy emberrel megtörténhetnek, véges. Nyersz vagy vesztesz, szerelembe esel vagy kiábrándulsz, elszenveded az igazságtalanságot vagy bosszút állsz, jobb vagy rosszabb ember leszel, élsz vagy meghalsz. Az akciók sora, melyek valamilyen módon befolyásolhatják a karakter életét hosszú…, de korlátozott. Viszont az ezekre adható reakciók száma végtelen. Ideális esetben minden egyes karakter egyedi, megismételhetetlen kombinációja a vele született tulajdonságoknak és a szerzett tapasztalatoknak. Ezért az, hogy egy konkrét karakter hogyan reagál egy adott eseményre az életében, meghatározza őt. Mivel a reakciók karakterspecifikusak, ebben az esetben végtelenszámú lehetőségünk van. Az, hogyan kezeled a karaktereid reakcióit, minden más történetmeséléssel kapcsolatos dolognál jobban felfedi a különbséget az eredetiség és a klisé, a jó és a kiemelkedő írás között. Töltsd meg a történeted gyönyörűen elmesélt eseményekkel, aztán koncentráld az energiáidat, képzelőerődet és ötleteidet azokra a reakciókra, amelyek nem máséban, hanem pontosan abban a szereplő esetében hitelesek.”

Lehet, hogy ez elsőre nem tűnik olyan nehéznek, de a legtöbbek számára az. McKee azt mondja, amikor egy író elkezd gondolkozni azon, hogy a szereplője mit tenne egy adott szituációban, az első tippje valószínűleg klisé lesz. Az életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy az alapján próbáljuk megjósolni más emberek viselkedését, amit adott helyzetben szerintünk a többség tenne. A férfiak virágot visznek a nőknek, még ha nem is ismerik őket, mivel az általános tapasztalat szerint annak minden nő örül. De nem törvényszerű, hogy az a konkrét egyén örüljön neki, mert mi van, ha allergiás rá? Mi van, ha elsírja magát az ajándék láttára, mert a temetésre emlékezteti, amin nemrég vett részt? Mi van, ha egyszerűen elcsépeltnek tartja a rózsacsokrot?
Így írás közben gyakran tudatosan ki kell rostálnunk, hogy a bennünk felmerülő lehetséges reakciók közül, melyek a sztereotipikusak, melyek az (el)vártak, de valójában hiteltelenek, és melyek azok, amiket mi erőltetünk a karakterre, csak hogy eljussunk a következő pontra a cselekményben.

Az, hogy a karakter reakció mennyire lesznek érdekesek, azon múlik, hogy maga a karakter mennyire kidolgozott, mennyire sokoldalú. Amint szó volt róla, amíg az egydimenziós szereplők reakció egyfélék, kiszámíthatóak, addig a jól megformált, többdimenziós szereplők reakciói egyéniek és meglepőek. Ahogy McKee fogalmaz, „minél szűkebb, felszínesebb és egyoldalúbb a karakter személyiségének kidolgozottsága, annál merevebbek, statikusabbak és kiszámíthatóbbak lesznek a választásai, cselekedetei, reakciói. És fordítva: minél mélyebben és szerteágazóbban dolgozzuk ki a karakter személyiségét, annál rugalmasabbak, kiszámíthatatlanabbak és komplexebbek lesznek a választásai, reakciói és cselekedetei.”

Ami a karakter komplexitását meghatározza, az többek között az intellektuális, érzelmi, fizikai képességei és az addigi megszerzett tapasztalatai, élményei. Személy szerint az a problémám a „20 dolog, amit tudnod kell a főszereplődről” típusú kérdőívekről, hogy ugyan ráveszik a szerzőket, hogy elgondolkodjanak a főhősükről, azonban annak önmagában semmi jelentősége nincsen, ha tudod, hogy a szereplő kedvenc színe a piros, vagy hogy gyerekkorában eltörte a lábát. A karakterek jellemének és hátterének ismerete a történetmesélés szempontjából fontos, ennek segítségével tesszük sokrétűvé és érdekessé a karakter reakcióit és cselekedeteit. Valamint akkor tartalmaz a szereplő választása konfliktust, akkor lesz az olvasó számára érdekes, ha az dilemmát jelent a karakter számára, mivel ellentétes vágyakat és törekvéseket állít egymással szembe a karakteren belül.

Attól még, hogy esetleg törekszünk arra, hogy a karakter reakció sokrétűek és kevéssé kiszámíthatóak legyenek, ez még nem jelenti azt, hogy találomra alakítjuk a viselkedését, és egymással teljesen ellentétes dolgokat csináltatunk vele, mintha mániákus lenne. A jól kidolgozott szereplők esetében megeshet, hogy első látásra kevésbé érthető, amit tesznek, vagy látszólag egymásnak ellentmondó döntéseket hoznak. Előfordulhat az, hogy olvasás közben nem értjük, hogy a karakter miért tesz meg egy adott dolgot. Volt olyan regény, ahol én sem értettem, hogy a főhős miért teszi mindig az ellenkezőjét annak, amit két oldallal előtte elhatározott, megmagyarázhatatlannak tűnt a viselkedése. Csak második olvasásra értettem meg, hogy a szereplő azért váltogatja az álláspontját, mert éppen egy identitásválságon megy át, csak a szerző ezt nem betűzte ki az olvasónak. Innen nézve már a változékony viselkedése is érthető volt.

Egyesek úgy gondolják, nem baj az, ha egy szereplő megtart valamit a rejtélyességéből a történet végéig, és az olvasó úgy érzi, sokat megtudott ugyan róla, de mégse ismerte ki teljesen. A jéghegy-modell, amit korábban a világépítéssel kapcsolatban hoztam fel, a karakterekkel kapcsolatban is igaz, vagyis ha a karaktert egy jéghegynek tekintjük, és 10% az, amit róla explicit elmondunk az olvasónak, akkor érdemes utalni még a mélyben lévő 20-30%-ra. Nem kell elmondani minden kis lényegtelen részletet a karakterről, viszont utaljunk a mélyben meghúzódó, ki nem mondott dolgok egy részére, így az olvasó majd úgy érzi, hogy ez a figura kerek, és rendelkezik rejtett dimenziókkal.

A Kezdő írók kézikönyve hosszasan foglalkozik a karakterábrázolással, és az egyik dolog, amit ezzel kapcsolatban kiemel, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a sztereotípiákat, adjunk a szereplőinknek egymással ellentmondó személyiségjegyeket, legfőképpen olyanokat, amik szembeszegülnek típussal (például bankár, aki szabadidejében metálzenekarban játszik). A szereplő kiszámítható vagy kiszámíthatatlanságától függetlenül ügyelnünk kell arra, hogy a magatartása következetes legyen. Úgy tűnhet, hogy a kettő kizárja egymást, de valójában nem. Ha bemutatunk egy nőt, aki végig tökéletes feleségnek és tökéletes anyának tűnik, végül pedig egy éjszaka lelövi a férjét, a fordulat hiteltelen lesz. Viszont ha nő tökéletes feleségnek tűnik ugyan, de elhelyezünk a szövegben olyan apró jeleket, amik előkészítik a gyilkosságot, érzékeltetik, hogy a feleség miért tenne ilyet, még ha az olvasó meg is lepődik, elfogadja a fordulatot.

Tehát a váratlan reakció nem egyenlő a logikátlannal, inkább azt mondanám, hogy a külső logika helyett a karakter egyéni, „belső” logikáját alkalmazzuk. (Az antagonisták kapcsán szó volt róla, hogy lehet, az író maga nem tud azonosulni a gonosza törekvéseivel, de így is végig kell gondolnia, ő hogyan jutott el addig a döntésig, hogy el akarja pusztítani a világot.)
Attól függetlenül, hogy az olvasó meglepődik-e a karakter reakcióin vagy sem, a cselekedeteinek belőle, az ő személyiségéből kell erednie. Ne elégedjünk meg a kész válaszokkal, bejáratott klisékkel, de nem is szabad egy előre meghatározott történetsablon vagy a sokkolás érdekében hiteltelen magatartásmintát erőltetni a karakterekre. Vagyis az írónak meg kell tanulnia a szereplői fejével gondolkodni. A lényeg valójában nem a kiszámíthatatlanság, hanem az, hogy kerek, érdekes karaktereket alkossunk, és ha híven ábrázoljuk őket, a történetük is érdekelni fogja az olvasót.

Forrás: - https://www.youtube.com/watch?v=8OchUVwHS50&feature=youtu.be

- http://jamigold.com/2012/11/actions-and-reactions-the-end-all-be-all-of-storytelling/

- Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve