Ebben a cikkben nem kimondottan a romantikus zsánerről fogok beszélni, hanem a romantikus szálról általában, ami jelen lehet akármilyen zsánerben. Hogy egy írás romantikus kategória alá esik-e, vagy nem, attól függ, hogy a romantikus történetszál mennyire van előtérben, főszál-e vagy csak egy mellékszál egy nagyobb konfliktus mellett. Annyit érdemes megjegyezni, hogy attól még, hogy romantikus regényt írunk, az nem azt jelenti, hogy az egész történetet ennek kell kitöltenie, és a főszereplőnek a szerelmi életén kívül semmilyen más problémája nem lehet. Általában a romantikus szál mellett felbukkannak még más történetszálak is (pl. gondok a főszereplő családjában, munkahelyén, lelki bajok), és sokszor a két szereplő úgy találkozik egymással, hogy a főhős(nő) éppen egy konfliktus megoldásán dolgozik.
Ha romantikus regényt írsz, lehetőleg dolgozd ki a mellékszálakat is, és ne csak a párkapcsolat alakítgatásával legyél elfoglalva. Ha más zsánerben alkotsz, de van romantikus szál is a történetedben, azt szintén fel kell építeni, ne csak azért szerepeljen az írásodban, hogy elmondhasd, van benne. Pusztán attól, hogy egy regény rendelkezik romantikus szállal, még nem lesz jobb, ahogy amiatt sem lesz érdekesebb a történet vagy a szereplőgárda, ha belerakunk egy barát- vagy barátnőjelöltet.
A következőkben adok pár tippet a karakterábrázolással és a történetvezetéssel kapcsolatban, emellett érintek pár klisét, amit érdemes hanyagolni.

Sokan az ideális első szám első személyű narrátort úgy képzelik el, hogy szerethető, érdekes, (gyakran) jó a humora, és úgy általában képes kapcsolatot teremteni az olvasóval. Sokszor egy kedvelhető, hiteles narrátor már elég a sikerhez, de bizonyos esetekben az nézőpont kiválasztása nem csak annak a kérdése, hogy a szerző melyikkel dolgozik szívesebben, hanem olyannyira meghatározza a kész művet, hogy teljesen más eredményt kapnánk, ha a szerző más narrációban írta volna meg. Szemléltetés céljából ezért most nem egyszerűen olyan regényeket választottam, amelyek jól használják az E/1 narrációt, hanem melyekben az elbeszélésmód alapjaiban határozza meg a szöveget. A továbbiakban több olyan variációra is lesz példa, amit az előző, E/1-ről szóló cikkben említettem, mint például a megbízhatatlan narrátor, a mentális zavarban szenvedő narrátor, különböző nemű narrátorok stb.

Manapság gyakran találkozni olyan művekkel, melyek egyes szám első személyben íródtak, és kezdő szerzők is gyakran választják ezt az nézőpontot, mert sokaknak ez érződik a legtermészetesebbnek.
Néha hallani olyan véleményeket, hogy az E/1 (vagy a jelen idő) kevésbé irodalmi vagy elegáns, mint az E/3, de ennek semmilyen alapja nincsen. Igaz, hogy a múlt idő és az egyes szám harmadik személy számít a klasszikus elbeszélői formának, mivel a múltban ez volt a legelterjedtebb. Azonban számos klasszikust fel tudunk sorolni, melyek E/1-ben íródtak: A nagy Gatsby, Jane Eyre, Közöny, Gulliver utazásai, Ne bántsátok a feketerigót, A szolgálólány meséje.
Semmi értelme rangsort állítani a nézőpontok között. Egy szöveg nem lesz se nem jobb, se nem rosszabb csupán attól, hogy első vagy harmadik személyben íródott. Ettől függetlenül a nézőpont kiválasztása az egyik legelső és legfontosabb döntés, amit az író a történetével kapcsolatban meghoz, ezért érdemes átgondolni és tisztában lenni azzal, hogy melyik nézőpont milyen kreatív lehetőségeket tartogat.

Az E/1 mellett más lehetséges nézőpontok a közeli E/3 (kiválasztunk egy szereplőt, és az ő nézőpontjában maradunk), a mindentudó E/3 (a narrátor mint egy isten „felülről” látja az eseményeket, ugrálhat térben és időben, minden szereplőről tud mindent, belelát a fejükbe) , E/2 (ritkán, de előfordul, például Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó, McInerney: Fények, nagyváros), T/1 (szintén ritka, például Eugenides: Öngyilkos szüzek, Zamjatyin: Mi).
Ezen kívül természetesen lehet az elbeszélés múlt időben és jelen időben (elméletileg lehetne jövő időben is, de azzal még nem találkoztam). Ebben a cikkben konkrétan az E/1 elbeszélővel fogok foglalkozni és annak típusaival.