Kritika és írói etikett

Az utóbbi pár évben azt figyeltem meg, hogy bizonyos írókörökben az a nézet terjed, hogy az a jó/korrekt/szakmai kritika vagy értékelés, ami a szerző számára hasznos.

Ezt persze nem pont így szokták megfogalmazni, viszont az érvelésnek ez a lényege. Régebben láttam olyan videót, amiben egy szerző arról beszél, hogy a negatív vélemények mennyire ártalmasak az írókra nézve, és ha valaki ilyet nyilvánosan közzétesz, gondoljon bele, hogy ezzel tönkreteszi valakinek az álmait.

Gondoljon bele, hogy az író azon a könyvön mennyit dolgozott, a szívét-lelkét beletette. Gondoljon bele, hogy a rossz értékeléssel eltántoríthat másokat, hogy megvegyék a könyvet, és ezzel anyagi és lelki károkat is okozhat az írónak.

Ezt nyugodtan nevezhetjük érzelmi alapú manipulációnak.

A másik érvrendszer „szakmai” alapú. Aki ezen a vonalon mozog, az „szakmai” szempontokat hoz fel arra, hogy egy negatív véleményt milyen alapon lehet diszkreditálni, félresöpörni.

Ezek közül még egy szelídebb változat, ha azt mondja, akkor nem kell foglalkozni egy véleménnyel, ha az nem "tapintatos" és „építő”. Ám valamikor azon az alapon támadják az értékelőt, hogy ha nincs megfelelő képzettsége (szélsőséges esetben, ha ő maga nem tud jobbat írni), akkor nincs joga negatív kritikát közzétenni.

Ebben az érvrendszerben gyakori, hogy a szerző, akinek a munkájára negatív megjegyzést tettek, próbál fogást találni az értékelésen, például az illető biztos nem értette a regényt, el se olvasta rendesen, nem is ő a célközönsége, igazából nem is ért hozzá stb.

Több éven keresztül műértelmezést és kritikaírást tanultam az egyetemen, úgyhogy tételezzük fel, hogy járatos vagyok a témában, és meg tudom mondani, hogy mi a szakmailag helytálló kritika, és mi nem az.

Az 5 év alatt, amíg az egyetemen ezzel a témakörrel foglalkoztam, egyszer sem merült fel, ha kritikát írunk valamiről, képzeljük bele magunkat az író helyzetébe, gondoljuk át, hogyan érintheti őt a véleményünk.

Soha egyetlen egy oktató nem mondta azt, hogy kritika-, esszé- vagy recenzióírás közben gondoljunk arra, hogy hathatnak  a szavaink a szerzőre, a könyve fogadtatására vagy eladási mutatóira.

Ez utóbbiak a szerző számára fontos szempontok, de ezek a megfontolások a kritikától teljesen idegenek. Sőt, éppen, hogy veszélyeztetik a kritika objektivitását és szakmaiságát.

Gondoljuk át, mihez vezet ez az érvelés, hogy a véleményezőnek figyelembe kellene vennie, hogy a kijelentései milyen hatással lesznek a szerzőre. Persze ezt kevésbé ismert magyar szerzők mondják, de mi van a többiekkel?

Ha én negatív kritikát írok egy olyan szerzőről, aki már halott, akkor nyilván nem kell amiatt aggódnom, hogy ő mit fog szólni az én elmarasztaló véleményemhez.

Ha a szerző külföldi, akkor igen kicsi a valószínűsége, hogy az én véleményem bármilyen formában eljut hozzá, tehát vele kapcsolatban sem kell aggodalmaskodnom.

Ha egy sikeres magyar szerzőről van szó, ő nem valószínű, hogy végigolvassa a több tucat recenziót, amit a könyvéről írtak, és a több száz molyos értékelést sem, tehát az ő könyvéről is szabadon beszélhetek.

Ezek szerint minden más szerzőről írhatok őszinte kritikát, csak azokról a kevésbé ismert magyar írókról nem, akikről feltételezem, hogy nyomon követik és nyomon is tudják követni a könyvük értékeléseit és recenzióit.

Nem hiszem, hogy az lenne a korrekt kritikai hozzáállás, hogy a kevésbé ismert magyar szerzőket védett csoporttá nyilvánítjuk, és mindenki más művéről leírhatják az olvasók, hogy mit gondolnak, de az ő könyvükről nem.

Az udvariaskodó, a könyveket óvatoskodva körbetipegő és feldicsérő véleményekkel nem csak az a gond, hogy ezeket nem lehet értelmes kritikának nevezni, hanem hogy a többi olvasó előtt sincs hitelük.

Ha a magyar könyvek molyos adatlapján látok 12 csupa ötcsillagos, ajnározó értékelést, tudom, hogy azok az író barátai. Nem is feltétlenül a mennyiségen múlik, lehet az 30 értékelés is, de ha a vélemények nem kiegyensúlyozottak, ha nincsenek páran, akik közepesre értékelték a könyvet, az gyanús.

Külföldi könyvek közül is úgy szoktam választani, hogy megnézem a maximum pontos értékeléseket, aztán a legrosszabbakat, és valamikor éppen a negatív vélemény győz meg arról, hogy az a könyv valószínűleg tetszeni fog. És nem csak én vagyok így ezzel.

Nemcsak visszás, amikor az író nekitámad az olyan értékelőknek, akik kritizálja a könyvét, hanem kontraproduktív is.

Egyrészt ez az íróra nézve kínos. Másrészt így megaláz egy olyan olvasót, aki mégiscsak rááldozta a pénzét meg az idejét a könyvére. Harmadrészt meg így a többi olvasónak is azt üzeni, hogy ne merjék elmondani a véleményüket, csak akkor, ha az maradéktalanul pozitív.

Arról nem is beszélve, hogy pont az ilyen kirívó esetek miatt sokan félnek értékelni magyar (magánkiadásos) könyveket.

Az egycsillagos értékelés persze senkinek sem használ, de még a háromcsillagos vélemények is hasznosak neked. Sokkal jobban jársz 50 vegyes, de többnyire pozitív véleménnyel, mint 10 abszolút ajnározó kritikával.

Mi a helyzet azzal, ha valakinek az értékelésében vagy kritikájában íróként valami tévedést veszel észre? Mondjuk nem úgy értelmezte a szöveg egyes részeit, ahogy az szerinted helytálló.

Itt kerül képbe a „szerző halálának” elmélete, ami segíthet neked abban, hogy íróként megértsd a kortárs műkritikát.

Hosszú ideje jellemző az irodalomoktatásra, hogy a műelemzést leginkább az alkotói szándék feltárására korlátozza. A tanár elmagyarázza a történelmi kontextust, a szerzői életpályát, a számonkérés pedig abból áll, hogy a gyerek bemagolja, mit mond a műről az irodalomtankönyv, és azt kell visszamondania szó szerint. Önálló véleménynek ritkán van helye. 

Mivel megszokjuk, hogy helyes műértelmezés a klasszikus művek esetében is abból áll, hogy megpróbáljuk minél pontosabban rekonstruálni a szerző értelmezését, a kortárs művek esetében is az írótól várjuk, hogy bármi vita esetén nyilatkoztassa ki, hogy is kell „helyesen” olvasni az ő szövegét.

A modern irodalomkritika „eltemette” a szerzőt olyan értelemben, hogy már nem az ő értelmezése az elsőrendű. Nem az ő előjoga, hogy kijelölje a szöveg jelentését. A szövegnek számtalan lehetséges jelentése van, és akár egy értelmező számára is jelenthet különböző dolgokat (az idő múlásával akár a szerző is értelmezheti  másképpen a szövegét).

Ahogy Roland Barthes írja: „A mű nem azért örök, mert különböző emberekre egyetlen értelmet kényszerít, hanem azért, mert különböző értelmeket sugall egyetlen embernek, aki az idők sokféleségében ugyanazt a nyelvet beszéli: a mű kínál, az ember választ.”

A modern irodalomra amúgy is jellemző a művek nyitottsága, vagyis az írók tudatosan igyekeznek olyan szövegeket létrehozni, amelyek többféle értelmezést is lehetővé tesznek. Így az olvasó már nem puszta nyomrögzítő, aki passzívan befogadja azt a mondanivalót, amit a szerző elhelyezett a művében, hanem a tulajdonképpeni mű az olvasó és a szöveg egymásra hatásából jön létre.

Ezért több kritikai iskola szerint az író is csak egy az értelmezők sorában – egyesek szerint a véleménye a művének mondanivalójával kapcsolatban nem ér többet, mint bármelyik másik olvasóé, mások azért némileg kiemeltebb szerepet szánnak a szerzőnek, de így sem az övé az utolsó szó. (A kérdés itt persze az, hogy egyáltalán létezhet-e rossz értelmezés. Egyes irodalmárok szerint nincs is ilyen.)

Létezik egy anekdota ezzel kapcsolatban: Asimov egyszer végighallgatott egy egyetemi előadást a művéről, és annak végén közölte a tanárral, hogy ugyan érdekesnek találta az értelmezését, de ő teljesen másra gondolt, miközben a történetét írta. A tanár pedig erre azt válaszolta, hogy ugyan miért gondolja Asimov azt, hogy csak azért, mert ő írta, halvány fogalma van arról, valójában miről szól?

Te is jobban jársz, ha megjelenés után némi távolságot tartasz a művedtől. Ha olyan típusú író vagy, aki szeret a kéziratára a gyermekeként gondolni, akkor képzeld azt, hogy amikor a műved kiadták, onnantól ő már a felnőtt gyermeked, aki kirepült a fészekből, és a saját útját járja. 

Rád nézve is egészségtelen, ha megpróbálod irányítani a diszkurzust, ami a könyved körül kialakul. Nem fog sikerülni.

A szöveged nem te vagy. Nem reprezentál téged. Aki a műved támadja, nem téged támad.

Ha nagyon zavarnak a negatív megjegyzések, inkább ne olvass kritikákat. (Amúgy vannak olyan szerzők, akik minden értékelést megköszönnek, még a negatívakat is. Ez nagyon gáláns, de én ezt nem javaslom. Akaratlanul is máshogy fognak a könyvéről írni, ha tudják, hogy a szerző figyel.) 

Ne próbáld kontrollálni, másoknak mi legyen a véleménye a regényedről, hogyan értelmezzék. Örülj annak is, ha valaki teljesen máshogy értelmezi, mint te, mert ez azt jelenti, hogy az egy gazdag szöveg. Örülj annak is, ha valaki utálta, mert legalább érzelmeket váltott ki belőle.

A legjobb művekre gyakran az jellemző, hogy az olvasók egy része imádja, a másik pedig gyűlöli őket. A közömbösség sokkal rosszabb. Ha egyáltalán nem írnak róla, az sokkal rosszabb.

Egy író ne győzködje az olvasókat arról, hogy írjanak jót a könyvéről, különben felborul a lelki békéje, összetörnek a reményei. Ne mondogassa nekik, hogy egy negatív értékeléssel neki milyen károkat okoznak. Ez érzelmi zsarolás, és az egész irodalmi életre nézve mérgező.

Egy író ne próbálja fiktív „szakmai” indokokra hivatkozva manipulálni a véleményezőket, hogy olyan recenziókat írjanak, ami neki előnyös. Az irodalomkritikában nem létezik olyan előírás, hogy egy értékelés legyen „kedves” vagy "konstruktív".

Az irodalomkritikában nem létezik olyan szakmai etikett, hogy a negatívumokat nem írjuk le, mert az nem elegáns, legföljebb  négyszemközt közölhetjük a szerzővel.

A bétád, az írótársaid, a mentorod legyen veled kedves és empatikus, tőlük ez elvárható, a kritikustól meg az olvasóktól nem.

Egy könyvre érkező olvasói véleményeket nem szabad összekeverni az előolvasók tanácsaival, amikor egy írótársaddal beszélgettek a könyvedről, vagy amikor egy kreatív írás tanfolyamon az oktatóval elemzitek a szöveged. Ezek a szituációk a te fejlődésedről és a műved javításáról szólnak, így valóban joggal várhatod, hogy  a másik tapintatos legyen, a segítő szándék vezesse, a hiányosságokról is konstruktív módon beszéljen. (Külön cikkben írtam a bétázás szabályairól, korábban pedig arról, miért elfogadhatatlan, ha tanácsadás ürügyén személyeskednek az íróval.)

Ha már kiadták a könyved, és eljut az olvasókhoz, az egy teljesen más szituáció. Ilyenkor már nem egy fejlesztés alatt álló kéziratról beszélünk, amit a környezeted segít javítani, hanem egy kész műről, amit beáraztak, kinyomtattak, és egy olvasó azt megvette. Ha valaki a kész könyvet nyilvánosan véleményezi, nem feladata, hogy ezzel az írónak bármilyen szempontból segítsen.

Egy könyvről készült kritika, blogposzt, molyos értékelés a többi olvasónak szól, nem a szerzőnek.

A többi olvasó számára kell hasznosnak lennie, nem a szerző számára.

Az a jó kritika, ami korrekt, értelmes, kiegyensúlyozott, nem az, ami segít az írónak több könyvet eladni. Ha egy ismertetőnek ez a célja, az nem kritika, hanem reklám.

A korrekt kritika a szöveggel foglalkozik, azt minősíti, nem a szerzőt. Nem rosszindulatú, nem bántó vagy ártó szándékú. Viszont a korrekt kritika őszinte, és nem tartozik a szerzőnek azzal, hogy dicséretbe csomagolja a negatív észrevételeket is, hogy a szerző számára „építő” és hasznos legyen, nem feladata, hogy tanítsa vagy tippeket adjon neki.

Persze az átgondolt, jól felépített elemzésekből sokat lehet tanulni, és szemfüles írók el is raktározzák ezeket a hasznos észrevételeket. Remek, ha úgy érzed, tanultál egy értékelésből, de ezt nem lehet előírni.

Az elvárható, hogy egy kezdő írót ne cincáljanak szét minden apró hibáért, és vegyék számításba, hogy a pályája elején jár.

Találkoztam már olyan újságíró által elkövetett kritikával, aminek nyílt célkitűzése volt a kezdő regényének szétszedése. Néha valóban olyan érzése van az embernek, mintha a kritikus a regénnyel példát akarna statuálni. Az ilyen rossz kritika.

De nem azért, mert megbántja a szerzőt, vagy mert miatta az olvasókat veszíthet, hanem mert nem korrekt, a vélemény, amit megfogalmaz, részlehajló és torz, nem felel meg a szakmai kritériumoknak.

Az imént viszont újságírókról és profi kritikusokról beszéltem, egy bloggeren meg főleg egy molyos értékelőn nem lehet ezeket a szakmai kritériumokat számon kérni.

Aki publikálni akarja a könyvét, el kell fogadnia, hogy véleményszabadság van, és ő abba sem szólhat bele, ha valaki azt írja a regényére, „nem tudtam végigolvasni, de gyújtósnak jó volt”. Ez egy értelmes vélemény? Persze, hogy nem az, és a dolog pozitív oldala, hogy ezt a többi olvasó is pontosan így fogja látni. Ahogy a többi olvasó azt is tudja, kinek a véleményére lehet adni, ki érvel értelmesen a könyv mellett.

Egy könyvesbloggernek is akkor marad meg hosszú távon az olvasóköre, ha korrekt kritikákat ír, és meg lehet bízni a véleményében. Nem azért írja le a könyved hibáit, mert neked akar ártani, hanem mert ha mindent vakon dicsérne, elvesztené a hitelét.

Mindegy, hogy hány negatívabb értékelésed van, ha a könyved igazán jó, azt lehet látni. Ahogy azt is lehet látni, hogy kinek vannak valódi olvasói, és ki az, akit a barátai meg az íróköre dicsér fel.

Ha folyton azon aggódsz, hogy mások mit szólnak a regényedhez, az azt mutatja, hogy te sem bízol benne igazán.

Ha pedig te bizonytalan vagy, olyannyira, hogy próbálod megszabni, ki, mit, hogyan írhat a könyvedről, az a többi olvasóban sem ébreszt bizalmat a történeted minőségével kapcsolatban.

Kapcsolódó cikkek:

- 5 + 5 tipp bétáknak és véleményt kérő íróknak

- Hogyan (ne) adjunk tanácsot