Szerelem és/vagy halál – Az Alkonyat sötét erotikája és az olvasó tudattalanja

Mióta az Alkonyat-sorozat megjelent 15 évvel ezelőtt, megszámlálhatatlan cikk született arról, hogy ez miért egy rossz történet. Amilyen intenzív volt a regények körüli rajongás, legalább olyan hangosak voltak a kritikák, amelyek górcső alá vették a történet összes hibáját. Ahogy a rajongótábor kettévált Team Edwardra és Team Jacobra, úgy tűnik, a fiatal nők is kettéváltak Team Alkonyatra és Team Anti-Alkonyatra.

A sorozat olyan kulturális jelenséggé vált, amelyről mindenkinek megvolt a véleménye, és bármit is gondoljunk a könyvek minőségéről, az tagadhatatlan, hogy egy generáció jelentős részét ez a sorozat tette máig aktív olvasóvá.

Ha egy átlag olvasót megkérdezünk arról, hogy mi a gond az Alkonyattal, anélkül is fel tud sorolni pár hiányosságot, hogy akár egy mondatot is olvasott volna a könyvekből. De mi a helyzet akkor, ha az erényeiről van szó?

Különös, hogy aki nem Alkonyat-rajongó, az látszólag teljesen értetlenül áll azelőtt, miért is szeretik ezt a sorozatot ennyire sokan. Több millió példányt adtak el a könyvekből világszerte, de szinte senkinek nincs arra racionális válasza, hogy Stephenie Meyernek ezt mégis mivel sikerült elérnie. Valamit talán dünnyögnek vonzó vámpírokról, romantikáról meg vágybeteljesítésről, de konkrétan nem tudnák megfogalmazni, miért ennyire népszerű ez a történet.

Amikor írókat kérdezek meg arról, hogy szerintük miért szeretik az olvasók az Alkonyatot és a hasonló történeteket, ők is többnyire azt válaszolják, hogy nem tudják.

Ez nemcsak a szokványos válasz, hanem úgy látszik, az elvárt is. A nem túl sok irodalmi értékkel rendelkező, de rendkívül népszerű bestsellerek esetében mintha az lenne az egyedüli elfogadott reakció, hogy széttárt karokkal habogjunk felette, mint akik el sem tudják képzelni, hogy egy ponyván mi is tetszik ez embereknek. Ez viszont korlátolt hozzáállás, ami biztosan nem viszi előre azt, aki író akar lenni.

 

Lehet, hogy a fiatalabb olvasóknak másfajta igényeik vannak a történetekkel szemben, mint az irodalmároknak, de azért ők sem vakon választják a kedvenceiket. Rengeteg más lányregényt találhattak volna maguknak, ami hasonló az Alkonyathoz, nem lehet véletlen, hogy épp ez a történet lett a körükben népszerű. Olyasmiért nem rajonganának, ami pusztán csak rossz vagy nagyon giccses.

Aki romantikus vagy ifjúsági történeteket ír, vagyis nagyjából az a célcsoportja, mint az Alkonyatnak, az nem igazán engedheti meg magának, hogy teljes sötétségben tapogatózzon a történet vonzerejét illetően.

 

Félreértés ne essék, tény, hogy az Alkonyat nem egy irodalmi remekmű, és nem kell Stephenie Meyertől sem eltanulni azt, amit rosszul csinál. Ha valaki most próbálná lekoppantani Meyer stílusát, a karaktereit, a fordulatait, a kísérlete biztos nem lenne sikeres.

Viszont aki nem érti az Alkonyat sikerét, az nem érti az olvasókat, és ha nem érti az olvasókat, azt se fogja tudni, hogy a saját történeteinek mi lehet a vonzereje.

A gyakorlottabb íróknak már kiforrottabb a stílusa, ismernek sok írástechnikai fogást, érdekes történeteket találnak ki, de valamikor épp a nagyfokú tudatosságnak az a következménye, hogy elveszítik a kapcsolatot az olvasók igényeivel. Éppen ez az oka annak, hogy valamikor a nyelvileg rosszabb regények nagyobb sikert aratnak, mint az igényesebbek. Be kell látni, hogy bizonyos olvasói rétegek számára lényegesebb az, hogy a történet mennyire rezonál velük érzelmileg, mint a próza minősége.

 

Ez nem azt jelenti, hogy a közönség nem értékeli az igényes prózát. Vannak olyan romantikus regények, amelyek átlagon felüliek, a szépirodalom felé hajlanak, és közben komoly rajongói réteggel rendelkeznek.

A siker kulcsa nem az, hogy írj „ponyvát”, írj rosszabbul butább történeteket, hanem hogy a kevésbé minőségi bestsellereket is tudatosan elemezd, és értsd, hogy a hiányosságok ellenére mitől működött mégis az a történet.

A vak elutasítás sem intelligensebb hozzáállás, mint a kritika nélküli rajongás. Mindkettő fals értelmezéshez vezet.

Lehetne elemezni, hogy írástechnikai szempontból mi működött az Alkonyatban, de ez nem akkora rejtély, a pozitív értékelésekből le lehet szűrni (könnyen olvasható, erősen romantikus, a főszereplővel könnyű azonosulni stb.). Viszont ezeket a jól működő elemeket is van, aki Meyernél jobban csinálja, így technikai elemzés helyett érdemesebb azt megnézni, hogy érzelmileg miért rezonált a sorozat a fiatalokkal.

 

Az Alkonyat és a vámpírmitológia

Az Alkonyat alapszituációja, hogy a főszereplő, Bella elköltözik egy új városba, ahol megismerkedik a vonzó Edwarddal, akiről kiderül, hogy vámpír.

Ebben az egyszerű alapfelállásban az érdekes elem nyilvánvalóan az, hogy a hősnő szerelme egy természetfeletti lény. Ám a vámpírt a romantika már Meyer előtt felfedezte magának, akkor az Alkonyat miben hozott újat?

 

A vámpír a horror történetek szörnyetegéből vált a paranormális románcok kedvelt hősévé. A korai történetekre még kevésbé volt jellemző, hogy vonzónak ábrázolták a rémet (gondoljunk csak Nosferatura), de már Bram Stoker Drakulájában megjelent az erotikus felhang. Egyik értelmezés szerint Drakula a viktoriánus Anglia azon félelmét fejezi ki, hogy a keletről jövő bevándorlók morális romlásba taszítják az erkölcsös angol hölgyeket, valamint a vámpírizmus olyan fertőző betegségektől való félelmet is kifejezhet, mit a szifilisz.

Nem nehéz meglátni a párhuzamot a vérivás és szexuális aktus között sem – mindkettő a penetráció egy formája.

 

A 20. század előtti fiktív vámpírokra esetenként jellemző volt, hogy vonzóak, és elcsábítják az áldozataikat, ám a szándékuk mindig aljas, és kivétel nélkül elpusztítja azt, aki a bűvkörükbe kerül. Ezek a történetek tanmeseként szolgáltak a fiatal nőknek, hogy vigyázzanak a kétes hírű férfiakkal (néha nőkkel, lásd Carmilla), akik elrabolják az ártatlanságukat, és megrontják őket.

Ehhez képest Anne Rice Vámpírkrónikák-sorozatában a vámpír már nem lelketlen szörny, nem a gonosz megtestesülése, hanem sokkal emberibb – morális lény, akinek etikai problémája lehet a gyilkolással (legalábbis Louis esetében). Rice vámpírjait már nem kizárólag gonosz vágyak hajtják, hanem képesek a ragaszkodásra, a társas együttélésre.

Ezt teszi lehetővé, hogy a későbbi vámpírok akár szerelembe is eshessenek, és a párjuk érdekében megfékezzék a vérszomjukat.

 

Az Alkonyat Edwardja már az erkölcsös vámpír kategóriába tartozik, aki már nem iszik emberi vért, és képes az emberek között élni úgy, hogy nem jelent komolyabb veszélyt rájuk. Meyer megtartott annyit a vámpírmitológiából, hogy a hőse még érdekes maradjon – emberfelettien vonzó és erős, szomjazik az embervérre –,  de már nem hág át olyan erkölcsi korlátokat, ami miatt a szerepeltetése problémás lenne egy ifjúsági regényben.

Lehet amellett érvelni, hogy Meyer kitépte a vámpírmitológia szemfogait, és egy csillogó szuperhős-fehérneműmodellt csinált belőle, de egy ifjúsági regényben a hősnő szerelme nemigen lehet sorozatgyilkos, úgyhogy ezek szükséges változtatások voltak, hogy a történet beleférjen a korcsoportba.

 

Tehát Meyer sikerének egyik kulcsa, hogy vett egy lényt, ami addig is a tabu erotikus fantáziák megtestesítője volt, és olyan formában dolgozta át, hogy az a kamaszok számára is fogyasztható legyen.

Az Alkonyat sikerének másik kulcsa Freud, de ne szaladjunk ennyire előre.

 

A klasszikus (rém)történetek nyomában

 

Az Alkonyat története nem teljesen egyedi a világirodalomban, az előbb én is említettem pár vámpírokat szerepeltető művet, és ezeken kívül is létezik még számtalan a romantikus zsáneren belül is. De amikor elgondolkoztam, hogy ha az egész világirodalmat nézzük, akár az Alkonyat után megjelent könyveket is, vajon Bella főszereplőként kihez hasonlít igazán, a rokonságot nem az újabb regények karaktereivel lehet felfedezni, hanem a több száz évvel ezelőtti klasszikusokéval.

Konkrétan Bella leginkább a klasszikus gótikus regények hősnőire hasonlít.

 

Ez olyan szempontból nem meglepő kijelentés, mert a korai vámpírregényeket is besorolhatjuk a gótika alá, de Bella egyébként is azt a nőtípust testesíti meg, amit a (akár vámpírmentes) gótikus románcokban is találunk: egy fiatal, naiv, ártatlan lány, aki egy új helyzetbe kerülve találkozik egy titokzatos férfival, és gyakran ő maga kezd nyomozni utána.

Ezekben a történetekben a férfi általában vonzó, de ugyanakkor félelmetes is, veszélyt jelent a nő ártatlanságára, de a nő az érzelmeitől vagy más szükséglettől hajtva vállalja a veszélyt, hogy megismerje a titkát.

A sötét férfi és a nő között feléled az erotikus feszültség, ám ha a férfiről kiderül, hogy valóban morálisan romlott, a nő egy másik (tiszta) férfi karjaiban keres menedéket, ha a férfi bűnei megbocsáthatóak, akkor a nő vele maradhat.

 

Meyer maga is azt állítja, hogy leginkább klasszikusokból inspirálódott, mint a Rómeó és Júlia (és egyéb Shakespeare drámák), Büszkeség és balítélet (bár ezt én nem látom a regényben), Üvöltő szelek.

Az utóbbi gótikus regény, de egy másik gótikus regény, amit ugyan Meyer nem említ, de a kapcsolati dinamika nagyon hasonlít az Alkonyatban lévőre, az a Jane Eyre: Rochester egy gazdag, idősebb, tapasztaltabb, kétes erkölcsű férfi, aki egy sötét titkot rejteget, és Edward is egy idősebb, tapasztaltabb férfi egy sötét titokkal. Valamint a Bellával való kapcsolatában ugyanúgy megvan az a hatalmi egyenlőtlenség, mint a Jane Eyre párosa között (Edward néha gyerekként kezeli Bellát, ahogy Rochester is Jane-t).

Az Alkonyat olyan szempontból némi újdonságot jelentett az ifjúsági könyvpiacon, hogy kombinálta a romantikát a horrorral, és még ha nem is ez volt az első YA történet, amiben egy kamasz szerelmes lett a vámpírba, ez hozta meg az áttörést a „misztikus-romantika” zsánerének.

Valamint paradox módon azt is értékelte a közönség, hogy Meyer visszanyúlt a klasszikus románcok sablonjaihoz.

 

Vámpírok, Erósz és Thanatosz

A regénysorozattal kapcsolatban az egyik leggyakoribb kritika, hogy a főszereplő őrült, hogy egy vámpír körül lebzsel, aki saját bevallása szerint a vérére szomjazik, és csak a kemény önuralom tartja vissza attól, hogy a következő pillanatban ne tépje szét. Ráadásul Bella nem egyszerűen vámpírokkal tölti az idejét, hanem ő maga is vámpír akar lenni.
Abban megegyezhetünk, hogy nem bölcs döntés olyan emberrel párkapcsolatot kezdeni, aki meg akar minket ölni (ezt nyilván a kamaszok is tudják), de akkor mégis mitől vonzó ez a történet? Ezen a ponton érkezünk meg Freudhoz.

 

Sigmund Freud egyik feltevése, hogy a lélek arra törekszik, hogy örömhöz jusson, és a szenvedést elkerülje, ezt nevezte örömelvnek.

Ha egy vágy vagy ösztön kielégül, az örömöt jelent – levezetődik a belső feszültség, és lélek eljut egy kiegyensúlyozott, „ingermentes” állapotba. Viszont ha az ember célja a feszültségmentes állapotba való elérkezés, akkor Freudnak azt a következtetést kellett levonnia, hogy ennek a végső feszültségmentes állapotnak a halálnak kell lennie.

Tehát az emberben kétféle késztetés jelenik meg: az örömelv, ami a létfenntartáshoz és a libidóhoz kapcsolható, és a halálösztön, ami pedig a pusztításhoz és az agresszióhoz.

 

Freud a személyiséget három részre osztja: ösztön-én (Id), én (Ego) és felettes-én (Superego). Az ösztön-énnek a két vezérlő elve az örömelv és a halálösztön (vagy Erósz és Thanatosz), és Freud szerint minden „ösztönrezdülés” a kettő keveredése.

Erósz a szerelem (erotikus vonzalom) istene a görög mitológiában, Thanatosz pedig a halál istene. Gilles Deleuze filozófus a kettő szétválaszthatatlanságáról így ír: „…az öröm empirikus elvként történő bevezetését Erósz teszi lehetővé, de ennek örökös és szükségszerű velejárója Thanatosz. Sem Erósz, sem Thanatosz nem fogható meg vagy élhető át. Csak a kettő kombinációi tapasztalhatók meg – Erósz feladata ugyanis az, hogy megkösse Thanatosz energiáját, és a létrejövő kombinációkat alárendelje az örömelvnek a tudattalanban... A pusztítás mindig a teremtés fordítottjaként adott, olyan ösztönkésztetés formájában, mely szükségszerűen egy erotikus késztetéshez kapcsolódik.”

 

Az erotika és a halál összefonódása a művészetek területén is régóta megfigyelhető, ezzel a témával például Georges Bataille francia filozófus foglalkozott kiemelten. „Az erotika, úgy gondolom, az élet igenlése még a halálban is. A szexualitás maga után vonja a halált, nemcsak abban az értelemben, hogy az új jövevények a folytatásai az elpusztultaknak, és a helyükbe lépnek, hanem azért is, mert a szexualitás veszélyezteti a szaporodó lény életét. Szaporodni annyi, mint elpusztulni… aki létezett, ha szaporodik, megszűnik annak lenni, aki volt.” (Az irodalom és a Rossz)

Bataille itt a halálon persze nem az ember tényleges halálát érti, hanem az éntudat, a személyiség feloldódását: az erotikus élményben konfrontálódunk a halandóságunkkal (például a franciák az orgazmust la petite mort-nak, kis halálnak is hívják).

Hogyan kapcsolódik mindez az Alkonyathoz?

Az embereket már az idők kezdete óta intenzíven érdekelte a szerelem és a halál kérdése, mondhatjuk, hogy ezek a művészet fő témái is. Innen nézve nem csoda, hogy az összes zsáner közül a krimi és a romantika a két legnépszerűbb, amiből összességében a legtöbb példányt adják el a könyvesboltok.

Minden korosztály számára izgalmasak ezek a témák, de a kamaszok számára különösen. Nem kell pszichológusnak lennünk, hogy tudjuk, a pubertás az a korszak, amikor az embereket fokozottan érdekelni kezdi a szexualitás, emellett meg lehet figyelni, hogy ebben a korban a tinédzserek sokat foglalkoznak a halál gondolatával is. Gondoljunk csak a metálosokra, emókra, gótokra, amelyek ma is létező szubkultúrák.

 

Ha hiszünk Freudnak, akkor az Alkonyat éppen azt a két dolgot állítja előtérbe, ami a pszichológus szerint minden ösztönös késztetésünk mögött ott áll: az erotikát és a halált.

A kettő szorosan összefonódik a regényben, és nem csak azért, mert a főhősnő szerelme egy vámpír, aki meg tudná ölni őt. Rengeteg más történetet találunk, amiben a főszereplő szerelme egy természetfeletti lény, aki potenciálisan veszélyes lehet rá, de Meyer olyannyira kiélezte ezt a helyzetet, hogy Edward számára Bella vére a legvonzóbb a világon, olyan, mint egy külön az ő számára kifejlesztett „drog”.

Meyer kihangsúlyozza, hogy minden pillanatban, amikor Edward a lánnyal van, erősen uralkodnia kell magán, hogy ne ölje meg. Ezért minden egyes lépéssel, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Bella egyre nagyobb veszélynek teszi ki magát, és valójában egyikük sem biztos abban, hogy egy érintés vagy egy csók miatt nem törik-e meg a vámpír önuralma, és nem pusztítja-e el a lányt.

 

Főleg a kamaszkorban az ismerkedés apró lépései, mint az első randi, a kézfogás, az első csók óriási jelentőséggel bírnak. Meyer az ismerkedésben benne rejlő izgalmat tovább fokozta azzal, hogy ezeket az apró lépéseket élet-halál jelentőségűvé tette.

Míg Bataille metaforikusan értette azt, hogy az erotikában ott a személy megsemmisülésének vágya, ezt Meyer szó szerint ábrázolja az Alkonyatban. Bella pedig nem csak kockáztatja a megsemmisülést, amikor Edwarddal van, hanem konkrétan vágyik is rá. Bella már az első résztől fogva vámpír akar lenni, meg akar halni emberként, hogy örökre együtt lehessen Edwarddal. Miután Edward elhagyja, Bella különböző veszélyes, mondhatjuk, hogy öngyilkos mutatványokra ragadtatja magát, csak hogy a fejében újra hallja Edwardot.

A tudattalan vonzása

Általában azok a legsikeresebb történetek, amelyek a tudattalanra (is) hatnak. Főleg az olyan zsánerekben, mint a horror, thriller, a romantika vagy az erotika, amelyek lényege éppen egy érzelem kiváltása. Erről pedig még a zsánerírók is hajlamosak néha megfeledkezni: ha egy horrortól az olvasó nem borzong meg, az nem jó horror, ha egy romantikus regény olvasása közben az embernek nem ugrik össze a gyomra az izgatottságtól, az nem jó romantikus regény.
Lehet, hogy az Alkonyat nem egy mesterien, kifinomultan megírt sorozat, de a tudattalanhoz szól, és a tudattalan vágyakat hozza felszínre, méghozzá szélsőséges módon.
Bella viselkedése kétségkívül extrém, és épeszű kamasz nem is akarna randizni egy gyilkos szörnnyel, akármilyen elbűvölő, de éppen ez az extremitás (valószerűtlenség), ami vonzza a fiatal olvasókat.

A felnőtt olvasók sokszor nem értik az ifjúsági irodalmat, és nem is hajlandók visszahelyezkedni a kamasz szemszögbe.
Ha kritikusan nézzük a YA regények hőseinek cselekedeteit, persze sokszor észszerűtlenül viselkednek, kockáztatják a testi és szellemi épségüket, belevetik magukat a veszélybe, ahelyett, hogy megvárnák, hogy egy idősebb, tapasztaltabb felnőtt elrendezné a dolgokat. Viszont ha ezek a kamasz karakterek észszerűen viselkednének, az rendkívül unalmas ifjúsági történeteket eredményezne.
Valamint azt is gyakran elfelejtik, hogy a könyvmoly kamaszok, akik ezekért a történetekért rajonganak, éppen nem azok a típusok, akik éjszaka kiszöknek a házból, hogy veszélyes alakokkal lógjanak, és nem ők fognak párkapcsolatot kezdeményezni az iskola legbalhésabb fiújával. A kamaszokra ugyan jellemző a kockázatkereső viselkedés, de ezt sokan nem a valóságban, hanem történetek által élik ki.

Az Alkonyatban felnagyítva ugyan, de a fiatalok a saját tapasztalataikat látják viszont. Meyer Bella Edward iránti vonzalmát az őrülettel határosnak mutatja, ami a felnőtt olvasók számára melodramatikusnak tűnhet, de a kamaszok, akik ebben az életkorban hasonlóan furcsa és intenzív érzésekkel küzdenek, meg tudják érteni, milyen, mikor egy érzés elhatalmasodik rajtuk.
Lev Grossman egy korai kritikában említi, hogy Bella a könyvben megannyi szélsőséges testi reakciót produkál a szívdobogástól az ájulásig, de ezt nem rója fel hibának: „Amikor valaki kamaszokról ír, a melodráma egyenlő a realizmussal.”

(Azért annyit hozzátennék, hogy melodráma nem feltétlenül zárja ki a jó stílust, és az utóbbi nem Meyer erőssége.)

A megfontolt vámpír és a buja kamaszlány

Még ki kell térni egy nagyon érdekes dologra az Alkonyattal kapcsolatban, ami radikálisan szembeállítja a korábbi vámpírtörténetekkel.
Visszautalnék a személyiség három részére, az idre, az egóra és a superegóra. A vámpír általában az idhez tartozik, az elfojtott vágyak kifejeződése, és a klasszikus történetekben a vámpír csábítása azt jelképezi, hogy az ember elpusztul, ha ezeknek a tiltott, elfojtott vágyaknak enged.
Vagyis a gótikus történetekben a hősnőnek ennek a sötét idnek kell ellenállnia. (Például a Drakulát értelmezhetjük úgy, hogy Mina számár a gróf az id; és a viktoriánus erkölcsök megtestesítője, Jonathan meg a vámpírvadász a superego. Mina Jonathanék segítségével megmenekült a vámpír karmai közül, és így lehetővé vált számára, hogy felvegyen egy társadalom által elfogadott szerepet, amely az erkölcsös férjes asszony.)

Az Alkonyat ettől a tradíciótól úgy tér el, hogy nem a vámpírt irányítja az id, hanem Bellát.
Igen, Edward egy vérszívó, veszélyes, sötét ösztönökkel viaskodik, de végig a személyiségét a superego irányítja. Az egész életfilozófiájának lényege, hogy bár egy szörnyeteg, és az lenne a természete, hogy gyilkol, ennek ő ellen tud állni, és megválaszthatja, hogyan éli az életét.
Bellával való kapcsolata is egy erőpróba, hogy bebizonyítsa magának, nem törik meg. Amikor találkozik Bellával, és észreveszi, hogy sokkal nagyobb kísértést jelent rá, mint a többi ember, először el akarja hagyni a várost, de aztán visszajön, mert úgy hiszi, „gyengeség” lenne elmenekülni.
Bella ezzel szemben tiszta id. Szinte semmi önkontrollal nem rendelkezik.
Edward azért marad Bella mellett, mert tud az ösztönein uralkodni, Bella azért marad a vámpír mellett, mert nem tud. 

Bár mindketten úgy írják le a szerelmüket, mint ami túlnő rajtuk, Edward számára a párkapcsolat állandó kontroll, Bella viszont a vámpír mellett általában olyan extatikus állapotba kerül, hogy alig képes funkcionálni, és ezzel együtt minden önvédelmi ösztöne tovaszáll. 

A kapcsolatuk elején Edward még nem tudja, hogy mennyire mehet közel Bellához, így mikor megérinti vagy megcsókolja, az óvatos, megtervezet. A lány bár tudja, hogy ezekben a pillanatokban a vámpír éppen nagyon koncentrál, hogy ne csapolja meg, rámászik Edwardra, akinek vissza kell vonulnia.
A két főszereplő közti erotikus viszony azon alapul, hogy a lány sürgetné a fizikai intimitást, a szexuális együttlétet, a másik fajta egyesülést, ami a vámpírrá válás, és Edward az, aki korlátokat állít, és nem akar szexuálisan együtt lenni Bellával. Egyrészt, mert konzervatív, másrészt mert úgy gondolja, hogy az aktus veszélyes lehet Bellára nézve.
Jogosan kritizálható Edward azért, mert kontrollálóan lép fel, és irányítja Bellát, de ebben a freudiánus megközelítésben Bella a szabadjára engedett, önveszélyes id, és Edward a superego, ami próbálja megfékezni a lány saját magára nézve is destruktív impulzusait.

Azt már többen is megállapították, hogy Edward sok olvasó számára nemcsak azért volt ideális „álomférfi”, mert feltétel nélkül rajongott (az amúgy teljesen átlagos) lányért, hanem mert végig úriember maradt.
A kamaszlányok korán megtanulják, hogy a fiúk veszélyesek, hogy tartaniuk kell az ösztöneiktől. A vámpírok és az egyéb természetfeletti lények azért működnek jól a romantikus történetekben, mert jelképezik a lányok ambivalens viszonyát a szexualitáshoz, ami számukra egyszerre vonzó és ijesztő. Meyer viszont egy olyan karaktert alkotott, aki mellett a lánynak nem kell tartania, hogy kihasználják vagy bármit is ráerőltetnek.

Egyébként külföldön „abstinence porn”-nak nevezték azt, ahogy Meyer felépítette az erotikus feszültséget a karakterek között, de több köteten keresztül késleltette a testi kapcsolatot. Ezt a rajongók romantikusnak, ártatlannak és biztonságosnak találták, ám ezt is magyarázza egy elmélet. Konkrétan Jacques Lacan francia pszichoanalitikusé (aki a freudi halálösztönnel is foglalkozott), ő pedig azt mondja, hogy az egyén soha nem tudja teljesen elérni azt, amire vágyik, de kielégülést találhat abban, hogy folyamatosan elvéti a vágyának a tárgyát. Slavoj Žižek ezt úgy fogalmazza meg, hogy a vágy önnön kielégületlenségére, az élvezet elhalasztására vágyik, „azaz a vágy reflexivitásának alapvető formulája, hogy a vágy kielégítésének lehetetlensége átfordul a kielégületlenség vágyába; az ösztöntörekvés épp ellenkezőleg a kielégülés „elfojtásának" mozgásában talál kielégülést.” (Ilyesmire utal Bataille is azzal, hogy a vágy végcéljának elérhetetlensége tartja fenn és korbácsolja fel a vágyakat.)

Vagyis az Alkonyatban a romantikus feszültséget éppen azt tartja fenn, hogy Bella vágyakozása meddő, és az olvasók is abban találnak élvezetet, hogy egy olyan egyesülésre várnak, ami sosem következhet be.
Egy teljesen be nem teljesült szerelem erőteljesebb hatást gyakorolhat az olvasóra, mint a beteljesült (ez magyarázza, hogy sok felnőtt olvasó miért preferálja a szemérmesebb ifjúsági regényeket a felnőtt történetekkel szemben). Ezért voltak sokan csalódottak, amikor Meyer az utolsó kötetbe betette az aktust (nem a leírását, csak a tényt, hogy megtörtént). 

Az Alkonyat kritikája

Eddig azt igyekeztem feltárni, hogy a könyvsorozat miért válhatott ennyire népszerűvé, és egyes elemei miért működnek, de attól függetlenül, hogy a történet problémás aspektusai nem tántorították el a rajongókat, beszélni kell róluk, mert ezek nem követendő példák.
Annyit azért be kell látnunk így sok évvel az Alkonyat hisztéria lecsengése után, hogy a kritikák nem kevésbé voltak hisztérikusak. A könyveknek valóban vannak károsnak tekinthető részei, de azért nem a Necronomikon, nem rontotta meg a kamaszok egész generációját.
Az Alkonyat felé irányuló utálat gyökere nem kizárólag Meyer írói hiányosságaiban keresendő, hanem a kamaszlányok és kamaszlányoknak gyártott szórakoztató művek iránti általános gyűlöletben is (a téma bővebb kifejtéséhez nézd meg ezt a videót).
A rajongók nem voltak azért ostobák, mert szerették az Alkonyatot, teljesen természetes, hogy egy fiatalt megérinti az a fantázia, hogy egy gyönyörű, erős természetfeletti lény szerelmes lesz belé. Ahogy a fiúknak készült történetekben is rengetegszer előfordul az a sablon, hogy a teljesen átlagos srácba beleszeret az iskola legszebb lánya.

A Meyer által kitalált alapszituáció több szempontból is magas tétekkel dolgozik, így még a kevésbé cselekményes részek is fenn tudták tartani a befogadók figyelmét.

A korábban emlegetett Erósz és Thanatosz téma is remekül működhet egy ifjúsági történetben, és fontos is, hogy bizonyos művek foglalkozzanak a fiatalok halállal kapcsolatos érdeklődésével és a tudatos vagy tudattalan halálvággyal (persze nem mindegy, milyen formában).
Meyer érti, hogy a kamaszok hogyan gondolkoznak, és vissza tudja helyezni magát ebbe az érzelmileg viharos életkorba. Igen, a kamaszok tényleg képesek beleszeretni az osztály legjóképűbb/legszebb tanulójába, és bebeszélni maguknak, hogy az rendes, akkor is, amikor gonoszul viselkedik. A kamaszfiúk sem a feltűnően kedves lányokra buknak, hanem azokra, akiket fizikailag vonzónak találnak.
Semmi gond nincs azzal, hogy Bella miután találkozik a gyönyörű, izgalmas vámpírral, aki megmenti az életét, beleszeret. Az sem egy írói hiba, hogy Meyer ábrázolja, az első szerelem milyen mindent elsöprő tud lenni, és mennyire kétségbe tud esni egy fiatal, amikor vége szakad. Meyer a kamasz életérzést többnyire hitelesen adja át, ezt nem kellene felróni neki, a gond a történetével, hogy a karaktereinek problémáira adott válasza hasonlóan kamaszosan naiv.

Edward viselkedése valóban sok ponton kritizálható, de gondoljunk bele, hogy ő egy százéves vámpír, aki az évek alatt megszokta, hogy emberek között, de tőlük elkülönülve éli az életét. Az emberség még ott van benne is, de a vámpírtermészete nagyrészt felülírta. Csak felületes kapcsolata van az emberekkel, és megszokta, hogy bárki gondolataiban olvashat. Így nézve érthető, hogy azzal kapcsolatban sincsenek aggályai, hogy éjszakánként betörjön a lány házába.
Ha a korkülönbséget nézzük, az is érthető, hogy Bellát gyereknek nézi, és folyton kontrollálni akarja. Kötődik valakihez, aki nála sokkal gyengébb és sebezhetőbb, ráadásul tapasztalatlanabb és naivabb is, nyilván figyelni fogja minden lépését.

Elsősorban nem az a baj, hogy a karakter ilyen viselkedést mutat, hanem hogy nincs az kihangsúlyozva, hogy attól még, hogy ez hiteles, nincsen rendben.
Bella esetében is érthető, hogy olyasmit is elnéz Edwardnak, ami külső szemlélőnek már abuzív viselkedésbe csúszik át, de nála sincs kiemelve, hogy akármilyen szerelmesek vagyunk, azért a másiknak korlátokat kell állítani. Hiányzik egy józan, egészséges külső nézőpont.

Visszatérve Bella és az id kapcsolatára, az egy pozitív dolog, hogy Meyer a hősnőjét nem egy szende aszexuális lánynak ábrázolja, és a vágyait sem ábrázolja bűnösnek, ahogy a régebbi történetek hajlamosak voltak rá. Viszont az problémás, hogy a saját szexualitása felett nem neki van kontrollja, hanem Edwardnak. A férfi szabja meg, hogy hogyan, mikor és milyen feltételek mellett feküdhetnek le egymással, és némileg úgy tűnik, hogy a lány a házasságba is azért egyezett bele, hogy végre megkaphassa, amire vágyik.

Bizonyos tekintetben modern ez a történet, de sok szempontból nagyon konzervatív, és bár elismeri a női vágy létjogosultságát, irracionálisnak és veszélyesnek mutatja.

Ami szerintem a fő probléma a sorozattal, amilyen válaszokat ad Bella aggodalmaira, hogy ő Edwarddal nem egyenlő, és mivel ő nem halhatatlan vámpír, el fogja veszíteni.
Bella valóban nem egyenlő a vámpírral olyan szempontból, hogy Edward idősebb, gazdagabb, erősebb, halhatatlan stb., tehát érthető, hogy mindezek a lányt zavarják. Viszont úgy gondolja, hogy minderre csak az lehet a megoldás, hogy ő maga is vámpír lesz.
Erre a józan válasz az lett volna, ha Bella folyamatosan úgy érzi, hogy ő mélyen a párja alatt van, hogy a párja sokkal jobb nála, és erre a fiú bármikor rájöhet és elhagyhatja, akkor nem vele van a baj, hanem a párkapcsolattal.
Még ha nem is egy természetfeletti lénybe vagyunk szerelmesek, akkor is aggódhatunk amiatt, hogy nem vagyunk elég szépek, gazdagok, érdekesek a másiknak, de egy romantikus történetnek nem lehet az a végkonklúziója, hogy a főszereplőnek azzal lesz biztosítva a boldogsága, hogy valóban szebb, gazdagabb stb. lesz.

Hogy visszalépjünk kicsit az írástechnika területére, korábbi cikkekben írtam már arról, hogy ha a főszereplő fejlődik egy történetben, akkor általában egy ponton fel kell ismernie, hogy amit eredetileg akart, az nem az, amire szüksége van.

Például ha az átlagos lány szépségkirálynővé akar válni, hogy a helyes fiú felfigyeljen rá, a végén fel kell ismernie, hogy neki igazából nem olyan párra van szüksége, aki csak azért foglalkozik vele, mert megszépült.
Bár Edward kimondottan nem akarja, hogy Bella vámpír legyen, nem sugalmazza azt, hogy a lány kevesebbet ér nála, mégis a jellemfejlődéshez Bellának rá kellene jönnie, hogy nem szükséges megváltoznia, hogy a párja továbbra is szeresse.

Ami valójában káros üzenet az Alkonyatban, hogy nem mutat be egy egészséges jellemfejlődést, aminek során egy kamaszlány megtanulja, hogy értékelje saját magát, hogy asszertív legyen, és hogy ne folyton a párjához képest határozza meg magát.
Meyer nagyon jó kamasz problémákat vet fel, de nem add rájuk érett, felnőtt válaszokat. Így egy naiv tündérmese lesz a történetből, amiben az átlagos lányból szupererős vámpírhercegnő lesz, csak mert véletlenül egy vámpírnak nagyon tetszik a szaga, ő meg annyira szerelmes, hogy önmagát és a teljes életét alárendeli ennek az érzésnek. 

***

Az Alkonyat egy tökéletes, csillogó rózsaszín szappanbuborékot von a karakterei köré, és pont azért vonzza be a rajongókat, mert nem pukkasztja ki a buborékot. De azért is egy hamis, naiv történet, mert nem pukkasztja ki.
A vágybeteljesítő fantáziákkal semmi baj nincsen (ha nem értesz egyet, inkább ne írj romantikus vagy ifjúsági regényeket), viszont a fantázián túl legalább a távolban fel kell derengenie a valóságnak, és az olvasónak találnia kell a történetben egy olyan univerzális igazságot, amit a saját életére tud vonatkoztatni, ahol nem fog feltűnni a gyönyörű vámpírfiú, hogy megmentse.

A sorozatban Bella megkapta, amit az elejétől fogva akart, de azt nem, amire szüksége lett volna. Meyertől az olvasói megkapták, amit akartak, de azt az üzenetet nem, amire szükségük lett volna.
Íróként azt el lehet tanulni Meyertől, hogy az ember sokra viheti, ha érti az olvasórétegét, és ezzel a tudással, ha valaki ügyes, írhat bestsellert. De az ettől még nem feltétlenül lesz egy időtálló mű.