Expozíció 1. Hogyan adagoljuk hatékonyan az információt

, , 1 comment
Expozíciónak nevezzük a regényben megjelenő világgal, háttértörténettel, karakterekkel stb. kapcsolatos információkat, melyeket az olvasónak tudnia kell ahhoz, hogy értse, és követni tudja a  történetet.
Az értő olvasó már az első pár oldal után le tudja mérni az író felkészültségét abból, hogyan tárja elé ezeket a tudnivalókat. A rosszul adagolt információ vagy hiányt és zavart okoz, vagy megakasztja és nehézkessé teszi a cselekmény természetes folyását.  Az első problémára a megoldás igen egyszerű: minden történet során felmerülő kérdést, rejtélyt, cselekményszálat a végén el kell varrni. A második probléma az, ami trükkösebb, mivel az előbbi csupán a történet érthető prezentálásán múlik (elég logikusan végiggondolni), az utóbbi viszont technikai kérdés.
Ha túl kevés információt osztottunk meg, annak az lesz a jele, hogy valamit az olvasó nem fog érteni. Itt csak annyi a teendőnk, hogy utólag pótoljuk a hiányzó magyarázatot. Ha viszont túl sokat, vagy rossz formában osztottuk meg az információt, annak a jele az, hogy az olvasó elkezd unatkozni. Ám ennek a problémának a megoldása már kicsit bonyolultabb.

A cselekménybe rosszul beillesztett expozíciót úgy is felfoghatjuk, mint a filmekben a fölösleges narrációt. Képzeljük el, hogy egy kalandfilmet nézünk, amiben egy barnamedve kergeti a főhősünket át a hegygerincen, majd épp mikor a karakter csapdába esik a szakadék szélén, hirtelen egy narrátor elkezd mesélni a barnamedvék élőhelyéről, táplálkozási szokásairól, sebességéről... De vegyünk egy kevésbé drámai filmjelenetet: a főhősünk még sosem volt Olaszországban, de mindig is ez volt az álma. Életében először eljut Rómába, és ahogy belép a Pantheonba, és álmélkodva körbenéz, egyszerre egy hang elkezdi magyarázni, hogy mikor készült el az épület, milyen kőből, mire használták. A film ugyan más médium, mint a könyv, de a legtöbb olvasó számára ugyanúgy zavaró rosszul prezentált, túlnyújtott expozíció, mint a filmjelenetbe belemagyarázó külső narrátor.
A történetben megjelenő háttér-információknak a fő feladata (magán az informáláson kívül), hogy láthatatlanul simuljanak bele a szövegbe. Az olvasónak úgy kell átadnunk mindazt a tudást, ami szükséges számára ahhoz, hogy megértse az eseményeket, hogy ő maga ne is legyen tudatában ennek a folyamatnak. Ennek egyik feltétele, hogy tartjuk annyira intelligensnek, hogy jelekből, utalásokból is megérti, mit akarunk a tudomására hozni, és nem rágunk mindent a szájába, nem magyarázunk agyon minden apróságot.

A másik feltétele, hogy nem egyoldalas blokkokban zúdítjuk rá az információt, hanem elosztjuk. Rengetegszer látni, hogy kezdő írók (de sokszor a tapasztaltabbak is), a prológust, vagy az első fejezetet úgy kezelik, mint valami lerakatot, és „gyorsan legyünk túl rajta” címszóval leírnak mindent, amit a főbb karakterekkel, háttérvilággal, múltbeli eseményekkel kapcsolatban fontosnak tartanak. Mint amikor az anyuka azt mondja a kisfiának, hogy csak akkor viszi el a vidámparkba, ha előbb elmennek a fogorvoshoz.  A szöveg egy kerek egység, nem lehetnek benne „legyünk túl rajta” részek, melybe az író egyben bezúdíthatja az aktuálisan fontos adatokat. Aki viszont hajlamos erre, annak azt szokták tanácsolni, hogy törölje az első vagy első kettő fejezetet a kéziratából.
Az expozíciót, ahol csak lehet, dramatizálni kell, bele kell építeni a cselekménybe, a párbeszédbe, a leírásokba.


Az expozíció dramatizálása legtöbbször párbeszédekben valósul meg. Általában valóban jobb hatást lehet elérni azzal, ha két karakter megbeszéli egymással az éppen fontos tudnivalókat, mintha az író ezeket simán csak összegzi. Viszont az a dialógus, mely kimerül pusztán az információátadásban, ugyanolyan unalmas, mint az író kiselőadása lenne.
Az első számú hiba, amit az ilyen párbeszédekben elkövethetünk, ha a szereplők olyan dolgokat osztanak meg egymással, amiket mindketten tudnak.  Néha az író még fel is hívja erre a figyelmet, és „amint azt te is tudod, Tamás” felütéssel vezeti fel a szereplő mondókáját. Íme egy tipikus példa: – Képzeld, anya! Mari örökbefogadott egy kutyát!
– Mari nénikédre gondolsz, aki Lillafüreden él, tavaly halt meg a férje, és két éve nyugdíjas? Minek neki kutya?
Nyilvánvaló, hogy egy olyan rokonról beszélgetnek, akit mindkét szereplő jól ismer, így az olvasó tudja, hogy mindezeket a megjegyzéseket csak az ő kedvéért tette bele a szerző.

Ám nem csak a karakterekkel kapcsolatos információkat lehet hiteltelenül átadni. Vegyük egy másik példát, amiben két történész beszélget: – Tudtad, hogy ez a sisak egy olyan katonáé volt, aki részt vett a normandiai partraszállásban?
– A második világháború egyik legfontosabb hadműveletében, mely során a szövetséges csapatok 1944. június 6-án partra szálltak Franciaországban?
Egy történész valószínű nem fogja magyarázni egy másik történésznek, hogy mikor és hol történt egy fontosabb történelmi esemény. Valószínű a történész meg is sértődne, ha ennyire tudatlannak néznék. Ennek kiküszöbölésére, mikor „szakértők” körében játszódik egy jelenet (például nyomozásnál, történelmi vagy tudományos rejtélyeknél), az írók gyakran behoznak egy „külsős” karaktert, akinek a többiek elmagyarázhatják a dolgokat. Ennek tipikus képviselője Watson a Sherlock Holmes-történetekben, aki nem véletlenül van hétköznapinak és átlagos intelligenciájúnak ábrázolva a zseniális Holmes mellett. Ha mindkét szereplő hasonlóan eszes volna, akkor vagy olyan borzasztó dialógusok játszódnának le köztük, mint az előbbi történészes példában, vagy, ha a szerző életszerűen akarná bemutatni a kettőjük eszmecseréjét, nem értenénk belőle semmit: – Ragyogóan oldotta meg az ügyet, Holmes. Gondolom, észrevette azt a repedést az ajtófélfán?
– Hát amatőrnek néz maga engem? Lehet azt nem észrevenni?
– Igen, túlságosan egyértelmű. Mint a cérnaszál a szőnyegen.
– Gyerekjáték, ahogy a felcserélt gyertyatartók is.
– Azok alapján már könnyű volt megtalálni a gyilkost.

Hasonlóképpen a fantasy és sci-fi történetekben, disztópiákban is gyakran szerepel egy olyan karakter (lehet ez akár a főhős is), aki máshonnan származik, mint ahol a történet játszódik, így rászorul arra, hogy mások felvilágosítsák őt a világ működéséről.
Honnan ismerjük fel a rossz expozíciót? Ha egy rész a legkisebb mértékben is emlékeztet téged a lexikon egy szócikkére, történelemtankönyvre, hivatalos önéletrajzra, útikönyvre, Wikipédia-bejegyzésre, a gimnáziumi biológiaórára, írd át!

Pár tanács, hogyan adagoljuk az információt:

– oszd el: ne mindent az első fejezetekbe vagy a fejezetek elejére pakolj. Oszd fel kisebb részekre az információt, és csöpögtesd folyamatosan; először a kevésbé fontosakat, majd a fontosabbakat.

–  törd meg akcióval, párbeszéddel, leírással, önreflexióval: ha mindenképpen szükséges egyszerre több információt  megosztanod az olvasóval (mondjuk 1-2 oldalnyit), az sose legyen egy tömbben. Az információt sződd bele akcióba, leírásba, vagy add át párbeszédben.

– ne csak az információátadásról szóljon: az expozíciónak ne csak egyetlen funkciója legyen, hanem helyezd egy konfliktusba, és teremts vele feszültséget, teremtsen atmoszférát, ábrázolja a környezetet, használd fel a karakterábrázoláshoz.

– a karakterek egymással beszélgessenek, ne az olvasóval: a párbeszédekben ne az olvasó felé beszéljenek a szereplők, ne beszéljenek olyan dolgokról, amikről mindketten tudnak, ne monologizáljanak.

– ne írj életrajzot: a karakterek bemutatásánál ne add elő az élettörténetüket, és ne pszichoanalizáld őket az olvasó számára. Helyezd őket konfliktushelyzetbe, hogy a viselkedésük, reakcióik alapján az olvasó saját maga ítélhesse meg őket.

– limitáld egy bekezdésre: itt nem féloldalas bekezdésekre gondolok, hanem 4-5 egyszerű mondatra. Törekedj arra, hogy egyhuzamban maximum 4-5 mondatnyi expozíciót rakj a szövegbe.

– egyszerűsíts: az olvasónak nem kell mindent tudnia, különítsd el a szükséges információt a feleslegestől, és egyszerre annyit ossz meg vele, amit fel is tud dolgozni.

– alakítsd jelenetté: ha van egy hosszabb narratív összefoglalód, gondolkozz el rajta, hogy ugyanazt az információt át tudnád-e adni egy jelenetben.

– cselekedj, utána magyarázz: ahelyett, hogy a karakterek minden lépésük előtt elmondanák, hogy mit, hogyan és miért tesznek, előbb cselekedjenek, utána magyarázd el a dolgokat. Sokszor kiderül, még arra sincs szükség.

– magyarázz akció közben, ne előtte: vajon az olvasót mikor fogja jobban érdekelni, hogyan működik az atomreaktor? Ha egy dolgozó kávé mellett meséli el az újoncnak, hogyan zajlik a karbantartás, vagy mikor a reaktor éppen készül felrobbanni?

– kezeld humorral: ennek a stratégiának neve The Pope in the Pool, ami egy olyan filmjelenetről kapta a nevét, melyben a pápa a fürdőmedencében úszkálva mesél a Vatikán ügyeiről. Itt a lényeg, hogy egy abszurd vagy humoros helyzettel feldobjuk az unalmas expozíciót.

– használd a karakter saját hangját: nem számít mennyire unalmas dologról van szó, egy eredeti, szellemes szereplő szájából még a tengeri moszat fotoszintézise is érdekes. Hagyd, hogy a nézőpontkaraktered a saját szavaival adja át az információt, mondja el róla a véleményét.

– nem kell mindent rögtön megmagyarázni: sokkal fontosabb az, amit nem fedsz fel, mint amit felfedsz (gondolj a jéghegyre). Az olvasó nem érti meg egyből? Nem baj, hagyd egy kicsit kétségek között.

– használj flashbacket: annál, ha szimplán elmondod, mennyire szomorú volt a főhős, mikor húsz évvel ezelőtt a fagyiskocsi elütötte a kutyáját, gyakran jobb megoldás, ha az olvasót egy jelenet erejéig visszarepíted a múltba, és megmutatod neki.

– tedd fontossá:  minél fontosabb a karakternek egy információ, minél nehezebben szerzi meg, vagy egy másik szereplő minél kevésbé akarja felfedni, annál jobban érdekli majd az olvasót.

– teremtsd meg rá az igényt: nem az a fontos, hogy te meg akarsz az olvasóval osztani valamit, hanem hogy ő meg  akarja tudni.

– húzd ki: érthető nélküle is a történet? Akkor nincs rá szükség.


Kapcsolódó cikkek: - Expozíció 2. Információadagolás a spekulatív fikcióban
- Expozíció 3. Az első fejezet


Forrás: - Rennie Brown and Dave King: Self-editing for Fiction Writers
- http://terribleminds.com/ramble/2011/08/09/25-ways-to-make-exposition-your-bitch/
- James Scott Bell: Revision and Self-editing
- Robert Mckee: Story
- Orson Scott Card: How to Write Science Fiction and Fantasy (részlet: http://www.writersdigest.com/online-editor/the-keys-to-good-science-fiction-fantasy-storytelling)

1 megjegyzés: