Hogyan írj felejthetetlen első mondatokat

Jól elkezdeni egy regényt a világ egyik legnehezebb dolga. Az írók döntő többségének nem is sikerül.
Itt nem csak a kezdőkre és a kevés gyakorlattal rendelkező szerzőkre gondolok, hanem akár a tapasztalt írókra is.
Ha megnézzük a kiadott könyveket, azoknak a kezdése ritkán kiemelkedő. Nem indítanak rosszul, mert akkor el se jutott volna a publikálásig a kézirat, de nem is olyan fantasztikusak, hogy az olvasóban komoly nyomot hagyjanak az első bekezdések.

Az első pár mondatnak nem is feltétlenül kell zseniálisnak lennie, elég, hogy felkeltse annyira az olvasó érdeklődését, hogy ne rakja rögtön félre a könyvet. Ne sugallja azt az olvasóknak, hogy ez egy unalmas történet lesz, amire nem érdemes időt pazarolnia.
A legtöbb író pontosan tudja, hogy mennyire fontos a jó indítás, így arra a szövegük kidolgozása közben is külön hangsúlyt fektetnek.
Vannak olyan unalomig ismert formulák, ahogy nem kezdünk regényt. Ilyen tiltólistás indítás, hogy megszólal az ébresztő, a főszereplő felkel, megreggelizik, megmosakszik, bemegy a munkahelyére vagy az iskolába. Ebben a cselekvéssorban önmagában semmi izgalmas nincs, főleg, ha a karakter napi rutinja nem sokban tér el a többi emberétől. Viszont olvastam már olyan ébredős indítást, amiben szintén csak annyi történt, hogy a karakter megreggelizett és bement a munkahelyére, ami remekül működött, mert noha a cselekvés nem volt érdekes, ahogy a szerző leírta, az különleges volt. De ez mondjuk egy filozofikusabb szépirodalmi regény, egy thrillernél ez már nem működne.

Az összes arra vonatkozó szabály, hogy az író ne kezdjen ébredéssel, a karakter napi rutinjával, időjárással, tájleírással, a főszereplő élettörténetének elmondásával, SFF-ben a világ bemutatásával, nem azért született, mert önmagukban ezekkel a kezdésekkel bármi baj lenne.
A gond ezekkel az, hogy világon senkit nem érdekel, hogy Béla felkelt reggel, és odakint szép, napsütéses idő volt. Sőt, az olvasót Béla sem érdekli, úgy, ahogy van, amíg az író meg nem győzi arról, hogy ő egy érdekes karakter, akinek a kalandjait érdemes követni.
Ha valaki ír egy olyan regénykezdést, amiben Béla felkel, odakint süt a nap és csicseregnek a madarak, mire Béla kipattan az ágyból, és elrohan a puskáért, mert már 10 éve nem hallott madarakat, és ha hirtelen megjelentek, akkor nagy baj van, az lehet egy jó indítás.

Vagy pozitív példa Ray Bradbury Langy esők jönnek című novellájának eleje, ami szintén egy ébredést írna le, de a csavar az, hogy hiába kakukkol az óra, hiába kész a pirítós, a lakók eltűntek. Ez nem egy hétköznapi reggel, és emiatt működik.
„A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! – mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
 A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.
 – Ma 2026, augusztus 4-e van – mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről – Allendale városában, Kaliforniában. – Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. – Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.
 Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc óra...
 De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső.”

Ugyanúgy lehet időjárással, tájleírással, karakter élettörténetével/bemutatásával kezdeni, ha ezekben van valami, ami megragadja az olvasó érdeklődését, és nem csak azért indít ezzel a szerző, mert így akarja bevezetni a történetet.
A történet a legelső oldalon, a legelső mondattal kezdődik, és ha az író úgy gondolja, hogy előbb még bemutatja főhőst, még leírja a környezetét, még mesél a világról, amiben él, és miután az alap információkat átadta, pár oldallal később áttér tényleges cselekményre, az már bőven későn van. Addigra az olvasó már rég lerakta a könyvet.
Ha az első oldalakon semmiféle konfliktus nem jelenik meg, csak egy információ halmazt kap az olvasó, az nem piszkálja fel a kíváncsiságát.

Aki már ír pár éve, elolvasott pár kreatív írás cikket, az ezeken a körökön túl van – a picit gyakorlottabb írók már pontosan tudják, hogy az első oldalakon nem azt kéne ecsetelni, hogy Béla mit rak a pirítósára, és Bogi hogy jut be az iskolába. Tisztában vannak vele, hogy a kézirat elején valami izgalmasnak kellene történnie, és ezek az írók sikeresen ki is tudnak választani egy olyan jelenetet, amiben valami érdekeset csinálnak a szereplők.
A kezdő írók az „izgalmas”-t általában úgy fordítják le maguknak, hogy akkor itt valami nagyon szélsőséges eseménynek kell történnie. Ilyenkor jönnek azok a megoldások, hogy a karakter menekül, meg akarják ölni, esetleg felébred egy idegen helyen, és pánikolni kezd, gyakran a vér is előkerül, különböző felületekre kenődve.

Sokan úgy gondolják, hogy a jó kezdés azt jelenti, hogy  valami extrém vészhelyzetbe kell belerakni a szereplőt, és persze nem azt mondom, hogy ezek nem működnek horogként. Természetesen felkelti az olvasó figyelmét, ha a hős egy baltásgyilkos elől menekül, de az izgalmas kezdés nem feltétlenül ilyen extrém helyzeteket jelent.
Másrészt meg egy szerkesztő, aki gyakran lektorálja amatőr szerzők írásait, rengetegszer látta már ezt a kezdőszituációt, hogy a karakter menekül vagy felébred egy rémisztő helyen. Önmagában ettől ugyanúgy nem lesz lenyűgözve, mint az időjárás-jelentéstől, hanem itt is az lesz a lényeg, hogy a jelenetet az író hogyan dolgozta ki, milyen ügyesen építette a feszültséget, hogy használta a horgokat.
Tehát ha jól írja meg a karakter menekülését, vannak benne érdekes részletek, akkor működni fog az indítás, ha csak annyi jön le a jelenetből, hogy valamilyen karakter ott rohangászik meg sikoltozik, akkor nem, az hiába egy akciódús szituáció.

Ugyanez vonatkozik más realista meg romantikus történetekben az első fejezetben kitörő érzelmi viharokra. Ez is a hatásvadász kezdések egy formája, amikor a szerző nem igazán kezdi el a történetet, nem mutatja be a karaktereket, csak azt látjuk, hogy a főhős nagyon idegállapotban van.
Olvastam olyan indítást, amiben az író oldalakon keresztül ecsetelte, hogy akkor a karakter zokogva beviharzik a szobájába, lerogy a földre, ott átkozódik egy sort, aztán lassan bemászik az ágyba, és magzatpózba gömbölyödve sír a boldogtalansága felett. A nagy önsajnálat  oka, hogy a barátja elhagyta, amivel kicsit később, amikor az olvasó már megismerte a karaktereket és a kapcsolatot, talán együtt is tudna érezni. Ám ha az első fejezetben csak annyit tud, hogy itt van ez az idegen szereplő, és oldalakon keresztül a földhöz csapkodja magát valami pasi miatt, idegesíteni fogja a jelenet, és becsukja a könyvet.
További amatőr, szintén hatásvadász kezdések, az „Akkor még nem tudhattam, hogy aznap teljesen megváltozik az életem…” típusú, valójában teljesen semmitmondó indítások. Ezzel az olvasó beígéri, hogy majd valami izgalmas dolog fog történni a hőssel, de konkrétumon nélkül ez csak egy ígéret, ami a semmiben lebeg.

De vegyük azt, hogy az író erre is odafigyelt, ne csak hatásvadász elemekkel próbálja a regényhez szegezni az olvasót, hanem írt egy kerek kezdőjelenetet, amiben érdekes módon mutatja be a főszereplőt, rakott az első fejezetbe horgokat, konfliktust stb. Ha valaki mindezt jól megcsinálja, az már remek, az valóban már egy jó kezdés lehet, és lehet, hogy a szerkesztő is teljesen elégedett lesz vele.
Viszont azt látom, hogy a tapasztalt írók a kezdőjelenetüket jól választják meg, jól dolgozzák ki, de konkrétan az első pár mondatra vagy bekezdésre nem fordítanak kiemelt figyelmet.
Jó kezdőjelenetet írni csak szimplán nehéz, de jó első mondatokat írni hihetetlenül nehéz. Ahhoz már nem csak írói gyakorlat kell, hanem ötletesség, invenciózusság, és nagyfokú odafigyelés a részletekre. Ugyanis az igazán jó első mondatok (vagy első bekezdések) nem csak egyszerűen felkeltik az érdeklődést, hanem kicsiben tartalmazzák az egész történet esszenciáját.

Azokra az első mondatokra, amelyek nagyon ismertek, és rengeteg listán ott vannak, mint a világirodalom legemlékezetesebb kezdései, gyakran épp ez jellemző, hogy egymagukban is képesek az olvasókban felidézni a teljes regényt. Bizonyos első mondatok annyira ikonikusak, hogy el se tudjuk képzelni a művet egy másikkal – szükségszerűnek tűnnek, nem csak egy megoldásnak a sok közül.
Ilyen ismert első mondat például a Zabhegyezőé: „Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.”
Ez az egyetlen mondat már bemutatja a főszereplőt, az olvasónak már van egy elképzelése róla, hogy kicsoda, és azt is el tudja dönteni, hogy kíváncsi-e a történetére.
Vagy az újabb regények közül például A marsi első mondata szintén kezd ikonikussá válni, ami ugyan önmagában nem hangzik egy irodalmi csúcsteljesítménynek („I’m pretty much fucked.”), de összefoglalja az alaphelyzet lényegét, és szemlélteti a főszereplő egyenes mégis szellemes narrációját.
Ha már korábban az ébredős kezdésekről beszéltünk, Az éhezők viadala első mondata is jó: „Felébredek, hideg mellettem az ágy.” A fókusz itt nem azon van, hogy a hősnő felkelt, hanem a húgának mellette kellene aludnia, de nincs ott. Ez a mondat már előrevetít egy konfliktust, utal a karakter motivációjára, ami aztán az egész történetet elindítja: meg akarja óvni a húgát.

A legtöbb első mondat, amit az írók kitalálnak, nem érződik szükségszerűnek, nem tűnik úgy, hogy komolyan töprengtek rajta, hogy mi legyen az első benyomás, ami az olvasót éri, amikor kinyitja a könyvet, mi fejezheti ki a legfrappánsabban azt, amiről utána a regény szólni fog.
Ehelyett az írók betesznek mondjuk egy jól hangzó leírást, vagy valami esetleges cselekvést. Az külön probléma, ha később kiderül, hogy a kezdés nem is illeszkedik a regény egészéhez, egy más jellegű történetet, más narrációs stílust sugall.

Én is, mint a legtöbb olvasó, általában úgy veszek kézbe egy könyvet, hogy már rendelkezem róla információval, és többnyire már előre eldöntöm, hogy érdekel az a történet. Így ha a kezdés nem fog meg, akkor kap egy kis türelmi időt a szerző. De ez valóban csak akkor működik, ha valami alapján bízom abban, hogy a történet később beindul.
Nemrég olvastam egy olyan történelmi regényt, ami azzal kezdődött, hogy a főszereplő kiment a parkba sétálni. Konkrétan az volt az első mondat, hogy szép idő volt a sétához, és utána az író tovább magyarázta, hogy a férfi miért is megy a parkba. Ha az írótól nem olvastam volna korábban már más könyvet, ami tetszett, akkor ezen a ponton biztos, hogy leraktam volna a regényt. (Így viszont az első pár fejezet után raktam le – hiába adtam esélyt a könyvnek, már a felvezetésen látszott, hogy ez a szerzőnek egy korai írása, és még nem volt annyira fejlett az eszközkészlete.)

Viszont ha az olvasó egy teljesen ismeretlen regényt vesz kézbe, akkor sokszor pár sor vagy maximum egy-két oldal alapján dönti el, hogy ő ezt a könyvet megveszi-e, vagy nem.
A szerkesztők a kiadóban általában pár oldalnál többet olvasnak el egy beérkező kéziratból, de egy tapasztalt szerkesztő ugyanúgy meg tudja mondani fél vagy egy oldal után, hogy az a regény jó eséllyel működni fog, vagy biztos, hogy nem.
Szakmailag pár bekezdésből már le lehet mérni, hogy a szerzőnek milyen a stílusa, tudja-e a horgokat használni, tud-e információt adagolni, milyenek a leírásai, párbeszédei stb. Ha a szerző olyan középhaladó szinten van, akkor az első pár mondatból még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a történetre nézve, viszont ha az illető nagyon profi, meg ha nagyon kezdő, az bizony már az első mondatokból kiderül.

Ezért valóban érdemes azon felül, amennyi energiát rászánsz az első fejezetre, még külön időt fordítani az első pár oldalra, bekezdésre, mondatra.
Konkrét példa (bár nem regény), véletlenül rátévedtem egy ismeretterjesztő könyvnek az Amazon oldalára (egyébként egy temetkezési vállalkozó írta, és a hamvasztásról szól), és kíváncsiságból belenéztem. Ez még csak az előszó eleje:
„According to a journalist’s eyewitness account, Mata Hari, the famous exotic dancer turned World War I spy, refused to wear a blindfold when she was executed by a French firing squad in 1917.
“Must I wear that?” asked Mata Hari, turning to her lawyer, as her eyes glimpsed the blindfold.
“If Madame prefers not, it makes no difference,” replied the officer, hurriedly turning away.
Mata Hari was not bound and she was not blindfolded. She stood gazing steadfastly at her executioners, when the priest, the nuns, and her lawyer stepped away from her.
Looking mortality straight in the eye is no easy feat. To avoid the exercise, we choose to stay blindfolded, in the dark as to the realities of death and dying. But ignorance is not bliss, only a deeper kind of terror.”

Így kezdődik az első fejezet:
„A girl always remembers the first corpse she shaves. It is the only event in her life more awkward than her first kiss or the loss of her virginity. The hands of time will never move quite so slowly as when you are standing over the dead body of an elderly man with a pink plastic razor in your hand.”
(Caitlin Doughty: Smoke Gets in Your Eyes: And Other Lessons from the Crematory)

Véletlenül elnavigáltam egy olyan könyvhöz, amiről korábban soha nem hallottam, ami egy olyan témáról szól, ami nem kimondottan érdekel (ráadásul még csak nem is regény), és pár perc után úgy döntöttem, ez a könyv nekem kell és végig akarom olvasni. Mindössze azért, mert az első néhány oldalból már látszott, hogy a szerzőnek erős történetmesélői tehetsége van, és képes lesz egy nehéz témáról is érdekesen és szórakoztatóan írni.
Máskor is előfordul már, hogy egy regénybe csak belenézni akartam, de annyira jó volt a kezdése, hogy leragadtam nála, és minden olvasónak vannak hasonló élményei.
Egy új kiadványnál a siker egyik feltétele az, hogy jó legyen a borító, a fülszöveg, a cím, hogy a szerző marketingelje a könyvét, és már a megjelenés előtt felcsigázza a potenciális olvasók érdeklődését. De ha az olvasó még csak gondolkozik azon, hogy megvegye-e a könyvet, akkor sok esetben az első pár oldal az, ami eldönti a kérdést.
Ha pedig már megvette, akkor egy rossz kezdés könnyedén lerombolhatja a lelkesedését, és elveheti a kedvét a szerző további könyveitől.

Tekintsük erre a krematóriumos könyvre úgy, mintha egy regény lenne, és nézzük meg, hogyan lehetne még elkezdeni. Az alapszituáció ugyanez, hogy egy fiatal lány az első napját kezdi a temetkezési vállalkozónál. Melyek azok a tipikus indítások, amikkel az írók (nem csak a kezdő, hanem haladóbb szinten is) általában előállnak?
Az egyik legnépszerűbb nyitás a szép leírás, valamilyen hangulatos kép. Például „Kellemes májusi nap volt, a napsugarak betöltötték a kis konyhát, a lágy szellő incselkedőn játszott a függönnyel, miközben én reggelit készítettem.” Rendben, ez egy hangulatos kép, az olvasóban jó eséllyel kellemes érzéseket kelt, de mennyivel klisésebb és unalmasabb, mint az eredeti. Ezzel a kezdéssel biztos nem akartam volna megvenni a könyvet.
Vegyük azt, hogy az író kicsit dörzsöltebb, rak ebbe az indításba egy kis csavart. „Kellemes májusi nap volt, a napsugarak betöltötték a kis konyhát, a lágy szellő incselkedőn játszott a függönnyel, miközben én az első munkanapomra készültem a temetkezési vállalkozónál.”
Ez egy fokkal jobb, de mégse annyira ütős, hogy megragadjon.

Menjünk át a következő variációra, ami a karakter bemutatása. „Ilona sosem gondolta volna, hogy frissen végzett egyetemistaként az első munkáját egy temetkezési vállalkozónál kapja.” Ebben is van érdekesség, de nem az igazi. Túl magyarázós.
A következő szint, amikor az író belevisz egy kis cselekvést, esetleg egy kis konfliktust is a kezdésbe. „ – A fenébe – mormogom, amint a kedvenc bögrém ripityára törik a konyhakövön. Miközben a darabjait szedegetem, igyekszem nem azon töprengeni, hogy vajon ez rossz ómennek számít-e, ha az ember lánya az első munkanapját kezdi egy temetkezési vállalkozónál.”
Másik variáció: „Biztos vagy te ebben? A buszon zötykölődve, összehúzott szemmel olvasom a barátnőm legutóbbi üzenetét. Inkább zsebre vágom a készüléket, mielőtt még sikerül meggyőznie róla, őrültség, amire készülök. Ha választanom kell, hogy önként és fizetésért sétálok be a temetkezési vállalkozóhoz, vagy egy tepsiben tolnak be, miután utolér az éhhalál, inkább az előbbire szavazok.”
Ezek már jobb kezdések, nem annyira passzívak, mint mikor a karakter, a karakter környezetének vagy az időjárásnak a leírásával kezdünk. Jó eséllyel a szerkesztő is továbbolvasná a történetet, mert itt már megvillan egy konfliktus: a főszereplő tart attól, hogy egy krematóriumban dolgozzon, mégis muszáj neki.
Ez már egy működő irány, de még mindig nem annyira szuper, mint a „Egy lány sosem felejti el az első holttestet, amit megborotvált.”

Technikailag mi a különbség a kettő között? A buszon zötykölődő jelenetben a karakter még csak tart attól, hogy mi fog történni az új munkahelyén. Az eredeti kezdésben pedig rögtön ott áll egy halott fölött, és fogalma sincs, hogyan kéne megborotválnia.
Ez egy in medias res kezdés, nincs felvezetés, nincsenek magyarázó körök, és ezért ütősebb, mint azok a változatok, amik időben előbb indítanak, és felkészítik az olvasót a továbbiakra. Ezért tanácsolják azt a kreatív írás könyvek, hogy előbb csapj bele az "akcióba", utána magyarázz.
A szerző, Caitlin Doughty pedig miután elmesélte ezt a borotválós esetet, kicsit visszatért az előzményekhez, konkrétan elmondja, hogyan készült fel az első munkanapjára (azt is élénken és szórakoztatóan, nem a ragyogó májusi napsütést meg a pirítós gyártást ecsetelve), de mégse ezzel kezdte, mert tudta, hogy jobb horog az, ha a karakter első nagy kihívásával indít (igen, egy önéletrajzban  is az író valójában nem önmagáról ír, hanem egy karakterről).
És éppen ez a horog funkciója: nem az, hogy elmagyarázza, miről fog szólni a regény, mielőtt a cselekmény beindulna, hanem hogy még azelőtt megragadja az olvasót, hogy egyáltalán tudná, miről szól majd a történet.

***

A jó indítás nem azon múlik, hogy elő tudsz-e rántani a tarsolyodból egy hasonló extrém helyzetet, mint a hulla borotválás vagy egy atomrobbanás. A kezdő író lehet, hogy egy intergalaktikus űrháborúról is unalmasan ír, egy gyakorlott író meg azt is érdekfeszítően meséli el, hogy a főszereplő rántott csirkét süt a családjának.
Szinte minden történetben van olyan érdekes elem, ami képes megragadni az olvasókat – nyilván, mert csupa unalmas téma tűnne fel a könyvben, az író se akarta volna megírni. Bármilyen jellegű regényhez ki lehet találni egy izgalmas kezdést, de ehhez energiát kell a szerzőnek belefektetnie, és nem úgy indítania a regényt, ahogy neki kényelmes, meg ahogy éppen az eszébe jut.
Ha valaki magyarázkodással indítja a regényét, az az olvasónak szimplán unalmas, a szerkesztő felé viszont azt jelzi, hogy nem tud jól információt adagolni.
Ha hatásvadász módon próbál érdeklődést kicsikarni, az az olvasónak fárasztó, a szerkesztőnek meg azt mutatja, hogy az írónak kezdetleges az eszközkészlete, nem tud hatékonyan horgokat használni és feszültséget építeni. (Ha pedig a hatásvadász kezdés egy teljesen más történetet vetít előre, mint amilyen a folytatás, az duplán hiba.)

Ha az író ezeket a szempontokat is figyelembe veszi, kicsit az olvasó fejével is gondolkodik, akkor képes lehet egy olyan kezdést kitalálni, ami olyasvalakit is felcsigáz, aki bármilyen előzetes információ nélkül nézett bele a könyvbe.
Ez az egyik ok, ami miatt egy regény nem csak a célközönségnél lesz sikeres, hanem végül egy sokkal szélesebb olvasóréteget szólít meg. Ezért lehetséges, hogy egy hamvasztásról szóló könyv, amiről azt gondolnánk, a célközönsége leginkább a többi temetkezési vállalkozó és a gót kamaszok, mégis sikerkönyv lesz, mert a szerző egyrészt jó mesélő, másrészt nyilvánvaló erőfeszítéseket tett, hogy erről a témáról szórakoztatóan és befogadhatóan beszéljen, és ez már az első oldalakon látszik.