Hogyan tedd a főhősöd kedvelhetővé (és ez miért nem fontos annyira, mint amennyire hiszed)

Sokak szemében a főszereplővel szembeni első számú elvárás az, hogy legyen kedvelhető. Ha az olvasó nem kedveli a főszereplőmet, akkor nem érdekli, hogy mi történik vele, és mivel az egész cselekmény a főhős és az ő kalandjai köré összpontosul, végül a történet, úgy ahogy van, nem fogja érdekelni. Ilyenkor a nyilvánvaló megoldás az, hogy szimpatikusabbá kell tenni a karaktert, és ezután, remélhetőleg, az olvasó törődni fog vele annyira, hogy egy egész regényen keresztül lekötik a figyelmét az ő kalandjai.
Mindez nagyon jól hangzik, de akkor ez azt jelenti, hogy minél szerethetőbb egy szereplő, annál jobb lesz a történetünk? Mi helyzet az antihősökkel és az olyan főszereplőkkel, akik nem éppen a makulátlan jellemükről nevezetesek?
Nem feltétel egy főhősnél, hogy kedvelhető legyen, viszont nem is hátrány. Önmagában az, hogy van egy kedves, jószívű, szép, okos karakterünk, még igencsak kevés, és a cikk második részében rátérek arra, mi a kedvelhetőségnél fontosabb szempont, ha azt akarjuk, hogy az olvasó kötődjön a főhősünkhöz. Viszont van jó pár módszer, amivel manipulálhatjuk azt, hogy a közönség hogyan viszonyuljon a szereplőnkhöz, és segítségükkel akár még egy negatív karaktert is képesek vagyunk megszerettetni anélkül, hogy kedvesebbé tennénk.

– csökkentsd a narratív/emocionális távolságot: minél közelebb mész a szereplőhöz, minél érzékletesebben és pontosabban adod át a karakter minden rezdülését, az olvasó annál könnyebben empatizál vele. Ha az olvasó azt érzi, hogy ismeri ezt a karaktert, tudja, mit miért csinál, mitől szenved, mi teszi boldoggá, akkor együtt fog vele érezni.

– humor: legyen bármilyen mogorva, idegesítő is a karakter, ha szellemes, kedvelni fogják az olvasók. Lehet akár szarkasztikus is (plusz pontok járnak az öniróniáért).

– adj neki valamilyen „szuperképességet": itt nem ténylegesen szuperképességről van szó, hanem valamiről, amiben a főhős kiemelkedő. Tipikus példa Sherlock Holmes, aki egyébként egy modortalan, antiszociális ember, de a közönség ennek ellenére kedveli, mert rendkívül okos. Neki a zsenialitása a szuperképessége. Ugyanez a helyzet dr. House-szal is, akinek a szuperképessége az, hogy szuperjó orvos. De nem csak az intelligencia számít, hanem az is, ha a művészetek területén kiemelkedő a főhős, ha van valamilyen képessége, amit a tökélyre fejlesztett. És nemcsak a tehetség tartozhat ide, hanem valamilyen jellemvonás is, például az illető szuperkitartó, szuperjó problémamegoldó, szuperempatikus stb. Például A Gyűrűk Urában állítólag azért Samu az egyik legnépszerűbb szereplő, mert ő szuperhűséges, őt emiatt lehet csodálni, még ha vannak nála rátermettebb szereplők is a könyvben.

– mentse meg a macskát: ez a már korábban emlegetett forgatókönyvírói húzás annyit takar, hogy ha azt akarjuk, hogy megkedveljék a főhősünket, segítsen valakin. Bónuszpontok járnak azért, ha az illető állat, gyerek, idős, beteg vagy valamilyen más szempontból gyámolításra szorul.

– adj mellé embereket, akik szeretik: a főszereplő akár hosszú monológokban is taglalhatja, hogy milyen borzalmas ember, ha vannak mellette olyan családtagok, barátok, akik őszintén kedvelik és megbecsülik (persze ezeknek a szereplőknek valamennyire szimpatikusnak kell lenniük, azzal nem megyünk sokra, ha két borzasztó karakter ajnározza egymást). Az mindig sokkal többet ér, ha mások mondanak szépeket a főhősünkről, mintha ő maga (vagy a szerző) jelentené ki, hogy ő milyen csodálatos.

– hajlandó legyen áldozatokat hozni másokért: ez elég magától értetődő. Legyen alapvetően bármennyire is önző a karakter, ha képes egyetlen nagy önfeláldozó gesztusra, rögtön megnő a szemünkben.

– állítsd legyőzhetetlennek tűnő akadályok elé: ha tudjuk, hogy egy problémát a karakter könnyedén megoldhat, akkor nem izgulunk érte. De ha egy olyan helyzetbe kényszerítjük, amiben minden ellene szól, senki nem bízik a sikerében, és nem tud kikeveredni belőle, csak nagy személyes áldozatok árán, akkor jobban fogunk neki szurkolni. Értékeljük az olyan karaktereket, akik egy hátrányos helyzetből akaraterővel képesek kiküzdeni magukat.

– tedd sebezhetővé: úgy hisszük, hogy mások akkor fognak kedvelni minket, ha a lehető legjobb oldalunkat mutatjuk nekik, mindazokat tulajdonságokat és eredményeket, amikre büszkék vagyunk. Viszont ezzel legfeljebb az emberek csodálatát vívjuk ki, nem feltétlenül a szimpátiájukat. Ha egy olyan főszereplőt állítunk az olvasó elé, aki legyőzhetetlen és megingathatatlan, végtelenül kedves és okos, egyszóval tökéletes, azzal még nem tettük kedvelhetővé. Ami szerethetővé tesz egy ilyen karaktert, azok nem az erényei, hanem a hibái, a gyenge pontjai. Akkor fog kötődni az olvasó a karakterhez, ha azt látja, hogy az is ugyanúgy fél a sötétben, ugyanúgy irigykedik a főnökére, ugyanúgy nem tud megkötni egy nyakkendőt, mint ő.

– szenvedjen: ide tartozik a fizikai és az érzelmi fájdalom is. Ha a főszereplő eleve szimpatikus, természetes, hogy az olvasó nem akarja, hogy bántsák. De lehet a főhősünk egy kibírhatatlan, erőszakos kamaszfiú, ha utána megmutatjuk, hogy az apja rendszeresen veri, vagy az iskolában megalázzák, az olvasók rögtön megértőbben állnak hozzá.

– legyen valamilyen igazságtalanság áldozata: lehet, hogy boldogan végignézzük, ahogy a jófiúk elkapnak egy bűnözőt, és börtönbe dugják, de ha ugyanezt a bűnözőt olyasmi miatt akarják lecsukni, amit nem követett el, akkor az olvasó átpártolhat mellé.

– legyen a főhős szimpatikus: ez a kézenfekvő megoldás. Nyilván, ha a karakterre igaz az, hogy ő egy melegszívű, kedves, önfeláldozó ember, akkor jó eséllyel kedvelni fogják az olvasóink. Akkor miért került ez a pont az utolsó helyre? Mert ez a megközelítés rejteget egy óriási buktatót. Az írók egy része, amikor egy igazán kedvelhető karaktert akarnak megalkotni, úgy fognak neki a dolognak, hogy elképzelik a lehető legcsodálatosabb lényt, aki csak létezhet… aztán nem értik, hogy miért utálja az összes olvasó.
A tökéletesség unalmas, és nem csupán az, irritáló. Unalmas, mert így a karakternek nincs tere a fejlődésre – ha nincs egy sötét oldala, nem dúlnak benne belső konfliktusok, amik előre vihetnék a cselekményt. Irritáló, mert az olvasó tudja, hogy ő maga nem tökéletes, így soha nem fogja meglátni magát egy ilyen karakterben (lásd sebezhetőség).
A kedvelhetőség nem árt, de van egy szempont, ami még ennél is fontosabb.

Szimpátia vagy empátia

Mi olyan vonzó egy sorozatgyilkosban?
Ha az olvasókat megkérdeznénk, hogy milyen a jó főszereplő, jelentős hányaduk azt felelné, hogy szerethető. E megközelítés szerint az emberek szívesebben olvasnak olyan regényeket, melyek főhősét kedvelik, és akivel maguk is szívesen elkávézgatnának, mert kedves, szimpatikus figura. De ahogy korábban említettem, ha valóban ez a siker kulcsa, akkor hogyan számolunk el világirodalom rengeteg antihősével, akikkel a többségünk nemcsak hogy egy kávézóban, de még egy kontinensen se szívesen tartózkodna?
A kezdő kérdéshez visszakanyarodva: miért rajongtak annyian például Dexterért, egy olyan karakterért, akinek kedvenc időtöltése az emberek feldarabolása?
Bár a hét évadot megélt sorozat látszólag leginkább a gyilkolászásról szólt, és arról, hogyan tudja Dexter titokban tartani kettős életét a környezete és persze a rendőrség elől, mindez csupán a felszín. Ez alatt a történet magja az, hogy a főhősnek van egy sötét titka, amit képtelen elfogadni, és azt hiszi, hogy ezért ő mások számára is elfogadhatatlan. A rajongók esetében nem arról volt szó, hogy ők szimpatizáltak egy vérengző pszichopatával, hanem azonosultak azzal a teljesen általános emberi tapasztalattal, hogy valaki egy (vélt vagy valós) hibája, cselekedete miatt kirekesztettnek gondolja magát (erre még rá is erősít sorozat a „sötét utazó” metaforával). Nem kell ahhoz embert ölnünk, hogy mi is így érezzünk. Lehet, hogy ez a szégyenfolt másnak csak annyi, hogy ha ideges lesz, dadogni kezd.

Elsősorban tehát nem az a fontos, hogy a karaktert minél szeretetreméltóbbá, kedvelhetőbbé tegyük, hanem az, hogy a közönség azonosulni tudjon vele. De mit is jelent ez a gyakorlatban?
Néhány író ehhez azt a stratégiát követi, hogy egy olyan főszereplőt igyekszik megalkotni, akinek a jellemvonásai megegyeznek az olvasók legnagyobb százalékának jellemvonásaival. Ennek érdekében pedig olyannyira átlagosnak írják meg a karaktert, amennyire csak tudják: a külseje nincs leírva, vagy csak nagyon elnagyoltan (barna haj, barna szem, átlagos testalkat), nincs rajta semmilyen különleges ismertetőjel, igazán semmiben sem kiemelkedő, nincsenek különleges hobbijai, nincs egy meglepő életcélja… Gondolj egy Bella Swann típusú karakterre, akiben megtalálhatók egy átlagos tinédzser legtipikusabb jellemvonásai, de egyébként semmilyen szempontból nem különleges. A probléma csak annyi, hogy Bellát az összes olvasó utálta.
Ha megpróbáljuk a lehető legátlagosabbra megírni a karaktert, hogy az olvasó a lehető legkönnyebben bele tudja magát képzelni a helyébe, akkor nemcsak hogy lesz egy szürke, unalmas szereplőnk, hanem végül az olvasó se tud majd azonosulni vele.

Mindennek ellenére, nem teljesen elvetélt ötlet az, ha egy olyan karaktert teszünk meg főszereplőnek, akiben az olvasó magára ismer.
Sokan arra gondolnának, hogy ha az olvasó egy 35 éves, szőke, szemüveges matematikatanár, aki a szabadidejében kertészkedik és teniszezik, akkor ő leginkább majd a harmincas, szemüveges matematikatanár főhőssel fog azonosulni, aki szabadidejében kertészkedik és teniszezik. Ez nem is áll nagyon távol az igazságtól.
Nem rossz megközelítés, ha a főhősünknek adunk egy olyan jellemvonást, amiben osztozik az olvasóközönségünk jelentős részével. Nem véletlen az sem, hogy a regények főszereplője sokszor maga is könyvmoly.

Statisztikailag, ha írunk a válásról egy könyvet, valószínűleg azt sok olyan ember fogja elolvasni, aki szintén elvált vagy épp válófélben van. Az olvasók egy jelentős része szereti viszontlátni a saját életét, a saját problémáit egy könyvben, és kíváncsi arra, hogy egy fiktív szereplő hogyan küzdi le azokat a kihívásokat, amikkel ő is szembenéz a mindennapokban. Egy középkorú férfi vagy nő nagyobb eséllyel választja a középkorú karakterekről szóló regényt, mint a tinédzserekről szólót, mert az ő problémáikkal könnyebben tud azonosulni. A kamasz pedig inkább a tinikről szóló történetet fogja választani, mert a középkorúak problémáit ő még idegennek érzi.
De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a közönséget kizárólag csak az olyan szereplők érdeklik, akik magukhoz hasonlóak, sőt, sokak számára az olvasás eszképizmus, és kimondottan nem szeretnék a saját életüket viszontlátni a könyv lapjain, hanem új, ismeretlen élményekre vágynak.
Ha az azonosulás feltétele az lenne, hogy a főhős hasonló legyen hozzám, akkor mi a helyzet azzal a milliónyi könyvvel, amiknek a főszereplője bérgyilkos, király, űrhajós, varázsló, űrlény, állat, mesebeli lény?

Az azonosulás szempontjából nem számít, hogy a főszereplőnk egy teljesen átlagos magyar férfi vagy nő, vagy egy varázserővel rendelkező bérgyilkos, akinek az a feladata, hogy levadássza az összes sárkányt a törpkirályságban. Az azonosulás nem a külsődleges jellemzőktől függ, hanem érzelmi.

Visszakanyarodva tehát elmondhatjuk, hogy az azonosulás a feltétele nem feltétlenül az, hogy a főszereplő olyan, mint én, vagy olyan, amilyen én lenni szeretnék, hanem akivel érzelmileg azonosulni tudok.
Hogyan lehet ezt az érzelmi azonosulást elérni? Nem azzal, hogy minél rokonszenvesebbé próbáljuk tenni, és nem azzal, hogy megpróbáljuk olyanná tenni, mint az olvasó, hanem hogy egy olyan kerek és érdekes személyiséggé tesszük, akinek ugyanúgy vannak pozitív és negatív tulajdonságai, mint egy hús-vér embernek. A következő mozzanat pedig, hogy adunk neki egy olyan problémát, amit az olvasó át tud érezni.
Ha egy filmben az asztronauta felmegy az űrbe, hogy egy rakétával felrobbantsa az aszteroidát, ami pár napon belül elpusztítaná a Földet, és ezzel együtt persze az egész családját, akkor én itt nem azzal azonosulok, hogy ő űrhajós, nem azzal, hogy fel kell robbantania az aszteroidát, nem is azzal, hogy megmenti a Földet, hanem azzal, hogy ő meg akarja védeni a családját. Hiába dolgozik egy történet nagy tétekkel (pl. emberiség megmentése), az önmagában még nem lesz hatásos.

Ha egy könyv egy varázslótanoncról szól, akinek meg kell törnie az ősi varázskört, és meg kell szereznie mágikus üveggömböt, hogy azzal visszaadja a legjobb barátjának a látását, akkor én nem azzal fogok azonosulni, hogy ő varázslótanonc, nem azzal, hogy neki meg kell törnie a varázskört, hanem azzal, hogy ő segíteni akar a barátján.
És erről nagyon sok író megfeledkezik, főként, ha kaland- és cselekményorientált történeteket ír. Megpróbálják a lehető legnagyobb téttel rendelkező küldetést adni a főszereplő számára, és azt hiszik, önmagában ez is elég lesz, hogy az olvasó izguljon a főhősért.
Az író elrejt valahol egy óriási bombát, a főhősét meg utána küldi, hogy találja meg, mielőtt felrobban a város. Aztán belerak a történetbe egy jó adag kihívást, lövöldözést, kergetőzést, de hiába a megannyi akció, az olvasót igazából hidegen hagyja. Ha karakternek adunk egy külsődleges célt, aminek igazából semmilyen személyes tétje nincsen, akkor az olvasó kevésbé fog bevonódni a történetbe. Ezért lehet a főszereplőnek bármilyen apró is a célja (például megnyerni egy iskolai tehetségkutatót), ha bemutatjuk, hogy az neki személyesen miért annyira fontos, és elérjük, hogy az olvasó szurkoljon annak a szereplőnek, akkor az a történet még izgalmasabb is lesz, mintha egy bombától mentené meg a várost.

Tehát, hogy az olvasó mennyire vonódik be a történetünkbe, nem attól függ, hogy mennyire szerethető a karakterünk, vagy hogy mennyire nagyszabású a tét, amit kitalálunk, hanem hogy azzal a problémával, amivel a történet folyamán meg kell birkóznia (ami egyben személyes is), az olvasó tud-e azonosulni.
Egy korábbi cikkben, a népszerű gonoszok kapcsán említettem Loki karakterét, akit a közönség még jobban is kedvelt, mint a címszereplő Thort, pedig ő az antagonista. Ennek az az oka, hogy lehet, hogy Loki céljai és módszerei helytelenek, de a problémájával, a motivációjával, hogy miért teszi azt, amit tesz, a közönség nagyon könnyen azonosulni tud. Mindenki tartott már attól, hogy csalódást okoz a szüleinek. Mindenki, akinek van testvére, gondolta már azt, hogy a szülei őt kevésbé szeretik, mindenki érezte már úgy, hogy ő a fekete bárány. Ezek nagyon általános emberi érzések, melyeket a közönség megért. Ezért fontosabb, hogy a közönség tudjon azonosulni a főszereplővel, mint hogy kedvelje (bár hozzá kell tenni, hogy Loki emellett tettre kész, okos és szellemes is volt, tehát a fenti listából több pont is ráillet).
Lehet a karakterünk akár egy bérgyilkos is, ha azt a feladatot adjuk neki, hogy szabadítsa ki a feleségét a maffiavezér fogságából (és bemutatjuk, hogy a neje valóban fontos a számára), akkor az olvasó szurkolni fog neki, mert azonosulni fog azzal, hogy a szereplő próbálja megmenteni egy szerettét.

Teljesen mindegy, hogy a főhős milyen nemű, hány éves, mivel foglalkozik, milyen feladatot kell megoldania, a lényeg, hogy az ő problémájával (ami minden jó történet esetében személyes probléma is) az olvasó azonosulni tudjon. Ezért gond, ha nem azon van a hangsúly, hogy az űrhajós meg akarja menteni a családját, hanem kizárólag azon, hogy az aszteroidát hogyan, milyen rakétával, milyen távolságról akarják szétlőni.
A karakterrel kapcsolatban persze nem árt, ha a fenti kedvelhetőségi listából több kategóriába is beleesik a főhősünk, de lehet, hogy jobban működik a történetünk egy kifejezetten unszimpatikus karakterrel.
Alapvetően ne arra koncentráljunk, hogyan tehetjük minél szerethetőbbé a főhőst, hanem arra, hogy mi által válhat ő egy komplex, érdekes személlyé pozitív és negatív tulajdonságokkal. Ne tökéletessé akarjuk tenni, hanem emberivé.


Forrás: - https://www.youtube.com/watch?v=13KcN-fRLFI
- http://www.writingexcuses.com/2014/06/15/writing-excuses-9-25-adjusting-character-sympathy/