Ebben a cikkben az utalásokról, nyomokról, sejtetésről, vagyis olyan eszközökről lesz szó, melyek azt a célt szolgálják, hogy felkeltsék az olvasó érdeklődését, és felkészítsék arra, hogy milyen fordulatok várhatók a történet további részében. Miért is olyan fontos, hogy előre utaljunk bizonyos dolgokra?
Képzeljük el, hogy olvasunk egy könyvet, és a végső összecsapásban a főhősről egyszerűen lepattan a golyó, kiderül, hogy végig sérthetetlen volt. Ha erre a kepésségére addig semmilyen utalás nem volt, valószínűleg csalásnak fogjuk tartani az író húzását, és idegesen félredobjuk majd a könyvet.
Bár a fikció elég nagy mértékben támaszkodik csodás eseményekre, ez nem azt jelenti, hogy az író korlát nélkül csavargathatja a történetét, a világát, a szereplőket olyan formába, amilyenbe akarja. Minden történet egy többé-kevésbé zárt rendszer egy belső logikával, és ha ezt a logikát az író nem tartja tiszteletben, az olvasó számon fogja kérni rajta. Akármilyen vonzónak tűnik, hogy egy váratlan fordulattal feje tetejére állítsuk a történetet, az olcsó sokkolásnál többre értékelik az olvasók, ha az események láncolata úgy épül fel, hogy azok váratlanok, ugyanakkor szükségszerűnek tűnnek. Már Arisztotelész is úgy fogalmazta meg az írók feladatát, hogy az nem az, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjanak el (mint a történetírók), hanem olyanokat, „amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján”.
Azért fontos, hogy előkészítsük a történetünk fordulatait, mert így az olvasó még a leghihetetlenebb eseményeket is hitelesnek és elképzelhetőnek fogadja el, visszanézve azt fogja gondolni, hogy még ha nem is találta ki előre, az adott eseménynek így kellett történnie. Az írónak pedig az a feladata, hogy úgy hagyjon nyomokat a szövegben, hogy azok megalapozzák a fordulatokat, felkeltsék az olvasó érdeklődését, de közben ne lőjék le a poént.
A témával kapcsolatban az első számú szabály a drámaíróé, Csehové, aki kijelentette, hogy ha az első felvonásban ott lóg egy puska a falon, akkor annak a harmadik felvonásig el kell sülnie. Ennek az elvnek a lényege, hogy a történetben mindennek kell hogy legyen valamiféle célja, jelentősége, különben nincs helye az elbeszélésben. A szabályt egyébként meg is lehet fordítani, vagyis ha el akarunk sütni egy puskát az utolsó felvonásban, azt már a korábbi felvonásban el kell helyeznünk a színpadon.
Legegyszerűbb módon akkor utalhatunk egy a történetben később bekövetkező fordulatra, ha mondjuk a narrátorunk kimondja, hogy „Sándor akkor még nem tudta, hogy két nap múlva meteor csapódik a Földbe” vagy titokzatosabban: „Sándor akkor még nem sejthette, hogy ez lesz az utolsó boldog napja”. Ilyesmiket elég gyakran használnak szerzők horogként, és valamennyire működnek is, de elég hatásvadász ez a technika, főleg, ha valaki rendszeresen ezzel próbál mesterségesen feszültséget gerjeszteni. Kifinomultabb módszer, ha valaki nyomokkal, hangulattal, szimbólumokkal, apró jelekkel alapoz meg egy későbbi fordulatnak.
Általában sokkal jobb hatást érünk el, ha úgy készítjük elő a későbbi fordulatokat, hogy az olvasó nem feltétlenül van tudatában, hogy annak később jelentősége lesz. Vannak olyan esetek, amikor bizonyos dolgokat csak azért említünk meg, mert nem akarjuk, hogy az adott dolog a semmiből tűnjön fel, és emiatt az olvasó becsapva érezze magát.
Például a fináléban főhősünk szemtől szemben áll a gonosszal, aki éppen készül megadni neki a kegyelemdöfést, mire megjelenik a hős barátja, és egyetlen rúgással földre teríti az ellenfelet. Mire a hős az olvasókkal együtt csak értetlenül pislog, hogy mégis hogyan volt képes erre a vékonyka haverja. Ha a történetben az lényeges lesz, hogy a karakter tud karatézni, mert mondjuk így győzi le a főgonoszt, akkor azt már előtte jelezni kell. Lehet az csak egy futó megjegyzés, hogy éppen karate órára megy, aminek az olvasó akkor nem tulajdonít semmi jelentőséget, de amikor sor kerül a verekedésre, akkor az olvasó nem érzi magát majd becsapva, hogy az író most a kényelem kedvéért a semmiből előrántott valamit, hanem az adott dolog már korábban fel volt vezetve.
Ilyesmire rengeteg példát találni könyvekben, regényekben és sorozatokban, én most csak egyet említek. A Temetetlen múlt című film végén kiderül a főszereplő nő férjéről, hogy gyilkos, és mikor a feleség le akarja leplezni, a férfi őt is meg akarja ölni, de úgy, hogy közben balesetnek tűnjön. Még a film elején a nő meglátogatja a férjét a laboratóriumban, ahol dolgozik, és látjuk, hogy éppen egy olyan kábítószerrel kísérleteznek egy patkányon, ami az alanyt teljesen lebénítja, de közben tudatánál marad. Később ezt a szert használja a férfi a feleségén, hogy belefojtsa a fürdőkádba. Ha a történet elején nem lett volna ez a kis kitérő (aminek persze a néző még semmi jelentőséget nem tulajdonított), eléggé nevetségesnek hatott volna, ha a férj egyszerűen csak előrántja ezt a speciális szert mindenféle bevezetés nélkül. Másrészt ezzel azt is megelőzték, hogy akkor kelljen magyarázni a szer működését, amikor a tudós készül eltenni a nőt láb alól, ez ugyanis csökkentette volna a feszültséget, és hiteltelenül is hatna. Pont ezért a legtöbb eseten, ha a gonosz előáll valamilyen bonyolult tervvel, nem az akció közben magyarázza el, az mégis hogyan működik, hanem még az előtt van egy jelenet ezzel kapcsolatban.
Tehát úgy általában minden olyan tényt, ami később fontos lesz a történet szempontjából (például az egyik karakternek van egy különleges képessége, tudása, varázsereje, rendelkezésre áll egy fegyver vagy egy eszköz, amivel legyőzhetik a gonoszt, jelentős személy előkerül a múltjából stb.), azt mind érdemes előre jelezni , attól függetlenül, hogy elsőre még esetleg az olvasó nem méri fel a jelentőségét.
Például a karakterek viselkedésével is előrevetíthetünk bizonyos történéseket. Mondjuk, ha főszereplőnk ügyvéd, aki lecsukatott egy gyilkost, ha megemlítjük, hogy mikor a bűnözőt elvezetik, még utoljára vet egy gyűlölködő pillantást az ügyvéd felé, mikor végül megszökik, az olvasó számítani fog rá, hogy bosszút áll majd az ügyvéden.
Ezen kívül még a karakter érzelmei is jelezhetik az olvasónak, hogy a továbbiakban mire számíthat. Ha a főhős tart valamitől, akkor azt fogjuk várni, hogy valóban valami rossz fog történni vele (gondoljunk csak arra, hogy a horrorfilmekben a csapatban mindig van valaki, aki megpróbálja lebeszélni a többieket arról, hogy belépjenek az elhagyatott, szellemjárta házba). Például a Jégvarázs című filmben a főszereplő, Elza végig tart attól, hogy a koronázáson elveszíti a kontrollt a képessége fölött (ami az, hogy tudja manipulálni a jeget), és lelepleződik az udvar előtt, és később ez is történik. (Másik ügyes előrevetítés, amikor Elza kezében elkezd megfagyni az országalma – ezt rajta kívül senki nem veszi észre, látszólag minden rendben megy, de így is tovább fokozzák a nézőben a feszültséget.)
Másik lehetőség a szimbolikus előrevetítés. Például a főhős családjában valaki haldoklik, és az egyik jelenetben a rokonok egy sötét szobában ülnek, csak egy gyertya világit, azt pedig elfújja a szél – ez előrevetítheti a karakter halálát. Vagy a főhősnő éppen az esküvőjére készül, de elszakad a fátyla – ezzel jelezzük, hogy ez nem lesz egy problémamentes házasság, esetleg még az esküvőig se jutnak el.
Ugyanúgy lehet sejtetni alakzatokkal, például metaforával, hasonlattal is.
A sejtetésnek is van olyan formája, ami első olvasásra nem mindenkinek nyilvánvaló. A Jégvarázsnál maradva, az elején egy csapat jégvágó énekel, miközben dolgoznak. Első hallásra a dal nem szól másról, mint a… jégvágásról, de ha valaki már a történet ismeretében újranézi a jelenetet, és odafigyel a dalszövegre, akkor észre lehet venni, hogy az énekben tulajdonképpen előre elmesélik a film történetét. Látszólag a jégről énekelnek, de a „fagyos erő, mely egyszerre szörnyű és szép”, „hasítsd fel a jeget, és törd meg a fagyott szívet” valójában a főszereplőre, Elzára vonatkozik, az szörnyűséges és szép képességére és az ő fagyos szívére. Egyúttal előrevetítik a történet premisszáját, tanulságát is, amikor a félelmet és a szeretet említik, ugyanis a félelem az, ami veszélyessé tette Elzát, ettől kellett megszabadulnia, és a szeretet az, ami végül felszabadította.
Ez utóbbi típusú előreutalást nem is biztos, hogy minden olvasó észreveszi, de aki igen, az értékelni fogja, hogy az író ennyi energiát fektetett a részletekbe. Pont azért, mert a finomabb utalásokat nem mindenki veszi észre, vigyázzunk azzal, hogy mennyire építünk rájuk. Ennek ellenére érdemes ezeket is használni, hisz további olvasások alkalmával ezek kellemes meglepetést jelenthetnek az olvasóknak. Persze ha ilyen finomabb utalásokat használunk, ha többet rakunk egymás mellé, összeadódik a hatásuk. Például az egyik karaktert pozitív szereplőként mutatjuk be, viszont ha a hasonlatok, amiket vele kapcsolatban használunk, mind veszélyt jeleznek, ez tudat alatt felkészítheti az olvasót arra, hogy a hős ellen fog fordulni, és amikor ez megtörténik, az olvasónak nem a hitetlenkedés lesz a reakciója, hanem az, hogy „tudtam én, hogy nem stimmel vele valami”.
Egy másik gyakori hely, ahol az írók előszeretettel használják az előrevetítés eszközét, az a regények nyitójelenete. Az első fejezetben érdemes előrevetíteni a premisszát, hogy mi az a központi probléma, amiről ez a történet szólni fog, esetleg a nyitójelenet előrevetítheti a zárót (ezért szokták azt tanácsolni, hogy addig ne véglegesítsük az első fejezetünket, míg el nem készültünk az utolsóval).
Egy másik szimbolikus előrevetítés Az éhezők viadala első mondata: „Felébredek, hideg mellettem az ágy. Kinyújtott ujjam Prim testének melegét kutatja, de csak a matracot borító durva vásznat tapintja.”
Itt a szerző megalapoz egy hangulatot, érzékelteti a karakter pillanatnyi ijedelmét, hogy a húga nincs mellette, amivel jelzi a testvére iránti gondoskodását, valamint előrevetíti azt a pillanatot, amikor majd valódi lesz a veszély, hogy elveszítheti a húgát.
Tulajdonképpen a regények első mondata, bekezdése, oldala, fejezete (kisebb léptékben, de a novellának is) mind arra szolgál, hogy előrevetítse a történet további részét. Az első fejezet az, ahol letesszük az írói ígéreteket, hogy egyáltalán milyen szereplők és problémák köré fog szerveződni a cselekményünk, és ha az olvasó beleolvas a könyvükbe, akkor ennek alapján fogja eldönteni, hogy az olyasmi, ami érdekelné-e.
Ezért nagyon fontos, hogy ne tegyünk le hamis írói ígéreteket a művünk elején. Találkoztam már olyan kézirattal, ami az első pár oldalon háromszor is háborút emleget, aztán kiderült, hogy a regény csak a romantikus kapcsolatra fókuszál. Itt az író letett egy olyan ígéretet (öntudatlanul is), hogy a történet valamilyen formában érinteni fogja a háborút, az olvasó meg várja, hogy mikor kerül elő ez a történetszál, és hiába élvezné egyébként a szerelmi szálat, a végén becsapottnak érzi magát, ha nem azt kapja, amire számított.
Ugyanúgy az első fejezetben jeleznünk kell, hogy milyen lesz a művünknek az általános hangulata, tónusa. Egy tragikus történetet is lehet humoros jelenettel kezdeni, de azt ellensúlyozzuk valamivel.
Vagyis amellett, hogy eltervezzük, hogyan, mikor és mivel sejtetünk vagy utalunk előre, arra is oda kell figyelni, hogy véletlenül ne tegyünk hamis ígéreteket, amiket később nem váltunk be.
Kapcsolódó cikk: Nyomok a szövegben 2. Bűnjelek, red herring, zárt vs. nyitott történet
Képzeljük el, hogy olvasunk egy könyvet, és a végső összecsapásban a főhősről egyszerűen lepattan a golyó, kiderül, hogy végig sérthetetlen volt. Ha erre a kepésségére addig semmilyen utalás nem volt, valószínűleg csalásnak fogjuk tartani az író húzását, és idegesen félredobjuk majd a könyvet.
Bár a fikció elég nagy mértékben támaszkodik csodás eseményekre, ez nem azt jelenti, hogy az író korlát nélkül csavargathatja a történetét, a világát, a szereplőket olyan formába, amilyenbe akarja. Minden történet egy többé-kevésbé zárt rendszer egy belső logikával, és ha ezt a logikát az író nem tartja tiszteletben, az olvasó számon fogja kérni rajta. Akármilyen vonzónak tűnik, hogy egy váratlan fordulattal feje tetejére állítsuk a történetet, az olcsó sokkolásnál többre értékelik az olvasók, ha az események láncolata úgy épül fel, hogy azok váratlanok, ugyanakkor szükségszerűnek tűnnek. Már Arisztotelész is úgy fogalmazta meg az írók feladatát, hogy az nem az, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjanak el (mint a történetírók), hanem olyanokat, „amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján”.
Azért fontos, hogy előkészítsük a történetünk fordulatait, mert így az olvasó még a leghihetetlenebb eseményeket is hitelesnek és elképzelhetőnek fogadja el, visszanézve azt fogja gondolni, hogy még ha nem is találta ki előre, az adott eseménynek így kellett történnie. Az írónak pedig az a feladata, hogy úgy hagyjon nyomokat a szövegben, hogy azok megalapozzák a fordulatokat, felkeltsék az olvasó érdeklődését, de közben ne lőjék le a poént.
A témával kapcsolatban az első számú szabály a drámaíróé, Csehové, aki kijelentette, hogy ha az első felvonásban ott lóg egy puska a falon, akkor annak a harmadik felvonásig el kell sülnie. Ennek az elvnek a lényege, hogy a történetben mindennek kell hogy legyen valamiféle célja, jelentősége, különben nincs helye az elbeszélésben. A szabályt egyébként meg is lehet fordítani, vagyis ha el akarunk sütni egy puskát az utolsó felvonásban, azt már a korábbi felvonásban el kell helyeznünk a színpadon.
Legegyszerűbb módon akkor utalhatunk egy a történetben később bekövetkező fordulatra, ha mondjuk a narrátorunk kimondja, hogy „Sándor akkor még nem tudta, hogy két nap múlva meteor csapódik a Földbe” vagy titokzatosabban: „Sándor akkor még nem sejthette, hogy ez lesz az utolsó boldog napja”. Ilyesmiket elég gyakran használnak szerzők horogként, és valamennyire működnek is, de elég hatásvadász ez a technika, főleg, ha valaki rendszeresen ezzel próbál mesterségesen feszültséget gerjeszteni. Kifinomultabb módszer, ha valaki nyomokkal, hangulattal, szimbólumokkal, apró jelekkel alapoz meg egy későbbi fordulatnak.
Alapozás
Általában sokkal jobb hatást érünk el, ha úgy készítjük elő a későbbi fordulatokat, hogy az olvasó nem feltétlenül van tudatában, hogy annak később jelentősége lesz. Vannak olyan esetek, amikor bizonyos dolgokat csak azért említünk meg, mert nem akarjuk, hogy az adott dolog a semmiből tűnjön fel, és emiatt az olvasó becsapva érezze magát.Például a fináléban főhősünk szemtől szemben áll a gonosszal, aki éppen készül megadni neki a kegyelemdöfést, mire megjelenik a hős barátja, és egyetlen rúgással földre teríti az ellenfelet. Mire a hős az olvasókkal együtt csak értetlenül pislog, hogy mégis hogyan volt képes erre a vékonyka haverja. Ha a történetben az lényeges lesz, hogy a karakter tud karatézni, mert mondjuk így győzi le a főgonoszt, akkor azt már előtte jelezni kell. Lehet az csak egy futó megjegyzés, hogy éppen karate órára megy, aminek az olvasó akkor nem tulajdonít semmi jelentőséget, de amikor sor kerül a verekedésre, akkor az olvasó nem érzi magát majd becsapva, hogy az író most a kényelem kedvéért a semmiből előrántott valamit, hanem az adott dolog már korábban fel volt vezetve.
Tehát úgy általában minden olyan tényt, ami később fontos lesz a történet szempontjából (például az egyik karakternek van egy különleges képessége, tudása, varázsereje, rendelkezésre áll egy fegyver vagy egy eszköz, amivel legyőzhetik a gonoszt, jelentős személy előkerül a múltjából stb.), azt mind érdemes előre jelezni , attól függetlenül, hogy elsőre még esetleg az olvasó nem méri fel a jelentőségét.
Feszültségkeltés
A következő kategória, amit itt meg kell említeni, amikor nem (csak) azért szórunk el információkat a szövegben, hogy az olvasónak segítsünk értelmezni egy későbbi fordulatot, hanem előre sejtetjük, hogy egy bizonyos esemény be fog következni, így keltünk feszültséget. (Ezért itt a sejtetés nem maradhat láthatatlan, akkor lesz sikeres, ha az olvasó érzékeli, hogy a részlet valamiért fontos.)Például a karakterek viselkedésével is előrevetíthetünk bizonyos történéseket. Mondjuk, ha főszereplőnk ügyvéd, aki lecsukatott egy gyilkost, ha megemlítjük, hogy mikor a bűnözőt elvezetik, még utoljára vet egy gyűlölködő pillantást az ügyvéd felé, mikor végül megszökik, az olvasó számítani fog rá, hogy bosszút áll majd az ügyvéden.
Ezen kívül még a karakter érzelmei is jelezhetik az olvasónak, hogy a továbbiakban mire számíthat. Ha a főhős tart valamitől, akkor azt fogjuk várni, hogy valóban valami rossz fog történni vele (gondoljunk csak arra, hogy a horrorfilmekben a csapatban mindig van valaki, aki megpróbálja lebeszélni a többieket arról, hogy belépjenek az elhagyatott, szellemjárta házba). Például a Jégvarázs című filmben a főszereplő, Elza végig tart attól, hogy a koronázáson elveszíti a kontrollt a képessége fölött (ami az, hogy tudja manipulálni a jeget), és lelepleződik az udvar előtt, és később ez is történik. (Másik ügyes előrevetítés, amikor Elza kezében elkezd megfagyni az országalma – ezt rajta kívül senki nem veszi észre, látszólag minden rendben megy, de így is tovább fokozzák a nézőben a feszültséget.)
Másik lehetőség a szimbolikus előrevetítés. Például a főhős családjában valaki haldoklik, és az egyik jelenetben a rokonok egy sötét szobában ülnek, csak egy gyertya világit, azt pedig elfújja a szél – ez előrevetítheti a karakter halálát. Vagy a főhősnő éppen az esküvőjére készül, de elszakad a fátyla – ezzel jelezzük, hogy ez nem lesz egy problémamentes házasság, esetleg még az esküvőig se jutnak el.
Ugyanúgy lehet sejtetni alakzatokkal, például metaforával, hasonlattal is.
A sejtetésnek is van olyan formája, ami első olvasásra nem mindenkinek nyilvánvaló. A Jégvarázsnál maradva, az elején egy csapat jégvágó énekel, miközben dolgoznak. Első hallásra a dal nem szól másról, mint a… jégvágásról, de ha valaki már a történet ismeretében újranézi a jelenetet, és odafigyel a dalszövegre, akkor észre lehet venni, hogy az énekben tulajdonképpen előre elmesélik a film történetét. Látszólag a jégről énekelnek, de a „fagyos erő, mely egyszerre szörnyű és szép”, „hasítsd fel a jeget, és törd meg a fagyott szívet” valójában a főszereplőre, Elzára vonatkozik, az szörnyűséges és szép képességére és az ő fagyos szívére. Egyúttal előrevetítik a történet premisszáját, tanulságát is, amikor a félelmet és a szeretet említik, ugyanis a félelem az, ami veszélyessé tette Elzát, ettől kellett megszabadulnia, és a szeretet az, ami végül felszabadította.
 |
| Vizuális előrevetítés: a jég olyan alakot vesz fel, mint mikor Elza képességei elszabadulnak, és éles jégkristályokat szór a vendégek felé |
Ez utóbbi típusú előreutalást nem is biztos, hogy minden olvasó észreveszi, de aki igen, az értékelni fogja, hogy az író ennyi energiát fektetett a részletekbe. Pont azért, mert a finomabb utalásokat nem mindenki veszi észre, vigyázzunk azzal, hogy mennyire építünk rájuk. Ennek ellenére érdemes ezeket is használni, hisz további olvasások alkalmával ezek kellemes meglepetést jelenthetnek az olvasóknak. Persze ha ilyen finomabb utalásokat használunk, ha többet rakunk egymás mellé, összeadódik a hatásuk. Például az egyik karaktert pozitív szereplőként mutatjuk be, viszont ha a hasonlatok, amiket vele kapcsolatban használunk, mind veszélyt jeleznek, ez tudat alatt felkészítheti az olvasót arra, hogy a hős ellen fog fordulni, és amikor ez megtörténik, az olvasónak nem a hitetlenkedés lesz a reakciója, hanem az, hogy „tudtam én, hogy nem stimmel vele valami”.
Egy másik gyakori hely, ahol az írók előszeretettel használják az előrevetítés eszközét, az a regények nyitójelenete. Az első fejezetben érdemes előrevetíteni a premisszát, hogy mi az a központi probléma, amiről ez a történet szólni fog, esetleg a nyitójelenet előrevetítheti a zárót (ezért szokták azt tanácsolni, hogy addig ne véglegesítsük az első fejezetünket, míg el nem készültünk az utolsóval).
Egy másik szimbolikus előrevetítés Az éhezők viadala első mondata: „Felébredek, hideg mellettem az ágy. Kinyújtott ujjam Prim testének melegét kutatja, de csak a matracot borító durva vásznat tapintja.”
Itt a szerző megalapoz egy hangulatot, érzékelteti a karakter pillanatnyi ijedelmét, hogy a húga nincs mellette, amivel jelzi a testvére iránti gondoskodását, valamint előrevetíti azt a pillanatot, amikor majd valódi lesz a veszély, hogy elveszítheti a húgát.
Tulajdonképpen a regények első mondata, bekezdése, oldala, fejezete (kisebb léptékben, de a novellának is) mind arra szolgál, hogy előrevetítse a történet további részét. Az első fejezet az, ahol letesszük az írói ígéreteket, hogy egyáltalán milyen szereplők és problémák köré fog szerveződni a cselekményünk, és ha az olvasó beleolvas a könyvükbe, akkor ennek alapján fogja eldönteni, hogy az olyasmi, ami érdekelné-e.
Ezért nagyon fontos, hogy ne tegyünk le hamis írói ígéreteket a művünk elején. Találkoztam már olyan kézirattal, ami az első pár oldalon háromszor is háborút emleget, aztán kiderült, hogy a regény csak a romantikus kapcsolatra fókuszál. Itt az író letett egy olyan ígéretet (öntudatlanul is), hogy a történet valamilyen formában érinteni fogja a háborút, az olvasó meg várja, hogy mikor kerül elő ez a történetszál, és hiába élvezné egyébként a szerelmi szálat, a végén becsapottnak érzi magát, ha nem azt kapja, amire számított.
Ugyanúgy az első fejezetben jeleznünk kell, hogy milyen lesz a művünknek az általános hangulata, tónusa. Egy tragikus történetet is lehet humoros jelenettel kezdeni, de azt ellensúlyozzuk valamivel.
Vagyis amellett, hogy eltervezzük, hogyan, mikor és mivel sejtetünk vagy utalunk előre, arra is oda kell figyelni, hogy véletlenül ne tegyünk hamis ígéreteket, amiket később nem váltunk be.
Kapcsolódó cikk: Nyomok a szövegben 2. Bűnjelek, red herring, zárt vs. nyitott történet
Nagyon jó, köszönöm:)
VálaszTörlés