Minden író stílusa különböző, de leegyszerűsítve a szerzőknél kétféle irányt különböztethetünk meg a stílus tekintetében, és ezt a kettőt nevezhetjük ablaküveg és ólomüveg stílusnak. Az ablaküveg próza kifejezés Orwelltől ered, aki szerint a jó írásra az jellemző, hogy benne az író nem nyomakodik előtérbe, egyszerű, letisztult, világos, vagyis olyan, mint az ablaküveg. Ennek ellentéte az ólomüveg próza, aminél a szöveg megformáltsága, a nyelvhasználat magára vonja a figyelmet, a mű élvezetéhez hozzátartozik a stílus eredetisége, szépsége. Itt a nyelv nem láthatatlan, mint az ablaküveg, hanem olyan hatást kelt, mintha megannyi színes üveglapon keresztül látnánk rá a történetre. A klasszikus írók egy része, mint például Orwell, Hemingway és számos írástechnikai könyv az egyszerűbb, világos prózát helyezi előtérbe, de az tudni kell, hogy a barokkosabb ólomüveg stílus semmilyen szempontból sem alsóbbrendű. Az ablaküveg és az ólomüveg prózát is lehet nagyon magas szinten művelni. A kettő közötti választás attól függ, hogy az adott szerző melyiket érzi magához közelebb állónak.
Ha a szépirodalmat nézzük, ott az egyszerűbb és a barokkosabb prózának is vannak szép számmal művelői, de ha a zsánerirodalomról van szó, ott kevésbé jellemző a szélsőségesen barokkos stílus. Ennek az oka az, hogy ez a próza magára irányítja a figyelmet, rákényszeríti az olvasót, hogy lassítson le, és élvezze ki a mondatokat, következésképpen ez kevésbé alkalmas egy izgalmas, „cselekményes” történet elmesélésére. Inkább a leírásokon, képeken, hangulatokon, karakterábrázoláson és a nyelv játékán van a hangsúly, kevésbé a cselekményen. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha némelyik író, aki egyébként gyönyörű ólomüveg prózát művel, nekiáll egy olyan regénynek, ahol a történet is lényeges lenne (pl. egy rejtély áll a középpontjában), a végeredmény néha olyan benyomást kelt, mintha az író szövögette volna a mondatait, aztán időnként eszébe jutott, hogy már a történetet is előre kellene mozdítani, berak egy kis akciót, de ezután vissza is tér a gyönyörű leírásaihoz. Így a történet maga átgondolatlan, félkész benyomást kelt, ami igazából jobban árt a művének, mintha eleve úgy indulna neki, hogy ez nem egy történetcentrikus elbeszélés lesz. Ezt a kimondottan barokkos prózára értem, ami tulajdonképpen elég ritka. A legtöbb írás a valahova középre esik az ólomüveg-ablaküveg spektrumon, tehát a zsánerírók is nyugodtan törekedhetnek a barokkosabb stílusra, de emellett ne feledkezzenek meg a történetről, hisz a mű élvezhetősége szempontjából az is fontos (ez a szépirodalomra nem feltétlenül igaz). Emellett pedig vannak olyan zsánerek, amik jobban elbírják az ólomüveg stílust. Például ilyen a fantasy és a horror, de egy thriller, akció- vagy kalandregény kevésbé (ott ugye a cselekményen van a hangsúly, nem az atmoszférán meg a világteremtésen).
Én nagyon tudom értékelni, ha egy fantasy, horror, romantikus vagy akármilyen írónak szép a stílusa, látom nála a nyelvi igényességet, és rajtam kívül bizonyára még sok más olvasó is így van vele.
Néhány tanács következik azoknak, akik a barokkos, ólomüveg stílust részesítik előnyben. Ez nem egy ellenőrző lista, aminek minden egyes pontját ki kell pipálni, hanem néhány ötlet, hogyan tehetjük az ólomüveg prózánkat érdekesebbé.
– ne ragaszkodjunk ahhoz, ami a nyelvtankönyvek szerint a helyes, hanem figyeljük meg, hogy maguk az emberek hogyan használják a nyelvet
– a hatás kedvéért megszegheted a szabályokat (azért legyen értelme annak, amit leírsz)
– használj érdekes kifejezéseket, például az óriási vagy a hatalmas helyett kozmikus, kicsi helyett nano (nanotürelmű), érdekes szóösszetételeket (pl. ipari erősségű önbizalom, ózonlyuk az elméletében), metaforákat és hasonlatokat („a játékos olyan magas volt, mint egy szállodai szappan”)
– a szélsőségesen egyszerű stílus egyes képviselő azt javasolják, hogy írás közben ne is szedjük elő a szinonimaszótárt, stílusunk akkor lesz természetes, ha eleve azt a szókincset használjuk, amit ismerünk, de a barokk prózánál érdemes gyűjteni a különleges,szokatlan, kevésbé ismert szavakat
– például a fűzöld vagy smaragd helyett találjunk különlegesebb árnyalatokat, például citrin vagy verdigris, leírásokban pedig a sima zöld helyett kórházzöld, „a szeme zöld volt, akár az ecetbe esett béka” vagy „a bőrének olyan volt a színe, mint a mandula héjának”
– gyűjtsd a szakszavakat, főleg, ha kapcsolódnak a regényed témájához (pl. növényfajok, hajó különböző részei, textilek, szerszámok, főzéssel kapcsolatos kifejezések stb.)
– a megszokott, hétköznapi szavak helyett/mellett használjunk szlenget, éppen aktuálisan divatos szavakat, szubkultúrák szókincsét
– használj meglepő alakzatokat és eszközöket: megszemélyesítés, szinesztézia, szinechdoché, metonímia, enallagé, neologizmus, oximoron, szórend felcserélése stb.
– alkalmazz a mondataidban alliterációt, rímeket
– írj listákat (például a leírásoknál)
– a határozószavakat irtani kell, leginkább akkor, amikor gyengítenek a kifejezésen vagy redundánsak (üvöltött hangosan), de ha alkalmazzuk őket, akkor legyenek meglepőek, pl. ásítást keltően értelmes, vértelenül bájos, militánsan naiv
– a megszokott múlt idő helyett használj jelen időt, vagy akár mind a kettőt egyszerre: egyes írók flashback részeknél, belső monológnál vagy amikor fokozni akarnak egy jelenetet, a múltból jelenre váltanak
– kísérletezz a különböző nézőpontokkal, ott is lehet akár váltogatni is
– a szóhasználatod legyen odaillő, de eredeti, figyelj oda, hogy az adott szó mennyire formális/informális, konkrét/absztrakt, ritka/gyakori, és milyen konnotáció lehetnek
– alkoss új szavakat mondjuk meglévők összeillesztésével, a nevek igésítésével, más nyelvektől való kölcsönzéssel, vagy új hangutánzó szavak kitalálásával
– vagy tegyél át egy szót egy másik szófajba (pl. macska – elmacskásodott, limuzin – ellimuzinoztatta magát a partira, kísértetkastélyosította a házát)
– használj hiányos mondatokat (azért mértékkel), vagy írj hosszú, akár féloldalas mondatokat
– kísérletezz a szórenddel
– egyesek szerint a pontosvessző használata többnyire indokolatlan, de ez nem feltétlenül igaz; használj pontosvesszőt, kettőspontot, gondolatjelet
– megpróbálhatod elhagyni a központozást, a bekezdéseket vagy a párbeszédből a gondolatjeleket
– irts mindent az írásodból, ami kiszámítható, klisés, sablonos vagy unalmas (pl. ronda, mint egy varangy helyett „az arca olyan volt, mint egy ökölbe szorított kesztyűbáb”)
– kockáztass
A fenti szabályok többsége megszeg valamilyen nyelvtani vagy írástechnikai szabályt, de tulajdonképpen ennek a stílusnak pont az a lényege, hogy az író nem korlátozza le magát, nem aggódik amiatt, hogy mit szabad és mit nem, ha úgy érzi, egy szabály megszegésével jobb hatást ér el. Ennek felfogásnak az egyik nagy hátránya az lehet, hogy a bétánk, szerkesztőnk, kritikusunk esetleg nem fogja érteni, hogy mégis mit művelünk. Ha elhagyjuk párbeszédekből a gondolatjeleket vagy akár az egész szövegből a vesszőket, akkor a szerkesztő nagyobb valószínűséggel gondolja majd azt, hogy nem tudjuk, hogyan kell egy irodalmi szöveget formázni, és hiányos a nyelvtantudásunk, mint hogy micsoda úttörő zsenik vagyunk. Ha pedig erre azzal vágnánk vissza, hogy Cormac McCarty sem szabályszerűen használja az írásjeleket, a válasz valószínűleg az lesz, hogy „igen, fiam, csak te nem vagy Cormac McCarthy”.
Egy tucat író közül, aki megpróbálkozik az ólomüveg stílusnak eme kísérleti válfajával, maximum egy fogja igazán jól csinálni, tehát lehetőleg (főleg, ha még kiadatlan szerzők vagyunk) ne akarjunk irodalmi forradalmat kirobbantani azzal, hogy a kitaláljuk, a mi regényünkben minden mondat minimum egy oldal hosszú lesz, és jobbról balra kell majd olvasni. De nem csak az ilyen extrém esetekkel kell vigyázni, hanem például a cirkalmas leírásokkal vagy feltorlódó alakzatokkal is, aminek ugye lila szöveg lehet a végeredménye. Ettől függetlenül rengeteg olyan szerző van, akár a szép-, akár a zsánerírók között, akik még ha nem is kísérleteznek a formákkal, nem szegik meg a nyelvtani szabályokat, de a találó, egyedi szóhasználatuk, vizuális, érzékletes stílusuk és általában a nyelvi gazdagságuk és igényességük miatt, inkább a barokkosabb szerzők közé tartoznak. Tehát az ólomüveg prózának van egy mondhatni visszafogottabb formája is, ami a történetközpontú műveknél, zsánereknél is jól működhet.
Tehát a stílusod kialakításánál, amit figyelembe kell venned, hogy egyrészt te magad melyikhez vonzódsz inkább, az egyszerűbbhöz vagy a barokkoshoz, melyik illik ahhoz a konkrét műhöz, amin dolgozol, valamint a témához és a nézőpontkarakterhez (kiváltképp, ha E/1-ről beszélünk), mi a zsánered (a szépirodalomban jobban lehet kísérletezni, mint egy thrillernél), és ki tartozik majd az olvasóközönségedbe, mik az ő igényei.
Ha mindezeket átgondoltad, és elkötelezted magad a barokk stílusnak, akkor nyugodtan kísérletezgess, találd meg a hangodat. De, és ez a „de” itt a lényeg, utána nagyon kritikusan, kíméletlenül olvasd vissza, amit írtál, hogy maga a stílus valóban odaillő-e, hozzáad-e a szöveghez, van-e értelme. Első pillantásra lehet, hogy bizonyos klasszikus ólomüveg szövegeknél arra gyanakszunk, hogy az író megrohamozta a bárszekrényt, és félöntudatlan állapotban lekörmölte, ami éppen az eszébe jutott, de valószínűbb, hogy minden egyes mondaton eltöprengett, és addig javítgatta, amíg pontosan azt nem közvetítette, amit ki szeretett volna fejezni. A barokkos próza szabadabbnak tűnhet, viszont éppen pontos határok hiánya miatt nagyobb odafigyelést igényel, és azon túl, hogy kockázatos, több munkával is járhat. Az olyan szöveget pedig, ami üres, még a legeredetibb, leggyönyörűbben megírt próza sem menti meg.
A szabályok és a világos útmutatás hiánya miatt, a legtöbb barokkos írónak a saját ízlésére és a fülére kell hagyatkoznia. Ami ebben az esetben viszont egyértelműen segít, az más írók tanulmányozása. Azon túl, hogy megnézzük az adott szerző hogyan használja a nyelvet, érdemes azt is megvizsgálni, hogy maga a stílus milyen hatással van a tartalomra. A lila szövegek kapcsán szó volt róla, hogy ott kezdődnek a problémák, ha valaki a leírásokat, alakzatokat díszítőelemekként gondolja el, amiket csak úgy csillámporként elhintenek a szövegben. Különböző stílusokban nem csak másként hangzik a szöveg, hanem a mű maga más lesz (képzeljük el, milyen lenne a Lolita, ha Hemingway írta volna). A nézőpontokat sem dekorációs jelleggel használjuk, hanem részei a narrációs stratégiának.
A következőkben példának hozok néhány klasszikus ólomüveg szöveget. Ezeknél és minden más írásnál a stíluson kívül azt is érdemes megvizsgálni, hogy az elbeszélés módja hogyan befolyásolja az elbeszélés tartalmát, a szép képeken túl mit ad még hozzá a szöveghez.
Ha a szépirodalmat nézzük, ott az egyszerűbb és a barokkosabb prózának is vannak szép számmal művelői, de ha a zsánerirodalomról van szó, ott kevésbé jellemző a szélsőségesen barokkos stílus. Ennek az oka az, hogy ez a próza magára irányítja a figyelmet, rákényszeríti az olvasót, hogy lassítson le, és élvezze ki a mondatokat, következésképpen ez kevésbé alkalmas egy izgalmas, „cselekményes” történet elmesélésére. Inkább a leírásokon, képeken, hangulatokon, karakterábrázoláson és a nyelv játékán van a hangsúly, kevésbé a cselekményen. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha némelyik író, aki egyébként gyönyörű ólomüveg prózát művel, nekiáll egy olyan regénynek, ahol a történet is lényeges lenne (pl. egy rejtély áll a középpontjában), a végeredmény néha olyan benyomást kelt, mintha az író szövögette volna a mondatait, aztán időnként eszébe jutott, hogy már a történetet is előre kellene mozdítani, berak egy kis akciót, de ezután vissza is tér a gyönyörű leírásaihoz. Így a történet maga átgondolatlan, félkész benyomást kelt, ami igazából jobban árt a művének, mintha eleve úgy indulna neki, hogy ez nem egy történetcentrikus elbeszélés lesz. Ezt a kimondottan barokkos prózára értem, ami tulajdonképpen elég ritka. A legtöbb írás a valahova középre esik az ólomüveg-ablaküveg spektrumon, tehát a zsánerírók is nyugodtan törekedhetnek a barokkosabb stílusra, de emellett ne feledkezzenek meg a történetről, hisz a mű élvezhetősége szempontjából az is fontos (ez a szépirodalomra nem feltétlenül igaz). Emellett pedig vannak olyan zsánerek, amik jobban elbírják az ólomüveg stílust. Például ilyen a fantasy és a horror, de egy thriller, akció- vagy kalandregény kevésbé (ott ugye a cselekményen van a hangsúly, nem az atmoszférán meg a világteremtésen).
Én nagyon tudom értékelni, ha egy fantasy, horror, romantikus vagy akármilyen írónak szép a stílusa, látom nála a nyelvi igényességet, és rajtam kívül bizonyára még sok más olvasó is így van vele.
Néhány tanács következik azoknak, akik a barokkos, ólomüveg stílust részesítik előnyben. Ez nem egy ellenőrző lista, aminek minden egyes pontját ki kell pipálni, hanem néhány ötlet, hogyan tehetjük az ólomüveg prózánkat érdekesebbé.
– ne ragaszkodjunk ahhoz, ami a nyelvtankönyvek szerint a helyes, hanem figyeljük meg, hogy maguk az emberek hogyan használják a nyelvet
– a hatás kedvéért megszegheted a szabályokat (azért legyen értelme annak, amit leírsz)
– használj érdekes kifejezéseket, például az óriási vagy a hatalmas helyett kozmikus, kicsi helyett nano (nanotürelmű), érdekes szóösszetételeket (pl. ipari erősségű önbizalom, ózonlyuk az elméletében), metaforákat és hasonlatokat („a játékos olyan magas volt, mint egy szállodai szappan”)
– a szélsőségesen egyszerű stílus egyes képviselő azt javasolják, hogy írás közben ne is szedjük elő a szinonimaszótárt, stílusunk akkor lesz természetes, ha eleve azt a szókincset használjuk, amit ismerünk, de a barokk prózánál érdemes gyűjteni a különleges,szokatlan, kevésbé ismert szavakat
– például a fűzöld vagy smaragd helyett találjunk különlegesebb árnyalatokat, például citrin vagy verdigris, leírásokban pedig a sima zöld helyett kórházzöld, „a szeme zöld volt, akár az ecetbe esett béka” vagy „a bőrének olyan volt a színe, mint a mandula héjának”
– gyűjtsd a szakszavakat, főleg, ha kapcsolódnak a regényed témájához (pl. növényfajok, hajó különböző részei, textilek, szerszámok, főzéssel kapcsolatos kifejezések stb.)
– a megszokott, hétköznapi szavak helyett/mellett használjunk szlenget, éppen aktuálisan divatos szavakat, szubkultúrák szókincsét
– használj meglepő alakzatokat és eszközöket: megszemélyesítés, szinesztézia, szinechdoché, metonímia, enallagé, neologizmus, oximoron, szórend felcserélése stb.
– alkalmazz a mondataidban alliterációt, rímeket
– írj listákat (például a leírásoknál)
– a határozószavakat irtani kell, leginkább akkor, amikor gyengítenek a kifejezésen vagy redundánsak (üvöltött hangosan), de ha alkalmazzuk őket, akkor legyenek meglepőek, pl. ásítást keltően értelmes, vértelenül bájos, militánsan naiv
– a megszokott múlt idő helyett használj jelen időt, vagy akár mind a kettőt egyszerre: egyes írók flashback részeknél, belső monológnál vagy amikor fokozni akarnak egy jelenetet, a múltból jelenre váltanak
– kísérletezz a különböző nézőpontokkal, ott is lehet akár váltogatni is
– a szóhasználatod legyen odaillő, de eredeti, figyelj oda, hogy az adott szó mennyire formális/informális, konkrét/absztrakt, ritka/gyakori, és milyen konnotáció lehetnek
– alkoss új szavakat mondjuk meglévők összeillesztésével, a nevek igésítésével, más nyelvektől való kölcsönzéssel, vagy új hangutánzó szavak kitalálásával
– vagy tegyél át egy szót egy másik szófajba (pl. macska – elmacskásodott, limuzin – ellimuzinoztatta magát a partira, kísértetkastélyosította a házát)
– használj hiányos mondatokat (azért mértékkel), vagy írj hosszú, akár féloldalas mondatokat
– kísérletezz a szórenddel
– egyesek szerint a pontosvessző használata többnyire indokolatlan, de ez nem feltétlenül igaz; használj pontosvesszőt, kettőspontot, gondolatjelet
– megpróbálhatod elhagyni a központozást, a bekezdéseket vagy a párbeszédből a gondolatjeleket
– irts mindent az írásodból, ami kiszámítható, klisés, sablonos vagy unalmas (pl. ronda, mint egy varangy helyett „az arca olyan volt, mint egy ökölbe szorított kesztyűbáb”)
– kockáztass
A fenti szabályok többsége megszeg valamilyen nyelvtani vagy írástechnikai szabályt, de tulajdonképpen ennek a stílusnak pont az a lényege, hogy az író nem korlátozza le magát, nem aggódik amiatt, hogy mit szabad és mit nem, ha úgy érzi, egy szabály megszegésével jobb hatást ér el. Ennek felfogásnak az egyik nagy hátránya az lehet, hogy a bétánk, szerkesztőnk, kritikusunk esetleg nem fogja érteni, hogy mégis mit művelünk. Ha elhagyjuk párbeszédekből a gondolatjeleket vagy akár az egész szövegből a vesszőket, akkor a szerkesztő nagyobb valószínűséggel gondolja majd azt, hogy nem tudjuk, hogyan kell egy irodalmi szöveget formázni, és hiányos a nyelvtantudásunk, mint hogy micsoda úttörő zsenik vagyunk. Ha pedig erre azzal vágnánk vissza, hogy Cormac McCarty sem szabályszerűen használja az írásjeleket, a válasz valószínűleg az lesz, hogy „igen, fiam, csak te nem vagy Cormac McCarthy”.
Egy tucat író közül, aki megpróbálkozik az ólomüveg stílusnak eme kísérleti válfajával, maximum egy fogja igazán jól csinálni, tehát lehetőleg (főleg, ha még kiadatlan szerzők vagyunk) ne akarjunk irodalmi forradalmat kirobbantani azzal, hogy a kitaláljuk, a mi regényünkben minden mondat minimum egy oldal hosszú lesz, és jobbról balra kell majd olvasni. De nem csak az ilyen extrém esetekkel kell vigyázni, hanem például a cirkalmas leírásokkal vagy feltorlódó alakzatokkal is, aminek ugye lila szöveg lehet a végeredménye. Ettől függetlenül rengeteg olyan szerző van, akár a szép-, akár a zsánerírók között, akik még ha nem is kísérleteznek a formákkal, nem szegik meg a nyelvtani szabályokat, de a találó, egyedi szóhasználatuk, vizuális, érzékletes stílusuk és általában a nyelvi gazdagságuk és igényességük miatt, inkább a barokkosabb szerzők közé tartoznak. Tehát az ólomüveg prózának van egy mondhatni visszafogottabb formája is, ami a történetközpontú műveknél, zsánereknél is jól működhet.
Ha mindezeket átgondoltad, és elkötelezted magad a barokk stílusnak, akkor nyugodtan kísérletezgess, találd meg a hangodat. De, és ez a „de” itt a lényeg, utána nagyon kritikusan, kíméletlenül olvasd vissza, amit írtál, hogy maga a stílus valóban odaillő-e, hozzáad-e a szöveghez, van-e értelme. Első pillantásra lehet, hogy bizonyos klasszikus ólomüveg szövegeknél arra gyanakszunk, hogy az író megrohamozta a bárszekrényt, és félöntudatlan állapotban lekörmölte, ami éppen az eszébe jutott, de valószínűbb, hogy minden egyes mondaton eltöprengett, és addig javítgatta, amíg pontosan azt nem közvetítette, amit ki szeretett volna fejezni. A barokkos próza szabadabbnak tűnhet, viszont éppen pontos határok hiánya miatt nagyobb odafigyelést igényel, és azon túl, hogy kockázatos, több munkával is járhat. Az olyan szöveget pedig, ami üres, még a legeredetibb, leggyönyörűbben megírt próza sem menti meg.
A szabályok és a világos útmutatás hiánya miatt, a legtöbb barokkos írónak a saját ízlésére és a fülére kell hagyatkoznia. Ami ebben az esetben viszont egyértelműen segít, az más írók tanulmányozása. Azon túl, hogy megnézzük az adott szerző hogyan használja a nyelvet, érdemes azt is megvizsgálni, hogy maga a stílus milyen hatással van a tartalomra. A lila szövegek kapcsán szó volt róla, hogy ott kezdődnek a problémák, ha valaki a leírásokat, alakzatokat díszítőelemekként gondolja el, amiket csak úgy csillámporként elhintenek a szövegben. Különböző stílusokban nem csak másként hangzik a szöveg, hanem a mű maga más lesz (képzeljük el, milyen lenne a Lolita, ha Hemingway írta volna). A nézőpontokat sem dekorációs jelleggel használjuk, hanem részei a narrációs stratégiának.
A következőkben példának hozok néhány klasszikus ólomüveg szöveget. Ezeknél és minden más írásnál a stíluson kívül azt is érdemes megvizsgálni, hogy az elbeszélés módja hogyan befolyásolja az elbeszélés tartalmát, a szép képeken túl mit ad még hozzá a szöveghez.
„A halántékomban doboló vér elhomályosította a napfényt. Élesen tudatában voltam a bokámban lüktető fullánkos fájdalomnak. Ekkor vékony hang hallatszott valahonnan messze a páfrányok közül, magas, ódon tilinkószóként hasítva a politúrosan csillogó levegőbe, a fa tövében ücsörgő Chloe pedig előrehajolt, mogorván, mintha csak a kötelességét teljesítené, leszakított egy fűszálat, hüvelykujjai közé szorította, és válasz-sípszót hallatott összezárt tenyerei kagylóján át.Néhány végtelen pillanat elteltével az én terpeszkedő Majám a lábát maga alá húzva ismét oldalra fordult, és megrázó hirtelenséggel álomba merült – lágy horkolása olyan volt, mintha egy apró, kényes motort próbálna valaki sikertelenül újra és újra beindítani –, én pedig felültem, óvatosan, mintha létezne bennem valamiféle kényes egyensúly, amely a legkisebb heves mozdulat hatására is szilánkokra törhet. Egyszeriben keserű, kiüresedett érzés lett úrrá rajtam. Az előző pillanat izgatottsága már elenyészett, tompa szorítást éreztem a mellkasomban, verejték csorgott végig a szemhéjamon és a felső ajkamon, és éreztem, milyen bizsergően forró lett a rövidnadrágom övrésze alatti nyirkos bőrfelület. Összezavarodtam, és furcsamód nehezteltem is, mintha nem is ő, de én lettem volna az, akinek erőszakot tettek legszemélyesebb énjén. Az istennő megnyilvánulásának voltam tanúja, ez kétségtelen, ám az isteni minőség pillanata zavarba ejtően rövid ideig tartott. Mrs. Grace mohó tekintetem láttára alakult át nőből démonná, hogy aztán egyetlen másodperc alatt újra egyszerű nővé váljon. Az egyik percben Connie Grace volt, feleség és anya, a következőben pedig a gyámoltalan hódolat tárgya, vágyam ereje által megidézett, arc nélküli, ősi és elemi erejű bálvány, és aztán váratlanul elernyedt benne valami, rajtam pedig szorongó lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet vett erőt, de nem önmagam miatt vagy amiatt szégyenkeztem, hogy megloptam őt, hanem miatta, a nő miatt, és nem is amiatt, amit esetleg tett, hanem a miatt a valaki miatt, aki akkor volt, amikor rekedt sóhajjal az oldalára fordult, és álomba zuhant, amikor megszűnt kísértő démonnak lenni, és újra halandó önmagává vált.”John Banville: A tenger
„A nap lemenőben volt. A nappal, ez a kemény kő, szétmállott, fény ömlött át törmelékein. Vörös és aranyszín, fürge éj-tollas nyilak ütötték át a hullámokat. Bolygó sugarak csillámlottak és tűntek el itt-ott, mint elsüllyedt sziget jeladásai, vagy mint rakoncátlan, nevetgélő gyerekek kezéből röppenő, tollas dárdácskák babérbokrok között. De a hullámok, a parthoz közeledve, elvesztették ragyogásukat, és hosszan tartó, tompa ütődéssel zuhantak a partra, mintha egy kőfal dőlt volna le, szürke kövekből rakott fal, melyen egyetlen fénysugár sem hatolhatott át. Szellő kerekedett; remegés futott át a leveleken; s így elvesztették barna sűrűségüket, szürkék és fehérek lettek, amint a fa ide-oda himbálta tömegét, lombja rebbent egyet, és elvesztette szabályos kupola formáját. A sólyom, mely a legfelső ágon egyensúlyozott, felnyitotta szemhéját, felemelkedett, és egyre magasabban úszott, szárnyalt a messzeségben. A vad bíbic rikoltozott a mocsárban, kiszaladt, körbefutkosott, s tovább rikácsolt magányosan. Vonatok és kémények füstje terjengett a levegőben, majd szétoszlott, s eggyé olvadt a gyapjas baldachinnal, mely a tenger és a mezők fölött lebegett. Vége volt az aratásnak. Már csak az éles tarló maradt ebből a gazdag, aranyos ringásból. Nehézkesen egy nagy bagoly emelkedett fel a szilfáról, nekilendült, a magasba röppent, s mintha spárgán húzták volna, ereszkedett le egy cédrus tetejére. A dombokon a lassú, árnyak hol kiszélesedtek, hol összeszűkültek. A mocsaras fennsík tetején fehéren feküdtek az apró tavak. Egyetlen bundás állat sem nézett beléjük, egyetlen patás állat nem pacskolt bennük, egyetlen melegvérű csőrős állat sem dugta beléjük fejét. Egy hamuszínű ágon ülő madár csőrével szippantott egyet a hideg vízből.”Virginia Woolf: Hullámok
„Nem szándékoztam elvenni szegény Charlotte-ot pusztán azért, hogy valami közönséges, hátborzongató és veszedelmes módon eltegyem őt láb alól, teszem azt, öt higanybiklorid-tablettát pottyantva ebéd előtti sherryjébe: nem, ilyesmiről szó sincs; de egy, az iméntiekkel kapcsolatos, gyógyszertani ihletettségű gondolat azért átcsilingelt borongós, visszhangos elmémen. Miért korlátoznám magam a szégyenlős, burkolt becézgetésekre, amelyekkel már amúgy is próbálkoztam? Magukkellető mosollyal kínálkoztak a kéjek egyéb képzetei is. Láttam magamat, amint erős altatószert adagolok anyának és lányának, s így egész éjjel büntetlenül ajnározhatom az utóbbit.A ház megtelt Charlotte hortyogásával, míg Lolita alig lélegzett álmában, akár egy festett leánygyermek. – Mama. esküszöm, hogy Kenny még csak hozzám sem ért. – Vagy hazudsz. Dolores Haze, vagy lidérc volt. – Nem, ilyen messze azért nem mennék. Így hát Lúdvérc Humbert tervezgetett és álmodozott – a vágy és az elszánás (e két dolog teremt eleven világot) vörös napja pedig mind magasabbra emelkedett, míg a fülledt züllöttségek sokasága fölé hágva, kezében gyöngyöző pohárral köszöntötte múlt és jövendő éjszakák révületét. Azután (képletesen szólva) összezúztam a poharat, és merészen elképzeltem (mert akkorára már megrészegültem a képzetektől, és alábecsültem természetem nyájasságát), hogy végül is miként kényszerítem – nem, ez túlságosan erős szó – kéjszerítem majd nagy Haze-t, hogy engedjen kis Haze-zel hálni, szelíden azzal fenyegetve szegény, totyakos Gatyásgalambot, hogy otthagyom, ha megpróbálja gátolni törvényes mostohaleányommal folytatott játszadozásomat. Egyszóval úgy álltam az Elképesztő Ajánlat, a távlatok határtalansága és sokfélesége előtt, oly tehetetlenül, mint Ádám a korai keleti történelem házi főpróbáján, almáskertjében megbabonázva.”Vladimir Nabokov: Lolita
„És hajtottunk a terjeszkedő hajnal felé, mely most már az ég felét a rózsa és a tigrisliliom télies csokrának pirosával és narancsszínével festette be, mintha a férjem virágárustól rendelt volna nekem égboltot. A nappal, akár egy nyugodt álom, fakadt fel körülöttem.Tenger; homok; a tengerbe beleolvadó ég – elmosódó pasztellszínekkel festett táj, mely mintha örökösen olvadásponton volna. Táj Debussy minden szétfolyó harmóniájával, az etűdökével, melyeket neki játszottam, az ábrándéval, melyet azon a délutánon a hercegnő szalonjában játszottam, ahol először találkoztam vele, a teáscsészék és aprósütemény között, én, az árva, akit könyörületből fogadtak fel, hogy emésztésüket zenével serkentsem.És ó, a vára. A hely mesebeli magányossága; a ködös-kék tornyok, a várudvar, a dárdáskapu, a vára, mely a tenger ölén fekszik, tengeri madarak vijjognak ormai körül, az ablakok az óceán zöld és bíbor, semmibe vesző kezdeteire nyílnak, s a dagály fél napra elvágja a szárazföldtől... az a vár, mely sem a földhöz, sem a vízhez nem tartozik, a titokzatos, kétlaki hely, mely szembeszáll a föld és a hullámok anyagszerűségével, s egy hableány melankóliáját idézi, aki a sziklán ülve örökké a távolban réges-rég vízbe fúlt szerelmére vár. Az a kedves, szomorú, szirénes hely!”Angela Carter: A kínkamra
Forrás: - Arthur Plotnik: Spunk and Bite
- Ben Yagoda: Tha Sound on the Page
- http://opinionator.blogs.nytimes.com/2012/10/15/a-short-defense-of-literary-excess/
- Ben Yagoda: Tha Sound on the Page
- http://opinionator.blogs.nytimes.com/2012/10/15/a-short-defense-of-literary-excess/